makmo57 társaságában, még flufftoberre írt minden, csak nem fluff novella.

---

Biron csodálkozva tekintett körbe. Számtalanszor lovagolt már a falu közelében lévő erdőben, de ha ezredszer is tért vissza ugyanarra a helyre, mindig valami más nyűgözte le. Ezúttal az tetszett neki a leginkább, ahogy a leveleken megülő vízcseppeken megcsillant a nap fénye, ezzel különös megvilágításba vonva az erdőt. Tőle nem messze Arnfried ült a lován, némán haladva előtte, és Biron őt is éppoly csodálattal nézte, akár az erdőt. A napfény arany glóriát vont barátja feje köré, Biron pedig hófehér szárnyakat képzelt a fiú hátára, és ez a gondolat, a maga elé képzelt látvány szokatlan melegséggel töltötte el. Próbálta lecsillapítani a szívét, hogy ne dobogjon annyira hevesen, de ebben a pillanatban, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, Arnfried hátrapillantott rá, és attól a szívmelengető mosolytól Biron egész testében megremegett. Legszívesebben belefúrta volna az arcát a lova sörényébe, hogy elrejthesse zavarát a fiú elől, mégis igyekezett nyugton maradni, és kedvesen visszamosolyogni rá.

– Messze vagyunk még? – kérdezte. Elképzelése sem volt, barátja merrefelé szándékozott kirándulni.

– Az attól függ, számodra mi számít messzinek – felelte Arnfried egy csibészes mosoly közepette, majd kacagva ismét előrefordult, lassú vágtára ösztökélve lovát.

Biron dühödten nézett Arni után; érezte, hogy az arca lángolni kezdett a bosszantó, mégis felettébb szórakoztató felelet következtében. Szüksége volt néhány pillanatra, amíg összeszedte magát, de ezt követően ő is vágtára ösztökélte a lovát, hogy minél hamarabb utolérje barátját.

Arni olykor mosolyogva hátrapillantott a válla felett, meggyőződve arról, a gróf a nyomában járt, és nem állt szándékában otthagyni őt, amiért pimaszul szólt hozzá. Vidám madárdal kísérte őket egészen az utat keresztülszelő patak medréig, ahol Arni megállította lovát, és a folyamba gázolt. Hagyta, hogy lova a szomját oltsa, míg ő mosolyogva, lehunyt szemmel élvezte a napsugarak melegét.

Amint Biron is a patakhoz érkezett, belegázolt lovával a vízbe Arniék mellé. Amíg lovaik ittak, Biron tekintetét a napfürdőző Arnfried vonzotta magára. Elragadónak találta őt szürkészöld nadrágjában, és szürke, kissé bő ingjében. A vágta következtében az ingen lévő legfelső gomb kibújt a gomblyukból, láttatni engedte a fiú napbarnított mellkasát, amiről Biron képtelen volt elszakítani a pillantását. A bőrük színe közötti különbség remekül utalt a köztük lévő osztálybeli különbségekre is, ez azonban a legkevésbé sem foglalkoztatta a grófot. Amióta csak ismerte Arnfriedot, egy eszes, barátságos fiút látott benne, aki mellett önmaga lehetett. Miért érdekelte volna az, hogy Arni a munkásosztályból való?

Szíve szerint egész életét azzal töltötte volna, hogy az ő látványát issza magába, ám ekkor a fiú a napfürdőzést elunva felé pillantott. Biron piruló arccal kapta el róla a tekintetét, és rövidke kirándulásuk során immár másodszor kívánta azt, hogy bár elbújhatna lova sörénye mögé. Hallotta, ahogyan Arni halkan felkuncogott, majd sóhajtott, mintha mindezzel próbált volna komolyságot erőltetni magára, mielőtt ismét frappáns megjegyzést tehetett volna.

– Most már valóban nem vagyunk messze – szólt mosolyogva. – Nézd csak! Ott, ahol a napsugarak áttörnek a lombokon. Ott az utunk célja, az aranysugarak fényében úszó paradicsom. Már ha hiszel efféle dolgokban, kedves gróf uram! – tette hozzá pimaszul, és felkacagott.

