Alig tudtam aludni valamit... az ágy valami szörnyű, nagyon fázok, és a sok őrült 0-24-ben ordít... ezt nem fogom sokáig bírni így. Ha eleve nem voltam beteg, amikor idehoztak, akkor most ettől a helytől az leszek. 

Valamennyire már sikerült elhelyezkednem egy pózban a falnál, ahol kevésbé van kifeküdve a matrac, és valamennyivel többet tud melegíteni a takarónak nem nevezhető vékony valami. De az elmebetegek ugyanúgy ordítanak, amitől nem igazán lehet aludni. Mikor hajnali öt-hat óra felé el sikerül aludnom még akkor sem tudok túl nyugodtan és mélyen aludni. Inkább csak mélyen pihenek... nem igazán nevezhető alvásnak.

Nem tudok túl sokáig aludni, ugyanis beront az őr aki tegnap a "szobámba" kísért... habár ez inkább cella.

- ÉBRESZTŐ! - ordítja az ajtómban állva. - Kapsz öt percet hogy rendbe szedd magad! 

Alapvetően sem aludtam túl mélyen, így nem kellett nagyon felébrednem, de akkor is szörnyen megijedtem ahogy berontott, és elordította magát. Majdnem leestem az ágyról, és felsikkantottam ijedtemben. Csak ekkor vettem észre, hogy hátul kigombolódott a hálóing a hátam közepéig, és a hasamig felgyűrődött... villámgyorsan igazítottam meg magamon, és nagy nehezen begomboltam a gombokat. Vagy háromszor félregomboltam. Pont addigra sikerült rendesen "felöltöznöm" mire az őr benyitott.

- NYOMÁS KI! - ordítja.

Erre felpattanok, és kimegyek a szobámból, mire az őr megindul, én pedig megyek mellette ügyelve rá, nehogy lemaradjak.

Ott baktatok mellette egy ideig. Nagyon gyorsan sétál. Én meg alacsony vagyok, rövid és kis spagetti lábakkal, így alig bírom tartani vele a lépést.

Mikor már kezdek nagyon elfáradni, megjelenik mellettem Lucifer, egy cigivel az egyik kezében.

- És most? Ki tudja hova visz téged, mert nem hallgattál rám. Pedig én szóltam! - utálom amikor fényezi magát, és elbizonytalanít... korábban azt mondtam hogy nincsen semmi bajom, de a valóságban teljesen depressziós vagyok... emiatt a két ember miatt.

Megrázom a fejemet hogy elhessegessem ezeket a hülye gondolatokat. Erre Lucifer egy önelégült vigyort villant, majd eltűnik.

Idegesít hogy nem tudom hová is megyünk. Meg kellene kérdeznem. Ezért talán még csak nem harapja le a fejemet. Talán. De ez egy nagy talán. Egyáltalán nem vagyok benne biztos.

- Ho-hová megyünk most? - kicsit bátortalan vagyok amikor másokkal kell beszélni, mert Lucifer nem nagyon szokta megengedni. 

 - Pszichiáterhez, hogy eldöntse zárt osztályra való vagy-e. - mondja mogorván, és kicsit unottan. Nem tudom mi baja van velem. Rosszul esik hogy ilyen bunkón beszél velem, mikor én nem tettem ellene semmi rosszat.

Kb. öt-tíz percig járjuk a folyosókat, mikor elérünk egy ajtóig.

Már szinte lefagyott a talpam. Nagyon hideg a járólap. Fázok. Gyakorlatilag nincs is rajtam semmi ami melegítene, mert ez a hálóing semmit nem jelent. De jól jönne most legalább egy papucs, vagy egy kardigán, vagy bármi meleg cucc! Meg egy jó forró fürdő... de úgy érzem, hogy itt nagyon meleg vízben sem lesz részem, nem hogy forró fürdőben. Pedig szeretek fürödni... sokan szeretik jobban a zuhanyt, de én egyértelműen forró fürdő párti vagyok. De úgy érzem, hogy itt még annak is örülni fogok ha egy kicsit langyos zuhanyban lesz részem. Így jó hamar meg fogok fázni, főleg ha így maradok hálóingben.

Nem szeretek így itt lenni. Már csak azért sem, mert szörnyen szégyellős vagyok, és ebből pedig mindenem kint van... legalább ha adnának valami jó meleg ruhát... de úgy látszik hogy itt az a logika, hogy ha voltál olyan hülye hogy megőrültél, akkor ne várj normális ellátást.

