Zörgettek az ajtón.

Felriadtam, és hallgattam a szoba neszeit. Csend honolt, csak a padláson mocorgott valami rágcsáló. Pocok, egér, csak ne legyen patkány, az már igazán undorító. A hideg beálltával szívesen húzódtak meleg helyre, és november lévén, reggelente már fagyott.

Valóban kopogtatott valaki, vagy képzelődtem? Félálomban megijedni sem jutott eszembe - pedig éjszaka volt, és én egyedül -, hanem reménykedtem, semmi rendkívüli nem történt, és alhatok tovább. Azt hiszem, ismét elszenderedtem, mert felriadtam a következő kopogtatásra.

Mégis igaz. Valaki zörög, nyilván be akar jönni. Nem akarhat jót, aki éjszaka zavar, támadt fel bennem az éberséggel együtt a félelem. Biztosan egy csavargó, vagy sebesült bandita lesz, akit sebei legyengítettek, és nem bírja rám törni az ajtót. Ezért zörget visszafogottan. Ha ajtót nyitok, pisztolyt szegez rám, és kényszerít, rejtsem el a mennyezet korhadt gerendái között az aranyát. Majd kiszenved itt nekem, a szobám deszkapadlóján, és összevérez mindent. A vért lehetetlen felsúrolni a padlóról.

Mégsem voltam tökéletesen ébren.

Ismét zörgettek, de most határozottabban.

Hol lehet Jack, ötlött fel bennem, mert a kopogtatás éles hangjától rendeződtek szerte lebbenő gondolataim. Az ő dolga megvédeni, de még az ugatását sem hallom. Biztosan végeztek vele, azért csöndes, és én következem.

Most ébredtem fel valójában, és máris gyomromba markolt a jeges rémület. Magam előtt láttam Jack élettelen, kinyúlt testét, ahogy vértől gubancos szőre szetterül az udvar sárguló levélszőnyegén.

Kiugrottam az ágyból, és az ajtó mellé akasztott puskához szaladtam. Reutertől kaptam kölcsön, úgymond minden eshetőségre. Nem akartam elfogadni, de Reuter ragaszkodott hozzá, hogy legyen nálam fegyver. Elvégre egy magányos nő a város szélén könnyű préda. És ezzel a puskával? Kétkedőn pillantottam a hosszú csőre és a durván megmunkált tusra. Kiűztem elmémből a kishitű gondolatokat. Közvetlen közelről még én is célba találok. Leakasztottam a falról a vadászpuskát.

Talán öt perc telhetett el az első kopogtatástól addig, amíg a legegyszerűbb tennivaló végre eszembe jutott.

- Ki az? - kiáltottam az ajtó mögött.

- James Krilov vagyok. Nyisson ajtót, Miss Rowling! Sürgős.

Remegő lábbal támaszkodtam a falnak, és igyekeztem a hátamnak simuló hideg falból erőt meríteni, hogy össze ne essem. Csak én lehetek ilyen széllelbélelt, hogy nem ezzel kezdtem, dorgáltam magam. Megspórolhattam volna az utóbbi percek rémületét. Krilov nem fog sem az életemre sem az ártatlanságomra törni, az biztos. De mit akarhat vajon? Legutóbb haraggal váltunk el, vagyis én kiabáltam vele, és sületlenségeket vágtam a fejéhez. Azt mondtam, remélem, soha többé nem látom. Azóta másfél hónap telt el.

Felemeltem a reteszt, és kitártam az ajtót. Ott állt néhány lábnyira a lépcsőtől, nyúlánk alak a holdfényben. Jack farkát sebesen csóválva üldögélt mögötte. Nem tudom, milyen képet vágott Krilov az előbb, amíg kissé lassú eszmélésemre várt, amikor meglátott, mosoly suhant át az arcán. Gyorsan el is illant, mint a patak vizén megcsillanó napsugár.

- Most lő szitává Miss Rowling, vagy tárgyalás is lesz? - kérdezte.

- Mit mond? - Értetlenkedtem. Ráeszméltem, vékony, a huzattól meg-meglibbenő hálóingben állok az ajtóban, és a holdfényben fehéren világító karomon nehézkes, zsírosan fénylő puskát egyensúlyozok, akár egy csecsemőt. - Mr. Reuteré a fegyver - magyaráztam hetykén -, de kár kinevetnie. Tudok vele bánni.

- Ebben biztos vagyok - mondta Krilov az iménti mosoly nyomaival az arcán - De nem évődni jöttem magához... - tette hozzá, és elkomorodott.

- Ki gondolná? - vetettem közbe epésen. - Pedig az időzítés mesteri.

Oldalra fordította a fejét, majd vissza felém.

- A segítségét szeretném kérni.

Jóformán félálomban, majdhogynem meztelenül - mellbimbóim szégyentelenül meredeztek a hidegtől -, igencsak morcos voltam.

- Ott a hájas körzeti nővér. Miért nem őt ébresztgeti?

- A kis Henry Mecodynak vakbélgyulladása van, valószínűleg meg kell operálni. Mrs. Dudley Nortwornban él, és az egy napi járóföld - mondta Krilov okvetetlenkedésem miatt enyhe rosszallással. - Kérem, ne húzza az időt! Induljunk!

Nocsak, kér, nyugtáztam magamban dölyfös elégtétellel. A múltkor arról beszélt, nem örül a felbukkanásomnak a városban. Még akkor sem, ha szépnek talál. Szépnek, de érdektelennek. Minél többször idéztem fel annak a fülledt augusztusi délelőttnek az emlékét, annál inkább úgy éreztem, akkori, és korábbi tartózkodó viselkedése egyaránt arról szólt, hogy üresfejű, ostoba leányzónak tart. Mivel bájaim nincsenek rá hatással - egyébként nem beszélt volna elfogódottság nélkül szépségemről -, a jellememről és eszemről pedig rossz véleménnyel van, megengedheti magának az udvariatlanságot. Ez a tény, hogy most segítségemre szorul, bizonyítja elhamarkodott ítéletét és felületes emberismeretét. Maradéktalanul ki akartam élvezni a diadalt.

- Eszemben sincs magával menni. Én tanító vagyok. - Hidegen, és büszkén meredtem rá. - Miből gondolja, hogy értek az altatáshoz?

