Kép: Balázsovits Zsuzsanna: Temető

Szeptember második fele váratlan hideget hozott és esőt. A szalont fűtöttünk, és az én hálószobámban is állandóan melegen tartottuk a mennyezetig érő cserépkályhát. Mellette állt asztalkám, amelyen hétfő délelőttönként a heti menű fogásait bevezettem egy füzetbe. Bár a céltudatosság hiányzott erényeim közül, meghajlottam szakácsnőnk kívánsága előtt, aki ragaszkodott hozzá, hogy napokkal előre döntsem el, mit kívánunk a héten enni.

Sóhajtottam, és tollam a tintába mártottam, hogy folytassam az írást, amikor kopogtattak.

Mr. West nyitott be.

– Kisasszony! – mondta, és nem lépte át a küszöböt. – Édesapja kéreti a szalonba.

– Mi történt? – kérdeztem, de már engedelmesen fel is álltam. West megrántotta a vállát. Kevésbé viselkedett szertartásosan, mint az angol inasok.

Apám a szalon közepén állt. Alighanem járkált eddig, s csak lépteim neszére torpant meg, és fordult az ajtó felé. Kezében összehajtogatott papírlapot tartott. Feszült arccal nyújtotta felém.

– Sürgönyöd jött!

Meglepett, hogy maga elé rendel, nem az inassal küldi fel a táviratot. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg a szalon ajtajából apámig elértem, a lehetőségek egész tárháza suhant át fejemen a sürgöny tartalmát illetően. És a végkövetkeztetés, amire jutottam, megfagyasztotta bennem a lelket. Egy ember küldhet nekem táviratot, és az Ivan. Ő ismeri a címemet. De miről írhat Ivan? Semmiről. Sokkal valószínűbb, őt magát érte baj, és halálos betegen, utolsó leheletével kérte, hogy értesítsenek engem.

Remegő kézzel vettem át apámtól a papír lapot. Tudtam, apám elvárja, hogy előtte olvassam el, és számoljak be a tartalmáról. Kívánsága érthető. Az üzenet mindössze ennyi tartalmazott:

Jessica meghalt.

A temetése szeptember 28-án kettőtől lesz.

Ivan Krilov

Elhomályosodott előttem az írás, és eleredtek a könnyeim. Az első csepp a dátumra pottyant, aztán sokáig nem láttam semmit. Zokogtam, zokogtam megállíthatatlanul. Úgy éreztem, képtelenség elviselni a fájdalmat, hogy Jessica meghalt.

Egy kép tolakodott elém. Ősz volt, akár csak most, Jessica az udvaron állt, sütőtökből kaparta ki a magokat. Élénk tekintetű arca felém fordult. Elmosolyodott, ahogy felismert, és mosolyának emléke csak tovább fokozta bennem a kínt.

Nem bírtam apámnak felolvasni a sürgönyt, vagy akár megszólalni is, csak átnyújtottam neki a papírt. Kivette a kezemből. Rövid csönd után hallottam, hogy összehajtogatja, és leteszi a dohányzóasztalra.

Miss Kemp felállt, odajött hozzám, átkarolta a vállam, és az egyik fotelhez vezetve leültetett.

Nem tudom, mennyi ideig sírtam még, nem érzékeltem az időt, csak a végtelen, sötét kétségbeesést. Meghalt Jessica. Meghalt anélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle. Szó nélkül hagytam el, ahogy mindenkit Somsettownban. Hálátlanul és közömbösen utaztam el, mint akinek semmit sem számít, amit maga mögött hagy. A többieket talán kiengesztelhetem még, de Jessicát soha.

– Gondolom, el szeretnél menni a temetésre, lányom?

Csodálkozva, és hálásan néztem apámra. Erre igazán nem számítottam.

Bólintottam.

– Utasítom a személyzetet, hogy csomagoljon! – Felállt, és az ajtó felé indult. Meglepett, hogy nem Miss Kemppel üzen. Megállt az ajtó előtt, és mint ki valami lényegtelen apróságot elfelejtett közölni, úgy tette hozzá. – El is kell búcsúznod az ismerőseidtől. A hét végén hazautazunk Angliába – mondta, és kiment. Halkan kattant az ajtó zárja, ahogy betette maga után.

Bár továbbra is hideg, ködös maradt az idő, leengedtük a kocsi tetejét, mert a hosszú bezártság után vágytunk a friss levegőre.

Elhagytuk Somsettownt, kihalt, üres, szomorú volt a város. Jessica birtoka két óra lovaglásnyira terült el a várostól toronyiránt. Kocsival valamivel hosszabbat kerültünk. Szűrkén, elmosódottan bontakozott ki a ködből a ház mellett a nyárfaliget. Az öreg épület előtt négy kocsi várakozott, Somsettownból többen is jöhettek együtt. Ivan szekere hiányzott közülük. Lehet, lovon érkezett.

Az istálló előtt, félrehúzva, könnyű városi fogat állt, már kifogták előle a lovakat. Jessicát két gyermek gyászolja, jutott eszembe, egy lány és egy fiú, bizonyára ők érkeztek bérkocsival.

Embereket nem láttunk. Megálltunk a főépület előtt, apám leugrott a kocsiról, és bement a házba. A nyitott ajtón keresztül tisztán hallatszott, hogy a konyhában körbejár.

– Nincs itt senki. – mondta, amikor kilépett a házból, és visszajött a kocsihoz. – Hol a fenében lehetnek?

Már megszoktam apám nyers modorát, most mégis illetlennek tartottam ezt a kifejezést.

– Valószínűleg a ház mögötti kis nyárfaerdő szélén temetik el, és ott vannak a többiek.

– Akkor menjünk mi is.

– Arra már nem vezet út. Jobb, ha gyalog megyünk – kászálódtam le a kocsiról.

Alig hogy megkerültük a házat - enyhe lejtésű dombra építették -, azonnal szemünkbe tűnt a gyászolók fekete karéja a lejtő végén, a nyárfák mellett. Körülvették a sírt.

Végéhez közeledett a szertartás, mert nem láttam a koporsót az üreg mellett. Vastag, erős kötelek nyúltak ki a mély gödörből, fehéren tekergőztek a feketeföldön. Ahogy közeledtünk, felismertem mindenkit, aki valaha fontos volt nekem. Reuterék, Mrs. Burke, Riegel, a Shoames család, John Bleklahe, mellette Gertúd, és a többi VanDerbrock gyerek. Az öreg valamivel távolabb állt tőlük, Jessica közvetlen szomszédja, Mr. Sepherd mellett. A két fiú és az asszony is eljött. Sepherd kivételesen józannak látszott, gondosan lesimított hajjal, ernyedt tartásban támaszkodott nagyobbik fia vállára.

Középkorú, vékony, feketébe öltözött hölgy állt közvetlenül a sírgödör szélénél. Divatos, fűzős cipőjének sarka mélyen belesüppedt a nedves, zsírosan fénylő földhányás szélébe. Egy férfi támogatta. Nem láttam az arcukat. A nőét sűrű fátyol fedte, a férfi pedig lehajtotta a fejét. Suttogott valamit a nőnek, talán vigasztalta. Ők lehetnek Jessica gyerekei. Mögöttük a hat unoka, a gyerekek tétova, szomorúra igazított arckifejezésével, amelyen az illedelmes máz alól is átütött a halállal szembeni értetlenség és derű.

– Álljunk meg itt – mondta apám, és úgy is tett. Nem akarta fölöslegesen zavarni a szertartást. Malcolm tiszteletes úr befejezni készülődött beszédét, legalábbis erre következtettem szárnyaszegett madár vergődésére emlékeztető kézmozdulataiból. Akkor szokott ekként belemelegedni a prédikációba, amikor a gondosan felépített beszéd katartikus élményt adó, utolsó részéhez ért. Fekete, papi ruháját felindult arcához és széles karmozdulataihoz illően vadul csapdosta a szél.