Hamarosan megérkeztünk egy ajtó elé, és megálltunk.

- Menj be! - parancsol rám ellentmondást nem tűrő hangon. Itt nincs olyan hogy nemet mondok... van valami és kész. Pont. Tisztára mint egy börtön... csak itt betegebbek vannak.

 Engedelmeskedek, és belépek. 

Megcsap a meleg. Kellemes. Itt nem olyan zord a hangulat mint az intézet többi részén. Itt olyan... kiegyensúlyozott vagy nem is tudom... olyan boldog vagy hogy mondjam... kellemes a kisugárzás, és jó meleg van. Az eddigi helyekkel ellentétben itt nem fázok. 

Szép szoba. Barnás árnyalatok játszanak leginkább főszerepet benne, kivéve a fehér ágy szerű valamit, ami pont olyan mint a filmekbe a pszichológusoknál, és a fehér fotelen kívül, ami előtte van, és ami a hatalmas, papírokkal telepakolt íróasztal előtt van.

Papír halmok tömbkelegei vannak az asztalon, rendezetten elhelyezve. Van még ott egy laptop is, ami mögött egy férfi ül, és egy újabb papírra ír valamit.

Egészen mélybarna haja van, már majdhogynem a feketét súrolja. Elég izmos. Szép fehér ing van rajta, amin a felső három gomb nincs begombolva, így egy kis betekintést enged a kidolgozott felsőtestére. Amikor befejez egy papírt, elteszi a helyére, majd hátrahajtja a fejét, és álmosan kezdi dörzsölni a szemüvege alatt lapuló szemeit.

- Úristen mennyi papír... - motyogja a kellemesen lágy, és selymes, de ugyanakkor erős, magabiztos és férfias hangján.

Nem tudom mit kellene mondanom...

- Öhm... - kezdek bele, de nem jutok tovább, mert nem tudom mit mondjak. Kicsit zavartan kezdem dörzsölni a karomat.

Mikor meghallja hogy én is ott vagyok, rám emeli egészen sötétzöld szemeit.

Gyönyörűek a szemei! Semmi zavartság nincs bennük, teljesen tiszták, és önbizalmat, magabiztosságot, nyugodtságot, és kedvességet sugároznak. A szem tényleg a lélek tükre... legalábbis az övé az. Nem látni benne semmi bizonytalanságot, vagy utálatot. Hihetetlen megnyugtató.

- Áhh, szia! - köszön nekem kedvesen, és egy megnyugtató mosolyt enged felém. Az a mosoly, és tekintet... hihetetlen szép és megnyugtató.

- Öh... - teljesen megszeppenve állok ott, mint akit odatettek. - J... jó napot... - nyögöm ki végül bizonytalanul.

- Ülj le nyugodtan. Nem kell végig ott állnod... - mutat az íróasztal előtti fotelre, mire felcsillan a szemem.

- Re... rendben... - mondom halkan és félénken.

Belehuppanok.

Azután az ágy után ez maga a mennyország... Olyan kényelmes! Pár perc alatt el tudnék itt aludni. Vajon lehet? Annyira puha... még az én kis súlyommal is belesüppedek.

- Az én nevem Dr. Etsushi Kazuhiko. Téged hogy hívnak?

Nyújtja felém a jobb kezét, és kicsit feláll a székéből, hogy átérjen az asztalon.

- Akiyoshi Ikumi. - mondom félénken, és viszonzom a kézfogást.

Miután visszaültünk mindketten, kihúz egy fiókot az íróasztalán, és kutatni kezd benne.

- Akiyoshi, Akiyoshi... hol is van... - motyogja mialatt a fiókban turkál. - Régóta vártál itt?

- N... nem... - kicsit feszengve ülök... 

- Akkor jó. Áhh! Megvan! Akiyoshi Ikumi! - mondja, majd előhúz egy mappát, rajta a nevemmel. - Megvan az anyagod! Gyorsan átfutom... - felnyitja, majd elképesztő gyorsasággal olvasni kezd. Pár eszméletlen hosszú perc feszengés után felnéz, megigazítja a szemüvegét, majd beszélni kezd. - Tehát... 17 vagy, ha itt jól írja, ugye?

Bólintok.

