Harry ellenállása igazán hamar megtört. A kamaszos hormonjai és régi vágya győzött a józan esze felett. Engedett mindent ennek a makacs, szúrós sündisznó férfinak. Bár most a borostás arcon kívül nem érzett tüskés megnyilvánulást Pitontól.

Nem emlékezett semmire az elmúlt hat évből, mégis azt gondolta, hogy ez a szeretkezés volt élete legszebbje.

Sose érezte még azt, hogy a fellegekben járna, amikor valaki csak hozzáért, vagy a fülébe suttogott semmiségeket. Most mégis így volt. Olyan önkívületi állapotba került, hogy nem volt képes józanul gondolkodni. Úgy érezte, megivott egy egész üveg bort. A mámor egy teljesen új értelmet nyert a számára. Végre úgy érezte, hogy él...

Amikor az élvezet fehér ködén át meglátta a csillogó, kút mély tekintetet, nem volt képes nem mosolyogni. Ez a birtoklási vágy, az éhség... Ennél még jóval több minden is fellelhető volt ebben a szempárban. Valami sokkal élvezetesebb, bizsergetőbb érzés áradt szét Harry-ben, mikor ezt látta. Biztonságban érezte magát. Otthon.

- Szeretlek - ejtette ki nagyon halkan és bizonytalanul a szót Harry, mire apró remegés futott végig Perseluson.

- Olyan könnyen ejted ki ezt a szót, olyan természetességgel, amit én nem tudok megtenni.

- Nem kell szavakkal kifejezned néha az érzéseidet, ahhoz, hogy elérje a másikat - suttogta lehunyt szemmel, mire meglepődve ült fel, majdnem lefejelve Pitont. - Ezt te mondtad.

- Ez nyilvánvaló - horkantott fel értetlenül a másik.

- Nem érted! Emlékszem rá!

- Nem nehéz... Tekintve, hogy a kapcsolatunk elejé... - Itt akadt el a mondandójában Perselus, és teljesen szokatlan módon kikerekedett a szeme. - Emlékszel.

- Igen! De nem tudom, miért jutott ez most eszembe - mondta Harry, miközben hátrébb csúszott a támlának és a fejét fogta. - Tényleg borzasztóan fáj minden emlék hatására a fejem.

- Mit mondott egyébként az orvos? - kérdezte meg az idősebb férfi, ahogy magára húzta palackzöld selyem köntösét és karba tett kézzel helyezte át magát az ágy melletti székbe. Onnan vette szemügyre a másikat.

- Emiatt jöttem ide, mert nem hagyott nyugodni a dolog - biccentett magának Harry, ahogy kiült az ágy szélére és a fehér inget csaklizta el, ami eddig Piton köntöse mellett pihent. - Mert a gyógyító szerint én nem akarok emlékezni - nézett komolyan a másikra, miközben a jóval nagyobb inget hanyagul magára kanyarította és gombolta be.

- Te nem akarsz emlékezni?

- Igen, én nem akarok rád emlékezni. Bármit is jelentsen ez. Arra gondoltam miután beszéltem Ronékkal...

- Szóval bementek - sóhajtott lemondóan Piton.

- Persze, hogy bejöttek! Aggódtak! - csattant fel egy pillanat alatt elvesztve türelmét Harry.

- Csodálom, hogy eddig bírtad - jött a gúnyos, de hideg replika.

- Jaj, fogd már be!

- Vigyázz a szádra! - kiáltott rá Piton indulatosan. - Ha még diák lennél...

- De már nem vagyok! A jegyesed vagyok! Az egyik tanárod! Igazgató úr - az utolsó szavakat gúnyosan nyomta meg, hogy érezhető legyen, mennyire utálja ezt. Nem emlékezett semmire, milyen veszekedéseket játszottak már le, de abban biztos volt, így emlékek nélkül is, hogy ezt gyűlölte. Mikor Piton a korával jött...

- Igazad van - enyhült meg Perselus, majd békítőleg fogta meg Harry nyirkos tenyerét. - Nem vagy diák, és nem is akarom, hogy az legyél.

- Azért jöttem, hogy beszéljek veled, mert nem tudom elhinni, hogy ez a hat év ilyen rossz volt - keseredett el teljesen Potter professzor, miközben szorosan belekapaszkodott ebbe a sápadt, mindig meleg kézbe.

