Elméje lassan újraindult, mint valami program, betöltötte az információkat memóriájából és programozásából. Először még nem is érzékelte a külvilágot, a semmiben lebegve olvasta le az adatokat, illetve az emlékképeket memóriájából forgalomba állításától a kikapcsolásáig. Eközben az érzékszervei is elindultak, először fülei kezdték az ingereket befogadni, az apró légmozgásokat, motoszkálásokat környezetéből. Ezután jött szeme, a két, egymással kifinomultan dolgozó kamera, melyet egy szemhéj védett, csakúgy, mint az emberekben. Lassan felnyitotta ezeket a fedeleket, a képek pedig behatoltak a lencse belsejébe, továbbítva az előtte elterülő látványt. Feldolgozó egysége még nem funkcionált teljes kihasználtsággal, a legtöbb információt kiszűrte, fókuszlencséi nem reagáltak, pupillája kitágult. A háttérben zajló adatolvasás befejeződött, és mint valami áramütés érte az androidot a sok információ, amitől érzékszervei szupergyorsan aktiválódtak és teljes kihasználtsággal álltak működésbe. Szemét végigfuttatta a helyiségen, ahol volt, egy szűk, sötét kamrán, ahol csak egy árva villanykörte adta a homályos fényt. Végtagjait próbálta meg mozgatni, de egy akadály nem engedte, aminek az android a legkevésbé sem örült.

Connor megpróbálta kiszabadítani magát, de aztán rájött, a láncok, amelyek karjait tartják rabul, nem fognak elengedni egyhamar. Így maradt a várakozás, gondolataiba merülve elevenítette fel utolsó emlékeit: feküdt a földön, hasba lőtték, és a leállás előtt látta, ahogyan Pavel pisztolyt tart Hank fejéhez.

"Hank..."

- HANK! - ordított fájdalmasan, realizálva az eseményeket.

- C...Connor...? - hallott egy dadogást, de nem a férfihoz tartozott, hanem az android számára másik legfontosabb személyhez. Hangja erőtlennek hallatszott, remegett és a sírás határán volt.

- Nova? - képedt el a férfi, ahogy a hang forrása felé fordította fejét, látva a szintén leláncozott lányt a szemben lévő falon - Mit keresel itt?

- Nem... tudom... - nyögte a lány, vérző sebei arról árulkodtak, erőszakkal hurcolták ide - Csak jöttek... betörték az ablakokat, sokan voltak! Próbáltam menekülni, de azt mondták... ha nem engedelmeskedem... sorsodra jutok...megölnek engem is!

- Hé-hé! - próbálta az eközben bepánikoló Nova-t lenyugtatni - Élek, szóval nincs miért aggódnod! Kiviszlek innen, bármi áron!

Ekkor Connor-tól balra kinyílt egy ajtó, nyikorgó, fenyegető hangon, és némán sétált be Pavel, arca semleges volt. Fel sem figyelt arra, hogy Connor magához tért, letérdelt a lány elé.

- Szia! - köszönt ekkor mézes-mázos hangon, majd végigsimította finom arcát Nova-nak - Bárcsak elereszthetnélek! Nagyon rossz lehet így neked, igaz? Hmm?

Egyre közelebb férkőzött a tehetetlen androidhoz, ajka majdnem érintette másik ajkát, ám hirtelen Connor felkiáltott dühvel telt hangjával.

- Őt hagyd békén! - rivallt rá Pavel-ra, mire az szinte meglepődve fordult hátra, felállva a másik rabtól.

- Hát te? Máris befejezték a munkát? Milyen jó! - csapta össze a tenyerét lelkesen, majd gonosz mosolyt öltött arcára - Csak nem féltékeny vagy? Édes kis Novácskádat félted? Nem kell...

Újra a lányhoz hajolt, megfogta állát és végigsimította puha bőrét.