Megláttam Ivant. Nem szemben, hanem oldalt állt, ismeretlen öltözetben, azért nem fedeztem fel eddig. Szokatlanul sápadt volt és nyúzott. Megnőttek szemei beesett arcában. Fekete, magasan záródó, hosszú kabátja és sötét szeme élesen elütött fehér bőrétől. Mintha nem is ő lenne. Szenvedett ő is, ahogy én. Eleredtek a könnyeim. Feltartóztathatatlanul, egyre kétségbeesettebben rázkódva a fájdalomtól zokogtam. Miss Kemp átölelve támogatott.

Jessica lánya, majd a fia is egy-egy rögöt dobott a koporsóra, és hátraléptek. A két legidősebb VanDerbrock fiú és John Blecklahe kezdték belapátolni a földet a gödörbe. Gyorsan, céltudatosan dolgoztak. Nem bírtam hallgatni a lapátokról lehulló föld tompa dübörgését a koporsón. Iszonyatos, elviselhetetlen erővel tört rám a gondolat, hogy Jessica ott fekszik lenn, abban a ládában, és betemeti a hideg, nehéz föld. Úgy éreztem, megszakad a szívem.

Ivan észrevett minket. Egy darabig csak nézett, nem láttam tisztán az arcát, csak a körvonalait, ahogy felénk fordul.

Hátralépett a sírtól, megkerülte a gyászolókat, és határozott, hosszú léptekkel elindult felénk. Apám mocorogni kezdett mellettem. Ellépett mellőlem, kihúzta magát, idegesen toporgott. Nyugtalanította, hogy Ivan idejön.

Ivan közeledett a domboldalon, kabátjába bele-belekapott a szél, és összeborzolta a haját.

– Jó napot, Lord Rowling. Üdvözlöm, asszonyom – mondta közömbösen, ahogy felért, mert nem érdekelte sem apám, sem Miss Kemp. Egészen közel lépett, és hozzám hajolt.

– Mariann, kedves! – szólított meg gyöngéden.

Már az is gyógyír volt a fájdalmamra, hogy kimondta a nevem.

– Mariann! – ismételte. – Nem szenvedett sokat – mondta, mint ha ketten lennénk, lágy, meleg hangon, ügyet sem vetve rá, apám is hallja. – Egyik reggel holtan találták. Megbékélt a halállal, és elaludt.

– Akkor is szörnyű – sírtam. – Nem bírom elviselni, hogy meghalt, hogy nem láthatom többé.

Ó, hogy szerettem volna, ha Ivan átölel, és magához húzva teste melegével vígasztal. Futólag, csak ujjai hegyével megérintette a karom.

– Hagyott rád valamit. – Ezt úgy mondta, hogy hallottam, mosolyog közben. Felnéztem, és csillapodott bennem a kín. Néztem az arcát, és szépsége tompította a kétségbeesést.

– Mit? – kérdeztem.

– Az ágytakarót. Amit tőle kaptál.

Nem kellet többet mondania. Értettem, hogy miről beszél, és azt is, hogy miért. Nem említené máskor, nem tolakodna elém az emlékkel, csak most. Az indián szőttesről volt szó, ami az ágyamat takarta, és amit Ivan rendszerint a dereka köré csavart, amikor nálam aludt, és meztelenül felkelt. Sejtette talán Jessica, hogy édes emlékeket idéz bennem a hagyatéka, és szándékosan adta? Biztosan.

A felidézett kép meghittsége, Jessica fondorlata, mely halála után is hatott, feloldotta bennem a gyötrelmet. Csak a gyász maradt.

Néztük egymást Ivannal. Nem cinkosan, a bensőséges viszony rég kihűlt köztünk. Úgy, mint aki ismeri a másikat. Lassan eltűnt a gyöngédség az arcáról, és közömbössé vált. Tudtam, most már elmegy.

Könnyedén - ahogy mindig is járt - távolodott tőlünk, lába alatt halkan roppantak a száraz gallyacskák.

Lent, a friss sírdomb körül már felbomlott a rend.

– Menjünk mi is – mondta apám kedvetlenül. – Vigyázz, ki ne törd a bokád!

Megfogta a könyököm, és én szó nélkül tűrtem, hogy levezessen, mintha nem tudnék a saját lábamon járni.

Már mindenki kifejezte részvétét, mi következtünk. Apám végre elengedett, és az ismeretlen férfihez lépett, majd a nőhöz. Az utóbbinak kezet is csókolt. Mondott nekik valamit, s bár tudtam, illene, nem volt erőm követni példáját. Mit is mondhatnék? Először találkozunk Jessica gyerekeivel, az ő fájdalmuk természetes, és semmi köze az enyémhez. Ők az édesanyjukat veszítették el, én az egyetlen embert, aki Somsettownhoz és Ivanhoz kötött.

Megterítetek a konyhában, és a tűz is égett. A meleg és a sűrű füst okán - a férfiak dohányoztak -, nyitva hagyták az ajtót. A vendégek halkan beszélgettek, finoman és megkönnyebbülten mosolyogtak, arcukon a szenvedést követő, megtisztult derű fénylett.

– Jó napot Miss Rowling. – A hátam mögött szólalt meg az eleven hang, ahogy beléptem a konyhába rögtön. Rám is ijesztett.

– John Blecklahe! – kiáltottam boldogan, hogy legkedvesebb tanítványommal találkozom elsőként. Sokat nyúlt a nyáron. Fejünk csaknem egy vonalba került, és az arányai is megváltoztak. Hosszú lett a karja, a lába, a nyaka, rémesen nagy az orra, és tekintélyes dudor az ádámcsutkája.

– Megnőttél. – mondtam mosolyogva. – Ha nem itt találkozunk, rád sem ismerek. Hogy megy a sorod? Meg vagy elégedve Mr. Walcottal, az új tanítóval? Gondolom igen, jeles szakember. Aligha lehet rá panaszod, remélem nincs is.

Zavarba jöttem a koravén, felnőtt tekintet alatt, amellyel szemügyre vett, ezért beszéltem sületlenségeket. Felrántotta a vállát, és villanásnyi mozdulattal beletörölte orrát az ingébe. Halkan felnevettem, erre ő is elmosolyodott. Mosolya nem változott, csintalan maradt és gyerekes.

– Már nem járok iskolába Miss Dolgozom, de sajnos vége a jó melónak.

– Hol kaptál munkát? Remélem nem egyszerű marhapásztornak álltál.

– Az északi kísértetkastélyban. Trógeroltam az építkezésen. A doktor szerezte nekem a munkát. Ő valami góré, vagy mi ott, de sajnos készen vagyunk. Egész jól fizetett.

Reméltem, ez nem jut apám fülébe. Nehezményezné, hogy Ivan rendes fizetséget adott a munkásoknak, nem kizsigerelte őket.

– Sajnálom, hogy abbahagytad az iskolát, John – mondtam hírtelen fellelt tanítónős hanghordozásommal. – Még ha többet is keresel most, akkor is érdemes lenne tanulnod. Kár eltékozolnod a tehetséged.

Elvigyorodott, de nem intett le.

– Jó, hogy eljött. – mondta, nem is válaszolva az előbbiekre. – El nem tudtuk képzelni, mi lett magával Szó nélkül tűnt el, és mindent itt hagyott. Gertrud azóta is csodálkozik, hogy volt szíve elhagyni a doktort. Csudára egymásba zúgtak. Alig ismertünk magára azután, hogy James járni kezdett magához.