Megint felvillant arcán félmosolya, de elszólásomat megjegyzés nélkül hagyta.

- Tudom, hogy nővérként dolgozott egy londoni kórházban, biztosan segédkezett már hasonló műtétnél.

- És ha igen? Most nem vagyok köteles megtenni - feleseltem. - Más munkára szerződtem, akár le is tagadhatom, hogy értek hozzá. Hívja Katherine- t, vagy Jessicát, vagy akit akar!

Figyelmesen nézett rám. Előbbi ingerült riposztom hangereje után kérdése meglepően csendes volt:

- Miért húzódozik, Miss Rowling? Fel sem tételezem magáról, hogy vissza akar feküdni aludni, miközben Henry Mecody meghal.

Meglepett a türelme és elszégyelltem magam. Ilyen kisszerű lennék, hogy a sértődésem, viszonzatlan vonzalmam miatt egy gyereket büntetnék?

- Megyek, csak felveszek valamit. - mondtam, és visszaléptem a szobába. Pillanatok alatt felöltöztem, még gyertyagyújtással sem vesztegettem az időt. Alig találtam a harisnyám, szoknyám, cipőm a holdfényben. Fehér blúzomat szoknyám dereka mögé gyűrögetve léptem ki az ajtón. Vállamra terítettem a kendőm, és behúztam magam mögött az ajtót.

Krilov ugyanazzal a szekérrel jött, mint legutóbb. A szekeret messzebb, a kerítésnél hagyta, nem hajtott be az udvarra. Jack előre szalad, és kergén rohangált a kocsi körül. Mellső lábaival felugrált a bakra, mint aki utazni akar. Sejtette, hogy itthon marad, mert élesen vakkantgatott hozzá. Amikor észrevett, megfordult, és teljes erejét bedobva a futásba, felénk robogott. Elrohant köztünk, a ház sarkánál megállt, majd olyan közel suhanva el mellettem, hogy csaknem ledöntött a lábamról, visszanyargalt. Boldog volt, és fékezhetetlen. Krilov mosolyogva figyelte. Úgy tűnt, a kutya külön az ő számára rendezi a bemutatót, mintha hívná, tartson vele a zabolátlan futásban.

Egyetlen szó nélkül szálltunk fel a kocsira. A lovak jól ismerték a gazdájukat, ahogy kezébe fogta a gyeplőt, indultak is.

Egyre gyorsabb tempóban hajtott Krilov végig a városon, majd az utolsó házat is elhagyva, vágtára fogta lovait. A szekér maga üresen könnyű volt, meg se kottyant súlya ennek a két erőteljes állatnak. Boldogan vágtattak, belefeledkezve a csillagfényes éjszaka szépségébe. Nem törődtek az út egyenetlenségeivel és utasaikkal.

A kocsi ülését valószínűleg egy emberre méretezték, mert igencsak keskenynek találtam, alig fértünk el rajta ketten. Hiába igyekezetem szorosan a hajlított acélkapaszkodóhoz húzódni, nem tudtam Krilovtól elég messzire kerülni ahhoz, hogy ne töltse be teljes valómat testi közelségének tudata. Minden kőnél, kisebb buckánál, amikor a szekér egyet zökkent alattam, hozzáért karjához a karom, combjához a combom. A kendőm minduntalan lecsúszott mögém. A vékony blúzon át olyan élesen érzékeltem karján a váltakozva megfeszülő és elernyedő izmok játékát, mintha meztelen bőrömmel érintettem volna.

Próbáltam legyűrni magamban a kéretlenül születő, és zavarba ejtő érzéseket, de nem bírtam velük. Izgatott voltam és boldog, bármilyen ostobaságnak is éreztem a boldogságom. Nem örülhetek annak, hogy a közelében lehetek egy idegennek. Hová vezet ez? Sehová. Vajon Krilov ugyanígy, vagy legalább hasonlóan érez? Vagy olyan közönyös, amilyennek eddig látszott? Valószínűleg igen. Figyelmét láthatóan lekötötte az út és a lovak mozgása.

Amint áthajtottunk a városon, és rátértünk a kitaposott útra, mely a folyót követve Calaremorba vezetett, mérséklődött eszeveszett zötykölődésünk, ismét ura voltam érzékeimnek. A holdfényben éles szélű árnyékot vetett minden kiemelkedő kisebb bucka, kő, vagy bokor. Tőlünk balra a fák ritkuló lombjain keresztül szemembe csillant a folyó felszínén tükröződő telihold fénye. A lovak ziháló fújtatása és a szekér zörgése mellett is tisztán hallatszott az éjszakai puszta megannyi nesze. A hideg levegőben élénkebbé váltak a szagok. A szél felénk sodorta a víz, a nedves föld, és az izzadó lovak kipárolgását.

- Nem jártam még Mecody-éknál. Maga bizonyára ismeri őket. - mondtam.

Sokáig kellett a válaszra várnom.

- Igen - felelte Krilov kelletlenül, mint aki szeretné, ha békén hagyják.

- Hány éves a beteg gyerek?

- Mindenképpen beszélgetni akar? - kérdezte már határozottan ellenséges hangon.

Most én hallgattam sokáig. Tanultam a múltkori, szégyenletes alkalomból, amikor hagytam magamon elhatalmasodni az indulatokat. Igyekeztem nyugodt maradni. Vajon miért barátságtalan velem megint, tűnődtem? Azért, mert egyszerűen goromba természetű, olyan, aki a kákán is csomót keres, és nincs egy jó szava sem? Kétlem. Az ellenkezőjét tapasztaltam, amikor a vöröskeresztes nővér lustaságát szó nélkül tűrte, pedig rá is parancsolhatott volna, hogy mozduljon, és segítsen. Talán azt akarja tudtomra adni, hogy rászorul ugyan a segítségemre, de társaságom terhére van? Hát ez az ő baja.

- Szeretnék csevegni, hacsak nem esik fölöttébb nehezére mégoly rövid válaszaival is kielégítenie feneketlen kíváncsiságomat. - mondtam komolykodva, mint aki szó szerint értette a választ, és elkerülte figyelmét a benne rejlő elutasítás. - Tudja, mi nők megengedhetjük magunknak a gyöngeségeket, mint a céltalan fecsegés, nem kell a hallgatag hős szerepébe belesavanyodnunk.

