A szívem azt súgta, hogy fogadjam el azt, hogy bevagyok zárva, de az eszem azt mondta, hogy nem szabad elfogadnom, mert úgy is sikerül elmenekülnöm. Első sorban az volt a tervem, hogy végre egyek valamit, mert egész nap a szobában voltam. A második teendőm lesz az, hogy kitalálok valamit a menekülésemre. Egy madárnak éreztem magam, amit kalitkába zártak. Egy megsebzett madárnak, aki nem lát reményt a menekülésre. De én harcolni fogok és mindent elfogok követni azért, hogy elmeneküljek ebből a házból, de mivel győzött a korgó hasam, most az egyszert ezt a háttérbe helyeztem. Óvatosan és hangtalanul löktem ki magam előtt az ajtót és pillantottam az aranyozott elegáns lépcső felé. A lépcső végén az asztalon volt egy váza. Tegnap a másikat ez az idióta Aaron széttörte. Arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan fognak hozni egy új antik díszes vázát. Meg kell hagyni, hogy elképesztően nagy és gyönyörű lakásban él. Lakás? Ez egy két szintes palota. Nekem kicsit túlzás ez a sok arany, ez a márvány üveg padló és a palotákra jellemző szobrok és üvegcsillárok, de nem az számított, hogy nekem tetszen. Mivel nem hallottam mozgást a házban, ezért Nancie kíséretében kiléptem az ajtón és óvatosan, mint egy nyúl lesétáltam a lépcsőn és jobbra balra kapkodtam a fejem, hogy nehogy meglássanak. – Rendben Nancie! A ház üres! Most, kell mennünk a konyhába! – arra nem számítottam, hogy fog jönni egy mély halk válasz.

- Rendben, hölgyem! Mondja a tervet! – annyira megijedtem, hogy a hang irányába fordultam, és szembe találtam magam Aaronnal, aki kilépett a galériából és arany karórájára pillantva felvont szemöldökkel bólintott egyet. – Este kilenc órára megéheztél? – miközben felém sétált, addig lopva végig néztem rajta. Ma reggel sportos ruhát viselt, viszont ma este elegáns volt. Szigorúan vasalt, sötétkék szűk nadrág volt rajta és egy fehér ing, amit a nadrágjába betűrve hordott. Haja is tökéletesen hátra volt lakkozva, és mint mindig, most is egyfajta félelmet keltett bennem, ez a személyisége. Olyan mintha két személyiséget viselne. Reggel egy mókás gyerek, este pedig egy szigorú bájos... jóképű... elegáns... mi?! Dehogyis! Este pedig egy tuskó! Igen! – Vacsorázol velem?

- Kösz, de kihagyom – bólintottam. – Nem akarok leülni veled egy asztalhoz enni!

- Inkább éhes maradsz? – biccentette oldalra a fejét és szórakozottan elmosolyodott. Olyan volt, mintha jól szórakozna rajtam, ez pedig kifejezetten dühített. A szívem mélyén elfogadtam, hogy a látványa, de még a hangja is fura hatással volt rám. Aaron nem közönséges férfi volt. Minden szögből tökéletes volt az arca. Nem volt neki pattanása, nem volt bőrhibája, bár volt neki két mély nevetőgödre az arcán...de az kit érdekel? Igaz?! Mert engem nem! Nevetőgödör, ami mindig az arcára húzódik, miközben mosolyog? Engem aztán nem érdekel!