– Gertrud hogy van?. – kérdeztem kínos zavarban, lángra gyúlt arccal. Hogy a felnőttek gyanítanak valamit Ivanról és rólam, csaknem biztosra vettem, de hogy még a gyerekek között is közszájon forog viszonyunk, nem sejtettem.

– James mondta, hogy jól megy a sora – folytatta John, felnőtt férfiként, keresztnevén említve Ivant, ami meglepett. –Tőle tudom, hogy nem volt más választása, követnie kellett az apját, azért nem búcsúzkodott. Bár Gertrud szerint érzéketlenség egy szó nélkül lelépni. A nők már csak ilyenek. Szerintem jól tette. Pazarúl néz ki. Mindig is csinosabb volt a legtöbb lánynál errefelé, de most igazi lady. Olyan, aki előtt még az ajtót is kinyitják.

– Igen, nincs okom panaszra. – feleltem könnyekkel küszködve.

– Nem is tartom fel tovább. – Oldalra nézett, tenyerét hírtelen mozdulattal beletörölte a nadrágjába. Látta, Katherine Reuter és Riegel is elindult felénk, nem akart belekeveredni a felnőtt társaságba. Egy futó vigyor után otthagyott.

.Riegel ugyanabban a idejétmúlt, kifényesedett könyökű ünneplőben feszített, amelyben a VanDerbrock fiú születésnapjára rendezett ünnepségen megismertem, még az első napon. Katherine–nal. Szorosan magához ölelt, és mindkét oldalra cuppanós csókot nyomott az arcomra.

– Örülök, hogy itt vagy. – Felragyogott a szeme, majd elfelhősödött. – Szomorú ez az esemény. – Megcsóválta a fejét, és csak most engedett el az ölelésből. Kezet nyújtottam Riegelnek is. Kezet csókolt, majd kezemet tenyerében tartva barátian megpaskolta a kézfejem. Elmosolyodtam a férfias és az öreguras üdvözlés eme keverékén.

– Mariann, drágám! Maga egyszerűen, egyszerűen gyönyörű. – mondta szokásos hadaró beszédmódjával, úgy ismételve elkoptatott bókjait, mintha először ejtené ki a száján. – És lélegzetelállítóan elegáns. Ilyen ruhát évente egyszer látok, amikor eljutok Memphisbe, még akkor se mindig. A bankárok feleségei végtelenül fantáziátlanok.

– Tudod, számítottunk a szomorú eseményre – vette át Katherine a szót, mert túlzásnak tartotta a témát, és a lelkesedést is egy halotti toron. – Tavasz óta csak árnyéka volt önmagának.

Miközben beszámolt Jessica utolsó hónapjairól, én tekintetemmel megkerestem apámat. Az asztal mellet állt, felvett egy tányért. Futólag rám pillantott, látta, beszélgetek, nem fogom kiszolgálni. Mivel Miss Kemp be sem jött a házba, beletörődött, hogy önellátásra kényszerül. Sóhajtott, és az asztal fölé hajolt, hogy maga rakja meg tányérját sonkaszeletekkel és felkarikázott kolbásszal.

– Tavasszal már fel sem szántották a földet, parlagon maradt nagy része – mondta Katherine. – Az emberek többségét szélnek eresztette. Csak a leghűségesebb munkásait tartotta meg, akik segítetek elvégezni a ház körüli tennivalókat.

Ivan a hálószobába vezető ajtónál állt, hátát a falnak vetette. Kigombolta a kabátját – közel volt a tűzhely –, és kezét a nadrág zsebébe mélyesztette. Nem nézett senkit, minden különösebb cél nélkül járta be tekintete a konyhát.

– Te tudtad, hogy a doktor megvette ezt a házat? – kérdezte Katherine, mert valószínűleg felfedezte, kit figyelek.

– Nem. Az örökösök eladták neki?

A hír annak ellenére megdöbbentett, hogy Ivan említette a télen, ez a szándéka. A csapás, hogy elhagytam, nem taglózta le, folytatta életét tovább, korábbi elképzelései szerint. Pár év, talán csak hónap, és idegen asszony tüsténkedik ebben a konyhában. Módfelett elkeserített a lehetőség.

– Pedig így történt, de erről Riegel többet tud.

– Én annyit tudok, amennyit te Katherine. – mondta Riegel közömbösen, ahogy a városi mendemondákhoz viszonyulni szokott. – Sepherd vette meg a föld háromnegyedét, Krilov csak a házat, és a közvetlen környékét fizette ki. Gondolom, továbbra sem akar gazdálkodni. Bár nem veti fel a pénz, ahogy ismerem. Fura egy ember, meglehetős különc. – Gondolom, tekintettel rám, mentegetőzve hozzátette: – Bár nekem tulajdonképen semmi bajom vele.

– Akkor meg hallgass. – torkolta le Katherine

Mrs. Burke közben egy púposra rakott tányérral megkörnyékezte Ivant a konyha másik sarkában. Ivan eleinte tiltakozott az evés ellen, legalábbis erről árulkodott elhárító kézmozdulata. Mrs. Burke magyarázott neki valamit, közben dús kebleivel szinte hozzálapította a falhoz, és a karját lapogatta. Ivan elnéző mosollyal, türelmesen hallgatta, és végül elvette a tányért. Bár Mrs. Burke a válláig sem ért, nem kétséges, kinek az akarata győzedelmeskedett. Mivel az asszonynak hamarosan dolgára kellett mennie, otthagyta áldozatát. Távozása letörölte Ivan arcáról a mosolyt. Körbenézett, és egy közeli polcra letette a tányért. Apám is jóllakhatott, mert eltűnt kezéből az étel, már ivott. Egy mozdulattal, mintha víz lenne, kiürítette borospoharát, majd kézfejével megtörölte a száját. Megmosolyogtatott neveletlensége. Körbenézett a konyhában, és tekintete megállapodott Ivanon. Kikerülte az asztalt, futó vállveregetéssel üdvözölte az épen belépő VanDerbrockot, és odament Ivanhoz.

Amíg Katherine valamely rokona szerencsétlenségét ecsetelte, én a két férfit figyeltem irigyen. Miért van joga apámnak, ha éppen úgy hozza kedve, beszédbe elegyedni Ivannal, és miért nincs jogom nekem? Miért vagyok kénytelen tolvajként, lopva bámulni, és remélni, véletlenül a közelébe kerülök, és pár közömbös szót válthatok vele, mielőtt örökre elhagynám..

Főleg apám beszélt, és mert erősödött a zaj a konyhában, kézmozdulatokkal támasztotta alá mondanivalóját. Valamire igyekezett rábeszélni Ivant, de hogy mire, hasztalan próbáltam kiolvasni mozdulataiból. Ivan tekintete egy pillanatra rám villant, de azonnal máshová nézett, mint akinek csupán egy másodpercre hagyott ki a figyelme. Befejezték a társalgást, apám bólintott, összedörzsölte a tenyerét, elérte, amit akart. Nem búcsúzkodtak. Ivan kiment, apám pedig felém indult.

– Üdvözlöm, Mrs. Reuter. – mondta Katherine–nak legelbájolóbb mosolyával – Sajnálatos, hogy ilyen szomorú eseményen kell találkoznunk. Hiába, egyikünk se él örökké. Sajnos nekünk tovább kell indulnunk, mert már esteledik. Kérem, mentse ki Mariannt a többiek előtt.

Esteledett. Mivel egyébként is vastag felhők takarták a napot, alig láttunk az udvaron. A kocsis már megfordította a kocsit, visszahúzta a délután leeresztett tetőt, és meggyújtotta az utastérben a lámpát.

– Hol fogunk éjszakázni? Reurteréknél? – kérdeztem, de apám nem válaszolt. Szinte futnom kellet, hogy lépést tartsak vele. Úrrá lett rajta a rég nem tapasztalt tenni akarás.