Felém fordult - ilyen közelről most először mertem az arcába nézni, és el is akadt tőle a lélegzetem -, elmosolyodott, és ráébredtem, tündöklően kedves a mosolya, azért is adagolja fukar kézzel. De a csoda talán, ha fél pillanatig tartott, újra elfordult tőlem.

- Mire kíváncsi? - kérdezte engedékenyen.

- Mindenre. Meséljen Mecodyékról valamit. Mióta laknak a környéken, hány évesek, példásan rendbe tartják-e a gazdaságot? Vagy mondja el azt, hogyan néznek ki! Szépek vagy csúnyák? Elvégre a gyerekük életéről dönt rövidesen.

- Angolok, ahogy maga is. A '73-as válság után érkeztek - kezdte vontatottan, majd egyre inkább belemelegedett, és közvetlenebbé vált. - Mindennapi történet az övék. Mrs. Mecody apja elszegényedett nemes, akinek arra még futotta, hogy gyermekét úrilányként nevelje. A lány férjhez ment, és a fiatalok kIvandoroltak. Katolikusok, és azt hitték, szerencsétlenségük egyetlen okozója az ellenséges anglikán közeg. De itt, ahol nem kell üldöztetéstől tartaniuk, és ahol mégsem sikerül előbbre vergődniük, csalódás érte őket. Otthon urak voltak, itt közönséges gazdálkodók, akik a nyomor fenyegetésében élnek.

Mosolyogva tette hozzá:

- Az asszony kis, hervadt kóró, a férfi pedig magas, nagydarab, puhány.

- Nem épp összeillő pár. Hány gyerekük van?

- Kettő. A kislány az idősebb, ő öt éves, a fiú három múlt.

- Maga lebecsüli őket, igaz?

Ismét sikerült kiérdemelnem, hogy rám nézzen, de most nem mosolygott. Tekintete kutatóan fürkészte az arcom.

- Valóban.

- És miért, ha szabad ilyen személyes jellegű kérdést feltennem? - tudakoltam ártatlan arccal. Szemöldököm magasra húztam, szemem tágra nyitottam. Ismét sikerült mosolyt csalni az arcára.

- Nem tudom. Talán állandó elégedetlenségük, keserűségük miatt? Nehéz nekik persze - mondta, mintha önmagát akarná meggyőzni -, hiszen nyomorognak. Csalódott emberek, akik minden bajukért másokat okolnak. Vagy a kormányt, vagy az aszályt, vagy a szomszédot.

Krilov elmarasztaló véleménye ellenére bennem együttérzést keltett Mecodyék története, mert hasonlított az enyémre. Ha ők is azt a kétségbeesett tehetetlenséget érzik, amit én, azt az idegenséget, és ugyanolyan keserves nekik vállani a rideg és nehéz életet, ahogy nekem, akkor bizonyos, hogy fájó szívvel sóvárognak az elveszet paradicsom után. Ezért keserűek. Krilov persze könnyedén veszi a nomád életet. Valószínűleg soha nem hajtották helyette a kocsit, és a csizmáját is mindig magának tisztította. Legalábbis erre utalt az az otthonosság, ahogy Jessica udvarán mozgott. Nem hittem ellenben, hogy szülei földönfutó nincstelenek voltak. Az orvosi tanulmányokhoz még az ösztöndíjak mellett is szükség van némi tőkére.

- Nagyon szegények Mecodyék? - kérdeztem.

- Majd megítéli a saját szemével. Ők kisemmizettnek érzik magukat, és meggyőződésük, hogy jóval könnyebb életet érdemelnének.

- Én is utálnám a helyükben, ezt a sorsot. A szünet nélküli taposómalmot.

- Nem szeret dolgozni?

- Miért, maga igen?

- Most én kérdeztem.

Kár lett volna összezördülni vele, amikor végre szóra bírtam, ezért lenyeltem a rendreutasítás miatti mérgem.

- Lehet meglepő, de sokkal jobban szeretem, ha kiszolgálnak. Tökéletesen megértem Mecodyék elkeseredését. Nehéz elfelejteni a kényelmet. Aki körül szolgák hada sürgölődött valaha, annak keserves cselédsorban élni még a saját házában is.

- Maga is így járt, Miss Rowling?

- Jessica beszélt rólam? - kérdeztem, mert feltételeztem, ő árulkodott nővér múltamról, és a származásomat se hallgatta bizonyára el. Helyes.

- Megjegyezte, hogy bár kiváltságos helyzetben töltötte a gyermekkorát, mégis ügyesen bekötözte az ujját, amikor elgennyedt egy szálka helye.

- Valóban. Három éve még hintón jártam szekér helyett, a férfiak nem köpködtek a földre előttem, és kerültek a trágár szavakat. Másról is beszélgettünk az ebédlőasztalnál, mint marhákról, és legelőkről, és a hölgyeket nem csupán az foglalkoztatta, kinek a kenyere dagad magasabbra, vagy ki mossa fehérebbre a törlőrongyot.

Elhatalmasodott rajtam a fájó önsajnálat, és csak beszéltem, beszéltem tovább. Krilov nem faggatózott, csupán figyelt. Meséltem a gyermekkoromról, a kastélyról, alkonyi sétáinkról anyámmal a gesztenyésben, az első hosszú szoknya öröméről, a vadászatok izgalmáról, a régi bálok andalító muzsikájáról, ahogy az ablakon át beszűrődő zene hangjai közt ringattam álomba magam. Krilov nem terelgetett meghatározott ösvényen kérdésekkel, hanem engedett szabadon csapongani.

Amikor elhallgattam, messziről már látszott a farm. Sötét tömbként emelkedett ki az asztallapszerű síkság holdsütötte felszínéből. Az egyik ablakban halvány gyertyaláng pislákolt. Meghallva közeledésünk zaját felugattak a kutyák.