-  Igen! Inkább éhes maradok! – gyorsan megfordultam és menekülő lépésekkel igyekeztem a szobám felé, majd gyorsan becsuktam az ajtót és az ágy szélére ülve a korgó hasamra helyeztem a kezem. – Ez az ember mindenhol ott van, Nancie! – pillantottam a kutyám gomb szemébe, aki nagyokat pislogva fordította jobbra és balra a fejét. – Pedig biztos vagyok abban, hogy te is éhes vagy – suttogtam hallkan. Igazából Nancie és én jól elvoltunk az este. Én a kutyámhoz beszélgettem, ő a padlón feküdt és engem nézett. Akkor kaptam fel a fejem, amikor a kutyám az ajtó felé pillantva morgott egyet. Meglepődtem, ezért magamra húztam a takarót és izzadtan néztem, hogy valaki lenyomja a kilincset, majd Aaron lépett be rajta. Kezében egy tálcát tartott. A tálcán pedig egy pizzás doboz volt. Nem tudtam figyelmenkívűl hagyni azt, hogy át öltözött. Fekete pólót és szintén fekete mackónadrágot viselt. Zokni nem volt rajta, ezért a lábfején található tetoválásokra pillantottam. Azt már megfigyeltem, hogy Aaron testén rengeteg tetoválás van. A vonzó karján, még a tarkóján és a nyakán is. Normál körülmények közt taszítana ez a rengeteg firka a bőrén, de valamiért... hát neki jól állt. Magamnak sem akartam bevallani, de Aaron rosszfiús gengszter látványához illik ez a temérdek tetoválás. Miközben őt néztem, addig láttam, hogy a folyosón egy őr áll meg, majd egy fém kutyatálat nyújt át Aaronnak, aki szigorúan azt mondta neki, hogy „jó, elmehetsz" az őr pedig bólintva öltönyét megigazítva elsétált. Aaron becsukta maga után az ajtót és a szemembe nézve feltette a jobb kezét, amiben a pizzásdobozokat tartotta.

- Feltételezem, hogy a pizza jobban kell – az ágyam szélére helyezte, majd kihívta Nanciet az erkélyre, letette a padlóra a kutyatálat, Nancie pedig boldogan ette meg a tápot. És ekkor olyan dolog történt velem, mint még soha. Kételkedni kezdtem. Kételkedni abban, hogy bűnös. Tényleg ez a férfi bántott engem? Ő emelt rám kezet? Biztos, hogy az ő keze bántott azon az éjszakán? Hevesen dobogó szívvel pillantottam a kezére. A kézfején tetoválások volta. Istenem! A támadóm keze... a pokolba! Nem emlékszek rá! Nem emlékszek semmire, csak arra, hogy amikor magamhoz tértem ő félmeztelen térdelt mellettem. Nem volt rajta póló... ki tette, ha nem ő?

- Nem kell a pizza! Menj ki a szobából! – falat emeltem a testem köré, egy láthatatlan erődítményt és csak bízni tudtam abban, hogy nem bánt engem újra. Aaron összeráncolt szemöldökkel leült a tévé mellett található fehér bőr kanapéra, magához vette az egyik pizzásdobozt, és a combja mellé helyezve felnyitotta.

- Ez igen! Én nem hagynám ki! – pillantott felém fél szemmel. Az ijesztő tekintetébe néztem, miközben a tálcán található pizzásdobozt fürkésztem.

- Nekem miért hoztál tálcát?

- Mert így illik?!

- Oké! Valami nem stimmel veled, Aaron! – és miközben az arcát fürkésztem, addig ő beleharapott az első szelet pizzába, a friss sajt pedig vékony csíkban folyt ki az ajkán, ezért feltette a kezét, jelezve, hogy várjak mert gondjai adódtak a...sajttal.

- Most már kifejtheted! – nyelte le a meleg pizzadarabkát. – A tiéd sonkás és van rajta kukorica is! Remélem, hogy szereted! Én, imádom a pizzát, és annyira nem is vagyok a drága ételek híve, mert egy goffri és egy jól elkészített hamburger mindennél többet ér – és miközben csak mondta és mondta, engem minden pillantásával és gondolatával... mondjuk úgy, hogy felkeltette a figyelmem. Furcsa ez a viselkedés. Teljesen ellent mondd annak, amiben én eddig hittem. Ellent mondd annak, hogy ő egy undorító féreg. Nem féreg... inkább csak egy férfi, akinek lehet, hogy nem ismerem a valódi személyiségét? Bár a férfiak könnyen megtudják játszani az ártatlant. Ez tény.

- Azt akartam mondani, hogy valami nem stimmel veled kapcsolatban! Miért vagy normális?

- Debil legyek? – kérdezett vissza azonnal. Ekkor megint olyan dologgal találkoztam, amivel eddig soha. Aaron kérdésére mosolyt húztam az ajkamat és visszafogottan felnevettem. – És nevet is! – pislogott nagyokat. – Mutass még valamit!

