Annyira elmerültem a gondolataimban, észre se vettem, hogy már az iskolánál vagyunk. Az épületbe belépve elköszöntem családtagjaimtól, akik a többi szülőhöz mentek, üdvözöltem azokat, akiket még meghívtunk, aztán még utoljára az osztályterembe indultam.

Ahogy beléptem és megpillantottam a táblán álló Leiner Laura idézetet, már könnyeztem is.

Azt hittem, hogy az első napok lesznek a legnehezebbek. Tévedtem. Az utolsók azok.

Amúgy is sokat jelent nekem ez az idézet, mert teljes mértékben igaznak találom, de így a saját ballagásomon olvasva még szívszorítóbb. Könnyfátyolos tekintetem átvezettem az osztálytársaimra. Még nem volt itt mindenki, de akik igen hasonló állapotban voltak, mint én. A legjobb barátnőim- Anna, Dia és Szofi- zokogva öleltek át. Viszonoztam az ölelést, és velük együtt sírtam.

- Ennyit a sminkünkről - nevetett fel könnyektől áztatott arccal Anna, mire mindhárman elmosolyodtunk. Közben a többiek is megérkeztek. A lányok nagy része a könnyeit törölgette, és a fiúk is homályos tekintettel meredtek a táblára. A tekintetem összetalálkozott Dóriéval. Szomorúan mosolyogva léptem oda hozzá. Dórit még az óvodából ismerem, sokáig elválaszthatatlanok voltunk. De az emberek változnak. Mára sajnos, vagy nem, ez megváltozott. Más érdeklődési körünk lett, és más barátaink vannak, de ettől még jóban maradtunk.

- Hát ez is eljött... - nézett rám szomorúan.

- El - bólintottam.

- Elválnak útjaink - jelentette ki a nyilvánvalót, nekem pedig egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Szorosan megöleltem és eszembe jutott, amikor még az óvoda falai közt esküt tettünk egymásnak, hogy mindig együtt maradunk.

×××

Dóri a sarokban duzzogott. Összevesztünk, mert mindketten a rózsaszín ruhájú babával akartunk játszani. Sose szerettem senkivel rosszban lenni, úgyhogy most is minél hamarabb ki akartam vele békülni. Bocsánatkérésként rajzoltam neki egy négylevelű lóherét, mert az volt a jele, és a babával együtt odavittem neki.

- Bocsánat... Lehet tied a rózsaszín ruhás, nekem jó lesz a kék is... - nyújtottam oda neki a babát és a rajzot. Ő átvette, megnézte, majd elvigyorodott és megölelt. Rögtön tudtam, hogy már nem haragszik. Akkor vesztünk össze először.

- Ígérd meg, hogy soha többé, nem válunk el! Nagyon rossz volt nélküled! - tolt el magától. Hozzátenném, kb. 10 percig voltunk „rosszban".☺

- Megígérem - bólintottam komolyan.

- Akkor erről most csinálunk egy papírt! - rángatott a rajzos asztalhoz. Az volt a szokásunk, hogyha valamit egyikünk megígért a másiknak, akkor azt lerajzoltuk, az óvó nénivel ráírattuk az ígéretet, és mivel a nevünk kezdőbetűjét már le tudtuk írni, aláírtuk. Erről is készült egy ilyen papír és mivel én ígértem meg Dórinak, ő vitte haza.

×××

- Még mindig megvan ám az ígéretpapírod... - tolt el magától vigyorogva, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Ne már, tényleg? - nevettem el magam hitetlenkedve, de ő komolyan bólintott.

- Aha. És mivel most megszeged, többé nem vagyunk barátok! –„duzzogott".

- Rendben! Nem is kell ilyen barát! –„sértődtem" meg én is, majd mindketten elnevettük magunkat.