- Nem volt rossz - mondta csendesen az idősebb férfi, miközben mélyen a zöld tekintetbe nézett. - Kifejezetten jó volt. Csodálatos. - Érezhető volt, hogy mennyire zavarban van, ahogy ezeket a szavakat ejti ki.

- Akkor azt áruld el, min vesztünk össze? Tényleg a gyerek témán balhéztunk ennyire össze?

- Igen - sóhajtott fel Piton és felkelve indult ki a nappaliba. Szüksége volt még egy pohár italra, de most lehetőleg csak sima, mugli mértékben. Előhalászta a titkos üveg skót whiskyt, amit még régen Minerva adott neki. Egy nagyon nehéz halálfaló gyűlésről jött vissza, azonnal Albushoz szaladt, ahol Minerva-val éppen a Griffendéles kompánia valami problémáját beszélték át. Rosszul volt, minél előbb túl akart lenni a dolgon. Ezt észrevette az idősebb boszorkány és később a szobájához ment, hogy ezt átadja. Most roppantul örült neki.

- Miért veszekszünk? Én eddig azt hittem nem is lehet gyerekem...

- Harry - fordult felé szomorú tekintettel Piton. - Egy évvel ezelőtt elment egy gyerekünk. Azóta mániád lett. De én nem vagyok apának való. Ezt pedig nem akarod megérteni.

- Elment...? - döbbent le teljesen a másik. - Szóval ezt próbálták Hermione-ék elmondani...

- Igen, sejtettem, hogy elmondják - bólintott helyeslően a másik, miközben a kanapéra telepedett.

- De pontosan ez miben befolyásol bármit is?

- Gyereket szeretnél, mert tudod, hogy lehet - közölte Piton tárgyilagosan, ahogy kerülte a másik tekintetét. - Én azonban nem akarok. Pár napja pedig roppant csúnya dolgokat vágtunk egymáshoz.

- Elmondod? - kérdezte csendesen Harry, ahogy óvatosan, nagyon lassan megfogta a kedvese kezét. Az hűvös volt, mégis hatalmas boldogság volt Harry-nek, hogy foghatja.

- Meg fogsz gyűlölni - jött a csendes válasz. A férfi tekintete más számára hideg és távolságtartó lett volna, azonban a fiatalabb teljesen jól értette, hogy ez egy fájó élmény a másiknak. Ez volt a védelem.

- Nem tudhatod. Rajta!

- Ne engem hibáztass csak, ha igazam lesz. Te pont annyira ludas vagy a szituációban, mint én - horkant fel gúnyosan Perselus, de ezt szemmel láthatólag nem vette magára a fiú.

Nagyon nehezen akarta ezeket a szavakat elmondani. Úgy érezte, hogy a világ teljesen megsemmisül, amint vallomást tesz az elhangzott vádakról és bánatról.

- Aznap reggel, mikor a baleseted történt, elmentem hozzád. Visszamentél a régi lakosztályodba három nappal korábban, hogy gondolkozni akarsz, mert mellettem nem tudsz. Nem tudom, mit akartál átgondolni, de tartottam tőle, hogy tudom a választ.

- Arra gondoltál, hogy el akarlak hagyni? - kérdezte halkan Harry, mire Perselus csak egy aprót bólintott.

- Aznap reggel sokkal jobban kínzott a hiányod, hiszen az évfordulónk volt. Elmentem hozzád. Vittem ajándékot, egy medált, ha szeretnéd, még a komód egyik fiókjában van. Akkor nem akartál még csak évfordulókról hallani sem. Feszült voltál, haragudtál rám. Én pedig elvesztettem a fejem, és azzal vádoltalak, hogy megcsalsz. Hogy már van valaki, akit arra tartasz, amire vágysz. Erre bedühödtél és közölted velem kár volt belém szeretned. Én pedig azt válaszoltam, hogy kár volt esélyt adni ennek a szerelemnek, remélem valóban van valakid titokban és itt hagysz... Pedig én... Én csak magamnak akarlak. Harry! Kérlek, hidd el, hogy nem akarom, hogy itt hagyj... Te vagy a legjobb dolog az életben, amit csak neked köszönhetek! - jelentette ki kétségbeesetten az igazgató. Hiszen minden félelme az amnézia miatt valóra vált.

