- Ko-Kolibri? Veronika?! Az én nővérem Kolibri, azaz a szuperhős?!

- Hát... öööö tudod ez nem az, aminek látszik! - nem tudtam mit mondjak, annyira lesokkoltam. Viszont az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy becsukjam az ajtóm, nehogy más meghallja a beszélgetésünket. Szélsebesen odarohantam, felkaptam Lissyt és az ágyamra ültettem, szembe velem. Ugyanolyan meglepett, izgatott arccal nézett rám, magyarázatot várva. Én nagy levegőt vettem, és megkérdeztem magamtól, hogy tényleg elmondjam-e neki. Tudom már hogyan!

- Figyelj Lissy, elmagyarázom azt, amire kíváncsi vagy. De ahhoz, kérlek hozzál föl málnát, mert anélkül nem mondok semmit! - bólintott, felállt, majd az ajtóhoz sietett, mire én még mondtam neki, hogy - Senkinek egy szót se útközben!

- Oké! - kiment és becsukta az ajtót.

- Cocco!!! Mit tegyek?! Mit mondjak neki? És mit ne? Segíts! - pánikoltam, mire előjött.

- Hát nem lesz egyszerű! Nem tudom, ilyen kevés idő alatt nem lehet gondolkozni, kifogáson, vagy ilyesmin. Ő látta, ahogy visszaváltozol, és szerintem nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

- Akkor mondjam el?

- Muszáj lesz. Tudjuk mindketten, hogy nem szabadna, de itt nincs más választás!

- Ha nincs, akkor téged is bemutatlak.

- Rendben - ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és a hugim jött be rajta, kezében egy tál málnával, mire Cocco a hátam mögé surrant.

- Itt vagyok! - becsukta az ajtót és leült az ágyamra.

- Ha mindent tudni akarsz, egy dolgot meg kell ígérned! SOSEM MONDOD EL SENKINEK EZT A TITKOT!

- Értem! De akkor tényleg te vagy Kolibri?

- Igen! Én vagyok! És ő itt Cocco - mire Lissy elé repült tollas kis barátom.

- Szia! Te lehetsz Lissy, én Cocco vagyok, egy kwami!

- Ööö, szia... mi is vagy te?

- Kwami. Olyan kis aranyos lények, akik segítenek abban, hogy átváltozz szuperhőssé. Viszont ha visszaváltoztál, akkor enniük kell, ő esetében málnát, azért is hozattam fel veled - mondtam határozottan.

Amint az utolsó szó elhagyta számat, Cocco el kezdett enni a tálból, mire a húgom közelebb hajolt hozzá.

- Igazából tök cuki vagy! - mondta ámuldozva Lissy. Cocco csak rámosolygott és falatolt tovább.

- Na jó, mit szeretnél tudni? - amint meghallotta ezt a mondatot, felcsillant a szeme és gyorsan rám nézett

- Milyen szuperhősnek lenni és milyen érzés repülni?

- Egyszerűen csodás! - addig, amíg nem kell akumával harcolni - Mikor repülök, az felszabadító érzés! Csiklandozza a szél az arcomat, imádom!

***

Válaszoltam az összes kérdésére, amit feltett, de az utolsó megfogott. Igazából nem is kérdés volt, hanem kérés.

- Veronika, kipróbálhatom? Lehetek most én Kolibri? - én csak furán néztem rá.

- Cocco, szerinted lehetséges, hogy valaki más csak úgy simán használja a talizmánom?

- Hmm... még sosem hallottam róla, hogy valaha is lett volna erről szó a történelemben. De elvileg lehetséges. Hogyha a generációk mindig örökölték a talizmánt, akkor átadták egymásnak, csak egy komplikáltabb úton. Szóvaaaal - húzta el a szót - szerintem lehetséges.

- Mivan?! Jól értettem?! Örökölik a talizmánokat? Akkor az én családom a kolibri talizmán taulajdnosa?

- Hát... - de Lissy már nem bírta kivárni.

- Akkor kipróbálhatom?

- Szerintem igen. Csak inkább ne itt hanem valahol, ahol nincsenek emberek, mert nem szeretném, hogy meglássanak.

- Rendi!

Szóltam anyunak hogy megyünk sétálni, mert kell a friss levegő. Felöltöztünk, mert már hűvös volt az idő. Találtunk egy tökéletes helyet átváltozáshoz. Csak most nem én fogok, hanem a hugim fog átalakulni szuperhőssé! Feltettem rá a kitűzőt, majd elmondtam neki mit kell tennie. Izgatottan rám nézett, majd kimondta a varázsszavakat, amiket én szoktam.

- Cocco, szárnyakat bonts! - majd árgus szemekkel figyeltem a történéseket. Zöld, kék és rózsaszín fénykavalkád után a tesóm sehol, helyette egy olyan édes kis csöppség volt, hogy azt nem lehet elmondani! Lissy az én ruhámban volt, haja színes lett és nagyon jól állt neki Kolibri ruhája.

- Veronika! Nézd! Én is szuperhős lettem!

- Igen, látom! Nagyon jól áll! - mire csak mosolygott egyet - Megpróbálsz repülni?

- Aha! - majd óvatosan, egyre gyorsabban kezdte mozgatni a szárnyait. Két perc múlva már repdesett a fejem fölött boldogan. Olyan aranyos ilyenkor!

- Na most már azért kéne menni! Gyere, haza megyünk!

- Oké, de hogy kell visszacsinálni?

- Cocco, szárnyakat vissza! - elismételte, és újra Lissy állt előttem.

Hazaballagtunk, és mindketten mentünk a magunk dolgára. A nap folyamán már nem történt semmi érdekfeszítő. Hamar lefeküdtem, és vártam a következő napot. Biztos voltam benne hogy az is tele lesz élményekkel.

-----------------------------------------

Na ennyi mára, rengeteg ötletem van hogy mit lehetne a folytatásba írni, szóval most gondolom sűrűbben lesznek részek. Rélem velem tartotok!

Puszi: Miraculili <3
Miraculous mindörökké!