Biron az ajkába harapva vigyorodott el, tetszett neki a megszólítás. Tudta, hogy Arni csak gúnyolódik vele, hiszen sosem érdekelte a rangja, de szerette, amilyen hangsúllyal a fiú kimondta ezt a néhány szót. Tekintetét elszakította barátjáról, és arrafelé nézett, amerre Arni mutatott. Látta áttörni a napfényt a lombokon, és a látvány már ilyen távolról is lenyűgözte, így hát, amikor meggyőződött arról, hogy lova eleget ivott, elindult az úticéljuk irányába, miközben lopva hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, Arni követi őt.

– Te nem jössz? – tette fel a kérdést tettetett komolysággal, amikor észrevette, hogy barátja még mindig nem mozdult.

– Gyönyörködöm a látványban – felelt Arni egy gyengéd mosollyal. Halkan csettegett a lovának, kiléptetett a patak medréből, vetve még egy utolsó, szelíd pillantást Biron irányába, mielőtt tekintetét lesütve, mosolyogva a gróf elé került volna lovával.

Néma csendben tették meg a hátralévő utat. Biron ezúttal is hol a tájban, hol az előtte lovagló fiúban gyönyörködött, aki eltakarta előle úticéljukat, így amikor megérkeztek, és végre feltárult előtte a legcsodásabb látvány, amiben valaha része volt, elakadó lélegzettel, tágra nyílt szemmel pillantott körbe. Mindenfelé apró bogarak repdestek, amik gyönyörűen csillogtak a napfényben, Biron számára mégis úgy tetszett, mintha saját fényük is volna. Halk szárnycsapások hangját vélte hallani, miközben leszállt a lováról, és immáron saját lábán állva fordult körbe újra és újra. Feltekintett az égbolt felé, karját kinyújtotta az egyik bogár irányába, ami egyből elrepült előle. Visszahúzta a kezét, lassan még egyszer körbefordult, majd megállt Arnival szemben.

– Ez csodálatos – suttogta olyan halkan, amilyen halkan csak tudta. Úgy érezte, a hely szentségét tenné tönkre azzal, ha hangoskodna.

Arni ezúttal csupán bólintott neki, csillogó tekintettel nézett körbe, zöld szempárjában ott tündökölt az erdő szépsége. Lehajolt, mintha lova nyakát akarta volna átölelni, de helyette a cipőjét húzta le, és kötötte össze a fűzőket, hogy a lábbelit a nyeregre akaszthassa. Mezítláb szállt le a nyeregből, talpa hangtalanul érte a talajt. Rá nem jellemző félszeg mosollyal fordult ismét Biron felé.

– Tetszik? – kérdezte suttogva.

– Varázslatos – felelt Biron, és hogy szavainak hitelt adjon, újra körbefordult a tengelye körül. Képtelen volt betelni a látvánnyal, és ezt szerette volna Arni tudtára adni, mégsem mert a feltétlenül szükségesnél többet beszélni, ezért barátja példáját követve ő is levette a cipőjét, majd lassan odalépdelt hozzá, és olyat tett, amit korábban soha: megölelte őt. – Köszönöm, hogy elhoztál ide – suttogta a fülébe.

Arni a váratlan tettől hirtelen levegő után kapott, majd felsóhajtva belesimult az ölelésbe, és arcát egészen Biron nyakához hajtotta. Ujjai eleinte bizonytalanul kúsztak fel a gróf hátára, hogy viszonozza az ölelést, mígnem gyengéden belemarkolt a drága ruhaanyagba, és szorosan magához ölelte barátját.

– El sem tudod képzelni, drága Bironom, mennyit jelent számomra, hogy elhozhattalak ide.

Biron néhány pillanatig még élvezte az ölelést, gondolatai közben kavarogtak. Szabad ennyire jól éreznie magát egy másik fiú karjai között? Szabad olyan gondolatoknak megjelennie az elméjében, amilyeneket igyekezett minél mélyebbre temetni? Szabad arra gondolnia, mennyire szereti Arni illatát, és milyen jó érzés, hogy úgy markolja a ruháját, mintha soha el sem óhajtaná engedni őt? Lénye egy része úgy érezte, teljesen természetes mindaz, amit érez, de a másik, a nagyobb része, mely pontosan tudta, mit várnak el tőle mások, félt minden egyes gondolattól, ami megfogalmazódott benne, félt minden érzéstől, ami a lelkét szorította.