Magállt a hintó mellett, és kitárta előttem az ajtót. Mis Kemp benn kuporgott, fázósan húzta össze magán elegáns kabátját. Beszálltam, és felugrott apám is, de nem húzta be maga mögött az ajtót.

Magas, ruganyos járású férfi tűnt föl az istálló irányából. Átvágott az udvaron, és felénk sietett.

– Mr. Krilov velünk tart. Remélem, senkinek nincs ellene kifogása. – mondta kajánul apám. Ha már nem tudja elkerülni, hogy együtt legyünk - komoly oka lehetett rá -, legalább élvezni akarta a dolgot.

A már mozgó kocsira ugrott fel Ivan, és lehuppant velem szemben, apám mellé. Előrehajolva bezárta a kocsi ajtaját. Értetlenül, kérdőn tekintettem apámra. Miért jön velünk Ivan. Mulatott elképedésemen. Miss Kemptől is hiába vártam választ. Beleolvadni látszott az ülés piros támlájába. Hátra dőltem, és jobb híján, a kinti sötétséget bámúltam. Torokszorító érzés volt így együtt lenni Ivannal, ilyen közel - térdeink szinte érintették egymást -, apám előtt. Egy villanásra kapcsolódott egymásba a tekintetünk, de mindketten gyorsan félrenéztünk.

Lord Rowlingnak hamarosan elege lett a csendes szemlélődésből, valami kellemetlen dolog juthatott eszébe, mert ütögetni kezdte sétapálcájával a csizmája szárát.

– Ki az a dagadt, göndör hajú ember, akit a temetésen láttam, és utána köddé vált. Te ismered Mariann? – kérdezte.

Sietve sorra vettem magamban az ismerőseimet, kire illik vajon apám leírása.

– Senkire nem illik apám jellemzése. – feleltem.

– Mert egész nap bőgtél. – mondta apám bosszúsan. – Nem csoda, ha azt sem veszed észre, ami kiveri a szemed.

A megalázottságtól csaknem ismét sírni kezdtem. De éppen sírni, azt nem akartam, ezért igyekeztem visszanyelni könnyeimet.

– Talán fejtse ki alaposabban Lord. Rowling, kire gondol. Akkor Mariann is tud segíteni. – kelt védelmemre Miss Kemp.

– Ugyan hogy fejthetném ki alaposabban? Kövér, göndör hajú fiatalember. Társaságban többször is találkoztam vele. Színházban, estélyeken, mit tudom én, hol. És most a temetésen. Hogy kerül ide? Maga Krilov, tud valamit?

Ivant még apám sem tudta felbosszantani, legalábbis látszólag nem. Figyelmesen nézte csak, hogyan bánik el a rá bízott hölgyek önérzetével.

– Nem ismerem közelebbről. Járt már itt korábban is. Először tavasszal, nem sokkal azután, hogy Mariann elment. Kérdezősködött önök felöl is, de sok mindent beszélnek, erre nem lehet adni.

– Maga szerint utánam szaglászik?

– Lehetséges.

– A fenébe. Újságíró, vagy mi? Ugye?

– Igen az – mondtam gyorsan, hogy bebizonyítsam, nem vagyok tyúkeszű, hiába tart butának apám. – Laura Siegel barátja. Említette is, hogy a NewOrleansi Híreknek ír.

– A fenébe. Egy zugfírkász tönkre teheti a gyönyörűen felépített terveimet.

– Fölöslegesen aggódik! – mondtam. – Apám betartja a törvényeket, akkor pedig lehetetlen kikezdeni.

– Nem tudom eldönteni lányom, csak tapasztalatlan vagy, netán végtelenül ostoba is. – mondta ingerülten. S bár haragja nem elsősorban nekem szólt, sértettek a szavai, főleg Ivan előtt. De eszembe sem jutott visszavágni.

– Tette neked a szépet az a dagadt? – kérdezte később, és én elpirultam apám tapintatlanságától. Hogy feszegethet ilyen kényes témát Ivan előtt? Mintha az utóbbi időben egymásnak adták volna a kilincset az udvarlók nálunk.

– Nem. – feleltem kelletlenül. – Pár szót váltottunk csupán.

– Nehéz elhinnem. Neked mindenki udvarol, aki csak megismer. Miért éppen ő lenne kivétel.

– Nem tudom – mondtam, most már valóban bután. Miért aláz meg Ivan előtt, kérdeztem magamtól sírásra görbülő szájjal? És miért bántja őt?

– Nem tudod? – folytatta, mint a gyerek, aki belemelegedett a szomszéd macska kínzásába. Minél tehetetlenebb az állat, annál nagyobb dühvel okozva fájdalmat neki. – Dehogy nem. Ezt minden nő tudja. – Váratlanul Ivan felé fordult. – Csinos kislány az én Mariannom, mindenkit levesz a lábáról, ugye fiam?

– Tökéletesen igaza van, uram. – felelt Ivan tárgyilagos hangon. – Én is azonnal megkívántam, ahogy megismertem.

Apám meghökkenve meredt rá, Ivan egykedvűen nézett vissza. Aztán Lord Rowling hahotázni kezdett. Hangosan nevetett, belefeledkezve jókedvébe, ahogy előbb a gonoszságába is. Elhűlve néztem előbb Ivanra, hogy merészel így beszélni, aztán apámra, hogy nem ránt kardot, hanem mulat a skandalumon.

Amikor apám abbahagyta a nevetést, sokáig hallgattunk. Én törtem meg a csöndet.

– Megtudhatnám, hová megyünk?

– Miért ne. – mondta apám, még mindig az előbbieken somolyogva. – A híres-neves árvaházunkban töltjük az éjszakát. James azt állítja, már van kész szoba, ahol elalhatunk, még a te kényes hátsód is ki fogja bírni lányom. Azt akarom, hogy te is lásd a műintézetet, amely helyreállítja ősi nevünk fénye vesztett ragyogását. Remélem, velünk töltöd az éjszakát James. – kérdezte Ivant. – Sötét arcú csavargókat láttam idefelé jövet az út mentén kóborolni. Nem szeretném, ha elvágnák a torkunkat.

– Nálam nincs fegyver, Lord Rowling. – mondta Ivan.

– Nem baj. – legyintett apám. – Van nálam éppen elég. Tud lőni, feltételezem.

– Igen.

– No persze – nyugtázta apám, és kinézett az ablakon. Hunyorogva próbálta kivenni a tájat körülöttünk a sötétben. – Oltsa el a lámpát Miss Kemp!

Miss Kemp leakasztotta maga mellől a himbálózó petróleumlámpát. Lecsavarta előbb a kanócot, majd a búrába fújva, eloltotta a maradék lángocskát. A hírtelen sötétben először semmit sem láttam, csak az ablak sötétkék négyszögét.

– Ott! – mondta apám, és mutatta is. – Nézd Mariann! A hegyek előtt, azon a lankás dombon, az a fekete, szabálytalan szélű folt. Az a kastély.

A lenyugvó naptól még derengő horizont előtt valóban feltűnt a kisértetkastély sziluettje, ahogy John Blecklahe az épületet nevezte.

– Igen látom – feleltem.

– Látod mellette azt az öreg fát? Messziről olya, mint egy óriási gomba. Hatalmas, a törzsét két ember sem éri át, az ágai jóval a tető fölé nyúlnak. – Apám hangjából elégedettség áradt. – Több száz éves. Szerencse, hogy nem vágták ki az építők. Platán. Szeretem a fákat. Ha rájuk nézek, sokkal kevésbé mérgesítenek mindennapi bosszúságaim. Ezek a fák még akkor is állni fognak, amikor én már csak egy kupac föld leszek.

