A fiatal férfi zavartan ült a kórházi ágyon, mikor Perselus kiment. Az orvos feltett neki néhány kérdést, de alig fogott fel belőle bármit is.
Végig csak arra tudott gondolni, hogy volt bájitaltan tanára milyen zaklatott lett, mikor kiderült: nem emlékszik ebből a hat évből semmire. Egy kicsit sem. Egyáltalán, hogy hihetné el azt, hogy Piton a jegyese?! Vagy ő az övé... Vagy mit tudja ő és mit érdekli a helyes szó használat?!

Hasogatott a feje, a gyógyító pedig egész kedvesnek bizonyult, mert hamar szerzett neki egy fájdalomcsillapító bájitalt. A vizsgálatok után megállapította, hogy ez az amnézia szerencsére nem lesz maradandó. Ha minden rendben megy, talán egy fél év alatt mindenre emlékezni fog. Bár az orvos még hozzátette, hogy nem lesz kellemes élmény egyik emlék visszanyerése sem, ugyanis valami igazából magát gátolja, tehát ez nem a baleset eredménye.

– Magam nem akarok emlékezni? – csodálkozott el Harry, mikor sikerült felfognia a hallottakat.

– Úgy tűnik, hogy valami kellemetlen esemény lehetett a baleset előtt, ami miatt a tudatalattija elzárta az emlékeket. Egy szóval, igen – bólintott esetlenül a gyógyító, majd magára hagyta a betegét.

Alig merült bele kusza gondolataiba Harry, mikor kivágódott kórterme ajtaja és beszaladt rajta egy felzaklatott Hermione. Mögötte egy kipirult Ron, aki hirtelen nem is tudta, hogy kihez lépjen majd elsőnek. Terhes feleségéhez, aki már a hatodik hónapban van, vagy felébredt barátjához.

– Harry!

– Hermione... Ron... – suttogta döbbenten, mintha most dobták volna meg barátai egy adag trágyagránáttal és közölték volna, hogy ma jön a Húsvéti Nyuszi Valentin-napozni velük.

– Haver, minden rendben? Mintha szellemet látnál – ült le az ágy mellett lévő székre Ron, miközben nézte miként ölelgeti legjobb barátját felesége. – Perselus pedig egész pocsék hangulatban volt. Mit mondtál neki, hogy megint a vezetékneved használja?

– Perselus? – kerekedett el szeme még inkább az enyhén fuldokló Harry-nek.

– Igen, nálunk volt és szólt, hogy ébren vagy. Ember, tudod, hogy négy napja nem volt munkába sem, mert a beteg ágyad mellett virrasztott? A gyógyítók már ki akarták dobni. Szóval miért vesztél vele össze? Megint a gyerek téma? – kérdezte nyugodtan a vörös hajú férfi, mire Hermione elkezdte lepisszegni, de ügyet sem vetett rá.

– Nem azon lepődtem meg, hogy nálatok volt... De! Igazából azon is! De mióta hívjátok ti Perselusnak? – fakadt ki Harry és segélykérőn nézett barátnőjére. – Nektek mikor lett gyereketek? Hermione, Ron... Semmire nem emlékszem a csata óta!  

A házaspár döbbenten nézett egymásra, majd a tanácstalan, elárvult barátjukra. 

– Ilyen súlyos volt a fejsérülésed? – találta meg hangját először a fiatal asszony, miközben együttérzően megszorította Harry kezét. 

A férfi keserűen megrázta a fejét. 

– Nem, elvileg én nem akarok emlékezni – suttogta elgyötörten, majd felpattanva kezdett el ide-oda járkálni a kis kórteremben. Rótta a céltalan köröket, már szinte árkot vájt maga mögött a padlóba, mire méltóztatott újra megszólalni. 

– Mi az, hogy én nem akarok emlékezni?! Micsoda ostobaság ez? Ennyire nem lehet rossz Pitonnal! Hiszen már egy éve szeretem! – fakadt ki kiabálva, mire a többiek szeme csak még inkább elkerekedett. Ezt persze teljesen félreértette Harry. – Vagy nem tudtátok kivel vagyok elvileg jegyes? 

– Dehogynem! – csattant fel Ron, először megtalálva hangját. – Szerinted miért lepődtünk meg, hogy a vezetékneved használta? 