Közelebb érve a ranch egybefüggő tömege részekre bomlott. A középső, magasabb lakóépület mellett több kisebb pajta fogta körül az udvart. A tanyák környékét errefelé, ahol perzselő a nyári nap, igyekeztek terebélyes lombot növesztő fákkal árnyasabbá tenni. A mi iskolánk előtt a platán, Jessicánál az eperfák tették elviselhetővé a meleget. Itt körös-körül minden csupasz volt, még satnya bokrokat sem láttam.

- Szörnyű meleg lehet délben - állapítottam meg bölcsen.

Két vézna, bozontos kutya tört ki a karámok sötétjéből, és a lovak lábának rontott. A rúgásoktól megijedtek, és könnyebb préda után kutatva felugráltak a kocsira, de Krilov ügyet sem vetett rájuk. Megállította a szekeret, leugrott, és hátra sietett, hogy leszedje a csomagokat. A kutyák továbbra sem tágítottak, most engem akartak megkóstolni.

- Jön? - kérdezte Krilov, és a két terjedelmes faládával kezében a ház felé indult.

- Egy tapodtat sem mozdulok, amíg ezek a vadállatok itt vannak.

- Helyedre! - parancsolt Krilov a kutyákra, de azok rá se hederítettek, továbbra is a kocsi körül csaholtak.

Végre kinyílt a ház ajtaja, és a konyha világosabb háttere előtt feltűnt a gazda szálas alakja. Haragudtam rá, hogy ennyit kellett várnunk, mire előbujt. Hallhatta, amikor megjöttünk, percek óta folyt a csinnadratta az udvarán.

- Takarodjatok! - bődült el Mecody, és végre volt is foganatja a parancsnak. A kutyák behúzott farokkal eloldalogtak.

Én is lekászálódtam a kocsiról. Arra persze hiába vártam, hogy valaki lesegít.

- Hozza a táskát, legyen szíves - utasított a doktor anélkül, hogy hátrafordulna, és elindult Mecody felé.

Milyen táskát? Értetlenül néztem körül, de nem szóltam utána. A kocsi ülése alatt felfedeztem a doktor marhabőr táskáját. Bizonyára ez lesz az. Súlyától nagyot nyögve húztam elő, és a ház felé indultam én is, miközben az udvariatlan bánásmód miatt egyre forrt bennem a méreg. Mire én a házhoz értem, a férfiak már bementek. Szerencsére elmulasztották behúzni maguk mögött az ajtót, nem maradtam egyedül a sötét udvaron az éppen csak meghunyászkodó ebek szabad prédájaként.

Egyszerű, gerendákkal fedett konyhába jutottam, a tűz parazsa világított csupán. A tűzhely kéményét régen kormolhatták, vagy a fa volt nedves, nem tudom, de erős füstszag érződött. Középen hosszú, a lakók könyökétől fényesre koptatott deszkaasztal állt, két oldalán négy nehézkes székkel. A földet ledöngölték, majd lemeszelték. Két irányba vezetett kijárat a konyhából, a jobb oldali ajtó nyitva volt, fény és beszélgetés zaja szűrődött ki rajta. Nem hívott ugyan senki, és utasítást sem kaptam, ennek ellenére követtem a többieket.

Ez a szoba az egész család hálója, vontam le könnyedén a következtetést, amikor beléptem. A helyiség fele akkora lehetett, mint a konyha, két dupla szélességű ágy foglalta el a tér nagy részét. A mennyezeten háromkarú gyertyatartó függött, de csak az egyik gyertya égett. Mivel a bejárati ajtó nyitva maradt és az ablakok rosszul zártak, a gyertya lángja lobogott a huzatban.

- Csukja b,e Miss Rowling, az ajtót, legyen szíves. - utasított a doktor rám sem nézve. Bizonyára a hátával érezte meg, hogy bejöttem. Az egyik ágy szélén ült, és egy sápadt, szőke gyereket vizsgált, aki alig látszott ki a takarók és párnák kuszaságából. Miután megtettem, amit Krilov parancsolt, alaposabban körülnéztem.

A doktor mellett állt az asszony. Valóban alacsony termetű, és fejletlen, akár egy gyereklány. Csak közelebb lépve tűnt fel arcán a számtalan apró ránc a ritkás, őszes haj alatt.

- Szörnyűséges hely ez - mondta az elkeseredéstől tágra nyitott szemmel, kezét tördelve. - Valami mérget kevertek a vízbe, attól lett beteg a gyerek. Sehol egy orvos, aki gyorsan tenne valamit. Az uramnak több mérföldet kellett lovagolnia, mire magát megtalálta, és csak késő éjszaka ért ide - panaszolta. - Én mondom magának, doktor, biztosan megmérgezte valaki a kutat, vagy ráolvasott a gyerekre.

- Jó, jó - dörmögte Mecody. - Eleget beszéltél. Napok óta ránk se nyitották az ajtót. Nem volt itt semmi méreg.

Lomha medvére emlékeztetett nehézkes mozgásával, és mély hangjával. Nem mondta ki tisztán, jól érthetően a szavakat, hanem száját alig mozgatva, összemosta a hangokat. A közelemben állt. Amikor megszólalt, áporodott borszag lengte körül.

A doktor válasz nélkül hagyta ezeket az ostobaságokat, lehet meg sem hallotta.

- Mióta van rosszul a fiú? - kérdezte a szülői panaszáradat egy pillanatnyi szünetében.

Az asszony tétovázva az urára nézett.

- Hát..., nem is tudom. Este még szépen megvacsoráztunk, paradicsomlevest főztem a maradék tarhonyával. Nem telik különb ételre, a babot el kell tennünk télire, mert ki tudja, lehet, nehéz telünk lesz az idén is. - Ezernyi mély ráncba szaladt arca a keserűségtől. - Halálra dolgozza magát az ember, látástól vakulásig gürcöl, és tessék, semmi eredménye.

- Mikor vette észre, hogy lázas a gyerek? - Krilov emelt hangú közbeszólása ismét véget vetett a szóáradatnak.

- Amikor lefektettem aludni. Mondtam az uramnak, olyan meleg ez a gyerek, menj, kérdezd meg az orvost, mit tegyünk.

- Hányt is?

- Ó, többször. Szegény kicsikém, először csak ingerelte, aztán sikerült neki. Többször is hányt, és öklendezett, majd megint hányt. Ijesztő volt, ahogy eleinte csak öklendezett, és nem jött semmi. Egészen belepirosodott a kis feje neki.