- Őt nem kell féltened, jó kezekben van! - azzal lassan, szenvedélyes csókkal illette az undorodó Nova-t, aki minden erejével próbált elhúzódni az erőszakos ajkak ellen. Connor dühösen kezdte rángatni láncait, most először tapasztalta a féltékenységet, és nos... legszívesebben kinyírta volna Pavel-t.

- ERESZD EL! - ordította önkívületében, mire a másik ellökte magától a lányt és hangos léptekkel közelítette meg a férfit.

- Különben mit teszel, ha? - förmedt Connor-ra, szemében szánalom tükröződött - Nem tehetsz semmit! És én élvezni fogom Nova-val töltött összes percemet!

- És? - vágott vissza Connor - Mit szól ehhez Sabrina?

- Sabrina nem bánja! - vigyorgott Pavel - Ő nem lesz egykönnyen féltékeny, főleg úgy, hogy tudja, másokkal csak játszadozok...de vele: neki adnám az életemet!

Ekkor újra Nova-ra fordította figyelmét és még egy utolsót megcsókolta, kezeivel ruhája alatt kezdte simogatni, miközben tenyerén deaktiválta a bőrt. A lány undorodott, de néha fel-felnyögött, ezzel is még jobban felidegesítve az amúgy is paprikás hangulatú Connor-t.

- Mindjárt jövök, szépségem! - simította végig tökéletes állát, majd felállt a fogolytól és kisétált a szobából. Nova tehetetlenül kezdett könnyezni, szaporábban vette a számára nem szükséges levegőt és egész lényében remegett.

- Nem... nem akarom ezt! - pánikolt be magas, remegő hangon és zokogni kezdett.

- Mondtam, kihozlak innen! - szólalt magabiztosan Connor, bár magában nem így gondolta - Bármi áron, de megmentlek!

Ekkor az ajtó újbóli nyikorgását hallották, de ekkor már két magas, izmos android lépett be, dokkmunkások és eloldozták a faltól a két androidot. Nova erőtlenül rogyott össze, ahogyan felráncigálták lábaira, a vérveszteség kezdte kiütni. Connor simán megállt a lábán, de kezei még mindig maga mögött összeláncolva pihentek.

- Mit kezdjünk vele? - pillantott az egyik android a lányra - Vért vesztett. Van tartalék?

- Pavel azt mondta, így a jó. Még van elég benne - válaszolt a másik sokkal szigorúbb és ridegebb hangon. Mintha nem is lenne deviáns.

Connor ennek hallatán dühös lett, de nem hangoztatta nemtetszését, csak figyelte, ahogyan a földön húzva rángatják a szinte már haldokló lányt, lábai a földet súrolják. A két android kivezette őket egy elhagyatott tisztásra, már éjszaka volt, a csillagok az égen apró lámpásokként világítottak. Fura volt, hogy ennyire tiszta az ég, egy város közelében lehetetlenség az ilyen.

- Hol vagyunk? - kérdezte Connor az egyik őrétől.

- A Huron-Manistee Nemzeti Parkban - vetette oda a férfi android félvállról. Akkor nem Detroit-ban, f@sza.

Lassan megközelítettek egy csoportosulást, fáklyák világították be a helyszínt, középen üres volt a tisztás. Connor-t és Nova-t a kör közepére vezették, androidok vették körbe őket, majd a tömegből előlépett Pavel és intésére előhoztak vagy tíz embert a sötétségből, mindegyik megkötözve, szájukban egy hengerrel. Egy-egy android figyelt rájuk, lassan belökdösték őket is a kör közepére, szemben a két másik fogollyal. Pavel diadalittasan felemelte kezét, jobb karjában egy kést szorongatott.

- Minden android-társamat üdvözlöm ezen a nagy eseményen! - zengette hangját a tisztáson - Ma ennek a két engedelmesnek tanítjuk meg, mennyire szánalmas az emberi lét, az életük értelmetlen és jelenlétük káros!

