A nővérem nem volt otthon, ezért könnyes szemmel léptem a konyhapult mellé, hogy teát készítsek magamnak. Az életem fenekestül felfordult, miután Marco ismételten belépett az életembe. Aaron Díjaz a szabadulása óta küzd a szívemért, de Marco jelenléte felkavarta az állóvizet, és a szívemet, ami eddig azt súgta, hogy Aaron valóban megérdemli a szerelmemet. Két tűz közé kerültem. A szívem azt súgta, hogy boldog lehetek Aaron mellett, hiszen bebizonyította, hogy a szívem az ő szíve párja. Viszont ott van a testvére, Marco, akivel a történetünk hosszú évekkel ezelőttre nyúlik vissza. Jól éreztem magam Aaron mellett, a csók amit tőle kaptam, felnyitotta a szemem arra, hogy egymáshoz illünk. Képes voltam azt hazudni, hogy az volt életem első csókja, csak azért, hogy ne emlékeztessen Marcora és az ajkára. Létezik az, hogy egyiket jobban szeretem, mint a másikat? Imádkoztam, hogy ne alakuljon ki az, amitől rettegtem. Próbáltam Aaron Díjazra és az épségére koncentrálni, de mellette ott volt Marco, aki hosszú idő után, ismételten az életem része lett.

Szerelem...

Bonyodalom...

Múlt, jelen és jövő.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor csengettek, ezért összeráncolt szemöldökkel léptem az ajtóhoz. A kezem remegett a kilincsen, ujjaimat bátortanaul fontam az arany felületére. Amikor kinyitottam az ajtót, a lábam földbe gyökerezett, a gyomromban alvó pillangók pedig, ismételten életre keltek. A késő esti percekben, Marco Díjaz szemtől szemben állt előttem. Tekintete hűvösen csillogott, az a fajta tekintet, ami kilenc évvel ezelőtt elrabolta a szívemet. Az arcán apró fél mosoly jelent meg. Jól ismertem ezt a mosolyt. Hiába telt el kilenc év, hiába váltak szét az útjaink, életem első szerelmének a mosolyát, soha nem tudnám elfelejteni. Marco egy sima zöld pólót viselt. A vékony anyag feszülten simult vonzó mellkasára és kidolgozott felsőtestére. A történetünk elképesztően kezdődött, de szomorúan ért véget. Nyolc évvel ezelőtt, amikor engem megerőszakoltak, minden megváltozott. Aaron Díjazt letartóztatták, Marco pedig kilépett az életemből. Én gyógyulni próbáltam és felejteni. Felejteni a fájdalmat, és életem első szerelmét. Ez a mi történetünk. Az az éjszaka több dolgot megváltoztatott az életemben. Marco szenvedett miattam és a testvére miatt, akit börtönbe küldtek. Akkor Marco Díjaz került két tűz közé, végül úgy döntött, hogy lelép. Nyolc éven keresztül nem hallottam felőle. Olyan volt, mintha nem is lett volna. Én próbáltam gyógyulni, terápiákra jártam, hogy túl tudjak lépni a történteken. Aaron Díjaz börtönben ült, Marco pedig...hát...nem tudom, hogy mit csinált, mit érzett az évek alatt.

És, miközben nyolc évvel később a házam ajtaja előtt állt, nem tudtam eldönteni, hogy beengedjem vagy küldjem el. Marco Díjaz egy olyan helyet tölt be a szívemben, amit még Aaron sem vehet át.

- Te? - suttogtam, miközben végig néztem rajta. Egy sima citromsárga póló és egy fekete farmernadrág volt rajtam. Hullámos hajamat egy laza lófarokban kötöttem össze. Ujjaimmal próbáltam megigazítani őket, de jól tudtam, hogy Marcot soha nem érdekelte, hogy nézek ki. Nem azért szeretett belém, mert tökéletes voltam. Épp ellenkezőleg.

- Szia, Ariana - ráncolta az ívelt szemöldökét. Különböztek. Nem olyan volt, mint Aaron. Marco tekintete, de még a testbeszéde is más volt. Ekkor széttárta a kezét. - Nem ilyen formában akartalak újra látni - sóhajtotta szaggatottan. Oldalra biccentettem a fejem, miközben összefontam magam előtt a kezem.