- Kérhetek pár napot? - ez a bátortalan kérdés, annyira fájt Perselus-nak, amit nem lehetett szavakba önteni.

- Arra, hogy kitehesd a szűrőm?

- Arra, hogy feldolgozzam a hallottakat. Rám lett zúditva hat év. Kérlek, ne haragudj - simította végig párja arcát Harry. Remegett a keze. Érződött mennyire ideges. Mennyire össze van zavarodva.

- Bármennyit kaphatsz... De kérlek, Merlin szerelmére! Pihenj - sóhajtott fel megadóan az idősebb férfi.
Harry apró mosolya reményt adott neki egy normális életre. Az élete folytatására.

- Ígérem, pihenni fogok - biztosította vőlegényét Harry, majd sóhajtva kelt fel, hogy a ruháit magára véve menjen el a szobából.

**---**---**---**

Harry Potter három hete tért magához. Ennyi ideje gondolkodott a tényen, hogy megkapta Perselus Piton szerelmét. Egy olyan mély szerelmet, ami egyet jelentett a beteges birtoklási vággyal. Ez pedig a fiatal tanárnak borzasztó mód imponáló volt!

Régebben mindig csúnyának tartotta magát. Egyenesen visszataszítónak a rendezetlen fekete hajával és a csálé szemüvegével. Az a sebhely pedig egyenesen egy átok volt, szó szerint és átvitt értelemben is.

Most, ezalatt az idő alatt megtanulta értékelni magát. Ez az idő teljesen új fénybe helyezte saját magát. Hiszen az a férfi talán sokak szerint nem volt vonzó, vagy egy főnyeremény, a maga férfias eleganciát és uralkodói kiállását tekintve igazi adonisz volt. Tudta ő, hogy régen hány ember akart csak egy kicsit is közelebb kerülni a mostani igazgatóhoz, hogy hány diáknak okozott fejtörést a titokzatos és lehengerlő modora.

Viszont a fiatal tanár nem egészen tudta kezelni a helyzetet. Hiszen a szeretett férfi viszont szereti, viszont csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez. E mellett nehéz elsétálni. Legalábbis így érezte.

A mai reggel pedig kifejezetten pocsékul érezte magát, hogy nem tudja eldönteni mit is szeretne. Az pedig a tető pontja volt a tanítási napnak, hogy többször lett rosszul, szédült egyszer hányt is. Mikor a hatodikos griffendéles-mardekáros csapat aggódva kérlelte, menjen már el Madame Pomfrey-hoz, engedve nekik sétált el a gyógyító asszony személyes birodalmába.

- Madame Pomfrey? - dugta be a gyengélkedőre a fejét. Vagyis az ajtaján, amit alig akart kinyitni.

- Mr. Potter? Miben segíthetek?

- Hát, nem igazán vagyok ma a toppon. Gondoltam esetleg tudna segíteni és valami orvosságot ajánlani.

- Mi a panasz? - terelgette már nem is olyan apró betegét az egyik szék felé, hogy megvizsgálhassa.

- Szédülök, egyszer... Nos, hánytam a mai reggel, nincs túl sok étvágyam. Mégis mindent úgy ennék - vallotta be, majd a fejét masszírozva sóhajtott. - Az emlékeim pedig egész szépen jönnek mostanában vissza. Valószínűleg ez lesz a probléma - rántott vállat hanyagul Harry, hogy nehogy megint azt mondja a Madame, hogy nem figyel magára oda.

- Azért megvizsgállak - mosolygott elnéző módon a medi boszorkány, majd a pálcáját előhúzva kezdte el vizsgálni Harry-t. Pár pillanat volt csupán, de olyan zavart lett a kifejezése, hogy Harry már arra gondolt valami súlyos, életveszélyes állapotban van.

- Ennyire komoly? Haldoklom?

- Nem éppen, de elég komoly...

**---**---**---**

Harry, mikor végre Perselus kinyitotta az ajtót, azonnal elsírta magát. Úgy érezte menten beleszakad a dolgok súlyába. Hiszen ő igazán, igazán nem akarta ezt...

- Harry! - ragadta meg a kezét Piton azonnal és beljebb is húzta jegyesét az ajtóból, hogy a kanapéra ültesse. - Valami baj van?