Óvatosan hátrébb húzódott, de még nem szeretett volna kibújni az ölelésből. Csak nézte Arnit, ahogy csillogott a tekintete, nézte a kedves mosolyát, és egy pillanatra úgy érezte, képes lenne érte harcba szállni az egész világgal.

Arni reszketve lélegzett, olyan halkan, hogy a körülöttük szárnyaló bogarak szárnycsapásai is hangosabbnak tűntek. Tekintete ide-oda járt, mintha Biron arcának minden apró vonását az emlékei közé akarta volna vésni. Mindeközben kezét óvatosan, bizonytalanul vezette le Biron hátáról egészen a derekára, ahol megpihent, és finoman közelebb vonta magához a grófot. Biron zavartan nézett Arni szemébe, ajkát halk, reszketeg sóhaj hagyta el. Gondolatban csatát vívott a démonaival, igyekezett felülkerekedni rajtuk.

– Nincs mitől félned – suttogta Arni, mintha olvasni tudott volna a gondolataiban. A jobbja immáron Biron arcát érintette, ujjaival finoman végigsimított arccsontja vonalán. Tekintete a ragyogó szempárról a gróf ajkára tévedt, és félig lehunyt szemmel finoman odahajolt hozzá, ajkaival az övét érintve.

Biron belesimult a kellemes érintésbe, szíve szaltókat vetett a mellkasában, mintha feltett szándéka lett volna kitörni börtönéből, ám mielőtt igazán elmerülhetett volna az érzéseiben, egy gonosz kis hang a fejében megálljt parancsolt neki. Lassan, remegő kézzel tolta el magától Arnfriedot, szemét könnyek marták, ahogy maga előtt látta a fiú értetlen arcát, majd hátrált egy lépést, kezével a lova kantárja után tapogatózva.

– Én... Arni, én nem... Nekem most...

Nem tudta, mit mondjon. Amikor odaért a lovához, felpattant rá, finoman indulásra késztette, és miközben elhaladt Arni mellett, szomorúan lepillantott rá.

– Sajnálom – suttogta, majd vágtatni kezdett az otthona irányába.

***

Gyönyörű, nyárias idő volt. Biron a kertben ülve olvasott, egy fűszálat rágcsálva tekintett fel olykor az olvasmányából, hogy magába igya a táj látványát. Hallgatta a madárcsicsergést, nézte a fölötte elrepülő madárrajt, amiből szép lassan kivált egy vörösfejű sármány, és felé indult. Összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a tojó lassan közelebb merészkedett hozzá, mintha fel szeretné hívni valamire a figyelmét. Felsóhajtott. Egy ideje a madarak ezt csinálták, ha egy társuk bajban volt. Elképzelése sem volt, miből gondolták, hogy benne megbízhatnak, de mindig, valahányszor segítségre volt szükségük, megtalálták őt, és vezetni kezdték valamerre.

Ezúttal a kismadár egészen sokáig merészkedett, amikor ugyanis megelégelte, hogy Biron csupán nézi őt, rászállt a csuklójára, és finoman az ujjába csípve jelezte, hogy szüksége van rá.

– Jól van, vezess! – bólintott Biron, miközben összecsukta a könyvét, majd felkelt a fűből, és követni kezdte a madarat a fák közé.

A sármány szokatlanul gyorsan repült előtte, Biron alig bírt lépést tartani vele, miközben igyekezett nem hasra esni néhány kiálló gyökérben. Megpróbálta lelassítani a madarat, kérte, hogy ne siessen annyira, de az válaszul visszarepült hozzá, újra az ujjába csípett, és ugyanolyan gyorsan folytatta útját, mint korábban.

Hosszú percekkel később érkeztek meg a madár úticéljához: ahhoz a tóhoz, ahol Biron először találkozott Arnival. A gróf körbepillantott, keresve a bajba jutott madarat, igyekezve kizárni a fájó emlékeket, ám akármerre is nézelődött, nem látott egy szárnyast sem, aki a segítségére szorult volna.

