Piton utálta magát. Alig egy hét telt el, mióta Harry-t a gyengélkedőre hozta ájultan. Azóta nem aludt és nem is nagyon evett. Harry megint nem ébredt fel egy ideje, de azt mondta Poppy, hogy a gyerek megmarad, csak fokozott óvatosság kell. Tehát Harry nem taníthat, csak az ötödik hónapig, onnantól kezdve ágy nyugalom vár rá, és tanítás közben sem erőltetheti meg magát.

Elég pocsék kedve volt. A Madame hiába próbálta kitenni a gyengélkedőről, egy centit nem volt hajlandó megmozdulni a széken sem. Csak annyi időre tűnt el, amíg kénytelen volt a mosdóba menni. Ott azonban szembe kellett néznie Hisztis Myrtle kioktató, sípoló hangjával, ahogy zavarba ejtő módon megdorgálja. Pedig így is eléggé bűntudata volt, nem hiányzott egy csitri szellem még a képbe!

Sóhajtott.
Eléggé megviselte, hogy nem tudta mi lesz a vőlegényével. Pedig most már a gyerek is maradhat!

A teát kavargatta. Harry mellett egy ideje rászokott arra, hogy kávé helyett inkább teát iszik, mert a másik nem igazán kedvelte csók közben az ízét... Még ebben is változott...

Ebbe eddig bele sem gondolt, de ez a hat év számára sok változást jelentett. Volt amiben ő engedett a kapcsolat érdekében, azonban sok mindenben a fiatal párja is változott.
Erre a gyerek miatt veszekednek! Pedig napjában több száz kis varázslóról gondoskodik. Nevetséges!

– Bolond vagyok – jegyezte meg magának halkan.

– Mondj újat, Perselus – szólalt meg halkan az ágyban fekvő Potter.

Az igazgató kezéből kiesett a bögre és ezer darabra robbant szét, miközben ő az ágyra támaszkodva söpört ki néhány fekete tincset párja arcából.

– Harry! Hogy vagy? Jobban érzed magad? – kérdezte remegő hangon. Egyáltalán nem állt neki jól ez az aggódás. Erre a legjobb bizonyíték a mosoly volt Harry arcán.

– Mi történt a sötét denevérrel, akit elsős koromban ismertem meg? Nem voltál te mindig ilyen...

– Változtam melletted. Szentimentális bolond lettem miattad.

– Nocsak... – nevetett fel Harry, miközben lassan felült. – Nem hittem volna, hogy megélem ezt a vallomást. A Mardekár dicső feje, szentimentálisabb lenne egy griffendélesnél is?

– Ne feszítsd túl a húrt, Kölyök!

– Hiányoztál – ölelte magához kedvenc professzorát. – Amíg gondolkodtam, hogy visszamenjek hozzád, végig hozzád beszéltem, pedig nem akartam. El akartam mondani, hogy emlékszem rád és nem érdekel a gyerek dolog... De aztán kiderült, hogy már rég állapotos vagyok... És csak azt éreztem, hogy nem kellek majd többé...

– Sssh! Harry, ne kérj bocsánatot és ne haragudj rám. Önző vagyok, ha rólad van szó... – kezdte Perselus, majd a borostás állát megvakarva ült vissza a székbe. Szorosan összefűzte ujjait a párja ujjaival. – Mikor Lily-t szerettem, akartam gyereket. Akkoriban reménykedtem benne, hogy ha sikerülne elnyernem anyád szívét, lehetne családom. Normális, nem olyan, ami otthon várt.

– De most is lehetne ilyen! Velem...

– Tudom... Ezért döntöttem el, mikor idehoztalak, hogy...

– Hogy? Mit? Perselus – forgatta maga felé az arcát kedvesének Harry, majd sóhajtva húzódott hátrébb. – Megint elment?

– Nem! Mr. Potter szerencsére a magzat egészséges! Hiába verte meg magát egy ilyen vőlegénnyel a sors! – viharzott be Poppy, mire az igazgató elég ronda pillantásokat lövellt felé.

– Kedves vagy, mint mindig, Poppy! Csodálom, hogy nincs több páciensed!

– Ne szemtelenkedj velem Perselus Piton! Nem tudod hány Hugrabugos gyereket kezeltem miattad, mert féltek órára menni!

– Nahát! – mosolyodott el gúnyosan a férfi. Roppant mód büszke volt magára, hogy ezt tudhatja.

– Perselus – nézett dorgálóan párjára Harry, de nem tudta a kis mosolyt levakarni arcáról.

– Előre sajnálom a gyereked, Perselus... Főleg, hogy ilyen vén vagy – csipkelődött tovább a mediboszorkány.

– Én is – morogta az orra alá a férfi, mire kapott egy finom taslit Harry-től. – Úgy érzem jobban van.

– Hogy lehetsz ilyen?

– Nem én verekszem...

– Fájt?

– Nem éppen, úgy üt a vőlegényem, akár egy kislány.

– Te nyavalyás!

– Taknyos!

– Elég legyen a házas vitából és menjetek inkább haza! – torkollta le őket Poppy. – De minden héten vizsgálatra kell jönnöd Harry! – kiáltott a távozó pár után.

Harry csak a kezét emelte fel, hogy jelezze megértette és vidáman indult Perselus kezét fogva a lakosztályukba.
Csak az ajtóban torpant meg.

– Elfelejtettem, hogy össze kell még...

– Dobby már rég vissza hozta neked a ruhákat és minden egyebet... – jegyezte meg szárazan az igazgató, majd beljebb tessékelte Harry-t.

Bent a szokásos szőnyeg pihent a kellemes otthonos nappaliban, ahogy az ágynemű is a vörös, arany oroszlános huzatokban tetszelgett.

– Nahát! Ezek szerint hiányzott a borzalmas ízlésem?

– Minden nap – suttogta a fülébe Perselus, ahogy szoros ölelésébe vonta kedvesét.

Harry beszívta Perselus jellegzetes gyógynövényes illatát, ami mindig megnyugtatta. Úgy érezte, hogy haza ért... Végre valahára.

– Akkor még hajlandó vagy elvenni?

– Már a téli szünet alatt...

– És én hajlandó legyek hozzád menni?

– Az attól függ... Felveszed a nevem?

– Legyek Piton?

– Én nem leszek Potter...

– Rögtön sejtettem... De előtte még egy dolgot tisztázni kell.

– Szerintem csak egyetlen kérdés foglalkoztat – jegyezte meg Perselus egy ferde mosollyal az arcán. – Mi legyen a gyerek neve?