Megérkeztünk. Látod Mariann? Az ott a főbejárat. – Lecsavarta az ablakot, és kikiáltott a kocsisnak.

– Fenwick! Ide jöttünk! Nehogy túl hajtson, maga ostoba. No, végre – nyugtázta, hogy megálltunk. Kicsapta a hintó ajtaját, és leugrott. – Az orromig sem látok. Adja ide a lámpát, Miss Kemp!

Mialatt mindannyian leszálltunk, apám a zsebéből elővarázsolt gyufával meggyújtotta a lámpát. Ivan segített lelépni a hintó lépcsőjén. Az érintése, mint tűzfolyam cikázott végig a testemen, amikor megfogta a kezem.

.Többször fellobbant, és elhamvadt a gyufa lángja a szélben, mire apámnak sikerült világosságot gyújtania. Kevésbé volt tekintélyes épület, mint apám elbeszélése alapján véltem. Legfeljebb az itteni viszonyok között kastély, inkább nagyobbacska udvarház. Ahogy a barokk kastélyokban gyakran, az épület közepén kétkarú lépcső vezetett az emeleti nagyterembe. Ívben összehajolt a kocsibeálló fölött, ahová Mr. Fenwick már be is hajtott.

– Keveset látunk – foglalta össze apám mindannyiunk tapasztalatát. – Majd holnap megnézitek. Merre menjünk? – kérdezte Ivant, aki a leginkább ismerte az épületet.

– A hintó után. A földszinten találjuk a konyhát, ott lehet főzni is.

Előre indult. Lámpa nélkül is biztonsággal eligazodott a sötétben. Mi követtük.

Elszórva hevertek köröttünk az építkezés hulladékai, és a föld egyenetlenségeinek elsimítására sem jutott még idő. Esetlennek, és nagyon ide nem illőnek éreztem magam hosszú szoknyámban és apró félcipőmben.

A kocsibehajtó falán nyílt egy kisebb ajtó, mi a konyhába nyílt. Már lámpát is szereltek fel, középen függött a mennyezetről, ezt gyújtotta meg Ivan, aki elsőként érkezett. Mire utolsóként én is beértem, világosság fogadott.

Meglehetősen barátságtalan helyiség tárult elém. Erős, téglából épített boltívek alkották a mennyezetet, olcsó kőlapok borították a padlót, s rajta igencsak szegényesre sikeredett a berendezés. Két terebélyes tűzhely vonta magára a figyelmem elszabott méreteivel. Egy sereg emberre fognak itt főzni, gondoltam, nem csoda, hogy minden óriási. Körben öblös rézüstök és fazekak álltak, a falakon a főzés eszközei sorakoztak. Sziták, szűrők, bárdok, kloffolók, fakanalak. Középen márvánnyal borított felületű asztal terpeszkedett. Székek, és három, a fal mellé húzott ágy egészítette ki a helyiség berendezését.

– Hozok be fát – mondta Ivan. – Üljenek le addig.

.Az ágyra ültem, hívogatóan otthonosabbnak tűnt, mint a márványasztal körül várakozó durva, kárpitozatlan székek. Az ágy matracát frissen tömték, hangosan zizegett a szalma, ahogy elhelyezkedtem. Miss Kemp tetterőtől duzzadt, csak engem gyötört a fáradtság. Leakasztott az ajtó mellől egy lámpát, és kiment a kocsihoz, hogy behozza az ennivalót.

– Mit fogunk vacsorázni? – kérdeztem apámtól, aki a konyhában nézegetett körbe, mint újdonsült gazda. Az asztal alatti szekrények ajtajait nyitogatta, és belebámult a dézsákba.

– Nem tudom. James hozott valamit Reuteréktől, hogy ne haljunk éhen. De ne számíts kaviárra. Azt hiszem, sült szalonnát eszünk krumplival.

Visszatért Ivan és a kocsis, mindketten egy öl fát cipeltek, amit leöntöttek a tűzhely mellé. Ivan még kinn levette a kabátját, gondolom nem akarta összepiszkolni. Csak fehér inget viselt, és fekete szövetnadrágot, amit először láttam rajta. A fát borító moha összekente az inge ujját. Gyors mozdulatokkal felgyűrte. Hamarabb kellet volna, gondoltam, miközben ügyes, hosszú ujjait néztem és alkarján az izmok játékát.

Begyújtott a tűzhelybe, majd az asztalnál közösen elfogyasztottuk, amit Katherine csomagolt, és nyugovóra tértünk. Miss Kemp és én kaptuk a konyhában az ágyakat, mert itt meleg volt. A férfiak a másik szárnyban aludtak.

Kipihenten ébredtem, pedig alig pitymallott még. A konyha ritkás csipkefüggönnyel fedett ablakain át beszűrődő fényben épp hogy ki tudtam venni a bútorokat. Fáztam, a tűzhely rég kihűlt. Nyakig betakarózva feküdtem az ágyban, és sorban eszembe jutottak a tegnap történtek. Jessica temetése, a halál kiváltotta fájdalom. Nem volt kedvem ehhez a naphoz. Nagyon nem. Mostanában rendszeresen alig akaródzott kibújni az ágyból.

Annak idején a Londoni közkórházban azt hittem, ha egyszer később kelhetek, mint hajnali öt, nem muszáj félálomban botorkálnom a sötét lépcsőházban fel az osztályra, akkor elvétve sem panaszkodom majd. Most a szék karfáján lágyan elomló, pipacspiros ruha vár a nővéregyenruha helyett, még sincs hozzá hangulatom, hogy felvegyem. Pedig tiszta és illatos, csodás színe tompán fénylik a szürkületben.

Lassan szivárogni kezdett szememből a könny. Biztosan időváltozás lesz, azért vagyok szomorú. Ma indulunk vissza NewOrleansba, és onnan szinte pihenés nélkül tovább, Londonba. Ma látom utoljára Ivant. Búcsúzom tőle és Somsettowntól. Már patakzott a könnyem, elázott a párnám, és zsebkendő után kellett néznem.

Nem találtam a közelben, hiába keresgéltem a párnám alatt. Nem akartam hangosan szipogni, had aludjon Miss Kemp. Tegnap még a ruhámmal és a pakolással vesződött sokáig, nem is tudom meddig, hisz a halk edénycsörömpölés közben aludtam el.

Felültem, és megborzongtam. A vékony selyemhálóing hidegen tapadt a hátamra. A cipőmet felhúztam mezítelen lábamra, a másik székre ledobott meleg kendőt is a hátamra terítettem, és így próbáltam tiszta zsebkendőt keresni a sötétkék ruhám zsebében. Tegnap többet is elhasználtam, nem is találtam tisztát. Igaza volt apámnak, ha kegyetlenül fejezte is ki magát, egész nap bőgtem.

Nem találtam ugyan zsebkendőt, de az egyszerű tevékenység közben elfeledkeztem a sírásról. Nincs is hideg, gondoltam. Lassan világosodott a szobában, már látszottak a falon az edények, a konyha kőkockáinak sakktábla mintázata, az ajtó rézkilincse. Korán van még, biztosan mindenki alszik. Az ablakhoz sétáltam, és anélkül, hogy a függönyt félrehúznám, kinéztem az udvarra. Itt már erősen világosodott, de tekintetemnek útját állta a föld fölött gomolygó ritkás, illanó köd. Szétszórva deszkák, felborult vödrök hevertek, az építkezéshez használt lapos kádakban lapátok meredeztek az ég felé. Valami mozgást fedeztem fel a szemem sarkából. Ivan közeledett az épület túlsó szárnya felöl. A tegnapi öltözékét viselte, csak éjszakára levetette a magas ingnyakat. Ingét félig kigombolta, a fehér vászon szétnyílt, és szabaddá vált a melle. Összerázkódott a hidegtől.