Connor undorodva tekintett Pavel-ra, inkább azt az androidot tartotta szánalmasnak, de csöndben maradt. A sebhelyes tekintete ekkor Connor-ra tévedt, lassan megközelítette és a kést torkához tartotta.

- Te tökéletes vagy, ahogy most létezel! - szólalt meg lágy, kedves hangján - Egy vagy közülünk, egy android. Nem érhet betegség, éhezés, sőt, még a halálból is fel tudnak támasztani minket! Ráadásul te fejlettebb vagy nálunk, okosabb, erősebb! Te megérdemled, hogy saját életet élj, saját világod legyen! De te mégis az embereket véded! Mondd, miért számít neked bármennyit is az életük?

- Ők is éreznek! - érvelt Connor, az egyik emberfogolyra tekintve, egy alig ötéves kislányra - Vágynak egy életre, vannak álmaik! Ők törődnek egymással, megosztják egymással élményeiket, meghallgatják egymást...

- Óh! - vágott a szavába ingerülten Pavel - Szóval te úgy látod, hogy az emberek jók?

Odasétált a kiállított foglyok elé, majd a legelsőre, a kislányra mutatott.

- Honnan tudod, hogy nem lesz-e belőle sorozatgyilkos, pszichopata, vagy egy Hitlerhez hasonló szélsőséges őrült, aki miatt több millióan halnak meg? - tovább lépett, egy nőhöz, valószínűleg a lány anyja volt - Lehet, hogy az anyja egy büdös k×rva volt, aki el akarta vetetni a gyerekét. Pénzért árulta szexualitását!

A nő elkezdett rángatózni, nem lehetett tudni azért-e, mert igaza volt, vagy mert hazudott. Inkább az első, plasztikmellei és bő kivágású ruhái miatt. Pavel fel sem figyelt a nyögdécselő, ficánkoló emberre, tovább lépett egy másik nőhöz, aki már idősebb volt.

- Ez a nő leszarta a férje érzéseit, megcsalta őt majd megszökött vele. A férfi öngyilkos lett miatta, egy telhetetlen r!banc miatt, aki inkább futott egy gazdagabb, tehetősebb férfi után! - a következő fogoly egy fiatal, húszas éveiben járó egyetemista volt - Ez a fiú drogozott, tönkretéve ezzel saját életét. Szánalmas!

Már csak egy maradt, egy középkorú, gazdagnak kinéző férfi, még az aranyórája is rajta volt.

- Ez itt - bökött rá, arcán furcsa arckifejezés ült - Az egyik kedvencem, a tökéletes mintapéldánya az emberi kapzsiságnak és gonoszságnak! Másokat tipor el, szegénységbe taszít, hogy önmaga milliomossá váljon! Önző, beképzelt ember, aki csak jó családba született jókor! Azt se tudja mi az, hogy tőzsde, de járatja a száját és úgy tesz, mintha okos lenne: valójában pedig egy ostoba FÉREG!

Az utolsó szót már kiabálta, kezében a kés meglendítette és egy suhintással elvágta a férfi torkát. Az ember szörnyű hangokat hallatva gurgulázott, a vér minden irányba spriccelt, befestve a füvet skarlátvörösre és foltokat hagyva Pavel arcán. A sebhelyes android őrült mosollyal nézte, ahogyan áldozata elvérez, élvezte minden szenvedő nyögését és mozdulatát, mint egy álom kiteljesedése. A tömeg rákontrázott még egyet, ugyanis bődületes éljenzésbe kezdtek, Pavel nevét kiáltozva és magasba emelt ököllel dicsérték vezérüket. Connor csak kerek szemekkel nézte a férfi haldoklását, még soha nem látott embert meghalni, olyan más volt. Szinte érezte a férfi szenvedését, látta mozdulatain. Bármit megtett volna, hogy visszaforgassa az időt és megmenthesse szerencsétlent.

De nem tehette.