Csobbanást hallott a tó irányából, döbbenten fordult arra, de a látványra nem volt felkészülve. Arnfried fürdőzött a tóban, napbarnított bőrén csillogtak a vízcseppek, és láthatóan nem tudatosult benne, hogy társasága van. Biron lába megremegett, szeretett volna olyan észrevétlenül távozni, ahogy érkezett, ám a sors nem volt kegyes hozzá. Ahogy tett egy lépést hátra, faágra lépett, mely megreccsent a talpa alatt, és a hangra Arni egyből felé kapta a fejét. Biron megdermedt.

– Arni... – motyogta. Mit mondhatott volna? Elméjében egymást kergették a különféle bocsánatkérések és magyarázatok, de képtelen volt arra, hogy bármelyiket is szavakba foglalja. Hiszen olyan hosszú ideje nem látta őt! Nem volnának értelmetlenek a szavak két év távlatából?

– Biron gróf – biccentett a fiatal férfi jegesen.

Nem szólt többet, feléje sem pillantott, miközben parton heverő ruhái irányába kezdett úszni. Biron összevont szemöldökkel, kissé sértetten figyelte őt. Nem mintha nem értette volna meg a rideg fogadtatást, Arninak minden oka megvolt arra, hogy levegőnek nézze, a szíve mégis belesajdult abba, ahogyan viselkedett vele.

– Örülök, hogy újra látom. Már úgy hittem, elnyelte magát a föld, úgy faképnél hagyott két éve – jegyezte meg Arni dühödten, miközben mezítelenül a partra kilépve, gyors, durva mozdulatokkal magára rángatta ruháját, és hátrafésülte vizes haját, mielőtt vetett volna egy sértett pillantást Biron irányába. – Gróf létére... Mindegy is. Nem lényeges – tette hozzá morogva, majd amint szipogni kezdett, gyorsan letörölte kézfejével az orrát.

Biron nagy levegőt vett, mielőtt valami olyan dolog csúszott volna ki a száján, melynek nem lett volna szabad, majd attól tartva, hogy Arnfried egyből magára hagyja, óvatosan tett egy lépést a fiú irányába.

– Volnál kedves adni nekem egy esélyt, hogy megmagyarázzam? – kérdezte halkan, maga sem reménykedve abban, hogy elmondhatja, amit szeretne.

Arnfried állkapcsa megfeszült, mellkasa megemelkedett, amikor mély levegőt vett, mintha szólni akart volna, mégis csupán lemondóan elfordult a gróftól, és a fejét ingatta.

– Ha adnék... akkor sem változtatna semmin. Sajnálom, Biron – felelte suttogva, megtörten. – Odakint háború dúl, a barátaim már a fronton vannak. Ne nehezítsd meg az életem! Lépj tovább, annál bölcsebben aligha tudnál cselekedni. Ami volt, elmúlt, kedves grófom. Ég veled!

– Várj! – kiáltott fel Biron, és az elméjében dúló viharral mit sem törődve odarohant Arnfriedhoz, hogy az útját állja. – Kérlek! Tudom, hogy nincs jogom kérni tőled semmit, és tudatában vagyok, hogy nem vagy köteles meghallgatni, amit mondani szeretnék neked, de kérlek, Arni! Talán azt hiszed, mindent tudsz rólam, és úgy ismersz, akár a tulajdon tenyeredet, de ez korántsem jelenti azt, hogy tudod, mi minden zajlott le bennem akkor, amikor megcsókoltál. – Biron hangja megbicsaklott, ahogy kiejtette a szavakat, de kényszerítette magát arra, hogy folytassa. – Szerettem volna, hogy megcsókolj. Aznap, és előtte való nap, valójában minden áldott nap, amióta csak ismerlek. De... Tudod, milyen neveltetésben volt részem. Arra tanítottak egészen kiskoromtól kezdve, hogy tegyek akármit, de nem hozhatok szégyent a családomra. Azt mondták, azért létezem, hogy őket szolgáljam, és mindennel, amit teszek, az ő megítélésükön rontok vagy javítok. Gyáva alak vagyok, aki hagyta, hogy úgy bánjanak vele, mintha csak egy tárgy lenne. Te voltál az első ember, aki meglátta az igazi Biront a maszk mögött – suttogta megtörten, könnyekkel a szemében. – Csodáltalak emiatt, mégis féltem. Féltem az érzéseimtől irántad, féltem, mert a közelségedre, az érintéseidre vágytam, amióta találkoztunk. Nem fogok hazudni neked, Arni, még mindig tartok mindettől, pedig mást sem szeretnék, csak magamhoz szorítani téged, a saját testemen érezni a szíved dobbanásait, érezni az ajkad puhaságát az én ajkamon, érezni kissé érdes kezed simogatását az arcomon. De rettegek. Rettegek attól, hogy szeretlek téged. Megértem, ha te ezt nem tudod elfogadni. Megértem, ha nem várod meg, amíg legyőzöm a félelmeimet, de kérlek, ne mondd, hogy megnehezítem az életed, és ne kérd, hogy felejtselek el!