- Hogy baj? - kérdezte rekedten a sírás miatt a másik. - Kicsit sem lenne baj, ha annyira... Átlagos lennél.

- Én tettem valamit? - lepődött meg és kissé zavartan emelte feljebb kivételes módon mindkét szemöldökét a férfi.

- Tettél? Csak nyomorult mód igazi mardekáros igazgató vagy - húzta el száját a fiatalabb férfi, majd a zsebkendőjét vette elő, hogy orrot fújjon benne, de megtorpant, mikor realizált valamit. - Tőled van ez...

- Még egy éve vettem neked, kicsit több mint egy éve. A jegyességünk előtt, talán egy-két hónappal.

- Gyönyörű színe van - ábrándozott el a férfi a selyem zsebkendőn, ami palack zöld volt, de ezüst szállal hímezték bele a monogramját.

- Örülök neki, hogy tetszik. De miért sírsz? Baj van? - terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe Perselus. Azonban több percig kellett némán várnia, hogy Harry elmondja mi is a problémája vele.

- Gyermeket várok...

Csend.

- Természetesen tőled.

Újabb csend.

- A Madame szerint nagyjából öt vagy talán hat hetes lehet a magzat.

Még mindig némaság fogadta az elhangzott szavakat, ezért a fiatal férfi elszakította tekintetét a zsebkendőről, hogy egyenest a döbbent, sokkos állapotba került fekete szemek ejtsék rabul.
Bizonytalanul nyúlt volna Piton kezéért, mikor a férfi hirtelen felpattant és járkálni kezdett. Ekkor realizálta csak Harry, hogy a férfi sötétszürke szövet nadrágot és egy mély, sötétzöld inget visel, amelynek az ujjai fel voltak gyűrve. Nem vagyok itt, hogy megcsináljam neki...

– Szóval gyereket vársz... – hosszas, kínzó néma percekkel később volt az első megnyilvánulás Pitontól, ami valami kétes bizsergéssel töltötte el a másik mellkasát.

– Igen. Biztos, hogy tőled, mielőtt bármivel vádolni mernél – nyomatékosította egy keserű mosollyal Harry. A kezén lévő gyűrűre meredt. Sose csalta meg a vőlegényét, hiába veszekedtek erről többet, mint kellett volna.

– Én mindig védekeztem! – csattant fel Piton, ahogy Potter professzor felé fordult. – Akkor hogy lehetnél terhes?

– Mielőtt a balesetem megtörtént... Lefeküdtünk... És akkor biztos vagyok benne, hogy nekem se és magadnak se adtál előtte bájitalt – emelte fel már egészen kiszáradt tekintetét a "vádlott". Úgy érezte, mintha egy bírói ítéletre várna.

Az idősebb férfi sorra vette magában a heteket, a napokat és az órákat, amikor a főzetet adta Harry-nek, vagy éppen ő vett be bármit. Be kellett látnia a végén, hogy valóban... Kimaradt egy adag.

– Lehetetlen – préselte penge vékonyra, amúgy sem telt ajkait. Ciccegve fordult a kandalló felé, hogy bele bámuljon a lángokba.

Annyira belefeledkezett Piton a gondolataiba, hogy észre sem vette, Harry távozott.
Majdnem egy fél órával később realizálta a tényt, hogy a szeretett személy sehol sincs. Ami pedig rémisztővé tette a helyzetet, Harry legtöbb holmiját nem találta meg. Se a ruhákat, sem pedig a fiókban őrzött medált. A jegyzetek zöme hiányzott, ahogy hirtelen az ormótlan szőnyeg hiánya is csupasszá tette az amúgy otthonos nappali részt.

Mint egy őrült tépte fel az ajtót és szaladt át a griffendéles ház vezető tanár lakosztályába. Már készült feltépni a vörös fa ajtót, mikor meghallotta kedvese síró-üvöltő hangját, amint valamit széttört.
Döbbent bénulással tartotta markában a kilincset. A jelszót régen elsuttogta, akár be is nyithatott volna. De mit akart mondani? Mit kellett volna mondania? Hogy nem bánja? Hogy akarja?

Fémes íz áradt szét a szájában, ahogy véresre harapta saját ajkát. Pont ilyen keserűséggel állapította meg, hogy nem akart hazudni. Jogosan hagyta ott, el párja. Hiszen képes lenne feláldozni egy apró, alig-alig életet, ami belőle is van, csak legyenek ketten.

