1882, Anglia

A kastély, ahová apám, a vőlegényem és én, zárt kocsiban igyekeztünk, egy sekély völgyet szegélyező dombvonulat legmagasabb pontján állt. Talán ezért tervezték keskenyre és magasra. Kevés hely kínálkozott a dombtetőn az építkezéshez, a három szint minden vonala a helytakarékosság érzését erősítette. Tornyai, hosszúkás ablakai, túlzottan magas kéményei, csúcsos boltozattal lezárt kapuja. Mrs.Wortwood, régi ismerősünk a múlt hónapban vette a birtokot, egy tavacska is tartozott hozzá. Hintónk a gerincen haladt, elénk tárult a völgy, az épület, és a tó látványa egyaránt. Alattunk, a zöldesen csillogó vízen az úszó famólóhoz kikötött csónakok himbálództak. A tó körül még téli álmát aludta az erdő. A barna ágak szövevényében csupán elvétve akadt néhány világoszöld folt, korán levelet bontó fa. Az erdő fölött kitárt szárnyú ragadozómadár körözött. A szokatlan nyüzsgés zavarhatta fel fészkéről, hisz a kastély évekig néptelenül árválkodott. A tavat a kastéllyal hatalmas rét kötötte össze, lágyan emelkedve a víztől az épületig. Nem egybefüggő füves terület volt, egyhangúságát levegős facsoportok oldották.

A háziasszony megtarthatta volna ugyan a háztűznézőt fényes bál, vagy kellemes vacsora keretében, de ő ragaszkodott a hangulatos ökörsütéshez. Reméltem, az ökröt már előző nap letaglózták. Somsettownban rendszeresen részt vettem a marhavágáson. Még most is fülemben cseng a rémült marhák panaszos bőgése, patáinak dübörgése, a férfiak durva kurjongatása, az ostorcsattogás, a lovak ideges nyerítése, ahogy a csorda körül nyargalnak, hogy a halálraítélteket a vesztőhelyre vezető acélkorlátok közé szorítsák. Orromban érzem a rettegés, a friss hús és a belek szagát. Reméltem, ma megkímélnek ettől. Nyársra tűzött tetem vár, ínycsiklandozóin befűszerezve, vagy ami még kellemesebb, gusztusosan megpirult húsdarabkákat kínálnak körbe porcelántányérokon, mire odaérünk. Nem, erre hiába számítok – vitatkoztam magammal unottan, mert hosszú volt az út –, akkor elhűlne az étel ebédig. Tűz mellett leszek kénytelen füstölődni órákig.

A nap úgy kezdődött, ahogy a többi, éppoly fantáziátlanul; az öltözék kiválasztásával.

– Úgy érzem, életem felét a gardróbszobában töltöm – panaszoltam Miss Kempnek, amikor már legalább háromnegyed órája válogattunk. Miss Kemp elővette, és visszaakasztotta azokat a ruhákat, amelyeket megnéztünk, és nem találtunk megfelelőnek. Vagy túl elegáns, vagy túl hétköznapi, vagy túl hosszú, vagy túl vékony. Egyik a másik után.

A gardrób középen álltam, Miss Kemp a ruhák mellett. Visszafordult. Unott arccal, ahogy én hallgattam Glenn Harlamm panaszáradatát hajdan.– Ne nyafogjon, Mariann. – mondta. Kezdte eltanulni apám szókincsét. Ő használta a nyafogni szót gyakran. Ivan azt mondta, ne zsémbelj, kedvesem. Lehet, csupán azért érzem gyöngédnek a zsémbelni kifejezést, mert Ivan szeretetteljes hangsúllyal mondta. Ivan, mindig csak ő! Elfordítottam Miss Kempról könnyes tekintetem, hogy ne vegye észre, elérzékenyültem.

– Kellemesebb foglalatosság öltözékek között válogatni, mint gyapotföldeken robotolni. – mondta Miss Kemp. Szomorúságomat elűzte képmutatása. Felnevettem.

– Miss Kemp, én soha életemben nem robotoltam gyapotföldön, és gyanítom, maga sem, úgyhogy ne akarjon ilyen képtelenségekkel hatni rám. Inkább győzzön meg, hogy valóban fontos, milyen ruhát viselek! A hölgyeket csupán az foglalkoztatja, drága legyen a toalettem, vagyis jó szalonból való. Arra sem kell vigyáznom, előnyös legyen a ruha, hisz akármit felvehetek, mert csinos vagyok. Nem kell fodrokkal elrejteni lapos mellemet, egyenes szabásvonallal vastag derekam, esetleg magas nyakkal szeplős vállam. Akármiben mehetek. Vegye ki azt, amire csukott szemmel először rábök.

.– Elfelejti ladységed, hogy Edward Flyn is a meghívottak között van. Kényes ízlése nem elégszik meg szedett-vedett menyasszonnyal. Remélem, a legkellemesebb benyomást kívánja a vőlegényének nyújtani.

.Gúnyosan néztem vissza rá.

– Miss Kemp! – mondtam túlhangsúlyozott kétségbeeséssel, tekintetemet a plafonra emelve. – Tudhatná, hogy a férfiaknak közömbös a hölgyek öltözéke. Edwardnak pedig különösen az, hisz lehúzni szeretné rólam a ruhát leginkább.

Miss Kemp volt az egyetlen, aki előtt kendőzetlenül kimondhattam a gondolataimat. Ki is aknáztam a lehetőséget. Nem túloztam. Március végén jártunk, két hét és esküszünk. Lazult valamelyest őrzésünk, időnként tíz percre is magunkra hagytak heves vérmérsékletű vőlegényemmel. Edward égett a türelmetlenségtől. Könyörgött, követelőzött, hízelgett, attól függően, épp milyen kedvében volt, békésebb hangulatban, vagy harapósban; tegyem meg végre, legyek az övé még az esküvő előtt, mert nem bírja ki addig. Én szendén pislogtam, és az illemre, az erkölcsre, a szokásokra, vagy csupán a körülmények áthidalhatatlan nehézségeire hivatkoztam, de nem engedtem neki. Bonyolult, és veszélyes lenne megszervezni a találkát, hogy titokban maradjon. És én makulátlannak akartam tudni a jóhíremet.

Miss Kemp az előbbi megjegyzésemre nem válaszolt. Még csak le sem intett, ahogy egy éve megtette volna, hogy beszéljek illendőbben. Látta, mi zajlik vőlegényem és köztem, és tudva vagy tudatlanul az én kezemre játszott. Nem hagyott minket hosszabb időre magunkra. Csak had főjön Edward a saját levében, gondoltam, Edward vágytól kipirult arcát nézve. Annál édesebb lesz öröme, amikor megkapja a sóvárgott gyümölcsöt.

Végül egy kockás, rafináltam egyszerű ruhácska mellett döntöttünk. Valamivel rövidebb volt, mint a szokásos szoknyahossz, elöl kötényszerű, fodros betét díszítette, és hasonlított a szobalány-egyenruhára. Vagy mégis inkább Katherine Reuter festett tányérjain látott tiroli viseletre. Úgy, hogy azért látszott, sem ez, sem az. Tökéletes egy kerti ünnepséghez.

Ellenségesen, fitymálva nézegettem Miss Kemp kezében.

– Ez egy jelmez, semmi más – győzködött Miss Kemp, arckifejezésem látva. – Maga most ifjú hölgy, aki a szabadba kirándul.

– De mi értelme a köténynek, amikor a vizet sem töltöm ki magamnak. Nagyestélyiben is mehetnék. Semmit nem fogok csinálni – kötözködtem.

Figyelmesen nézett rám.

– Mi ütött magába, Mariann? Mi ellen berzenkedik?

– A képmutatás ellen. Belefáradtam a látszatokba. Elegem van.

– Maga félrebeszél. – mondta szigorúan. – Ha lázas, maradjon inkább itthon.

Megígértem Miss Kempnek, fegyelmezetten viselkedem, és levonultunk a szalonba, hogy ott várjuk be Edward érkezését.

Nem sokkal reggel kilenc után érkezett, frissen és életvidáman. Fölöttébb csinosnak találtam, és elégedetten legeltettem a szemem ruganyos járású, jóképű vőlegényemen. Barna, hasított bőr kabátot, és ugyanilyen nadrágot viselt, halvány drapp inggel, és az öltönnyel megegyező színű, lazára csomózott nyakkendővel. Felcsillant a tekintette, amikor meglátott.