– Csupán ezt sose fejtetted ki, mióta szereted. Nagyjából öt hónappal később tudtuk meg, hogy jártok, vagy...

– Perselus azt mondta, hogy "találkozgattok, romantikus kapcsolatban" – vette át a szót újra a vörös hajú férfi, miközben erősen macskakörmözött a levegőben. 

Hermione persze azonnal dorgálni kezdte, míg Harry emésztette a hallottakat. Mi a fészkes fenén veszhettek össze, de ennyire, hogy ő maga nem akar emlékezni erre a hat évre? Látszólag a két barátja teljesen elvesztette a fonalat és már nem is foglalkoztak vele, hiszen nagyban azon szópárbajoztak, hogy mit illik és mit nem. 

– Egyébként nem lehet, haver, hogy azért történt, mert összevesztetek? – fordult hirtelen felé Ron. Harry annyira megzavarodva pislogott rá, hogy lassan felismerte: Barátja egyáltalán nem érti a helyzetet.  – Mielőtt történt volna a baleseted a könyvtárban...

– Ami mellesleg egy diákcsíny volt, megint. 

– ... igen, nos, meséltél arról, hogy te szeretnél gyereket. 

– Örökbe akartam fogadni? – pislogott nagyokat a szemüveges férfi, mire Hermione sóhajtott. 

– Olyan mugli vagy. 

– Mondja ezt a mugli származású feleségem... De igen, elég mugli mód gondolkozol. Sose hallottál még, nos, tudod... férfi terhességről? 

– Férfi terhesség? 

– Vannak olyan varázslók, akik kissé lányosabb beállítottságúak. Eleinte pont ilyen zavart voltál, mikor kiderült, hogy egy éve várandós lettél, de sajnos szinte azonnal el is ment, mert megsérültél. Perselus azután kérte meg a kezed. 

– Jól értem, hogy valamiféle... női-férfi hibrid vagyok? – húzta el a száját Harry, mire Ron köhintésbe rejtette a "hordozó" szót. 

– Lényegében igen, ez elég ritka. 

– Folytassuk, veszekedtem valamin Pitonnal...

– De fura, hogy te Pitonozod – kuncogott fel Ron, mire bezsebelhetett egy taslit feleségétől. 

– Neki meg az furcsa, hogy Perselusnak hívjuk!

– Jól van, nyugi szívem – emelte fel békítésképpen a kezeit a sérülést szenvedett fél. 

– Elég a házas közjátékból! – vesztette el türelmét teljesen a zöld szemű, egy kissé megbántva ezzel a két barátját, de ez most sokkal sürgetőbb volt. 

Ron sóhajtva vakarta meg a tarkóját. Látszott rajta, hogy nem egészen tudja, mégis mit kéne mondania. Vagy pontosabb, hogyan? Hermione pont ilyen esetlenül bámulta az ágy végében lévő pöttyös bögrét. 

– Nos? 

– Perselus nem akar gyereket – bökte ki Ron nehezen. – Viszont ugyebár, te igen. Ezen pedig hónapok óta balhéztok. Nemrég pedig elég csúnya volt a vége a dolognak. Nem tudjuk pontosan, mit is mondtatok egymásnak, de az biztos, hogy vérig sértettétek egymást és te a régi lakosztályodba mentél. 

– Ennek ellenére, mikor bekerültél Piton professzor négy napon át folyamatosan itt ült az ágyad mellett, egyedül akkor ment el kávézni, vagy mosakodni, ha mi megígértük neki, hogy őrizni fogunk, mint egy hímes tojást – szúrta közbe gyorsan a bozontos hajú asszonyka, ezzel bezsebelt magának egy ronda nézést férjétől, aki igazán megbántva érezte most magát. Ő is el tud mesélni egy pár napos történetet! Talán nagyobb lyukakkal, de... képes rá! 

Harry arca elvörösödött, miközben le kellett ülnie újra. Úgy érezte, hogy forog vele a világ, a feje hasogatott, mert emlékezni akart. Ha másra nem, a csókokra, az együtt töltött estékre, éjszakákra, kedves szavakra. Mióta tudatosult benne a vonzalom sas orrú, bájitalgőztől zsíros hajú, mogorva professzora iránt csak arra vágyott, hogy szerelmet valljon neki. Azonban még a szavakra sem emlékezett, amikkel ezt megtette. Nem tudta azt sem, mit mondott el, miért kedveli ennyire? Biztos kérdezte, sőt, talán először viccnek gondolta. 