Az udvar másik végében régi kerekes kút állt, cseréptető védte vizét a lehulló levelektől, oda tartott. Felemelte a vödröt a földről, tompán beszűrődött hozzám a lánc csörgése, és a kútba tette. Jobb kezével megindította a terjedelmes öntöttvas kereket, és csak tenyerével fékezve egyre gyorsabb pörgését, leeresztette a vödröt. Ritmusos, sem nem gyors, sem nem lassú mozdulatokkal, ahogy a pásztorok teszik, akiknek sok száz vödör vízre van szükségük naponta, felhúzta a vizet. A kút mellett fa itatóvályú állt, és egy kisebb dézsa. A dézsába öntötte a vizet, párszor körbelögybölte, majd a földre borította.

Miért állok itt, és miért lesem lopva, amit csinál? Illetlenség, és szemérmetlenség is. Nem tudtam ellépni az ablaktól. Óvatosan, hogy ne vegye észre a mozgást, résnyire elhúztam a függönyt. Tisztábban szerettem volna látni. Újabb vödör vizet húzott a kis dézsába, de ezt már nem öntötte ki. Még egy gombot kigombolt az ingén, és azzal a mozdulattal, amit Katherine konyhájában először látva úgy megcsodáltam, a fején át lehúzta az inget. Nem először gyönyörködtem Ivan testében, most mégis torokszorítóan szépnek tűnt a felkelő nap első sugaraiban. Mint a kínzó éhség, szinte fizikai gyötrelmet keltett bennem a vágy, hogy több hónap után, újra megérinthessem.

A dézsa fölé hajolt, és két kezével merve ki a vizet, magára locsolta. Hányszor láttam mosakodni a szobámban, az én mosdótálam fölé hajolva, ugyanígy? Először a haját vizezte be. Sietve megdörzsölte, majd a felsőtestére locsolta a vizet, a szappan következett, majd lemosta magát. Mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal, alig változó sorrendben. Nagyon hideg lehet kinn, gondoltam. És hideg lehet a víz is. Hogy bírja? Reggelenként nálam is hideg vízben mosakodott, csak este melegített fürdővizet. Én állandóan pöröltem, mert eszemben sem volt követni a példáját, és őt is csábítani akartam a gyöngeségre. Ő nevetett rajtam, és tagadta, hogy hiúságból, vagy rosszul értelmezett férfiasságból kínozná magát nap mint nap. Oroszországban a lékben is megfürödtünk a tónál, mondogatta.

– Határozottan jóképű fiatalember.

Összerázkódtam az ijedtségtől, ahogy Miss Kemp közvetlen közelről megszólalt mellettem. Szorosan mögöttem állt, és ő is Ivant nézte. Alig kellet oldalra fordítanom a fejem, hogy láthassam az arcát, borzos fekete haját. Nem vettem észre, amikor fölkelt.

– Jóképű? – kérdeztem. – Nincs hozzá fogható, Miss Kemp. Tökéletes.

Halkan felnevetett.

– Kicsit sovány, és túl magas, és túl sápadt a fekete hajához, és rémisztő, ahogy semmibe veszi a szabályokat.

Megdöbbentett, és el is gondolkodtatott, hogy ő nem látja Ivant lélegzetelállítóan vonzónak, ahogy én. Meggyőződésem volt, hogy leginkább előnyős külseje miatt szerettem belé szinte első pillantásra, és csak jóval később kezdtem tisztelni. De vajon így van–e? Valóban különösen szép–e, vagy csak én látom annak? És ha csak nekem tetszik, akkor miért?

Ivan még mindig félmeztelenül, kiöntötte a földre mosdóvizét, majd megrázta a haját, ahogy a kutyák szokták fürdés után.

– Magának nem tetszik Krilov, Miss Kemp. – mondtam elmélázva, s ezért figyelmetlenül – Nem lehet mindenki vörös, nagydarab, és született sakkjátékos.

Amikor kimondtam, már meg is bántam a tapintatlanságot.

– Igaz – mondta meglepően kedvesen. Azt hittem, tüstént faképnél hagy. – De azt megengedi, Miss Rowling, hogy nekem inkább tessen. – Fénytelen, beletörődő hangon tette hozzá. – Hisz mi más öröme lehet egy magányos, negyvenes vénlánynak.

Ránéztem, és megértettem, kár azt hinnem; gyötrődésem egyedülálló és megismételhetetlen.

– Ideje felöltöznünk, és valami reggelit készítenünk, Miss Rowling. – figyelmeztetett Miss Kemp immár határozott, pattogó hangon. – Megfázik, és az édesapja is dühös, ha éhes.

Reggeli után végre elindultunk megtekinteni az épületet, hisz állítólag ezért éjszakáztunk itt. Odakinn verőfényes őszelő fogadott. Ahogy felszállt a köd, gyorsan emelkedett a hőmérséklet, máris kellemesen melegített a nap. Apám, mint valami önkéntes szállodaigazgató, lelkesen parancsolt ki minket az udvarra, hogy távolabb sétálva, teljes pompájában táruljon elénk az épület.

Kétszintes, tökéletes harmóniájú, pazarul díszített barokk kastélyt láttunk, oldalszárnyak nélkül. Mesteri kőfaragások, gracilis erkélyek, csipkefinomságú korlátok díszítették.

– A lépcső hová vezet? Ott is be lehet menni az épületbe, ha jól látom. – mondta apám, és az emeleti teraszban végződő, kétkarú lépcsőre mutatott.

– Igen. Azt a termet alakítottuk nappalivá. Menjünk fel – mondta Ivan, és előre indult.

A lépcsőfokokat még nem újították fel, a szegletekben évek során meggyűlt homokban felütötte fejét a gaz. Tágas, jól megvilágított terembe jutottunk a teraszról, melyet eredetileg kisebb bálteremnek szántak az építők. Most parketta helyett a konyhában látotthoz hasonló nagy kőlapok fedték a padlóját, a hajdan cikornyás gipszdíszítést leverték, a velencei tükrök számára fenntartott helyeken pedig egyszerűen bemeszelték a falakat. Vagyis mégsem egyszerűen, mert helyette pasztellszínekre festették, szemben például citromsárgára, jobbra pedig égszínkékre, és a halvány háttérre mókás mesefigurákat pingált valaki. Volt itt minden, ami örömet nyújthat a gyerekszemnek. Manó, királykisasszony, vasorrú bába, pöttyös hátú őzgida, hosszú fülű nyuszi, vidám napocska és természetesen vasorrú bába. Földbe gyökerezett lábbal bámultam a csodás mesevilágot.

.– Ezt te csináltad? – fordultam elbájolva Ivan felé, megfeledkezve arról, hogy épp kihűlőben köztünk a viszony.

– Dehogy – felelte nevetve, de örült az elismerésnek. – A legtöbbet Gertud VanDerbrock festette, de segített a többi gyerek is az iskolából. A tanító készségesen elengedte őket.

Apám is meghatódott, legalábbis erre következtettem szokatlan csöndességéből, ahogy az épületben körbejárt.

A többi, a nagyterem két oldalán húzódó helyiségek is hasonló meglepetésekkel szolgáltak. Külön színt kaptak a szobák, amelyek hálótermek lesznek majd. Sárgát, halványpirost, zöldet, kéket, és a falakon viszontláthattam az iskolai szekrényben őrizgetett gyerekrajzokat. Közel álltam a pityergéshez, amikor sorra felismertem őket. Csak apám miatt nem engedtem szabad folyást a könnyeimnek, nehogy kigúnyoljon.