– Gyönyörű vagy ma, drágám – mondta, és szendén összecsókolóztunk, mert apám is a helyiségben volt. Állt, ezzel is hangsúlyozva, csupán Edwardra várunk, aki késik, és sétapálcájával rosszkedvűen ütögette csizmája szárát.

– Jó reggelt, Edward. – mondta morózusan.

Edward figyelmen kívül hagyta apám rosszkedvét. Feszes mosollyal biccentett felé.

– Üdvözlöm uram. Remélem felderíti a mai kellemes nap. Ragyogó időnk lesz.

Apám morgott valamit, nem értettük mit.

– Talán induljunk – mondtam eltúlzott lelkesedéssel, hogy elsimítsam köztük az ellentétet, mert bántott a hozzám legközelebb álló két férfi közt állandóan vibráló feszültség.

Apám az ajtó felé indult. Megállt Miss Kemp előtt, aki összecsomagolta már a kézimunkáját, és felállni készült. Elképedve, szemében gonosz villanással nézett le rá.

– Maga hová készül? – kérdezte gúnyosan, s mielőtt Miss Kemp válaszolhatott volna, ráförmedt – Csak nem képzeli, hogy velünk jön? Van elég őrzője Mariannak, nem cipelem magammal. Menjen inkább a szalonba, és felügyelje a menyasszonyi ruha varrására. Egy vagyonba kerül. Azt akarom, az utolsó centig megérje az árát.

Most már határozottan dühös voltam Lord Rowlingra. Kíméletlesége, hogy rosszkedvét rendszeresen Miss Kempen tölti ki, is mérgesített, és utalása a ruhám árára szintén. Meglehetősen drága, valóban. Egy hónappal ezelőtt kezdték varrni, de még nem készült el. Naponta eljártam próbálni. Megérte a fáradtságot, és az árát is. A ruhát apró, alig látható igazgyöngyökkel borították úgy, hogy a gyöngyök egymásba fonódó virágmintát adtak ki. A hófehér, lágy hullámokat vető selymen minden mozdulatnál más, szemkápráztatóan tekergőző mintákat formáztak a gyöngyök.

Miss Kemp elsápadt. Apám undoksága Edward jelenlétében kétszeresen is megalázta. Lesütötte a szemét, összeszorította a száját, és visszaereszkedett a kanapéra, ahol eddig ült. Mintha kapaszkodót keresne, megmarkolta rózsafaládikája tetejét. Remegett a keze. Dühösen, villámló szemekkel meredtem apámra. Ő gúnyosan vissza rám. Megtehetem, üzente a tekintete, az alkalmazottam.

– Gyere, drágám. – Edward látszólag illedelmesen átölelt, de forró tenyere szorosan tapadt a csípőmre, és az ajtó felé tolt. Nem tetszett neki, hogy Miss Kemp miatt különbözöm össze apámmal. Apám előre indult. Edward a pillanat nyújtotta lehetőséget, hogy csupán Miss Kemp van a szobában, és őt most saját baja foglalkoztatja, tüstént ki is használta. Magához rántott, belecsókolt a nyakamba, és szabad kezével megmarkolta a fenekem. Mérgesen toltam el magamtól. Csak nevetett a dühömön, és apám után sietett.

Három órán keresztül tartott az út Mrs. Wortwoodhoz az ökörsütésre. Eleinte duzzogtam, mert sajnáltam Miss Kempet, aztán megfeledkeztem róla. Apám és Edward a nyári szafariról beszélgettek, és egyre inkább belemelegedtek a tervezgetésbe. Edward a mézes hetek, vagy inkább hónapok után újabb felfedező útra készült Afrikába. Berzenkedtem az ötlet ellen, bántott, hogy ifjú asszonyként itthon szándékozik hagyni, de ő nevetve semmibe vette aggodalmaimat. Úgy vélte, nyáron már úgyis képtelen leszek társaságát türelemmel viselni. Az elválás legalább felszabadít, mondogatta. Tudta, miről beszél. A szülei, Lord és megboldogult Lady Flyn sem töltöttek egymással hosszabb időt egyvégtében két-három hétnél. Lady Flyn vidéki birtokán tartózkodott többnyire, a grófot politikai ambíciói Londonba szólították.

Apám az út elején hűvösen társalgott Edwarddal, aztán magával ragadta a tervezgetés. Mennyi fegyverre, takaróra, kétszersültre, teher és személyszállító állatra, bérelt teherhordóra lesz szükség. Amikor csupán harmadjára hallottam a terveket, még szórakoztatott is. Letérdeltem a földre terített, terjedelmes térképre Edward mellé, hogy mutatóujjamat végighúzva a tervezet útvonalon együtt lelkesedjem vele, de mostanára elegem lett a szafáriból. Oda sem figyeltem, miről beszélnek. Bámészkodtam inkább.

Már túljutottunk London ipari negyedén, és a nagyvárosi portól megnyomorodott, feketén égnek meredő fák átadták helyüket szerencsésebb társaiknak. Végre dúsan zöldellt a fű, és pompázatosan rügyeztek a bokrok. Sütött a nap, és ettől jobb kedvre derültem. Ilyen gyönyörű időben kár búslakodnom. Majd megbékél MissKemp is. Két hét múlva ifjú ara leszek. Felveszem a csodálatos ruhát, és teljesül lánykori álmom. Hófehér, uszályos mennyasszonyi ruhában vonulok majd a katedrális lépcsőin fölfelé Edward karján, köröttünk színes emberforgatag, a vendégek meghatottságtól csillogó tekintette rám tapad, és a magasban cseng-bong a sok ünnepi harang. Visszafordultam a kocsi belseje felé, és Edwardra néztem. Ez a fess fiatalember lesz a férjem, akit már csak származása miatt is irigyel tőlem minden ismerősöm. Edward észrevette, hogy figyelem. Épp egy víziló lemészárlásának részleteit ecsetelte apámnak.

– A parton állt, és meglátott minket – mondta Edward előre dőlve, gyors, darabos mozdulatokkal kísérve mondókáját. – Berobogott a vízbe. Tudja, Lord Rowling, hatalmas, nehézkes állat, de rövid távon bámulatos sebességre képes. Magasra csapott körülötte a vízzel kevert iszap. Már úszott is felénk, tátott szája, apró, vérben forgó szemei emelkedtek csupán a víz fölé. Alig tudtam célozni. Azok az ostoba feketék megrémültek, össze-vissza csapkodtak az evezőikkel, észt veszejtően himbálódzott a csónak. – részletezte izgatottan a nehézségeket. – Kiegyenesedtem. A pillanat maga volt az örökkévalóság. Döntenem kellett. Ellövöm egyetlen töltényemet, hisz újra tölteni nem marad időm, vagy hagyom a fenevadat, és menekülésre fogjuk a dolgot. Rövid ideig céloztam... – Hatásszünetet tartott, hogy legyen időm rettegni életéért –, és meghúztam a ravaszt... Spriccelve szökellt a vér a torkából – mondta, és a térdemre tette a kezét. – Untatlak drágám? – kérdezte begyakorolt udvariassággal, majd kezét a térdemen hagyva folytatta a történetet. – Sárga agyarai félelmetesen villogtak....

Lassan, hogy ne legyen feltűnő, kihúztam a keze alól a térdemet. Mégsem illendő apám előtt. Apámra pillantottam. Nem törődött velem. Kipirult arccal hallgatta Edwardot, szeme kegyetlenül megvillant. Apám is szeretett vadászni. Rókára is itthon – milyen nevetségesen apró állat, ahhoz a felhajtáshoz képest, amivel a rókavadászat jár –, de az államokban tudom, medvét is lőtt. Én az előttem álló napon méláztam tovább, és azon, mennyire nem érdekel, amiről beszélnek. Régebben jobban figyeltem Edwardra, mert élvezte a csodálatom. Aztán beleuntam. Mindig ugyanaz a nóta. Felhajtom a vadat, vagy ő támad rám, célzás, lövés, vér. Ha másként végződne a kaland, Edward nem mesélgetné nekem az élményeit, hanem egy oroszlán ropogtatná a csontjait. Vagyis már nem. Ennyi idő alatt rég megemészti, és eltávozott volna a testéből. Itt eszméltem rá, hogy förtelmes képek forognak a fejemben. Bűnbánóan pislogtam oldalra. Természetesen nem tudott a gondolataimban olvasni, ezért nem is sejtette, hogy nap perzselte oroszlán ürülékként képzeltem el az afrikai szavannán.