- Jól van! Elég – sziszegtem. – Azt akartam mondani, hogy ne játszd meg magad! Már találkoztam az igazi éneddel és hidd el, hogy utálom és undorodok tőle!

- Mikor találkoztál az igazi énemmel? Akkor amikor tárgyaló teremben azt mondtad nekem, hogy „remélem, hogy a börtönben fogsz megrohadni" akkor? – fejét oldalra biccentette és a második szelet pizzáért nyúlt. Mivel látta rajtam, hogy sikerült kihoznia sodromból, feltette a kezét és lassan bólintott. – Ahogy említettem tőlem nem kell félned! Nem fogok hozzád érni! Soha! Sőt! Bárki egy rossz szóval vagy bármi mással bántani mer téged, akkor első sorban nekem kell szólnod, hogy kiszabjam a büntetését – megint felnevettem. Annyira szánalmas, hogy játssza itt a jó fiút, miközben nekem köszönheti a nyolc év börtönt. Kicsit szánalmas, hogy próbál engem védeni, holott ő is kijelentette, hogy nekem köszönheti a szenvedését.

- Miért? – biccentettem oldalra a fejem. – Miért akarsz megvédeni? Nem nekem köszönheted a szenvedésed? A nyolc év rohadást a börtönben? – és miközben néztem, hogy lassan felém sétál, és lassan lehajol, hogy a szemembe tudjon nézni, addig én kicsivé és még apróbbá kuporodtam össze. Aaron megtámasztotta két tetovált kezét az ágy szélén és szikrázó szemekkel fürkészte arcomat.

- Hogy miért akarlak megvédeni? – lélegzet visszafojtva vártam a választ, ezért bátortalanul kihúztam magam. És ekkor még nem tudtam, hogy Aaron válasza milyen érzéseket fog kiváltani belőlem. – Azért, mert nem akarom, hogy rettegésben legyen részed. Nem akarom, hogy félj, hogy azt hidd, hogy bántani akarnak. Hiába köszönhetem neked azt a nyolc évet – és a tekintetem kitágult, miközben mélyen az üveges szemébe pillantottam. – Nyolc év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy jobb, ha te nagy ívbe elkerülöd azt a mérhetetlen nagy fájdalmat és rettegést, ami ott éri az embert. És tudod miért? Tudod miért tartalak a kezeim közt és miért óvom minden porcikádat? Nemcsak azért, hogy megtapasztald azt, hogy milyen érzés bezárva lenni... - bólintott lassan. – Azért is, hogy végre megtapasztald azt, hogy milyen érzés amikor biztonságban érzi magát az ember. Ez itt – mutatott a szobára és a lakásra. – A biztonságod ajtaja! Az ott – mutatott a kinti világ felé. – A mocsok, amiben nyolc évvel ezelőtt része voltál – és miközben lassított felvételben láttam, hogy megfordul és az ajtóhoz sétál, előre hajoltam és remegve elkiabáltam magam.

- Te erőszakoltál meg?! – üvöltöttem sírva. – Vagy nem?! – miközben fél testtel felém fordult, addig én a válaszra vártam. Nem tudtam, hogy mit fog válaszolni, ezért alaposan felkészítettem magam a válaszára.

- Bevoltam lőve! Szívtam előtte! Kettőt választhatsz – akkora hévvel csapta be maga után az ajtót, hogy én összerezzentem. A tenyerembe temettem az arcom és könnyes szemmel pillantottam az ajtó felé. Csak egy pillanatra fordult meg a fejemben az, hogy ártatlan. Csak egy pillanatra kezdett el fájni az miatt a szívem, hogy mindent elvettem tőle. Egy pillanatra jobban fájt a szívem az miatt, hogy valakit ártatlanul börtönbe küldtem, mint az miatt, hogy megerőszakoltak. De ez a fájdalom eltűnt, miután azt mondta, hogy nem volt magánál. Ez egyenlő volt azzal, hogy neki köszönhetem a szenvedésem.

- Legyél átkozott! Undorító féreg! Aljas dög!