.– Jó munkát végzett, fiam. – mondta apám elismerően. – Pár hét múlva megérkeznek az ágyak, matracok, takarók is. Legalábbis remélem, senki nem kontárkodik bele az ügyeimbe, hogy finoman fejezzem ki magam, tekintettel a hölgyekre. De ez már nem a maga asztala. Csütörtökön elvárom NewOrleansi otthonomba azt az embert, akit igazgatónak javasol. Remélem, én is meg leszek vele elégedve.

Megállt a nagyterem közepén, és még egyszer körbenézett. Arcán elömlött széles, felhőtlen mosolya.

– Végtére is, igaza van – szólt, mintha Ivannal vitázott volna eddig magában, és most hangosan mondaná ki a véleményét. – Ha már csinálunk valamit, miért ne a lehető legjobban. Bár engem nem különösebben lelkesít az árvaház maga. – Vállat vont – Egyéb céljaimhoz kell, de végtére is örülök, hogy itt jó helye lesz pár ágrólszakadt gyereknek. Ki tudja? Talán ha itt nőnek fel, nem a csatornában végzik, mint a többi hasonló sorsú csavargó. Bár én kevésbé vagyok optimista, mint maga, fiam. De nem vagyunk egyformák, ugyebár.

Ezzel az örök, és eredeti bölcsességgel befejezte előadását. Energikus léptekkel kivonult a teremből, le a lépcsőn.

Mi követtük.

Vagyis követtük volna. A teraszra kilépve elkerülte figyelmem egy ottfelejtett, nagyobb tégla, és ráléptem. Sima, bőrtalpú félcipőm lecsúszott róla, és alaposan kificamítottam a bokámat. Csaknem elestem, Miss Kemp fogott meg még idejében. Fájdalmas kiáltásomra bosszúsan kapta hátra a fejét apám. Az udvar közepén járt, onnan tekintett fel a teraszra.

– Mi történt már megint? – kérdezte ingerülten.

– Miss Mariann megrándította a bokáját – tudósított higgadtan Miss Kemp.

Megpróbáltam egyet lépni, de a bokám nem bírt el. Felszisszentem az éles fájdalomtól. Ivan nem jött oda hozzám, közömbös kívülállóként ácsorgott pár lépésre tőlünk. Apám sietett vissza, hogy intézkedjen a katasztrófában.

– Még szerencse, hogy van velünk orvos. – kedélyeskedett, felfelé sietve a lépcsőn, majd mérgesen hozzátette – A fenébe. Hogy lehetsz ennyire ügyetlen lányom? Be sem tudsz jönni a házba?

– Azt hiszem, nem – feleltem sírósan. – Nagyon fáj.

– Támaszkodj rám!

Átölelve a derekam segített lesántikálni a lépcsőn, majd vissza a konyhába. Leültem az ágyra, és fájdalmas arckifejezéssel masszírozgattam a bokámat. Ivan, ahelyett, hogy gondos orvosként körülöttem tüsténkedne, az ajtóban állt, és zsebre dugott kézzel várta, hogy mi lesz. Apám egy ideig tanácstalanul toporgott mellettem. Fájós bokámra rá se nézett. Az illetlenség mellett tökéletesen értelmetlen is lenne vizsgálgatnia, hisz nem konyít az orvostudományhoz. Tehetetlensége, és a helyzet kétértelműsége feldühítette.

.– Mit áll ott fiam, mint Bálám szamara? – dörrent ingerülten Ivanra. – Maga az orvos, ha nem csalódom. Nézze meg, mi a baja Mariann, és csináljon vele valamit. Maga jöjjön velem, Miss Kemp – Elindult az ajtó irányába. Hátra sem nézett, hogy megbizonyosodjon róla, parancsának van-e foganatja.

Magunkra hagytak Ivannal.

Ivan csak akkor indult el felém, amikor apám bevágta maga mögött az ajtót. Leguggolt elém, feje egy vonalba került az enyémmel. Nem látszott túl lelkesnek, arca megfeszült. Megfogta a lábam, majd tüstént el is engedte.

– Vedd le a harisnyád! – mondta szokatlanul durván. – Ezt magadtól is tudhatnád.

Felállt, és hátat fordítva nekem pár lépést még odébb is ment. Túlzottnak tartottam ezt a nagy szemérmet. Láthatta már a lábamat elégszer, most is szakasztott olyan, mint egy ével ezelőtt volt. De nem szóltam, elkezdtem kikapcsolgatni harisnyatartóm csatjait. A hátsó sehogyan sem akart engedelmeskedni.

– Csak az egyiket vegyem le, vagy mindkettőt. – kérdeztem, hangomban enyhe gúnnyal. – Képtelenség ezt a vacak harisnyatartót kikapcsolni.

Ivan megfordult. Arcán tanítványát átlátszó csalafintaságon kapó pedagógus megértő mosolya.

– Mondd, Mariann, mit akarsz tőlem? – kérdezte, épp amikor megadta magát a csat, és elkezdetem lefelé húzni combomon a világosbarna, rugalmas szövetet.

.– Én...? – húztam el a szót, és ártatlan, tágra nyílt szemmel néztem fel rá, mert kezem épp a bokám körül járt. – Én semmit – mondtam, és visszahuppantam az ágyra. Jóval térdem fölé emeltem a szoknyámat. A fodros, élénkpiros anyag lángra gyúlva hullámzott hófehér, hosszú combjaim körül. Tudtam, testem látvány felkavarja őt, ahogy engem is az övé hajnalban. Elégedettség töltött el.

– Készen vagyok. – Arcomon egy ártatlan, szenvedő gyermek tisztasága honolt.

Megcsóválta a fejét, és kurtán felnevetett. Újra leguggolt elém, bal kezével felemelte a lábamat, és a térdére támasztotta. A másik keze érzékeny ujjaival végig tapogatta a lábszáramat, le, egészen a lábujjakig. Már kezdett a bokám bedagadni, de korántsem fájt úgy, mint az imént.

– Tudod, hogy a hét végén indul a hajónk Londonba? – kérdeztem.

Megmerevedett. Ujjai megálltak, keze ernyedten hullott le melléje. Csak kis idő múlva mondta rekedten.

– Nem. Ezt nem tudtam.

Ahogy előre hajtva fejét, előttem guggolt, az ingnyak elvált a bőrétől, és hosszan beláthattam az ing alá. Láttam a háta ívét, a gerince vonalát. Becsúsztattam oda a kezem, és lassan, egész tenyeremmel hozzátapadva végigsimítottam a hátát. Sima, meleg és rugalmas volt a bőre. Lecsúsztam az ágyról, meztelen combjaimmal szorosan körül öleltem a derekát, és hozzásimultam. Kivettem kezem a ruhája alól, és gombolgatni kezdtem az ingét elöl. Közben csókoltam a száját, az állát, majd a nyakát is, nyitott szájjal, többször végig simítva rajta. Éreztem ismerős, és oly soká nélkülözött ízét, illatát a bőrének. Majd a vállát csókoltam ugyanígy, kezeimmel széthúzva mohó ajkaim előtt az ing durva vásznát. Éreztem, meztelen mellkasát simogató ujjaim alatt megfeszül a teste, hallottam torkából feltörő fájdalmas nyögéseit, ahogy próbál uralkodni magán.

– Mondd, Mariann! Mit akarsz tőlem? – kérdezte megint, de alig bírt beszélni.

Eltávolodtam tőle, arcára simítottam mindkét kezem. Tenyerem alatt érdes volt a másnapos borosta.

– Téged akarlak. – mondtam szinte tárgyilagos hangon, a szemébe nézve. Arca átszellemült a visszafojtott vágytól. Aztán elszakította tekintetét az enyémtől, és lefejtette a kezem magáról. Erős markával átfogta a derekam, és visszaültetett az ágyra. Felállt.

– Csak nem akarsz itt szerelmeskedni, miközben apádék az udvaron várnak? – kérdezte kemény és ellenséges hangon.