Jellegtelen leágazónál hagytuk el a Londonból Hortonba vezető utat, és pár perc elteltével a lankás völgyet ölelő dombkoszorúra értünk. Apámék is észrevették, közel a cél, mert abbahagyták a beszélgetést, és a kastély felöli oldalon kinéztek a kocsi ablakán.

– Ne csüggedj, drágám. – mondta Edward, mert feltűnt neki fancsali arcom. – Majd én szórakoztatlak.

Ismét a térdemre tette a kezét, és ez enyhén bosszantott. Magát is szívesen tapogatta. Mellénye kivágásába csúsztatta a kezét, vagy oda sem figyelve, markolászta a combjait. Akár csak az apja, és Alistair Harlamm. Dühös lettem Edwardra, és magamra is. Miért kell nekem minden percben Somsettownra gondolnom? És miért jut mindenről eszembe Ivan? Ő bezzeg nem érintett meg csak úgy, mellékesen. Ha rám tette a kezét, akkor oda is figyelt, mi van a kezében. Erőszakkal igyekeztem nem gondolni arra, miből állt ez az odafigyelés. Ő is kívánt, mint Edward, de neki nem hagytam időt vágyakozni.

A kastély ablakain megcsillant a nap. Előtte színes pamacsok mozgolódtak, mint a kaleidoszkópban az üvegdarabok, hol csomóba gyűlve, hol eltávolodva egymástól, újabb csoportokat alkotva a füvön. A vendégek. Még nem indultak le a tó partjára, ahol az ebédfőzés lesz. A kimért lassúsággal mozgó színesek közt sietős, céltudatos fekete alakok cikáztak. Az inasok.

Az út a kastély irányába fordult, már nem láttam az épületet, csak az út mellett az alacsony bokrokat.

Megálltunk.

A kastélyt nem övezte kikövezett tér, mivel építői szándéka szerint egybeolvadt a természettel. A gyep a falakig kúszott. Szerencsére már felszáradt a harmat, cipőcském egyébként igencsak elázik. Tizenöt-húsz ember cseverészett tőlünk nem túl messze. Bár láttam az arcukat, hirtelen egyetlen ismerőst sem tudtam felfedezni köztük.

Meglátott minket a háziasszony, és kivált a vendégek csoportjából.

– Lord és Lady Rowling. – kiáltotta, és majd elrepült örömében. Kedvelte apámat. Az ő különcsége, és apám érezhető darabossága jól megfértek egymással. Gyanítom, apám rá is játszott puritánságára a kedvéért. Edward azonban ki nem állhatta Mrs. Wortwoodot. Hóbortos vényasszonynak tartotta, akinek be nem áll a szája. Hallottam, nagyot sóhajt mögöttem. Nyomott hangulatom oldódott valamelyest. Edward kénytelen némi kellemetlenséget elviselni társaságom kedvéért.

Mrs. Wortwood, ahogy felénk sietett, megingott, és majdnem elesett. Az egyenetlen, buckás talajon megbicsaklott a lába. Egy magas, fekete ruhás férfi haladt mellette, ő kapta el a könyökét. Csak most néztem meg alaposabban. Eddig fekete vonal volt, amely a mozgékony, piros foltot kíséri. Elkerekedett a szemem meglepetésemben. Robison doktor a Szent Antal kórházból. Együtt dolgoztunk hajdan.

– Lord Rowling – kiáltotta ismét Mrs. Wortwood széles mosollyal, alighogy odaért hozzánk. Néhány fokkal mindig magasabb hőmérsékleten égett, mint bárki a társaságában. Én még végig sem gondoltam, ő már elfelejtette. – Engedje meg, hogy bemutassam egy régi, kedves ismerősömet.

Megfogta Robinson jobb karját, és behúzta a körbe, melyet négyen alkottunk eddig, Edward, apám, Mrs. Wortwood és én. Apám és Robison kezet fogtak–

A háziasszony ragyogott. Sietve, mint akit ez érdekel a legkevésbé, üdvözölte Edwardot is. Közben továbbra is apám kezét szorongatta, mert az üdvözlések után elfelejtette elengedni.

– Lord Rowling. – hadarta. – Tudom, maga imádja a meglepetéseket.

Apám, akit keze fogvatartása mulattatott, és elnézően mosolygott eddig, most elbizonytalanodott.

– Kedves barátommal, Mr. Robinsonnal fundáltuk ki a dolgot – csacsogott a háziasszony, és szabad bal kezével gépiesen simogatta Robinson karján a zakó szövetét. – Tudja, kezel engem fiatal korom óta, emellett szegről végről rokonok vagyunk. De nem ez a fontos. Nem akarom szerteágazó rokoni kapcsolataimmal untatni önöket. Legalább tíz unokatestvérem van, és harminc másod-unokatestvérem.

Elnézően mosolyogva vártuk, hogy átverekedje magát gondolatai szövevényén, és végre kibökje, amit akar.

– Hol is tartottam? – kérdezte. – Igen, persze. Tudom. Bár nem vagyok beteges, időnként fáj a fejem. Akkor nem vagyok önmagam. A tarkóm, a nyakam, a fejem egybefüggő, izzó fájdalom. Hányingeren van és ájulás kerülget. – sorolta, és kézmozdulataival is mutatta a szóban forgó testrészeket. Ettől legalább apám végtagja felszabadult. Edward, mivel más szórakozása nem akadt, egyik hajtincsemen igazított valamit. Éreztem, ahogy hátulról megérint.

– Mit is akartam? – kérdezte a háziasszony ismét. Mi hallgattunk. Töredék másodpercnyi idő alatt választotta ki az elveszített gondolatot ezernyi másik, agyában tolongó mondanivaló közül, és folytatta. – Kedves rokonom, Lester főzte ki a meglepetést.

Feltételeztem, a Lester, Robinson doktor keresztneve, de ha tévednék, az se baj, gondoltam.

Most következett a hosszabb hatásszünet, legalábbis Mrs. Wortwood fogalmai szerint. Én épp csak egy nagy levegőt vettem.

– Szeretett ismerősét láthatja viszont ma nálam, Lord Rowling. – kacagott a háziasszony apám arcát lesve, örül–e a meglepetésnek. – Egy kedves barátját, aki mellesleg... – itt megakadt, majd töretlen hévvel folytatta – Bár a kifejezés, hogy mellesleg, igen bizarr, legyen akkor a mellesleg nélkül. Nos, meghívtam egyik harcostársát az államokból, aki ráadásul Lesternek a fia, és nekem is távoli rokonom. Látják, milyen kicsi a világ. – kuncogott. – A fiatalembert, aki segített magának az árvaház építésében. A minap futott be a hajója. Ő szintén itt van.

Azt hittem, menten elájulok. Sok volt ennyi hír egyszerre. Ivanról beszél. Ő segytett apámnak az építkezésben. És Robinson doktor lenne Ivan ismeretlen apja? Hogy derült ez ki? És ha mégis így van, néhány perc, és ismét látni fogom Ivant? Itt, ahol végképp nem számítottam rá, egy társasági eseményen?

Rémülten kaptam apámra a tekintetem, majd Robinson ra néztem. Ivanbiztosan beszélt rólam.

Robison barátságtalan, ellenséges tekintettel meredt rám. Féltette tőlem a fiát. Tekintetétől elhervadt bennem a remény, hogy jót is tartogathat számomra a találkozás. Egycsapásra megértettem, fölösleges szenvedéssel jár majd, mert én immár Edwardhoz tartozom. Edward áll mellettem, alig palástolt ingerültséggel hallgatva Miss Worwood fecsegését, és jobban tenném, ha megfognám a kezét, sarkon fordulnék, és elmenekülnék innen.

Elnéztem Robinson mellett, és megláttam.

Egyenes, karcsú alak állt a kastély és köztünk, félúton.

Ő volt az, Ivan. Valóban ő.