- Emlékszik rá, hogy mit hányt?

- Hogy? Hogy mit is? Pirosat. Piros volt, ugye, nem vér volt az? Először megijedtünk nagyon, meg sem mertem nézni rendesen.

Úgy tűnt, az asszony végre alkalmazkodik a doktor rövid, feszes ritmusú kérdéseihez. Bár szószátyárságát nem hagyta el, többnyire a kérdésekre válaszolt, és nem kalandozott el beláthatatlan messzeségekbe.

- A paradicsomot látta viszont - felelte tárgyilagosan Krilov, és felállt az ágy széléről. Egy másik gyerek is feküdt ott, akit eddig eltakart. Borzas kislány, barna szeme rémülten meredt az idegenre. A kisfiú szeme csukva volt, arca halvány, szakasztott mása az anyjáénak, csak a szeme és a szája körül letörölték a ráncokat.

Egy vaskos, szőrös potrohú éjjeli lepke vergődött a lebegő gyertyaláng körül a síri csöndben. Tisztán hallatszott szárnyainak neszezése, ahogy a szülők megmerevedve és némán a doktor döntését várták. Krilov odalépett az asszonyhoz, jobb kezével megfogta a vállát, ballal átkulcsolta az alkarját, mintha attól tartana, a következő pillanatban összecsuklik.

- Meg kell operálni a gyereket, mert vakbélgyulladása van - mondta. - Mégpedig sürgősen, nincs idő arra, hogy kórházba vigyék.

Egyszerre tört ki mindkét szülőből a riadalom, egymást túlkiabálva beszéltek mindenfélét, egymásra sem figyelve, csupán saját rettegésük köteleibe belegabalyodva. Az asszony kiszabadította a karját, az ura felé fordult felháborodott, vádló mozdulattal, de az nem rá, hanem a doktorra nézett, és hozzá beszélt. Vörös, dühös arccal. Méltatlankodott, a doktort, vagy a sorsot okolva szerencsétlenségükért. A hangzavarban kivehetetlen volt, hogy mit is mond valójában. Remegő kezével nadrágja derekát hol feljebb igazította, hol lejjebb tolta. Krilov meg sem kísérelte félbeszakítani vagy megnyugtatni őket. Némán várt. Mint elhaló visszhang a hegyek között halkult el a zaklatott beszéd, majd végleg csend lett.

- A konyhában láttam egy nagy asztalt - mondta Krilov, mintha korábbi mondatát folytatná, és nem percek teltek volna el, mióta elhallgatott. - Teszünk rá tiszta lepedőt. Ott fogjuk megcsinálni. - Felém intett. - Miss Rowling képzett ápolónő, ő fog segédkezni. Ne aggódjanak, hamar készen leszünk, és a gyerek átalussza az egészet.

- Igen, értjük - mondta beletörődve az elkerülhetetlenbe a férfi. - És mi mit csináljunk?

Krilov röviden és célratörően elmagyarázta Mecodyéknak, miből áll tulajdonképpen a műtét, és mire van hozzá szüksége. Mintha gyerekeket utasítana - pontosan, minden apró részletre kiterjedően -, úgy vette sorra mind a férfi, mind az asszony tennivalóit.

Vasalt lepedővel leterítettük a konyhaasztalt, és félreállítottuk a székeket az útból. Összeszedve az olajlámpákat és a gyertyákat is a házban a lehető legnagyobb világosságot gyújtottunk, Egyik székre Krilov kikészítette az eszközeit. Komoran csillogtak a lámpafényben a szikék, csipeszek, tűk. Végül Krilov a karjában áthozta, és az asztalra fektette a gyereket.

Három évesnek fejletlen volt, hirtelenszőke, és soványka. Krilov kiküldte a szülőket. Vonakodva, de engedelmesen mentek vissza a hálóba. Az ajtóban Mrs. Mecody rémült, könnyes arccal hátratekintett. Bátorítóan rámosolyogtam, de észre sem vette.

A gyerek a mozgatástól felriadt. Fáradt volt, fájdalmai ellenére eddig el-elszenderedett. Most csillogó, tágra nyílt szemekkel meredt ránk. Ahogy a sápadt, átszellemült arcocskát figyeltem, sötét előérzetek gyötörtek.

- Altatott már gyereket? - kérdezte Krilov, miközben a gyerek hálóingének szalagjait kikötötte a nyakánál.

- Igen, egyszer, de az idősebb volt.

Segítettem neki levetkőztetni a fiúcskát. Krilov lassan, a fejét is tartva - mert a kicsinek már ehhez sem volt ereje -, visszafektette az asztalra. Az immár meztelen kis testen finoman megnyomkodta a vékonyka bőrrel fedett hasat.

Közben nekem nehezen sikerült elnyomni a késztetést, hogy megszökjek a feladat elől. Amíg lehet. Kijutunk vajon épp bőrrel ebből a konyhából, ha valami balul üt ki? Krilov érzékelte a félelmemet, mert egy pillanatra felkapta a fejét, elgondolkozva rám nézett, aztán visszatért figyelme a munkájához. Lehajolt, és az asztal mellé helyezett faládából elővett valamit.

- Nincs órája, ha jól látom. - mondta.

- Nincsen.

- Tessék, itt van egy.

Tenyérnyi zsebórát nyújtott át nekem. Bár sok minden járt a fejemben, amikor kezembe fogtam az órát, rácsodálkoztam. Gyönyörű darab volt, bár kissé hivalkodó. A számokat apró zöld kövekkel rakták ki, arannyal futtatták be a foglalatot, és ezüsttel a számlap alját. Biztosan csak aranyozott, bár meglehetősen nehéz. Elgondolkozva méregettem súlyát a kezemben. Számomra ismeretlen, szögletes jeleket véstek a foglalatba. Valahol már láttam hasonlót, de elfelejtettem, hogy hol.

- Kezdjen hozzá, kérem! - figyelmeztetett szigorúan Krilov. - És nehogy túlaltassa. Kínos lenne, ha nem ébredne fel, mert maga máshová figyelt.