– Akár azt is, ha hajlandó vagy – mondtam sírósan, minden büszkeségemet feledve. Ez az alázat szíven ütötte, ellágyult az arca, de nem jött vissza hozzám. Félig elfordult, majd távolabb lépett. Végigsimított a haján. Tett még pár lépést, beleütközött egy székbe, ingerülten odébb taszította. Az nekiesett egy másiknak, amelyiken Miss Kemp a maradék krumplit hagyta a kosárban. A kosár lehuppant a kőre, és a krumplik szerteszétgurultak. Ivan észre sem vette. Kezét a zsebébe mélyesztve egyenesen állt, háta vonala csupa feszültség. Újra felém fordult.

– Mégis, hogy képzeled? – kérdezte a rátörő fájdalomtól feldühödve. – Menjek veled Londonba? Vegyek ki egy lakást, ahol időnként szerelmeskedhetünk? Feleségül nem vehetlek. Őlordsága elég nyilvánvalóvá tette. Nem mintha te hozzám jönnél.

– Akár így is képzelhetem. – feleltem dacosan.

– Igen? – kérdezte gúnyosan. – Te feleségül mész valami hozzád illő, előkelő fiatalemberhez, de néha meglátogatsz. Amikor gusztusod támad rám.

– Miért, te nem ezt csináltad Somsettownban? – vágtam vissza ellenségesen, mert valóban ilyesmi motoszkált a fejemben. A mi köreinkben elválasztották egymástól a házasságot és a szerelmet, sokan tartottak szeretőt, és ezt hallgatólagosan tudomásul vette a társaság. Serdülő koromban végtelenül erkölcstelenek és képmutatónak véltem az eljárást, de már kezdtem megérteni. Nem volt ugyan eszményi a helyzet Somsettownban, amikor titokban találkoztunk, és nem vállalhattuk egymást mások előtt, de még mindig elviselhetőbb, mint a dermesztő tudat, hogy nem láthatom többé.

Ivan nem válaszolt, nem szólt, és én ugyanazt az őrjítő tehetetlenséget éreztem a csöndben, amit Jessicánál a télen. Én győzködni próbálom, a lelkem kiteszem neki, és ő csak hallgat. Legalább szállna vitába velem, hagyna valamicske reményt, hogy érveimmel meggyőzhetem. De ő konokul hallgat és néma elutasításával szemben nincs fegyverem.

– Mondd, miért nekem kell utálnom magam? – kérdeztem felindultan. – Miért én vagyok a felelős? A gyönge, aki megszökik, és aki választani kénytelen? Miért nem te szégyelled magad, mert nem vagy hajlandó a kedvemért szakítania ezzel a nevetséges és méltatlan életmódoddal. – Miközben beszéltem, egyre inkább beleéltem magam az igazságtalanul vádolt szenvedő helyzetébe. Szétáradt bennem az önsajnálat és a gyűlölet. – Azt hiszed, hős vagy, mert eldobod magadtól a gazdagságot – kiabáltam dühösen –, és aszkétaéletet élsz a világvégén, miközben a szegények jótevőjének tartod magad? Azt hiszed, nagyszerű, amit csinálsz, és senki nem tudná ugyanúgy ellátni ezt a néhány szerencsétlen, igénytelen embert, mint te? Igen? Ezt képzeled magadról? Közülük valónak képzeled magad, pedig lenézed őket. Röhejes vagy – löktem ki magamból a szót gonoszul. – Röhejes, ahogy itt tétovázol két világ közt a semmiben. Játszod a félvad indiánt, amikor minden elveszett belőled a gyermekkorodból. Csöppet sem vagy különb a többieknél, hiába akarod elhitetni magaddal az ellenkezőjét. Az én kékvérű, hófehér és előkelő testemre sóvárogtál, nem egy parasztasszonyéra. A vágyaid ugyanolyanok, mint azoké, akiket lefitymálsz, hiába tagadod őket.

Erre fordult meg Ivan, és megrettentem az arckifejezéséről.

– Mit tudsz te rólam? – kérdezte, és utálkozva nézett rám. Hangját elfátyolozta a gyűlölet. – Csak annyit, hogy szeretsz velem kefélni.

.– És? Ez nem elég? Van, aki a farkából él – kiáltottam, s közben egyre inkább elhatalmasodott bennem a rémület. Miért mondjuk ezt a sok szörnyűséget egymásnak, amikor mindketten tudjuk, közel sem ez az igazság? Miért kínozzuk egymást kegyetlenül. – De dolgozhatnál is Londonban – folytattam –, ha a munka ürügyére áhítozik kifinomult lelked. Nem lenne muszáj az én szoknyámon üldögélned. De neked ez nem kell. Begubózol itt a magányodban, mert egyszerűen gyáva vagy. – Már lanyhult bennem a harag, kevésbé kiabáltam, és egyre jobban fájt, amit mondtam. – A legegyszerűbb félreállni, és persze rám kenni minden felelősséget.

Elhallgattam.

.Háttal állt nekem. Homlokát nekitámasztotta a konyha közepén álló, vaskos kőoszlopnak, amely a mennyezetet tartotta. Nagy csend támadt, szinte megállt az idő. Odakinn felnyerítet az egyik ló. Apám bizonyára indulni szeretne már, és Fenwick előállította a kocsit. Halkan sírdogáltam.

– Kimondhatatlanul szeretlek – szólaltam meg sokára elcsukló, kétségbeesett hangon. – Kimondhatatlanul szeretlek, annyira, hogy minden emberi formámból kivetkőzöm miattad. Bántalak, pedig majd belehalok a fájdalomba, hogy elveszítelek, értsd meg. Szörnyű a tudat, hogy én vagyok a hibás, mert félek vállalni téged. – Összegörnyedve az ágyon, elkeseredetten zokogtam.

Lassan fordult meg, majd két lépéssel előttem termett. Átölelt, szorosan magához húzott, egyik kezével a derekam ölelte át, másikkal a fejem szorította az arcához.

.– Nem te vagy a hibás – mondta mély, érzelemtől telített hangon –, hanem én. Amikor előszőr találkoztunk a patakparton, már akkor tudtam, hogy szenvedést okozok majd neked, de vágytam rád. Gyönyörű voltál, édes és tiszta. – Még mindig sírtam, de az előbbi kínzó kétségbeesést csendes, sötét fájdalom váltotta fel. – Önző módon..., semmivel nem törődve..., csak mert gyönge voltam ahhoz, hogy lemondjak rólad, elértem, hogy megszeress, és az enyém legyél.

Éreztem, miközben beszél, lélekben egyre távolodik tőlem, hiába szorít még mindig magához. Fakó, élettelen hangon folytatta – Kezdettől fogva tudtam, hogy nem rám vágysz, nem arra, amit én adhatok neked. De akartalak, tekintet nélkül rád. Félrevezettelek és kihasználtalak. Neked kell megbocsátanod nekem.

Eltolt magától, hogy láthassa az arcom. Könnyben úszott a szeme, és végtelenül szomorú volt az arca.

– Ne sírj Mariann! Ne sírj kedvesem! Most azt hiszed, én jelentem a világot, pedig nem. Lassan elfelejtesz, és boldog leszel mással.

Tudtam, hogy téved, de nem ellenkeztem. Elraktároztam magamban az arcát, most, hogy minden tartózkodás nélkül megnyílt előttem. Becsuktam a szemem, és bólintottam.

Felállt mellőlem.

– Megyek, szólok apádnak, hogy indulhatunk – mondta, és hosszú léptekkel kisietett az udvarra. Előhúztam a zsebkendőmet, és komótosan, hisz most már nincs hová sietnem, szárítgatni kezdtem a könnyem.