Fél éve váltunk el, és hosszú ideig azt hittem, el is felejtettem, aztán feléledtek bennem az emlékek, és ha rá gondoltam, ugyanazt éreztem, mint a búcsúzáskor. Sötét, nehéz fájdalmat és vágyakozást. De most, amikor Miss Worwood kertjében ismét testi valójában megpillantottam, megkönnyebbülten eszméltem rá, hogy jóval gyorsabban dobog ugyan a szívem, de nem fogok sem elájulni, sem zokogásban kitörni, sem egyéb esztelenséget művelni.

Ivan már régebben figyelhetett minket, mert sikerült rendbeszednie a vonásait. Csupán a felindultság nyomait láthattam rajta, mielőtt közömbösre igazította az arcát.

– A francba! – szakadt ki apámból a kiáltás.

A szóra megrezdült mellettem Edward. Csak a szemem sarkából láttam, mert teljes figyelmemmel Ivant néztem. Időbe telt, mire a bennem élő képet az előttem álló férfivel sikerült összevetnem. Akárcsak Jessica temetésén, idegennek tűnt. Mintha nem is ugyanaz a napbarnított fiatalember lenne a végtelen, amerikai fennsíkról, akit első pillantásra csavargó félvérnek hittem. Fekete nadrágot viselt, ugyanilyen színű rövidkabátot, és egyszerű fehér inget. A bőre alig volt sötétebb, mint az ing vászna. Fekete szemei élesen elütöttek sápadt arcától. Csupán hűvös nyugalma maradt a régi. A hűvössége, amiről én tudtam, csupán látszólagos. Ivan ilyennek mutatta magát, és ilyennek tartották mások, ahogy apámat hangulatembernek, Miss Kempet katonásnak, Miss Wortwoodot pedig félnótásnak.

– Jöjjön csak közelebb, fiatalember! – kacagott elégedetten a háziasszony, és serényen integetett is a kezével. – Látom, sikerült mindkettőjüket megdöbbentenem. Mr. Krilov sem tudta, kedves ismerősbe botlik nálam. Ez a mi kis titkunk volt az édesapjával.

Ivan lassan, mintha az időt húzná, odasétált hozzánk. S amíg néztem, ahogy közeledik, elégedetten üdvözöltem elhatalmasodó dühömet. Mit képzel, tajtékoztam magamban, és mérgemben kipirult az arcom. Mit képzel, a szemtelen? Vissza akarja könyörögni magát, amikor gondolkodás nélkül eltaszított? Ide tolja a képét, hogy tönkretegye a boldogságomat? Erőszakos, neveletlen, és ostoba. Úgy dédelgettem magamban ezt az ajándékba kapott gyűlöletet, mint anya torzszülött gyermekét. Olyan kétségbeesett szeretettel.

Ivan hidegen köszöntötte társaságunkat, Edward hasonló módon válaszolt, a többiek hallgattak. Apámat majd szétvetette a düh, Mrs. Wortwood zavartan kacarászott. Érezte, rosszul sült el valami, de nem értette, hogy mi. Edward alig figyelt ránk, ahogy a férfiak gyakran, azt sem vette észre, ami majd kiverte a szemét.

A háziasszony tétova zavartsággal csacsogott tovább.

– Lehet, ön nem is tudja, Edward, hogy szépséges menyasszonya és Lester együtt dolgoztak pár évvel ezelőtt. Lester egy alapítványi kórházba jár időnként kisegíteni, ott találkoztak Lady Rowlinggal.

– Öntől hallom ezt először. Mariann legszívesebben elfelejtené azokat a nehéz időket – felelte Edward egykedvűen. – Drágám! – fordult felém. – Elkísérhetlek a frissítős sátorhoz?

Belém karolt, és magukra hagytuk a többieket.

– Kik voltak ezek? – kérdezte, amikor hallótávolságon kívülre értünk.

– Kik? – kérdeztem vissza, és megigazítottam a kesztyűmet.

– Ne értetlenkedj, drágám! Ez a két férfi. – magyarázta türelmetlenül.

Nem szóltam rögtön. Egy villanásra hátratekintettem. Oldalról láttam a kis csoportot. Ivan állt legközelebb hozzám, és engem nézett. Amikor észrevette, figyelem, gyorsan, mint akit rajtakaptak, elfordította a fejét. Ez a hétköznapi, gyerekes mozdulat, mely idegen volt Ivan jellemétől, többet árult el kötegnyi szerelmes levélnél. Csak most válaszoltam Edwardnak.

– Hisz hallhattad. – feleltem közönyösen. – Apám régi ismerőse a fiatalabb, én pedig együtt nővérkedtem az idősebbel.

– Ha nem csalódom, Lord Rowling igencsak feldühödött.

– Ó, hát ismered apámat. Kiismerhetetlen. Talán összevesztek valamin. Számos közös üzletben vettek részt az államokban, köztük jó pár zavaros is lehetett, ahogy apádnak is, feltételezem.

Hibáztam, hogy lebecsültem Edwardot. Megállt, és arcom maga felé fordítva, éles tekintettel fürkészte rajtam megjegyzésem hátsó szándékát. Tiszta, kerekre nyitott szemekkel viszonoztam a pillantását. Képmutatásban én sem voltam kezdő. Megenyhült, és megbocsátóan elmosolyodott.

– Szerencséd, kedvesem, hogy gyönyörű vagy. Képtelenség neheztelni rád.

A frissítős sátort a tó partján állították föl. Piros csíkos vásznat feszítettek ki négy oszlop között, és egy hosszú asztal hoztak alá a kastélyból. Edward kért egy pohár fehérbort. Egymás mellett álltunk, és vártam, hogy kiürítse a poharát. Nem akarta magával vinni, hogy aztán kezében melengesse, amíg egy inas el nem veszi.

Miközben apró kortyokban ivott, alaposan, mintha először látnám, megnéztem. Mennyire más a két férfi, aki hozzám tartozott. Edward sok mindenben különbözik Ivantól, hiába sötét hajú és szemű mindkettő. Egészen apró, fejhez simuló a füle. Ivanét többnyire eltakarta a haja, mert ritkán járt borbélyhoz. Jessica nyírta meg néha. Tovább csúszott a tekintetem. Edwardnak vékony, hullámos vonal a szája, és indulatos a tekintete. Még inni is valahogy indulatból iszik. Gyors, erőteljes mozdulattal emeli fel a poharat, és harapja a bort. Ahogy csókol. Nem lágyan, forrón, belefeledkezve, mint Ivan, már az emléktől is végigbizsergett rajtam az ismerős érzés, hanem úgy, mint aki ezzel is akar valamit. Bizonyítani, mondjuk a szerelmét, az erejét, az összetartozást. Ivan rendkívül fegyelmezett, talán túlságosan is az, de át tudja magát engedni a szerelemnek. Edward sokszor hagyja elhatalmasodni a dühét, de egyetlen pillanatra sem feledkezik meg magáról. Örökösen résen áll, és nem bízik bennem sem. Igaza van. Lassan rá kellett ébrednem, képes vagyok minden alávalóságra. Feleségül megyek Edwardhoz, pedig halovány vonzódáson kívül semmit nem érzek iránta. Még azt sem mindig. Most is, ahogy vékonyka bajuszkáján a bor apró cseppjeit nézem, viszolygok tőle. Elfordítottam a tekintetem.

A háziasszony elszakadt apámtól, és gyors léptekkel szaladgált egyik vendégétől a másikig, hogy helyükre terelgesse az egybegyűlteket, hisz közeledett a dél. A tó partján már látszottak az ebéd előkészületei. Két hosszú asztalt állítottak össze a szolgák egymáshoz közel. A tisztás egy eldugott zugából, ahol eddig szabad tűzön pirult az ebéd, vállukon cipelve hozták az inasok az ökröt. A nyárs, amelyre feltűzték enyhén meghajlott a súlya alatt. A gloriette irányába tartottak.

– Menjünk mi is. – mondta Edward, aki szintén az ökör vonulását kísérte tekintetével. – Melyik asztalnál lesz vajon a helyünk?

– Annál – Mutattam a jobboldalit. – Ott vannak Franchyesék, a szomszédjaink is.

– Igen, látom. – mondta Edward, miután összehúzott szemmel ő is kifürkészte a látnivalókat. Hogy enyhén rövidlátó, be nem ismerné. – Ott van apád is. – Elhúzta a száját. – És az a szörnyű nőszemély.