- Szerintem nem jó ötlet, hogy itt vagy! - szívem ellent mondott, de az eszem azt súgta, hogy küldjem el. Marco nem válaszolt, csak apró mosollyal az arcán pillantott a hátam mögé. Tudtam, hogy min mosolyog, ezért a cipőjét nézve lesütöttem a tekintetem.

- Még mindig borzalmas az ízlésed, Ariana - nevette el magát hófehér mosollyal az arcán. Nem akartam kinevetni, de Marconak olyan mosolya van, hogy az ember önkéntelenül is mosolyra vagy nevetésre fakad tőle.

- Soha nem szeretted a kanapémat!

- Csak mert nem szeretem a citromsárgát - nézett végig rajtam összehúzott szemekkel. Még mindig előtte álltam, ezzel tudattam vele, hogy nem akarom beengedni. Hogy miért nem? Egyszerű. A vége vagy veszekedés lenne, vagy ruhák letépése. Egyik opciót sem tartottam jó ötletnek. - Nem szeretnél beengedni, igaz?

- Inkább jobban érdekelne az, hogy miért lettél újra az életem része - sütöttem le a szemem. - Nyolc évvel ezelőtt, amikor Aaront letartóztatták, te...nem jöttél el a tárgyalásra - suttogtam. - Akkor tényleg elfogadtam, hogy nem látlak újra!

- Pedig ott voltam, igen - suttogta. - Nem mentem be, de ott voltam - lépett közelebb egy lépést. - Ariana, én mindent sajnálok, ami akkor történt!

- Felszívódtál - néztem végig rajta könnyes szemmel. - És magamra hagytál!

Marco nem válaszolt, csak az ajtófélfának támasztotta a hátát ás összefonta maga előtt a kezét. Nem tudtam, hogy mire gondol, hogy mit érez. A mi történetünk a kezdetektől kudarcra volt építve. - Szerelmes vagy Aaronbe? - a kérdése annyira meglepett, hogy mozdulatlanul álltam mellette, miközben sokadszorra is apró darabokra tört a szívem.

Szerelmes?

Valami olyasmi.

Nem tudom.

- Szerintem ez egyáltalán nem fontos!

- Miután Aaront kiengedték a börtönből megkeresett téged, hogy bebizonyítsa azt, hogy a gyűlöletből is lehet szerelmet csinálni! Azt kérdezem, hogy sikerült neki? - suttogta mélyen a szemembe nézve. - Szerelmes vagy belé? - rázta meg a fejét. Ekkor széttártam a kezem.

- Igen! - motyogtam. - Szerelmes vagyok belé - suttogtam könnyes szemmel. Ekkor Marco a fejét rázta.

- Akkor gondolom neked ez semmit nem jelent - mielőtt felfogtam volna, hogy ez mit jelent, egy határozott mozdulattal a falnak nyomta a hátamat, a kezét a fejem mellé helyezte. Mielőtt reagálni tudtam volna, megemelte az államat, majd lehajolt hozzám és lehunyt szemmel megcsókolt. Felfogni sem tudtam, hogy mi történik, de a kezemet a nyaka köré fontam. Ösztön. Megszokás. Minden, ami régen mi voltunk. Ajkamat ösztönösen nyitottam meg előtte és sírva fogadtam a nyelve érintését. A csók közben eszembe jutott, hogy milyenek voltunk együtt. Nyolc év...nyolcvan... de még nyolcszáz év múlva is képes lennék emlékezni a csókjára és arra, hogy milyen volt vele lenni. Az arcomra helyezte a kezét, miközben a nyelvem találkozott a nyelvével. Már nem tudtam ellenállni, nem is akartam. A csókja mindennél édesebb és puhább volt. Mintha egy egész világ fordult volna meg velem. A gyomrom liftezett, a szívem a torkomban dobogott. Nem állítottam le Marcot, ő pedig nem sietett. Lassan csókolt, de szenvedélyesen. Nyelve lassú és ütemet táncot járt a nyelvemmel. Nem hajolt el tőlem, mintha soha nem akarná abbahagyni. A meglepő az volt, hogy ennyi év után is tudtam, hogy mit fog csinálni. Alsó ajkamba harapott. Imádtam, amikor ezt csinálta. Utána mindig mosolyra húzta az ajkát, ahogy most is. Amikor elhajolt tőlem, nem nézett a szemembe, helyette csak ismételten hozzám hajolt, majd ismételten megcsókolt. Hajába markoltam, mintha ezzel akarnám a tudtára adni, hogy "igen, megint az enyém vagy", de nem. Marco és én már a múlté vagyunk. Nehezen helyeztem mellkasára a kezem és könnyeim közt toltam el magamtól. Megrészegülve fürkésztem izmos mellkasát, miközben szaporán levegői után kapkodott. - Hazudtál, Ariana - lépett hátra egy lépést. - Nem felejtettél el - sóhajtotta halkan. A fejemet ráztam.