Hogy miért szeretett bele a professzorba? 

Nem volt erre egyértelmű válasz. Talán azon az estén történt, mikor a könyvtárban bolyongva észrevette, hogy a férfi elaludt. Kimerült vonásai és fekete karikás szemei egészen kezdtek kisimulni a rögtönzött alvóhelyén. Haja most nem tűnt annyira ápolatlannak sem, a talár pedig körbe ölelte eddig véznának gondolt -,  de valójában milyen izmokat rejtett! - testét. Azonban ami igazán megmaradt neki abban a pillanatban, az a keze volt a bájitalmesternek. Egyáltalán nem volt pecsét foltos, bájitalfoltos, vagy tintás, mint általában. Tökéletesen fehér volt. Hosszú ujjakkal, amelyek vékonyak és kecsesek voltak. Zongorista kéz. Ez volt minden, ami eszébe jutott és az, mi mindent tehet meg ezekkel a kezekkel ez a férfi. 

– Ennyire rossz volt ez a hat év? – kérdezte könnyes szemekkel felnézve. Észre sem vette, hogy mikor kezdett el szeméből folyni a sós nedvesség, de már percek óta áztathatta bőrét. 

– Nem, Harry...

– Haver, miután összejöttetek... téged teljesen kicseréltek. Soha nem láttalak még ilyen boldognak – mondta őszintén vörös hajú barátja, akinek arcszíne vetekedni kezdett hajának színével is. 

– Akkor miért nem akarok emlékezni? Nincs semmilyen logikus magyarázat erre. Tizenhat éves korom óta arra vágytam, hogy ez a férfi észre vegyen. Hogy engem lásson. Ne a sebhelyet, ne a cikkeket, amiket összehazudnak rólam. Legfőképp ne az apámat, vagy az anyámat. 

– Harry, hidd el, hogy tényleg jól meg voltatok. Kis csendesen tanítottatok a Roxfortban, bár Piton professzor lett az igazgató... 

– Tessék? – hűlt el teljesen a fekete, kócos hajú férfi. – Mi lett McGalagonnyal? Nem ő lett az igazgató? 

Két barátja leforrázva ült egy helyben, mire hirtelen, a semmiből... Piton hangját hallotta a fejében. 

– Minerva egy nappal ezelőtt elhunyt a sérüléseiben.

– Tessék? – kiáltott fel cérna vékony, de rekedt hangon Harry. Nem tudta hirtelen felfogni, hogy mit mondott a professzora.

– Sajnálom, Mr. Potter... De sajnos a házvezető tanára nem élte túl.

– Miért nem? – kérdezte elkeseredve, miközben forró könnyek szántották fel hideg, kissé száraz bőrét.

– Harry – ejtette ki először a fiú nevét gyengéden. – Megsérült, és sajnos nem tudtak rajta segíteni.

– De én nem akartam, hogy bárki meghaljon... – suttogta kétségbeesetten, miközben összeszorította a szemét, hátha ezzel megállítja a könnyeket.

– Harry! – hallotta meg ködös emlékein át Hermione aggódó hangját.
Kábán fordult barátnője felé, aki arcára szorította hideg tenyerét. Ez segített jobban fókuszálni.

– Piton volt az... Ő mondta el...

– Mit, haver? – kérdezte aggódva Ron, aki időközben barátja elé guggolt.

– Ő mondta el, hogy... McGalagony professzor meghalt...

– Igen, miután felébredtél pont bent volt nálad, és elmondta neked kiket vesztettünk még el.

– Arra nem emlékszem – rázta meg finoman fejét Harry, hangja pedig rekedt volt az elfojtott érzésektől. Ő próbált emlékezni. Annyira szeretett volna másra is emlékezni, legalább valami szépre, miért nem engedi az agya?

Itt voltak a fejében az emlékek, ténylegesen tudta, hiszen most eszébe jutott valami...
Neki dőlt Hermione-nak, próbálta megnyugtatni szétcincált idegzetét.