– Laura Siegelre gondolsz?

– Igen, rá. Az esze verébtojásnyi, ráadásul csúnya.

Magasra emeltem a szoknyámat, ahogy mellette sétáltam. Hiába ért csupán a cipőmig, a hosszú fűben szúrós, horgas szélű levelek bújtak meg. Minduntalan beleakadtak szoknyám alján a csipkébe. A lábam elé kellet néznem, mert az egyenetlen talajt vakondtúrások tették még veszélyesebbé. Edward pár lépéssel előttem járt, majd visszafordulva bevárt.

– Kedvesem, olyan alapossággal, és főleg lassan teszed meg ezt a pár lépést, ahogy Hannibál kelt át azon a bizonyos hágón. A legjobb lenne, ha a karjaimba kapnálak, és úgy vinnélek el a lakomáig.

– Eszedbe ne jusson. – válaszoltam nevetve. – Nem akarok botrányt.

– Akkor mit akarsz? – súgta a fülembe, és ahogy az előbb, átölelt. Nem volt mindig szerelmes hangulatban, de most unatkozott, és a közeli esküvő, meg gyanítom, a pohár bor felgyújtotta szenvedélyét. Eltoltam magamtól. Pislákoló vágyaimat lehűtötte Ivan jelenléte.

Hogy kelletlenségem ne vegye észre, felkiáltottam.

– Nézd, de csodás!

Tőlünk mintegy száz yardnyira aranyvessző bokor pompázott. Harsogó sárgája vonta magára a figyelmem. A Somsettowni iskola előtt is nőtt aranyvessző. Tavasszal elsőként borult virágba az udvar növényei közül, közvetlenül az ablakom előtt.

– Hozok neked egy ágat – mondta Edward hírtelen ötletnek engedve.

– Maradj, Edward! – kiáltottam utána nevetve. – Fölösleges.

.De ő vissza sem fordulva, legyintett. Ha elhatározta, akkor véghez is viszi.

Mivel nem volt nála eszköz, amivel a bokor ágát levághatná, előbb a gloriettehez sietett. Láttam, a szolgálatára siető inasnak mond valamit. Az inas a gloriette közepét elfoglaló asztalhoz lépett, majd újra visszament Edwardhoz, aki kijött az épületből. Arcán széles mosollyal a magasba emelt egy legalább tíz hüvelyknyi hosszú kést. Akár egy matador, aki az összecsapásra készül. Boldogan felnevettem. Csinos volt, karcsú és vidám. Kezében a tőrrel, máris a pázsiton járt, félúton köztem és a bokor között.

Viszonylag későn vettem észre a kutyát. Talán mert Edwardot figyeltem. Ő állt meg egy pillanatra, és tartásából éreztem meg a veszélyt. Abba az irányba néztem, ahová Edward is. Hatalmas állat rohant felém dühödten, villogó szemekkel, vörös, nyitott szájjal. Félelmetes látvány volt, ahogy kinyújtózott testtel, minden erejét beleadva a vágtába egyenesen felém röpült. A közeli erdőben bújhatott meg eddig, és színes ruhám keltette fel a figyelmét. Az első pillanatban meg sem ijedtem. Mióta Jack mellém szegődött, nem feltételeztem ösztönösen rosszat a kutyákról. Nicsak, jókora eb, gondoltam. Bizonyára a gazdájához rohan. Aztán hasított belém a felismerés, nem valószínű, hogy a vendégek közül bárki ekkora kutyával érkezett az ebédhez. Ijedten fordultam hátra.

Nem volt mögöttem senki. Felém rohan, eszméltem rá. És azt is láttam, Edward, ha akarná, se tudná elérni, hogy eltérítse. Nem is igyekezett. Nem kezdett rohanni, vagy kiabálással elijeszteni a fenevadat. Csak állt, furcsa, érthetetlen testtartásban. Egyik lábát előre helyezte, és kinyújtotta, a másikat enyhén behajlította. Még szorult helyzetemben is jutott időm arra, hogy elképedjek ezen.

Az egész pillanatokig tartott csupán, senki nem vette észre, csak mi.

A kutya Edwarddal egyvonalba ért, hallottam a torkából feltörő tompa morgást, amikor, mint akadálypályán a lépést elvétő versenyló, felbukott. Átbucskázott a fején, oldalára dőlt, és a lendülettől még csúszott pár lábnyit a füvön. Hangosan felvinnyogott. Szívszorító volt a hangja. Rúgott még vagy kettőt, a torkából vérpatak tört fölHosszú tör állt ki az oldalából.

Akkor értettem meg, hogy mi történt. Edward, mint egy lándzsát, úgy dobta el a tört, és felnyársalta a kutyát. Már ott is állt mellette. Kihúzta a kést, és egy gyors, szakszerű mozdulattal átszúrta az állat gerincét. Hálát kellet volna rebegnem, de én döbbentem álltam.

.Akkorra már észrevették a többiek is, valami szörnyűség történt. Mintha a kutya halála előtt egy sikoltást is hallottam volna. Láttam apám öles léptekkel siet a kimúlt jószághoz, és többen szaladnak felém. Az egyik nehézkes, akár egy hatalmas labda. A legkedvesebb gyermekkori barátnőm, Diana.

A hölgyek körbeálltak, simogattak, vigasztaltak és szörnyülködtek. Ott volt a háziasszony, még vagy öten. Két oldalról támogatva Miss Wortwood és Laura Siegel a közeli napernyő alá vezettek. Leültettek egy festett napozószékre, enyhén megdöntötték a háttámláját, a fejem alá párnát gyömöszöltek és a lábam alá zsámolyt kaptam.

– Bocsásson meg, Lady Rowling. – hadarta Mrs. Wortwood kétségbeesetten, mintha személyesen őt terhelné a felelősség. – Talán a szomszéd faluból szabadult el ez a fenevad. Én kedvelem a kutyákat Lady Rowling, de ezt még én is túl nagynak és túl vérszomjasnak találtam. Tudja, ezek az ostoba inasok valahol az erdő szélén ásták el az ökör bensőségeit, hiába parancsoltam rájuk, vigyék távolabb. Tartok tőle, meghallgattak, aztán semmibe vették az utasításaimat.

– Megbízhatatlan manapság a személyzet. Ha nem nézünk a körmükre, akkor egész nap lustálkodnak és heverésznek valamely félreeső helyen – tódította egy idősebb hölgy. Őszülő kontya közepén gyémánt hajtű ragyogott.

Többen egyetértően dünnyögtek, egy másik hölgy újabb inastörténetbe kezdett. Közben a háziasszony elszaladt, majd parfümös üveggel tért vissza, amit mindenáron az orrom alá akart tolni.

Teltek a percek, és egyre inkább megfeledkeztek rólam. Nem hajoltak már aggodalmas arckifejezéssel fölém, hanem felegyenesedtek, és zavartalanul fújták a magukét. Többen is beszéltek egyszerre, ki-ki ahhoz intézve szavait, akinek a tekintetét épp elkapnia sikerült. Én a férfiak sötét csoportját figyeltem a színes ruhák közötti réseken, melyek hol itt, hol ott nyíltak meg előttem.

Ahogy az összes hölgy az én székem körül, úgy a férfiak a kutyatetem köré csoportosultak. A gyors mozdulatokból és a szakadozott felkiáltásokból arra következtettem, inasélményeik helyett az urak vadászkalandjaikat elevenítik fel. Elgondolkodtatott a magukat kifinomult úriembereknek tartó férfiak izgalma egy kis vér láttán. Nem lepett meg, hogy Ivan nincs köztük, hisz ő egyetlen lépést sem tesz fölöslegesen.

Az inasok eltakarították a tetemet, és a társaságban hamarosan pusztán a kellemes borzongás emléke maradt. Kizárólag én nem tudtam napirendre térni a dolog fölött. Nem tudtam kiverni a fejemből Edward céltudatos nyugalmát. Azt tette, amit tennie kellett, engem mégis megrémített.

Láttam már Ivant is ölni. Jessica egyik lovát lőtte le, decemberben, karácsony előtt néhány nappal. Én látszólag véletlenül kerültem Jessicához, valójában azért látogattam meg, mert tudtam, péntek délután útba ejti a farmját Ivan. Ha nem akadt sürgős tennivalója, meghatározott rendben látogatta a hozzá tartozó családokat.