- Igyekszem - válaszoltam mérgesen, amiért rémisztget. Épp eléggé félek így is, semmi szükségem a károgására. Mindenki máshogy reagál az altatásra, és különösen rendhagyóan reagálhat egy gyerek.

Elkezdtem az étert csöpögtetni az altatómaszkra. Krilov az asztal mellett állt, várta, hogy a gyerek elaludjon.

Minden figyelmeztető jel nélkül vált a kicsi nyugtalanná. Krilov a rugdalózó lábakat, én a hadonászó kezeket fogtam le.

- Jól van. Most már elkezdhetjük - mondta Krilov, amikor a gyerek elcsendesedett. - Csökkentse a cseppszámot, majd igyekszem hamar végezni.

Az első nehézségen túljutva, kissé megnyugodtam.

Krilov felvágta a bőrt a kicsi lágyéktájékán, és még annyit sem törődött velem, mint eddig. Valóban gyorsan dolgozott, bár asszisztens híján, kénytelen volt magának cserélgetni az eszközöket is. Szike, majd érlefogók, újra szike, kendők, ahogy szükséges, sorban. Időnként felnéztem, és lopva a kezét, az arcát figyeltem. Gyors, céltudatos mozdulatait.

Több orvos is láttam már munka közben, a kórházban elég gyakran váltották egymást. Kevesen bírták huzamosabb ideig a töméntelen tennivaló szorítását és a megbecsülés hiányát. Többféle viselkedést láthattam a műtőben. Krilov nem kapkodott, mint aki tudja, hogy mire vállalkozott, és bízik is benne, jól fogja megcsinálni. Biztosra vettem, gondolatai aligha csaponganak cél nélkül, mint az enyémek.

Járatlan voltam a műtéti módozatokban, a nővértanodában az orvosok munkáját csak nagyvonalakban ismertették. Azt tudtam, át fogja metszeni a hasfal rétegeit, és a hasüreg jobb oldalán, a csípőlapát mellett megkeresi a féregnyúlványt. Azt kell kimetszeni. A kórházban még ügyeleti időben is akadt asszisztáló kolléga, vagy nővér, aki széles fémeszközökkel széthúzta az operáló doktor előtt azokat a szerveket, melyek útban voltak. Mivel Krilov egyedül dolgozott, a hasfal izmait kiöltötte a bőrhöz. Így szabadabb mozgást biztosított magának. Hamarosan felismertem a vörös sebnyílásban a hashártya fénylő felszínét és a sima falú béltömlőt.

Egyre melegebb volt a konyhában, és háborítatlan csönd. A nedves fa pukkant időnként a tűzben, és a kutyák veszekedtek az udvaron. A szobából nesz sem hallatszott. Elképzeltem Mecodyékat az ágy szélén ülve, egymástól távol, az asszony összekulcsolt kézzel, a férfi ütemesen dörzsölgetve combján a nadrágját, ahogy az imént is tette. A kislány bizonyára elaludt újra.

Krilov már a bőrt varrta, apró, elegáns öltésekkel, hogy a legkevésbé feltűnő nyoma maradjon a kisfiú testén a műtétnek.

- Csökkentheti a cseppszámot! - mondta Krilov, és két öltés között egy pillanatra felnézett. Fekete haján megcsillant a lámpa fénye. - Rögtön készen vagyok.

Most elmaradt a nyugtalanság, csupán felnyögött a kisfiú, majd köhögni kezdett. Arcát eltorzított az erőlködés, és a fájdalom. Ketten fordítottuk oldalra. Krilov a lábát tartotta, én a vállát és a fejét. Amikor csillapodott a köhögése, Krilov ismét a karjaiba vette, és visszavitte a szobába. A szülők odasiettek az ágy mellé, és várták, hogy magához térjen a gyerek.

Mi visszamentünk a konyhába, összepakoltuk a holminkat, majd elköszöntünk.

A férfi kísért ki, az asszonynak csupán a gyermek fölé hajló, keskeny hátát láttam. Mecody pár köszönő szót mormogott, Krilov a szokásos mondatokkal válaszolt.

Már pirkadt keleten, amikor Somsettown felé hajtottunk. Elfáradtam és rettentően fáztam. Hiába húztam össze magamon a gyapjúkendőt, az októberi hajnal tapadós nedvessége szinte a bőröm alá hatolt. Most eszméltem rá, az utóbbi pár órában csupán a feszültség tartott ébren. Ahogy izgatottságom csökkent, úgy hatalmasodott el rajtam a kimerültség.

- Köszönöm, hogy elkísért - szólalt meg váratlan kedvességgel Krilov - Maga nélkül tehetetlen vagyok. Képtelenség egyszerre altatni és operálni. A szülők pedig beszámíthatatlanok ilyenkor.

- És ha nem jövök tanítani fél évvel ezelőtt a városba, akkor mit csinál? - kérdeztem felélénkülve, és hálásan a dicséretért. - Mit csinált eddig hasonló helyzetben? Azt hittem, Mrs. Dudley rendelkezésre áll sürgős esetekben.

- Ő csak hetente kétszer jön ki Nortwornból, és akkor sem lehet rá számítani. Láthatta a múltkor. Elég teher neki önmaga. - Finoman elmosolyodott. - Azt hiszem, kocsira raktam volna a gyereket, és sietek a kórházba. Előfordult már, hogy sürgősen műtenem kellett. Amputálni. - magyarázta. - De azok felnőttek voltak. Egy ilyen aprósággal tehetetlen egyetlen ember... Még időben történt a műtét, remélem később sem lesz baj - tette hozzá elgondolkozva, a szavainál gyorsabban siető gondolataiból találomra mondva ki egyet-egyet hangosan. - Szerencsénk is volt persze. Nagyon ronda dolgok történhetnek nagyon rövid idő alatt. Ezt maga éppen olyan jól tudja, mint én.

Hízelgett, hogy feltételezi, hasonló tapasztalatokkal bírok, mint ő.

- Így van - mondtam, mert valóban értettem, hogy miről beszél. - Ezért is próbáltam mindörökre leszámolni a nővéri hivatással.