- Akkor ez itt jól van beírva. Amúgy nyugodtan tegezhetsz, nincs olyan nagyon nagy korkülönbség közöttünk, mert én még csak 26 vagyok... 

- Oké. - mondom bátortalanul.

- Akkor, - kezd bele, és nyújtózkodik egyet, mialatt az ujjai kicsit megroppannak, majd a tarkójára kulcsolja a kezeit. - kezdjük az ilyen alapvető kérdésekkel... Tudod miért kerültél ide?

- N...nem... vagyis inkább... nagyjából... vagy... nem tudom... nem biztos... - nem tudom miket hablatyolok itt.

Erre kicsit elmosolyodik.

- Nem kell ennyire megijedni tőlem! Nem foglak megenni, ha esetleg ettől félsz. 

- N... nem attól félek...

- Ó, akkor részben most megnyugodtam hogy nem néztél kannibálnak. Elmondod nekem, hogy mitől félsz? - kérdezi megnyugtató hangon. - Nyugodtan mondd el, bármi zavar, elvégre ezért vagyok itt.

Elég sok mindentől... a zárt osztálytól, ettől a helyzettől, Lucifertől, a magánytól, és attól hogy mi lesz itt velem... de mind közül a legjobban, a zárt osztálytól félek... nem akarok oda még egyszer visszamenni! Jól kell felelnem mindenre, ha ki akarok jutni onnan! De mi számít jónak?

- A... zárt osztálytól... meg... ettől... ettől az... egésztől... - mondom magam elé, miközben a térdeimet bámulom. Remegnek... de nem csak a lábaim... egy kicsit mindenem.

- Értem. Ha minden jól megy, szerintem nem fogsz oda vissszakerülni, legalábbis eddig nem úgy ítéllek meg, hogy vissza kell oda menned. Az pedig hogy félsz ettől az egésztől, természetes. Egy teljesen új környezet, teljesen új emberek, kiszakítva a komfortzónádból. Ilyen helyzetben bárki be lenne pánikolva. Viszont most miattam nem kell stresszelned feleslegesen, mert én nem akarok neked rosszat, és meg sem eszlek, tehát nincs miért félned jelenleg. Nem kell ennyire pánikolnod.

- O...oké. - mondom kicsit bátrabban, majd felnézek rá. Ő kedvesen rám mosolyog, amitől elpirulok. Annyira szép a mosolya, és a szemei!

- Tehát. Tapasztaltál már olyat, hogy olyan dolgokat látsz, amit esetlegesen mások nem?

Bólintok.

- Aha... és mióta látsz ilyeneket?

- Legalább két éve... - mondom lesütött szemekkel.

- Értem. Jártál már ezelőtt ilyen problémával pszichológusnál, pszichiáternél, vagy esetleg mindkettőnél?

- Soha...

- Tapasztaltál magadon például olyanokat, hogy állandó rosszkedv, halállal való gyakori gondolatokat, társadalomtól való elzárkózást, 

- Mindkettő vagyok...

- Értem... - itt egy kicsit elgondolkozik, és végigmér, amitől kicsit elpirulok, és még jobban lesütöm a tekintetemet. - Tapasztaltál családon belüli erőszakot? Célzok itt a testi-lelki bántalmazásra, pofonok, verések, esetleges eszközökkel stb. szexuális zaklatás, esetleg nemi erőszak... habár ez a fiúknál annyira nem, de ott is találkoztam már jópárral... 

- Tapasztaltam... - mondom lesütött szemekkel meredve magam alá.

- Melyiket? 

- Mindet... - nyögöm ki, és legördül egy könnycsepp az arcomon. Ezek nagyon fájó emlékek. Nem szeretek emlékezni rájuk...

- Ohh... Erről még máskor beszélni fogunk kicsit, de nem sokat, nehogy túl sok sebet felsértsünk, de fontos hogy ezt megbeszéljük, meg átbeszéljük, viszont nem fogunk annyira mélyre menni, mert úgy látom hogy nem most történt...

- Ühüm... - remeg a hangon, és már kicsit jobban a testem is. Ez egy nagyon fájó pont.

 - Remegsz... Ne kapcsoljam feljebb a fűtést? 

- Nem kell...