Arnfried arcán alácsordult egy könnycsepp, majd azt egyből követte egy másik, miközben vonakodó léptekkel, lehorgasztott fejjel, mintha félne felnézni rá, Biron elé lépett. Tekintetét mindvégig lesütve a keze után nyúlt, remegő ujjai közé zárta Biron kezét, majd könnyáztatta csókot adott a kézfejére.

– Nem lehet, Biron... – suttogta a bőrére, könnyeivel kézfejét áztatva. – Kérlek, felejts el! Könyörgöm... Ne kérd, hogy érzelmektől nehéz szívvel vonuljak a frontra! A vesztemet okozná, ha körülötted forognának a gondolataim. A háborúban nincsen helye érzelmeknek, mindent kiölnek az emberből, mielőtt a pokolba küldenék. Nem maradhatok, nem várhatok rád többé. A barátaim odakint vannak, Biron. Szükségük van rám. Sajnálom... Sajnálom – zokogott csendesen, apró csókokkal telehintve a gróf kézfejét, mielőtt remegve tett volna hátra egy lépést.

Biron rövid ideig csupán csendben nézte Arnfriedot, miközben az arcát könnyek áztatták. Érezte korábbi meghátrálásának a súlyát, és legszívesebben felüvöltött volna mindattól a fájdalomtól, amit érzett. Miért kellett grófnak születnie? Miért nem lehet csak egy egyszerű ember, akinek nem kell mások hírnevére odafigyelnie? De ha már grófnak született... Miért nem lehet akkora hatalma, hogy megóvjon mindenkit, akit szeret? Miért nem hozhatja vissza Arni barátait a frontról, hogy ne kelljen utánuk mennie? Olyan tehetetlennek, olyan elveszettnek érezte magát... A szíve szakadt meg, mert tudta, el kell engednie a szerelmét, és érezte, hogy sosem látja többé. Elképzelte őt a fronton, fegyverrel a kezében, más nemzetek fiait gyilkolva, és tudta, ha valaha vége lesz a háborúnak, és Arnfried túléli, többé már nem lesz ugyanaz az ember, aki előtte volt. Biron az életét adta volna azért, ha megmentheti őt mindattól a fájdalomtól, ami várt rá.

– Nincs semmi baj, Arni – suttogta, noha minden szó, amit hallott a fiútól, úgy fájt neki, mintha tüzes vassal ütlegelték volna a szívét. – A barátaid várnak rád, és én elszalasztottam az esélyt, hogy együtt legyünk. Megértem. De kérlek, vidd ezt magaddal – húzta le a kisujjáról a pecsétgyűrűjét. – Nem azt szeretném, hogy gondolj rám odakint, és nem kérem, hogy térj vissza hozzám, ha alkalmad adódik rá. Csupán azt szeretném, ha egy részem odakint lehetne veled, és megóvhatna minden rossztól, úgyhogy kérlek, könyörgöm, vidd magaddal a gyűrűmet! – nyújtotta Arnfried felé a kezét, tenyerén pihentetve a gyűrűt.

Arnfried a könnyeit nyeldesve a fejét rázta.

– Nem merem... Színarany, micsoda érték. Még képesek lennének ellopni! Nem... Nem fogadhatom el. Bemocskolódna, nem akarok foltot ejteni rajta – tette hozzá suttogva, reszketve, miközben könnyáztatta tekintetét felemelte Bironra.