Ködös őszi reggelt köszöntött a felkelő nap. Pár lépésre láttunk csak el, amikor magálltunk az iskolaudvaron. Noha kimerült voltam, és törődött, éreztem, képtelen lennék aludni, ahhoz túlságosan izgatott vagyok. Ijesztett a lehetőség, hogy a tanítás kezdetére várva egyedül üldögéljek a szobámban.

- Főzzek egy forró kávét? Lenne hozzá kedve?

Botrányos indítványom jóval túlmutatott az udvariasság keretein, ezért Krilov is meghökkent. Én már a kocsi mellett álltam, ő fenn ült, indulásra készen markolta a gyeplőt. Rám nézett. Nyugodtan álltam a tekintetét. Tudtam, minden félelem nélkül kettesben maradhatok vele, eszében sincs az erényemre törni. Elfordította a tekintetét. Most láttam először gyöngeség jeleit az arcán. A csábításnak engedő és a kényeztetést visszautasító kemény férfi vívott rövid küzdelmet benne, legalábbis én úgy véltem, ezért nem fogadja el rögtön a meghívást. Megadóan elmosolyodott.

- Köszönöm, az jólesne. - Lelépett a szekérről. - De én inkább teát kérnék, ha lehet - tette hozzá.

- Ahogy parancsolja - mosolyogtam. Örültem, hogy mégis marad.

A tűz régen elhamvadt, szobám jócskán kihűlt. Az ágy vetetlen maradt, összegyűrődve, fehér kupacként hevert rajta hálóingem, ahogy éjjel kapkodva levetettem. A mosogatódézsában egy halom szennyesedény tornyosult. Előző este szokásomtól eltérően itthon vacsoráztam, a fogadó zárva tartott. Vacsora után bedobáltam a tányért és a serpenyőt a dézsába. Gusztustalan látványként vöröslött a tányér szélén a fagyott zsír csíkja. A doktort azonban szemmel láthatóan nem foglalkoztatták rendetlenségem feltűnő tanújelei. Amikor belépett, körbenézett, és a leginkább kézenfekvő tevékenységbe kezdett, ami a teafőzéshez szükséges. Begyújtott. Volt a szobában fa, hamarosan pattogni kezdett a tűz. Vizet töltöttem a teafőzőbe, majd a földön heverő mosdótálba is.

- Itt kezet moshat, ha akar - mondtam.

- Köszönöm, az jó lesz, mert rögtön elalszom.

Krilov egész éjjel talpon volt, annyit sem aludhatott, mint én.

A mosdótál fölé hajolt, és nemcsak a kezét, hanem az arcát is megmosta, majd kivitte a vizet, és az udvar földjére borította. Mire végezett a tisztálkodással, felforrt a teavíz.

Leforráztam a teafüvet. Amikor felemeltem a forrázóedény tetejét, a szobát betöltötte a forró tea aromája. A hosszú fagyoskodás után úgy tűnt, már illata is melegít.

- Tejjel kéri?

Nincs is tejem itthon, gondoltam, miért nagyzolok vajon?

- Cukorral.

Két csészét megtöltöttem, és jeles háziasszonyként még a cukrot is beleszórtam a teába. Krilov a karosszékből figyelte, ahogy sürgölődőm. Odavittem neki a csészét. Kistányér híján zavartan ügyetlenkedve adtam át neki a fülénél tartott, forró porcelánt úgy, hogy ne érjek hozzá az ujjaihoz.

Én az ágyra telepedtem. Hátam a támlának vetve Krilovot néztem, és óvatosan iszogattam a teát, kezeimet is melengetve közben a csészével.

Ahogy a karosszékben ült, engedett szokásos tartózkodásából, testtartása, arca legalábbis erről árulkodott. Hátradőlt a széken, könyökét a karfán nyugtatta, lábait hosszan előre nyújtotta. Szeme tágra nyílva a semmibe meredt. Láttam, a fáradtság őt is legyűri néha.

- Milyen név az, hogy Krilov? - kérdeztem megtörve a csöndet. - Nem angolszász, de nem is német. Holland talán, mint VanDerbrocké?

Hangomra megrebbent a szemhéja, feljebb húzódzkodott a széken, és rám irányította a figyelmét. Arcán engedékeny félmosoly tűnt föl.

- Szerfölött kíváncsi, ugye? - kérdezte bántó él nélkül, inkább eddig ismeretlen kedvességgel.

- Igen. Iszonyatosan. - mondtam pajkos mosollyal, váratlan engedékenységében jókedvűen lubickolva.

- Orosz név. A nagyapám orosz volt.

- Maga orosz? - kérdeztem elképedve. Hallottam már Oroszországról, ki ne hallott volna, de számomra elképzelhetetlenül messzi, félbarbár országot jelentett ez a szó, és Krilov legkevésbé sem hasonlított egy általam elképzelt oroszra, aki jámbor atyafi, mégpedig szőrme kucsmában, földig érő, vastag bundában, és jávorszarvas vontatta szánon siklik a hóval borított pusztaságon.

- Ne képzelje, hogy semmit nem tudok magukról - mondtam nagyképűen, bár nevelőnőim számára a világ véget ért Anglia partjainál. Oroszországról odavetett mondatokat olvastam apám újságaiban időnként, ha különösen kegyetlen esemény, vagy súlyos természeti katasztrófa történt arrafelé.

- Oroszország valahol Európa és Ázsia között fekvő, hatalmas ország, és cárok uralkodnak a muzsikokon - mondtam rettentő büszkén tudományomra, hogy még a cár és a muzsik szavakat is tudom. - Eszembe jutott, miért találtam ismerősnek az óráján a feliratot. A hajón utaztak orosz kIvandorlók is. Az ő ládáikon láttam hasonló betűket.

- Igaz. Elképesztő, hogy mire képes figyelni munka közben. - jegyezte meg Krilov gunyorosan, de arcán láttam, szórakoztatja faggatózásom. Hagyta, hogy elhatalmasodó fáradtsága, a meleg, és egy nő csacsogása elandalítsa. Ritkán részesülhetett a hölgytársaság gyöngédebb légkörében. Jessica említette a múltkor, hogy egyedül él Nortwornban egy kisebb házban.

- Cirill betűk - mondta - A nagybátyámtól kaptam az órát. A felirat azt jelenti, Nyikolaj Alexandrovics Krilov.