Hideg volt a karámban, fehéren gomolygott az állatok lehelete. A beteg ló a szalmán feküdt, jártányi ereje sem maradt. Azt hiszem, daganat nőtt a hasában, már nem emlékszem, Ivant figyeltem a ló helyett, ahogy alaposan végig tapogatja.

– Agyon kell lőni. – mondta Ivan, kertelés nélkül, a legrosszabbal kezdve. – Nem tudok rajta segíteni, már csak szenvedni fog.

Jessica elpityeredett. Sírás közben mondta csöndesen, alig hallottuk.

– Csinálja, fiam!

Ivan a ló mellett állt, és Jessica beleegyezését várta. Kiment a karámból, majd rövidesen visszatért a puskával. Ott függött közvetlenül a konyhába vezető ajtó mögött a falon, megtöltve. Ivan a lóhoz lépett, és közvetlen közelről fejbe lőtte. Céltudatosan, ahogy az előbb Edward is ölt. Meg kellet tenni, hát megtette. Gyorsan, és egyszerűen. Csak az arca volt más. Viszolygott a gyilkolástól. Ahogy Jessicán is látszott a nems zeretem érzés, amikor a tyúkok nyakát elvágta. Örült az ételnek, és a sült várható élvezetének, de az ölésnek nem. Ez a kelletlenség hiányzott Edwardról. Nem okozott neki örömet a gyilkolás. Közömbösen hagyta.

Egyedül Laura Siegel maradt mellettem, a többiek szétszéledtek, mindenki visszatért megszokott társaságához. Láttam, Edward továbbra is a hőstett színhelyén posztol és apámmal beszélget. Időközben beszórták homokkal a vérnyomokat. Laura a közelembe cipelt egy széket, leült, és jó barátnőhöz illően, közel hajolt, úgy súgta:

– Mi szólsz ehhez az ostobasághoz. Világraszóló felhajtás egy korcs okozta baleset miatt – mondta, és mert én nem válaszoltam, nem éreztem kötelességemnek sem honfitársaimat megvédeni, sem Laurának helyeselni –, folytatta. – Persze itt fegyvertelenül járnak a férfiak. Még szerencse, hogy a vőlegényed igazi férfi. Egyetlen késsel megmentette az életedet.

Csak most néztem meg Laurát alaposabban. Mit akar ravaszkás hízelgésével, vajon? Úgy általában tudtam, hogy mi a célja, közel férkőzni apámhoz, azért a túlzott figyelem irányomban, de vajon mit akar most? Kelt tésztához hasonlított a bőre, és így közelről minden pórusa mély üregnek tűnt.

– Örülök, hogy itt vagy – mondta lelkes mosollyal. – Jó érzés ismerősbe botlani, és beszélgetni pár szót valakivel, aki járt New Orleansban.

– Nagyon magányos vagy nálunk? – kérdeztem megértően, mert tudtam, Laura egy londoni leányiskolába jár.

– Dehogy. – Kényszeredetten nevetett. – Honnan veszed? Rengeteg barátnőm van. A lányok bűbájosak, és imádnak engem. De ne beszélgessünk az iskoláról. Halálosan untat. Inkább rólad. Az a jóképű fiatalember, aki Lord Rowlinggal beszélget, ő a vőlegényed, ugye, aki megölte a fenevadat.

– Igen, ő. Sir Edward Flyn.

Láttam, apám és Edward egy közeli székcsoport irányába sétálnak. Ivan üldögélt ott az egyik széken. Apám vele beszélgetett, amikor a kutyával a tragédia történt, onnan sietett hozzánk. A székek mögött négy szomorúfűz állt szabálytalan négyszögben elhelyezve. Az ágaik között áttűző, alacsonyan járó márciusi nap zöldes fényfoltokat vetett Ivan fejére.

– Hja, a bál. – mondta Laura szórakozottan. Ő is apámékat leste lopva. Neki ehhez teljesen hátra kellett csavarodnia. A bálról, ki tudja miért, magánya jutott eszébe. – Nem akadt más kísérőm, a gardedámommal jöttem. – Váratlanul felélénkült. – Félek, hosszú időre elszakítottalak a szeretteidtől. Ha kívánod, odamehetünk hozzájuk.

Ha apám nem viselkedik alávalóan Miss Kemppel induláskor, valószínűleg elutasítom Laurát. De én haragudtam apámra Miss Kemp miatt.

– Igaz. Edward gyűlöl minden percet, melyet nélkülem tölt. Ideje hozzá sietnem. Ha nincs jobb dolgod, gyere velem.

Kart-karba öltve sétáltunk a többiekhez.

Közben befejeződtek az ebéd előkészületei. Az inasok a hepehupás talajon gondosan kiegyensúlyozták az asztalokat. Halványkék abrosz, díszes porcelántányérok, ezüst evőeszközök, és kristálypoharak kerültek az asztalra, mintha márványborítású teremben lennénk, és elegáns lakomához, nem szabad tűzön pirított ökör elfogyasztásához készülődnénk.

Nem is az ökröt ettük egyébként, hanem hét fogásos remekművet szolgáltak fel Piere Leduc konyhájából. Az ökörsütés csupán a délelőtt hangulatát adta.

Miss Wortwood messze földön híres francia szakácsa előételnek fokhagymás jércemelsalátát készített almával, majd tejszínes pacsirtalevest kaptunk galuskával. Ebből csupán a húst ettem meg, mert a galuskát túl nehéznek találtam. A továbbiakban kihunyt érdeklődésem az ebéd iránt, nem kértem semmit, csupán a desszertből ettem meg egy szelet ananászt, melyet a magasra tornyozott gyümölcskehely tetejéről emeltem le.

A főhelyen apám trónolt, mint tisztelettel övezett rangidős. Apám mellett én ültem, majd Edward, velem szemben Diana, Diana férje, Laura és Ivan. Kézenfekvő, hogy ők ketten párt alkotnak, hiszen Laurának nincs férfi kísérője. Edward mellett a háziasszony ült, és két rokona. Két tejfölösszájú fiatalember. Az asztal másik végén középkorú házaspár kapott helyet, először láttam őket. Nehezemre esett alaposan szemügyre venni az arcukat, mert az asztal közepére biggyesztett virágkötészeti remekmű részben eltakarta az asztal túlfelét.

Hamarosan kiderült, az ismeretlen férfi, Mr. Obrien, a tudományos akadémia tagja, és szívesen beszél kutatásairól. Alacsony, szakállas, kissé dülledt szemű ember volt Mr. Obrien, ki rendíthetetlenül nyomul célja felé. Célul pedig nem kisebb feladatot tűzött ki, mint hogy tudatlan társaságát tudóssá művelje egyetlen ebéd alatt. Nem erőszakosan, csupán figyelmetlenül. Az elhelyezkedést törvényszerűen követő, töredékes, ismerkedő mondatok, udvarias mosolyok után az előételtől kezdődően, a levesen és a többi fogáson át egészen a desszertig munkájának részleteibe avatta be asztaltársaságát. Részletesen, mint ha segédjét utasítaná a tennivalókra. Jóllehet alig figyeltem bő lére eresztett beszámolóját a kutatásairól, megjegyeztem a témáját. Az angol telivérek teljesítménye és táplálása közti összefüggések címet viselte. Másodpercek, fontok, zabfajták és telivér vérvonalak nevei röpködtek áttekinthetetlenül az ebédlőasztal fölött. A tudósokra jellemző csőlátással Obrien feltételezte, hogy mindenkit érdekelnek a vizsgálat aprólékosan kidolgozott módszerei, a nehezen áthidalható nehézségek, és a keserves munkával megszerzett eredmények.

Egy ideje, talán a leves kikanalazása óta, alig hallgatott oda valaki. A háziasszony maga elé bámult, és udvarias, elnéző mosollyal hallgatott. Ismerve őt, valószínű, hogy a holt időt saját gondolatainak zsúfolt tárházában töltötte. A két kamasz gyors, rángatózásszerű mozdulataiból, és ádáz pillantásaiból sejtettem, unalmukban rugdossák egymást az asztal alatt. Laurát határozottam bosszantotta távolsága apámtól. Dühös képpel támasztotta arcát a tenyerébe, miközben bárdolatlanul felkönyökölt az asztalra.

