Fagyott ujjaimmal gyötröm a vonót
Hogy lássák, mit tudok, és hogy kisebb legyen
A bordáim között virágzó szégyenem;
Vágyom a tavaszt, az új lélegzetet hozót.

A hangok nem könnyűek, selymesek
Hanem koppanva, sikítva hullnak.
A valódiságba lelkem belefullad,
Ahogy szemem mélyére néznek az emberek.

Felkúszik a hegedűn aluljáró - szagom
S gyomrom vigasztalhatatlanul korog.
Festménnyé folynak össze a nappalok,
S húrom elszakad. Vonóm
törik - hagyom.

Alvót játszom, hogy kibírjam a csendet
S ha a friss zsemlét ismét kezembe kapnám
Legszívesebben rögtön visszaadnám,
Ha nem lennék rég méltóságtól vesztett.

Ha nem szánalom, vagy undor tárgya vagyok
Egyszerűen csak átnéznek rajtam
Hallucinálok már: érme után kapok
Pedig csak utcazajból született a dalllam.

Gyötröm a vonót, de hiába: nem beszél
Elfogyott már az is, amit mondjon
S én nem tudok már zenélni ezen a ponton,
Mert körbenézek, és minden csendfehér.