Önző volt, birtokló és irányítás mániás. Főleg, ha a saját életéről volt szó. Jobban szerette, ha úgy megy minden, mint ő elgondolja. Ebbe pedig nem fért bele egy gyerek sem. Egyáltalán, hogy nevelnék fel? Griffendéles lenne, mint Harry? Akkor szíjat hasítana a hátából a kölyöknek. Vagy igazából mardekáros válna belőle? Értene a bájitalokhoz, vagy pont olyan ügyefogyott lenne, mint párja? Egyáltalán képes lenne egy gyereket kedvelni? Szeretni csak Harry-t tudta, de az is szerelem. Hogy kéne szeretnie a saját gyermekét, akire régen Lily-vel való ábrándjaiban megismerkedett, majd vele temette el? Ezért nem akart gyereket. Hiszen nem tudná szeretni. Félt tőle, hogy pont olyan rémes apa lenne, mint a sajátja volt. Részeges, kegyetlen és erőszakos.

Elszorult a torka, ahogy arra gondolt mit kéne Harry-nek mondania. Miért nem akart gyereket?
Mert nem volt előtte rendes apa példa. Csak azt tudja, hogy egy gyerek csak púp az ember hátára.

Végül mégis kinyitotta az ajtót és minden pánik félelme ellenére belépett a lakosztályba. Bár úgy festett egy Potter nevű tornádó söpört rajta végig, hiszen, amit el lehetett mozdítani, vagy törni, a bent lévő varázsló meg is tette.

– Harry...

– Nem akarlak látni. Egyáltalán nem akarok tőled semmit!

– Akkor a gyűrű miért van nálad? Vagy a medál?

– Ha ennyire akarod a tiéd lehet! – ordított rá Perselus-ra Harry, ahogy a két ékszert el is dobta. Piton leforrázva nyúlt a két értékes holmi felé, de egyiket sem tudta megfogni. Mindkettő a padlón koppant.

– Ezek szerint elhagysz?

– Mi mást tehetnék?! Ha nem én, te fogsz minket! Hát essünk túl ezen mihamarabb!

– Kérlek, ne csináld ezt! Nem lehetsz ilyen önző!

– Én? És akkor veled mi van? Te hajtogatod, hogy nem akarsz gyereket! De én akarok! Szülő akarok lenni! Igazi családot akarok! És az már nem elég a szentimentális balgaságomnak, hogy te legyél egyedül a családom! – kiabált Harry, majd a fejéhez kapott. Újabb emlék... Újabb veszekedés. De ez a fájdalom túl nagy volt és sok. A padlóra zuhant volna, ha Perselus nem kapja el. A férfi pedig azonnal elindult Madame Pomfrey-hoz, hogy segítséget kérjen.

– Poppy! – tört be a gyengélkedőre, mire az idős medi boszorkány szaladt is hozzájuk.

– Fektesd le!

– Ugye nem lesz baja? Ugye nem?

– Mi történt? – kérdezte a nő, miközben az eszméletlen tanárt kezdte vizsgálni.

– Veszekedni kezdtünk, hogy gyereket vár... Merlin kegyelmezz! Mondd, hogy nem vetél el megint! Abba belehalna! Abba pedig én!

– Csillapodj már egy kicsit, Perselus! – ripakodott rá a nő, majd egy ügyes bűbáj segítségével kipenderítette a férfit.
Az igazgató aggódva járt fel és alá...

– Hogy lehettem ilyen bolond?! - visszhangzott a folyosó is, ahogy felkiáltott. Csak magát tudta okolni ezért. Mert ő nem akar gyereket...

– Én bolond – dőlt neki a falnak az ajtó mellett.
És csak várt. Remélte, hogy ezt az egészet... Képes lesz helyre hozni. Akárhogy... Csak maradjon meg Harry és a gyerek...

Nos, kedves olvasók. Ez lenne a történet utolsó fejezete!
Igen, tudom, hogy nincs benne szó, hogy mi történt Harry-vel és Pitonnal később, de annak egy külön kis epilógust tartogatok.
Köszönöm, hogy vártatok erre a fejezetre és remélem kedvetekre való a történet.
Nagyjából jövő héten ugyanekkor kerül ki a lezárás. Addig is vigyázzatok magatokra!