Xiao, ahogy csak tudott, vissza sietett Moraxhoz, hisz vezetője úgy hívta őt, ahogy még sehogy. Egy negyed perc sem telt bele, Xiao már a teremtője előtt állt, egy pillanatra meg is ingott, már réges-régen használta el az erejének nagy részét ilyen hamar.

-Alatus. Örülök, hogy ilyen gyorsan vissza tértél. - mondta Morax, amikor is én egy pillanatra kétkedést éreztem a szavaiban. - Sajnálom, az egész egy nagy félre értés volt. Nem kell folytatnod a küldetésedet, sőt, kérlek, felejtsd is el az egészet. Köszönöm, hogy eddig tökéletesen teljesítetted a küldetés egy részét. - Ekkor, Morax arca megmerevedett, s egy eléggé ijesztő kép tárult elém. A teremtőm észre vehette, hogy egy kicsit megijedtem tőle, ezért az arcához nem illő, kedves hanggal szólalt meg - Nem láttál semmi furcsát, ugye?

Ebben a pillanatban megfeszültem. Elmondjam neki? Kötelességem lenne. De, Morax rejteget valamit előlem. Tudom, hogy nem érdekelhetnek az Archonok titkai, eddig épp ezért nem is figyeltem ezekre. De most.. Nekem is közöm van az egészhez. És ez nem hagy nyugodni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer is ilyet fogok tenni, de..

-Nem, semmilyen furcsaságot nem láttam. - Tudom, hogy nem hiszi el. Ki van írva az arcára, hogy kételkedik bennem. Hát, jelenleg én is kételkednék, ha valaki ilyet mondana nekem egy reszkető arccal.

-Rendben van, mehetsz. - Egy bólintással jeleztem, hogy elmegyek, s így is tettem.

Házamba érve körülnéztem. Adrena azon nyomban elém jött, ahogy mindig is szokta.

-Üdv otthon, Mester Xiao! Hamarabb jött, mint hittük. Milyen volt a küldetés? - kérdezte egy mosollyal az arcán.

-Hn. Megvolt. A műhelyemben leszek. Vacsora időre az étkezdében fogsz találni. -mondtam, majd rá tekintettem az órámra. Mégcsak 4 van. Lesz időm kideríteni, hogy mi is az a mágikus ékszer, amit még mindig a ruhám mélyén rejtegetek, és miket láttam a csatt segítségével.
A műhelybe érve fellélegeztem. Csak én, és a festmények. Semmi, vagy senki más. Elővettem az előbb említett dolgot, s megforgattam a kezeim között, jobban felmérve. Csak egy szimpla, négyzetes csatt. Ám, amikor megpróbáltam megkopogtatni, fejfájást éreztem. De nem olyat, amilyet a hajdísz okozott. Valami teljesen mást. Erősebb volt. Sokkal erősebb. A fájdalom miatt a földre rogytam, ám nem ájultam el. Ez olyan szituáció volt, amikor konkrétan csak a szenvedés tartott az agyamnál, egyébként már rég feladta volna a tudatalattim. Fogtam a fejem, ordítottam. A fájdalom sehogy sem csillapult. Ziháltam, levegőt is alig kaptam már. Szemem-szám nedves volt, az egyik a könnyektől, a másik attól a vértől, ami eddig a nyelvemben folyt, csak a nehézkes levegő vételeim közepette elharaptam azt. Miközben az oxigénért küzdöttem, és köpködtem a fullasztó vért a számból, homályosan megláttam, hogy 4 láb, vagyis 2 ember közelít felém. Ezzel a probléma csak az volt, hogy mind a kettőt kifejezetten jól ismertem...

______________________________________

Sziasztok! Mivel már nem írtam egy pár napja, ezért úgy gondoltam, hogy még ma megleplek Titeket egy másik parttal is. Igazából, most kezd igazán beindulni a sztori, jóóó sok gubanccal, és annál több mellék- és főszereplővel, no meg sztorikkal, amelyek természetesen változni fognak~~

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem, tetszett!