Most tudta meg, hogy hat éve történt az utolsó csata, amiben Voldemort meghalt, közben pedig tanár lett. Sőt, álmai férfia is az övé. Mégsem lett volna boldog vele? Miért?

– Herm...

– Mondd csak, Harry – suttogta lágyan az asszony, barátja hajával kezdett játszani. Ron pedig továbbra is, izmait megfeszítve guggolt továbbra is előttük. Nem foglalkozott olyan kellemetlenségekkel, mint a zsibbadás végtagjaiban. Ez nem volt fontos. Bár valószínűleg fel sem tudott volna kelni jelenleg egyedül...

– Szóval boldog vagyok vele? – A kérdés fájdalmasan üres volt. Minden érzelemtől üres, mint most Harry is. Fájt a feje, szédült, és a fáradtság rátelepedett a mellkasára, szorította a magány keserűségével.

– Igen, nagyon boldog. Még akkor is, ha gyakran vesztetek össze.

– Haver... Durva lehet nem emlékezni – szúrta közbe szomorú képpel Ron. Látszott a szemén, hogy mennyire nem tudja mi lenne helyén való jelenleg.

– A durva nem kifejezés...

– Ne aggódj, biztos újra minden rendben lesz. Hiszen szereted.

– Igen, haver, mondd el neki, ha bejön.

– Apropó... Miért nincs most itt? – ült fel Harry, mint akinek a fenekébe csíptek. Csak most fogta fel igazán, hogy valaki hiányzik akkor az egyenletből.

– Gondolom, ő pont annyira kikészült ettől a hírtől, mint...

– Mint én? – keseredett el Harry.

– Szerintem rosszabbul van, mint te – töprengett el Ron, mire két hitetlenkedő tekintet meredt rá. – Végül is, ő emlékszik. Talán a gyógyító el is mondta, hogy te nem akarsz emlékezni. Valószínűleg teljesen maga alá került - vont vállat a vörös hajú, és közben erősen mustrálni kezdte a szemben lévő falon a foltokat, és repedéseket.

– Ebben van valami – értett egyet óvatosan Hermione, mielőtt pedig Harry bármit tehetett volna egyik ujját annak sápadt ajkaira nyomta. – Harry, ő most azt érzi elbukott, talán soha nem fogod szeretni megint. Gondold ezt át...

Harry Potter pedig igyekezett higgadtan végig gondolni a lehetőségeket. Az ujján csillogott a gyűrű... Gyönyörű volt. Ezüst kígyóra formált gyűrű, ami a saját farkába harap. A szemei pedig smaragdból készültek. Csodálatosnak találta... Érezte belőle a birtokló vágyat.

Ó, nem volt kérdés a számára a kígyó miért lehetett nyomós tény a választásnál. Ez a jegygyűrű nyílt bizonyítéka volt Perselus Piton minden érzelmének. Harry pedig tudta, hogy ezzel a csendes birtoklási gesztussal valószínűleg mérhetetlenül boldoggá tette. Akkor is... Most is.

– Ostobaság...

– Micsoda? – csendült két hang is egyszerre, mire zavartan emelte fel fejét.

– Elnézést... Nem akartam hangosan kimondani.

– Megtetted, szóval hajrá. Bökd ki!

Harry sóhajtva terült el a kis kórházi ágyon, a mennyezet repedéses mintáit szemrevételezve.

– Hogy a gyerek témán vesztem vele össze... Mióta rájöttem, hogy szeretem nem is álmodtam róla, hogy lesz gyerekem.

– Szerintem ezért mentél bele, hogy tanítasz. Mert így tudtál velük foglalkozni – szorította meg Ron barátja térdét, ahogy fájó-sajgó tagjait mozgásra bírva egyenesedett ki.

– Valószínűleg ez is közre játszott...

– Apropó gyerekek... Neville és Ginny is bejelentették a gyerek áldást.

– Ginny... Neville-lel? – döbbent le teljesen Harry, de arcán egy hitetlen mosoly terült el. Boldog volt, örült esetlen barátja sikerének.

– Bizony! Szóval készülj fel a Weasley génes csemeték tanítására!

– Arra nem lehet... – motyogta vigyorogva, azonban nem sokkal később a kimerültség győzött.
Sok minden történt vele, hirtelen zúdult rá minden, ezért nem csoda, hogy sötét álomba merült.