Ivanon nem látszott unalom. Evett, abbahagyta, és érdeklődve Obrienre nézett, aki szemben ült vele. Még közbe-közbe is kérdezett halkan. Ilyeneket mondott;

– Ez valóban érdekes. Eredeti gondolat. Kifejtené ezt részletesebben. Hasonlót már én is tapasztaltam.

Néha úgy éreztem, Ivan nagylelkűsége az idegeimre megy. Amikor eleget tett az emberbaráti szeretet követelményeinek – Ivan volt a legközelebbi férfi, kinek leginkább illik figyelnie, ha másért nem, szolidaritásból –, elfordította a tekintetét Obrienről, és végighordozta az asztaltársaságon. Ekkor kaptam én el róla én a szemem, és néztem Dianára. Őt nem érdekelte a csevegés, a lótenyésztés éppoly érdektelen téma volt számára, mint akármely másik. Elrévedő tekintettel üldögélt, balját duzzadó hasán nyugtatta, jobbját átengedte a férjének, aki gyöngéden simogatta azt. Diana kicsiny és gömbölyű keze szinte elveszett a férfi jóval nagyobb markában.

Edward két fogás között, amikor nem kését és villáját dédelgette, kötelességszerűen szintén tenyerébe fogta a kezem, és szórakozottan simogatta. Pedig elszállt már gyöngéd hangulata. Ingerült megjegyzéseket tett arra az idiótára az asztal végén, aki éjfélig szóval fog minket tartani, amíg le nem puffantja valaki

– Én imádom a lovakat. – vetette közbe Laura egy nyúlfarknyi szünetben, és kiegyenesedett a székén. Végre eljött az ő ideje. Nem kizárólag a bőre hasonlított a hüllőkére, mely hideg és vértelen, hanem a viselkedése is. Sokáig tudott mozdulatlanul, látszólag élettelenül ülni, de ha alkalom kínálkozott, életre kelt, és fürgén cselekedett. Úgy csapott le a kínálkozó lehetőségre - Obriennek egy falat a torkára akadt, és köhögési rohama megakadályozta, hogy elárulja a fele zab, fele lucerna keverék hány másodperccel növeli két mérföld vágtában a kiválasztott mén teljesítményét -, ahogy kilőtt nyelvével a kaméleon csípi el a legyet. Sejtettem, Laura most már nem adja ki kezéből a társalgás fonalát.

– Mifelénk a lovak éppúgy hozzátartoznak a hétköznapokhoz, mondhatni nemzeti jellegzetességnek számítanak, ahogy az angol délutánhoz a tea – mondta harsányan, és kacarászott. Érezte, aligha eredeti, amit mondott, de vágyott beszélni. Kétségbeesetten nézett rám, folytassam, mielőtt Obrien megszólal, mert akkor legalább estig abba se hagyja. Nekem eszem ágában sem volt megszólalni, és ezzel magamra irányítani a figyelmet.

– A tea nálunk is nemzeti ital – mondta Ivan. Elképesztett, hogy mentőövet dob Laurának! Laura is meghökkent, mert legkevésbé Ivantól remélt segítséget. Azonnal meghálálta a gesztust.

– Erre nem is gondoltam. – Egész felsőtestével Ivan felé fordult. – Bocsássa meg, herceg a figyelmetlenségem. Orosz hont is mondhattam volna. Tisztelt nagybátyja, Szergej Nyikolajevics Krilov herceg, amikor nálunk vendégeskedett, rendszeresen teázott. Tudhatnám, hogy az orosz nemesség is rajong a teáért, nem csupán az angol.

Diadalmasan körbemosolygott. Értsük jól, hiába tartjuk számkivetett jenkinek az előkelő társaságban, családja egzotikus hercegeket lát vendégül.

– Csak az arisztokraták teáznak önöknél, vagy az egyszerűbb emberek is? – fordult varázslatos mosollyal ismét Ivan felé.

Megérdemelted, gondoltam gonoszul. Most majd cseverészhetsz Laurával.

– Mindenki – felelte Ivan.

– Ez csodálatos – kiáltott fel Laura, és a kezét is összecsapta izgalmában. – Bámulatos a népeknek ez az egyöntetű szokásrendszere. – Tudálékos arckifejezést öltött. – Hasonló az azonos állatfajok között megfigyelhető jellegzetességekhez, mint a lovak kényes ízlése, hogy nem isznak csupán tiszta vizet, vagy a macskák tisztálkodási buzgósága. Az összes macska ugyanúgy mosakszik.

Ennyi zagyvaságtól a társaságban benne rekedt a szó, elképedten bámultuk Laura pirospozsgás arcát. Talán egy pohárka pezsgőt is elfogyasztott korábbi letört hangulatában. Obrien azonban kötelességének érezte, hogy rendet vágjon a zavaros fogalmakkal teletömött fejecskében.

– Téved kisasszony, amikor azt képzeli... – kezdte szinte fájdalmas komolysággal, de nem tudta befejezni.

– Minden népnek megvan a maga sajátossága. Ha meg sem szólal valaki, csupán karakteréből, viselkedéséből a származásra – vetette közbe hangosan Edward. Nem akarta végighallgatni Obraien újabb akadémiai előadását.

.– Már a kiindulás is hamis. – szólalt meg váratlanul Mrs. Obrien. – Nem jelenthetjük ki magától értetődő természetességgel, hogy valamely viselkedésforma egy bizonyos nép jellegzetessége. Ez túlzott és veszélyes egyszerűsítés.

Ó, sóhajtottam magamban, még egy okos asszony.

– Ugyan, miért nem? – húzta fel a szemöldökét gúnyosan Edward. Kialakult ítélettel bírt a nők észbeli képességeiről. Tudtam, Mrs. Obrien mondhat bármit, ez Edward eleve lekicsinylő véleményét nem fogja befolyásolni.

– Mert meggyőződésem szerint az olyan általánosító megjegyzések, mint szenvedélyes francia, hűvös angol, vagy táncra termett latin, nem megfigyeléseken alapulnak, hanem a babonákkal egyenértékűek, és torzítják a szemléletünket. Ráadásul kalodába kényszerítik azokat az embereket, akikre alkalmazzuk őket.

Edward épp nyitotta a száját becsmérlő ellenvéleménye kifejtésére, amikor Laura közbevágott.

– Nem mondhatjuk, hogy a tánc kizárólag a latin népek sajátja. Krilov herceg remekül táncol. Te nem láthattad Mariann, és ön sem Lord Rowling – Szemérmes pillantás apám felé –, mert eljöttek a washingtoni bálról, de a három keringő, amit Krilov herceggel táncoltam, életem egyik felejthetetlen élménye maradt.

Elégedett mosollyal hátradőlt a székében, és bal kezét gyöngéden Ivan karjára tette. Ivan érdeklődve vette szemügyre a tolakodó kezet.

– A pétervári balett világhírű. Nem lep meg a könnyed elegancia, amellyel ön táncol herceg. A kultúrális hagyományok mélyen beépülnek a népek életébe. Ahogy az amerikaiak közt nem találni férfit, aki ne lovagolna remekül, és ne lőne mesterien. Ön azon kevesek közé tartozik, herceg, aki mindkét ország legjobbjaival felveheti a versenyt.

Ivan szerény mosollyal - De csak az illendőség határain belül szabódva, hisz tudja, valóban olyan kiváló, amint azt a hölgy állítja. - meghajolt Laura felé. Nyugtázta a bókot, és elfogadta.

– Ön túloz kisasszony. – mondta kedvesen. – Kegyed tette lehetővé, hogy kamatoztassam szegényes tánctudásomat. Hibátlan partner mellett még a kétballábas táncosok is szárnyra kelnek.

Laura felkacagott, én pedig elsápadtam a méregtől és a féltékenységtől. Hát nem veszi észre, mire használják? Laura, az ostoba, őt választotta, hogy féltékennyé tegye apámat. Nohiszen.