- Ez hiba volt!

- Hát... - pillantott oldalra felvont szemöldökkel. - Lelkesen fogadtad ezt a hibát - nyelt egyet. - Nem tudod, hogy mi van!

- Nem tudom - motyogtam. - Semmit nem tudok! Felforgattad az életem! Fáj, hogy itt vagy!

- Azért vagyok itt, mert a testvérem mellett kell lennem - tárta szét a kezét. - Veszélyben vagyunk, Ariana! - fújta ki magát. - Nem tudjuk, hogy mi lesz! Azt tudjuk, hogy valami jön!

- A kokain miatt? - suttogtam. - Aaron elrontott valamit az üzletben?

- Ha azt mondom, hogy igen, akkor elhiszed? - suttogta, majd széttárta a kezét. - Nem - vonta fel a szemöldökét. - Szerintem a gyémántomat akarják - nézett végig rajtam.

- Vannak gyémántjaid?

- Van néhány - helyezte tarkójára a kezét, de ekkor váratlanul belépett a nővérem az ajtón. Szegény annyira megijedt, hogy ugrott egyet. Azonnal kitapogatta, majd felkapcsolta a villanyt és összehúzott szemekkel fürkészte Marco arcát.

- Marco?! Nem hiszek a szememnek! Mi a... - ölelte magához. - Évek óta nem láttalak! - mosolyodott el, miközben a táskáját felakasztotta a fogasra. Gúnyos vigyorra húztam az ajkam, mert erre nem tudtam mit reagálni. A nővérem mindig is szerette Marcot. Ez nem változott, viszont ez megnehezítette a helyzetemet. Én próbáltam elfelejteni, de nem tudtam, hiszen a környezetem erőszeretettel fogadja őt.

- Hello! - helyezte zsebre a kezét. - Nem akarok zavarni, csak Arianaval beszéltem!

- Jó beszélgetés lehetett - sziszegte nagy szemekkel, miközben Marco beharapta az ajka szélét.

- De megyek is! Szép estét!

- Várj már egy kicsit! Fhú de kigyúrtad magad! Kész terminátor lettél - vigyorgott a nővérem, miközben tenyerembe temettem az arcomat. - Maradj vacsorára!

- Áh! Nem lehet! - mondtuk Marcoval tökéletesen egyszerre. - Mert... - folytattuk tovább. - Ariana? - biccentette oldalra a fejét. - Miért nem maradhatok? Mond el kérlek!

- A...azért meert - ráncoltam a szemöldökömet, miközben bólogattam. - Mert vadásznak rá - vallottam be, mire a nővérem pislogás nélkül nézett ránk. Természetesen nem hitte el az igazságot. Elég volt, hogy mi tudjuk.

- Pontosan! Ez az igazság - suttogta Marco. Ekkor rezgett a telefonja. Összeráncolt szemöldökkel kihúzta a farzsebéből, miközben a fény megvilágította a gyönyörű arcát. Néztem a tekintetét, miközben ajkát összeszorítva lezárta a telefont. - Igazából vérdíjat tűztek ki a fejemre! Látod? Ezért nem maradjatok!

Mivel tudtam, hogy Marco halál komolyan beszél, próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de nem volt könnyű. A nővérem csak jókedvűen kuncogott, közben a konyhapulthoz sietett.

- Gyere kicsi, Ariana! - szólt nekem, miközben felé sétáltam, de megtorpantam. Egy utolsó pillantást vetettem Marco felé, de ő már nem állt az ajtóban. A szívem hevesen dobogott, miközben a szememet ellepték a keserű könnycseppek.

- Csak vigyázz magadra - suttogtam és becsuktam az ajtót.