- És miért jött Amerikába? Még ha csak aranyozott is az óra, akkor is egy vagyont ér - fecsegtem tovább az ágy szélén ülve és lábaimmal harangozva közben. - Feltételezem, jómódú a családja. Mi kényszerítette a kIvandorlásra? Bizonyára politikai okai vannak a szökésének. Forradalmár lenne talán? - kérdeztem tágra nyílt szemmel, mintha megrémítene a gondolat, hogy veszélyes emberrel hozott össze a sors.

- Milyen forradalomra gondol, Miss Rowling? - kérdezte érdeklődő képpel, bár lehet, ugratott.

Óvatosan, alaposan megfontolva a szavaimat, hogy ne tartson tudatlannak, de kékharisnyának sem - a férfiak nem szenvedhetik az okos nőket -, feleltem:

- Felforgató eszmékről hallottam, melyek futótűzként terjednek Oroszországban. Hogy mindenki egyenlő, és a javakból mind részesülünk, és hogy osszuk szét a gazdagok pénzét. - soroltam a fejemben kavargó, érthetetlen emléktöredékeket, mintha valóban ismerném is a fogalmakat, melyekről beszélek, csak éppen egyszerűségük miatt mulasztanám el részletesen kifejteni őket. - Hogy senki ne dolgozzon, és hogy mindenki mindenkinek a házastársa.

Talányos mosollyal arcán hallgatta válaszomat. Utolsó, a szabad-szerelemről szóló mondatnál, árnyalatnyival szélesebbre nyílt a mosolya.

- Ki kell ábrándítanom kisasszony. - mondta, bár hiányzott hangjából a sajnálkozás. - Nem vagyok forradalmár, és más romantikus különcségem sincs.

- Akkor...? Meséljen valamit magáról, kérem! Miért fordított hátat a szülőföldjének és a rokonainak? - faggattam tovább lelkesen, hogy végre megtudhatok valamit róla. Felbátorított szokatlanul barátságos viselkedése, és hogy leköteleztem közreműködésemmel Mecodyéknál. Meggondolatlanul, és türelmetlen erőszakossággal azonnal le akartam szüretelni hálája gyümölcsét.

- Miért mesélnék magának? Egy okot mondjon! - szólt, és én sajnos nem éreztem meg a visszahúzódását. Évődve folytattam:

- Mert hálával tartozik nekem. Épp maga állította, nélkülem tehetetlen - mondtam igézően mosolyogva. Szemhéjamat félig leeresztettem, és hosszú, olvadó pillantást vetettem rá a teáscsészém fölött. Rezzenéstelen arccal figyelte mutatványom. Résnyire nyitottam csillogó ajkaimat, mint aki inni készül, de csupán alsó ajkamhoz érintettem hozzá a csésze peremét. Még arra is ügyeltem, hogy csuklóm kecsesen tartsam, és jól érvényesüljön derekam íve.

- Mivel ön, Mr. Krilov, talpig úriember, maradéktalanul teljesítenie kell egy hölgy szeszélyeit.

Miközben hallgatta ezt a negédes bájolgást, az előbb még melegen ragyogó tekintete elsötétült, és kegyetlenné vált.

- Csipava indiánok voltak a rokonaim, nem úriemberek - mondta gorombán, és olyan rideg hangon, amilyenre képesnek sem tartottam. - De írmagjuk sem maradt, mert egy tisztogató akció során a maga rokonai lemészárolták őket.

Kemény szavai dermesztő csendben haltak el, moccanni sem mertem. Szinte tapintani lehetett köztünk a hideglelős idegenséget. Befejeztem a kalimpálást a lábammal, és a csészét is letettem az ágy tetejére. Megszégyenülten, könnyekkel teli szemmel bámultam magam elé. A padlón legalább ezer hangya masírozott két párhuzamos sorban, azokat néztem. Az ágy alól jöttek, és a mosogatódézsa felé tartottak. Néhány közülük morzsadarabot, a többi apró galacsinokat cipelt megingathatatlan eltökéltséggel. A dézsa árnyékában eltűntek előlem, de feltehetően vacsorám maradékát szándékoztak elhordani. Legalább a szennyesedényt nem kellene másnapra hagynom, futott át rajtam a gondolat.

- Kérem, bocsásson meg! Tapintatlan voltam - mondtam bűntudatosan.

Meglepett az arckifejezése, amikor ránéztem. Harag helyett inkább elkeseredést és fáradtságot tükrözött. Valami bántotta, ha igyekezett is közömbösnek mutatkozni. Ez érthetetlen módon megindított.

- Maga ne haragudjon a durvaságomért! - mondta színtelen hangon.

Hiába kötöttünk látszólagos fegyverszünetet, a kellemes hangulat odalett. Megitta a teáját, én a gyerekekről beszéltem, talán John Bleklahenről, és a tanítás nehézségeiről, de csak azért, hogy ne üldögéljünk csendben. Engem sem érdekelt, amit mondtam, gondolom, őt sem. Azért úgy tett, mintha figyelne, időnként rám nézett, de mérföldekre éreztem magamtól.

Miközben elmeséltem, Jessica milyen szakszerűen, és eredményesen tanítgatja a kislányokat babaruhát varrni, a viselkedésén tűnődtem. Mivel bosszantottam fel vajon? Faggatózásommal a családjáról, vagy mert kezdetleges női praktikával akartam hatni rá. Én is bántam. Ha már kacérkodom, akkor legalább tegyem azt hatásosan.

Lerakta maga mellé a csészéjét, megköszönte a teát, még egyszer a közreműködésem. Én is elhadartam néhány udvarias szólamot, és közben sajnáltam, hogy ilyen szerencsétlenül kezdődik a nap. Hallottam, hogy megérkeztek az első gyerekek. Vonatost játszottak a tanári székkel, legalábbis erre engedett következtetni a deszkapadlón csúszkáló széklábak fülsértő nyikorgása. Biztosan a két kisebbik VanDerbrock fiú, Thomas és Kurt az. Ők korán jönnek, mert náluk a kakasszó jelenti az ébresztőt.

Krilov elköszönt, én tétova, futó mosollyal búcsúztam tőle.