Apám egyébként jól szórakozott. Már régen abbahagyta az evést, érdeklődve szemlélte a színjátékot. Laura és Ivan még enyelegtek kicsit, Ivan mérsékeltebb lelkesedéssel, mint Laura, de készségesen, én pedig egyre dühösebb lettem, és egyre féltékenyebb. Már nem láttam beszélgetésüket csupán ártatlan évődésnek. Laura elkeseredésében, vagy azért, mert tetszik neki Ivan, egyre kacérabban viselkedett. Hozzányomult, láttam, melle érinti Ivan karját – és Ivan nem húzódik el -, szemébe mélyeszti tekintetét, nagyokat kacag, kezével időnként hátradobja a haját, és lapos pillantásokat vet partnere arcára. Vajon az asztal alatt hozzányomkodja a lábát, támadt fel bennem a kínzó kérdés. Mindketten Miss Wortwoodnál töltik az éjszakát. Mindketten magányosak, és Ivan - ahogy a férfiak általában -, a szerelmen kívül prózaibb dolgokra is vágyik. Miért ne használná ki Laura elkeseredés szülte engedékenységét, ha teheti? Elképzeltem őket együtt. Laura sárgásfehér, tészta szerű mellén Ivan simogató kezét, feszes hasát, ahogy a szerelem révületében Laurának feszül, és torkom összeszorította a sötét féltékenység.

.– Mariann – szólított meg váratlanul Diana. – Kissé elbágyadtam. Lennél szíves pár lépést sétálni velem, hátha a testmozgástól elmúlik a szédülésem.

Fölocsúdtam szörnyű gondolataimból, és felálltam. Diana gyöngéd határozottsággal visszautasította férje szolgálatait, megnyugtatva, múló rosszullét fogta el csupán, amit pár perces séta elűz.

Kényelmes, lassú léptekkel lesétáltunk le a tó partjára. Diana a szomszéd grófságban nőtt föl, és gyerekkorunk kebelbarátnők voltunk. Mióta visszatértem az államokból, egyszer találkoztunk, és akkor sem tudtunk néhány szónál többet beszélni

– Jobban vagy? – kérdeztem Dianát, bár az előbb sem tűnt betegnek.

– Semmi bajom. – felelte könnyedén. – Beszélgetni szeretnék veled. Tudom, csúnya dolog visszaélni a helyzetemmel, de az áldott állapotnak vannak kellemes következményei is. Majdhogynem azt tehetem, amit kedvem tartja.

Nevetett, és én vele nevettem

– Rólad szeretnék beszélni – mondta. Noha mosolyogva nézett rám, tekintetében aggodalom bujkált. Ahogy ismerős, kerek arcát néztem, elveszett barátságunk után vágyakoztam.

– Mit akarsz tudni? – kérdeztem, és belé karoltam. – Emlékszel, hányszor bújtunk így össze, hogy megosszuk egymással a titkainkat.

– Igen. – mondta, és az emlékektől könnyes lett az ő szeme is. – Órákig tudtunk ugyanarról beszélni, és nem fáradtunk el. Hányszor, de hányszor tettük patikamérlegre ugyanannak a fiatalembernek minden mosolyát, szavát, gesztusát. Emlékszer Lord Lengstromm fiára? Hónapokig tépelődtünk rajta, valóban rám nézett a színházban kétszer, vagy tévedtem, és a nagynénjét üdvözölte pillantásával.

– Aztán megcsókolt a farsangi bálon. Majd kibújtál a bőrödből?

– Aztán elvette Anettet. – fejezte be a történetet Diana tréfás bosszúsággal – Ó, a csélcsap gazember. Pedig én vagy háromszázszor leírtam a nevét a naplómba. Az egyetlen fiú nevét, aki nem beléd, hanem belém volt szerelemes. Ő is valószínűleg azért, mert téged nem is ismert.

– Diana! Ez butaság!– vetettem közbe erőtlenül. Melegen rám mosolygott.

.– Már nem bánt. Tulajdonképpen akkor se haragudtam rád, csak fájt. – Elgondolkodva nézte a tó partján virító sárga virágokat. Vékonyabb, és hosszabb szárú gólyahírfajta volt, mint emi a Somsettownban nyílt, és a virága is satnyább. – Rád akartam hasonlítani. – tette hozzá Diana elmerengve – Olyan lenni, mint te. Szép, büszke és nemtörődöm.

– Valóban ilyen voltam. És csöppet sem boldogabb, mint te. – mondtam józanul, talán kissé szomorúan is. – Sajnáltam magam, mert hiába vártam a nagy szerelemre, és kinevettem a fiúkat, akiknek én tetszettem.

– Nehogy szabadkozz! – figyelmeztetett vidáman – Mindez távoli és lényegtelen, hisz akit szeretek, az enyém.

Elkomorult az arca.

De másról kellene beszélgetnünk – mondta, feledve előbbi meghatottságát. – Látod, elfecsegtem az időt, már szedelőzködnek a hölgyek. A délutáni pihenő alkalmatlan a társalgásra. Azt akartam kérdezni, hogy komoly-e a dolog köztetek azzal a fekete férfival.

Megütközve néztem rá.

– Edward a vőlegényem. Persze, hogy komoly. Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád.

– Nem Edwardról beszélek – intett le türelmetlenül, hogy ostobának hiszem. –, hanem az oroszról, akire Laura Siegel rátelepedett.

Dianára bámultam, és meglepetésemben még tiltakozni is elfelejtettem. Ha azonnal megcáfolom, akkor marad valami halvány esélyem, hogy letagadjam a nyilvánvalót.

– Honnan tudod? – szakadt ki belőlem a kérdés, amikor újra szólni bírtam.

– Tehát igaz – mondta ugyanazzal az aggodalommal a tekintetében, melyet beszélgetésünk elején is láttam. – Úgy bámultál rájuk, olyan dühödten nézted, ahogy Laura kelleti magát, hogy féltem, elárulod magad. Remélem, még időben hívtalak el, mielőtt Edward gyanút fog. Gondolom, nem hiányzik neked egy párbaj kettőjük között.

– Nem. – mondtam lehajtott fejjel és tekintetem újra elfutotta a könny. – Nem hittem, hogy meglátszik rajtam – pityeregtem.

Átölelt.

– Rajta is – vígasztalt – Egyfolytában egymást bámultátok. Csak az tűnt fel, hogy kínosan ügyel mindkettőtök, a másik ne vegye észre.

Könnyáztatta szemmel, hálásan néztem rá. Megérezte, nem megnyugtató szavakra van leginkább szükségem, hogy bűnöm sűrű homály fedi, hanem a reményre, hogy viszontszeretnek.

– Gondolod? – kérdeztem, remélve, győzköd még.

– Nem gondolom, hanem tudom. – mondta mély meggyőződéssel. – Úgy nézett téged, olyannyira belefeledkezve a szépségedbe, hogy megállapítottam, amit irántad érez, ugyancsak egyedülálló fényes társaságunkban. Itt összefekszenek az emberek, minden szezonban mással, anélkül, hogy szeretnék egymást.

Nem figyeltem Diana mondandójának második felére, mert nem foglalkoztatott más szerelmi élete, csak a sajátom. Pityeregtem, és hagytam, hogy átjárjon az öröm. Ivan szeret, még mindig szeret. Hiába bíztam ebben pár pillanatig reggel, amikor utánam nézett, rövidesen feltámadt bennem a kétely újra. Aztán eszembe jutott a vőlegényem, a kötelességeim és helyzetem törékeny volta.

– Szerinted másoknak is feltűnt?– kérdeztem.

– Nem hiszem. Edward öntudatosabb annál, semmint féltékeny legyen. Ő legfeljebb akkor ébredne rá, megcsalja a felesége, amikor a vetélytársra véletlenül ráfekszik az ágyban, de akkor kardélre hányná mind az asszonyt, mind a csábítót. – Rémülten szája elé kapta a kezét. – Nem akarlak ijesztgetni.

De belőlem a találó jellemzés jókedvet váltott ki. Együtt nevettünk Dianával Edwardon. Lassan sétáltunk a tó mellett, kerülgettük az ösvényre behajló ágakat, és én meséltem neki Somsettownról, az iskoláról és Ivanról. Meséltem neki az első éjszakánkról, testem ébredéséről, gyöngédségéről, Ivan nagyszerűségéről, és arról is, miért hagytam el. Jólesett őszintén szólni az érzéseimről, a kétségeimről és a fájdalmamról. Egymásba karolva sétálgattunk, és ahogy gyermekkorunkban, összebújva sugdolóztunk.