Biztos? - bólintok. - Akkor jó. Ha bármikor fázol, vagy meleged van, csak szólj nyugodtan. Én eléggé fázós vagyok, ezért lehet hogy néha túl nagy hőséget csinálok... - ő tényleg nagyon kedves velem. - Meg szerintem ha minden jól megy, kapni fogsz rendes ruhákat is, és nem kell ebben a hálóingben vagy miben maradnod. Ha meg esetleg nem kapnál, akkor majd én intézkedek, és akkor is kapsz. - kis szünetet tart, majd folytatja. - Itt az áll, hogy a szüleid hoztak ide téged... nem tudod esetleg, hogy miért nem egy pszichológushoz vittek előbb, vagy hogy mi okozta náluk azt a döntést, hogy beadnak ide?

- Az hogy utálnak... és azt hiszik hogy teljesen megőrültem... - suttogom magam elé.

- Hogy? - kérdez vissza.

- Utálnak... - mondom kicsit hangosabban.

- Értem...

Ezen a ponton elsírom magamat. Csak zokogok, és nem érdekel, hogy itt van a pszichiáter is... a kezeimmel törölgetem a lecsorduló könnycseppeket.

- Kérsz zsepit? - kérdezi megnyugtató hangon.

- Ühü - szipogom. Kicsit folyik az orrom a sírástól...

Erre ő elővesz pár zsepit, majd feláll, elém sétál, és odanyújtja nekem a zsebkendőket, amiket én azonnal el is veszek tőle, majd kifújom az orromat, és törölgetni kezdem vele a könnyeimet, amik megállás nélkül záporoznak le.

Finoman végigsimít a karomon.

- Na, ne sírj... - annyira nyugodt.

Kell valami... valami fizikai bizonyíték arra, hogy még van valaki aki törődik velem... mert így nem bírom itt egyedül...

Megfogom a kezét, amivel eddig az egyik karomat simogatta, és magamhoz ölelem a karját. Ennyi nem elég most... nem lesz belőle baj ha megölelem... attól még biztos hogy nem szid le...

Megfogom a karját, felállok, és átölelem az izmos testét. Szorosan hozzábújok, és megszorítom az ingét. Érzem az illatát... annyira jó illata van.

Sokkal magasabb nálam.

Nem látszik rajta hogy meglepődött azon hogy megöleltem. Hamar visszaölelt azokkal az izmos karokkal, és simogatni kezdte a hátamat.

Az én kis testem szinte eltűnik az ő hatalmas izmai mellett...

Mélyeket szívok az illatából, és igyekszem az emlékezetembe vésni. 

Jó így lenni. Lassan abbahagyom a sírást. Mikor ez megtörténik, lassan abbahagyja a hátam simogatását, és elenged.

- Most már jobban érzed magad? - kérdezi mosolyogva, miközben mélyen belém fúrja sötétzöld tekintetét.

- Ühüm. - bólintok. Annyira szépek a szemei... egyszerűen elbűvölnek... közelebbről még szebbek, mint képzeltem. - Gyönyörűek a szemeid.... - gondolom magamba... vagyis, a meglepett tekintetéből ítélve valószínüleg ki is mondtam... én idióta! Most mindent elrontottam!

- Mi? - kérdez vissza. 

- S-semmi... - mondom elvörösödve.

- Amúgy köszi. - mondja most kicsit félszegen mosolyogva. Tehát értette... de úgy látszik nem haragszik.

- Na, szóval. - ül vissza a székébe. - Nem küldelek vissza a zárt osztályra, és napi két órás terápiára írlak ki, /tudom, tudom, ez eléggé szürreális, de akkor is XD/ hétvége kivételével minden nap jönnöd kell hozzám. Írok ki neked gyógyszert de az mindegy hogy milyet mert szerintem annyira nem izgat téged. - elkezdett írni valamit. - Ja, és ezt a papírt add oda az őrnek aki kísér! - még gyorsan aláír egy papírt, majd lepecsételi, és átnyújtja nekem. - Akkor holnap találkozunk! Addig is szia!

- Sz-szia! - mondom kicsit bátortalanul.

Kifelé menet belenézek a papírba. Nagyon szépen ír, és hihetetlenül gyorsan.

Mikor kilépek, ott vár az őr, ugyanolyan lenéző arccal.

Átnyújtom neki a papírt, mire ő elolvassa, majd mikor végez, megenyhül az arckifejezése felém.

- Akkor, most elkísérlek az új szobádba. A reggeliről már lemaradtál... - most egészen kedvesen beszél hozzám...

Kár hogy nem reggelizhetek már... pedig szörnyen éhes vagyok.