– Kérlek – suttogta a gróf. Ennyit, nem többet. Értette ugyan, hogy Arnfried nem csupán a gyűrűről beszélt, és tudta, arról nem győzheti meg, hogy vele maradjon, mégis adni szeretett volna neki valamit. Valamit, ami talán megvédheti odakint, valamit, ami emlékeztetheti őt a szebb napokra, arra, hogy miért harcol. Nem húzhatta vissza az ujjára a gyűrűjét, hogy mindezt a reményt, és a régi, szép élet emlékeit elvegye Arnitól.

Arnfried remegő kézzel a nadrágja zsebébe túrt, de bárhogy kutatott, egy ócska zsineget talált csupán, amitől fintorba torzult az arca. Összekötötte a két végét, majd óvatosan elvette a gyűrűt Biron tenyeréről, és a zsinegre hurkolta. Egy szempillantás, és a nyakláncát már az átnedvesedett ing alá rejtette, tenyerével szorosan mellkasához nyomva a gyűrűt.

– Becsben fogom tartani, vigyázni fogok rá – suttogta, majd reszketve hátrált még két lépést, már-már ismét a tópart pereméig. – Nem maradhatok tovább.

– Tudom – bólintott Biron. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy mozdulatlan maradjon. – Vigyázz magadra, Arni!

Arnfried reszketve bólintott, többször, mint eleinte szerette volna, majd megpróbált mosolyt erőltetni arcára, de csupán elkeseredett grimaszokba rándultak ajkai, ahogyan sarkon fordult, és futtában maga mögött hagyta őt. Biron még hosszú ideig állt földbe gyökerezett lábakkal, és nézte azt a pontot, ahol Arnfried eltűnt előle.

***

Biron a reptér egyik sátra előtt állva nézte a mezőn parkoló, vaskereszttel felfestett viharszürke repülőt, mely brit és francia kollégáira vadászott a fronton. Ijesztő szerkezetnek találta, olyannak, amit legjobb lett volna messziről elkerülnie, ennek ellenére ő mégis arra tette fel élete elmúlt néhány évét, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. Hozzá, és a pilótájához.

Félve lépett közelebb sátorhoz, tekintetével keresve azt a személyt, akiért képes volt tárt karokkal rohanni a háború irányába, de akármerre is pillantott, nem lelte őt, csupán két gépzsíros ruhát viselő, szerelőnek kinéző férfit látott, akik egy szétszerelt roncson dolgoztak.

– Elnézést – lépett oda a közelebbihez. – Meg tudná mondani, hol találom Arnfried Mosert?

A szerelő, egy tagbaszakadt, bajszos alak kérdőn felrántotta a szemöldökét.

– Kit keres?

Biron kissé türelmetlenül, a szemöldökét felvonva bökött Arni gépe felé, amin a császári légierő vaskeresztje mellett villámok közt egy sasmadár szárnyalt. Wakinyan, a Mennydörgő, akiről Arnfried sokat mesélt, amikor fiatalok voltak.

– Annak a gépnek a pilótáját keresem.

– Áh! – bólintott sokatmondóan a férfi, gépzsíros kezét egy rongyba törölve. – Mi csak Viharmadárnak hívjuk. Megtalálja amarra, ha nem a többiekkel pihen, akkor nézze ki magának a legnagyobb barmot a pilóták közül. Raskopf a barom neve. Ő majd megmondja, merre találja.

– Hálásan köszönöm – mosolyodott el Biron, majd a tekintete a férfi kezére tévedt. A gépzsír teljesen kiszárította a bőrét, helyenként felrepedezett neki. Biron a táskájában kutatott egy kenőcs után, és amikor megtalálta, a szerelő felé nyújtotta. – Reggel és este kenje a kezére! Csökkenti a gépzsír okozta repedezést.

Választ sem várva sarkon fordult, és elindult arra, amerre korábban a szerelő mutatott. Egy csapat, nagyjából vele egyidős fiatal pihent a mezőn, napozószékekben heverészve, hangos nevetésüket már messziről hallotta. Tekintetével Arnfried szőke hajkoronáját kereste köztük, és minél több lépést tett az irányukba, annál hevesebben dobogott a szíve. Amikor észrevette őt, egy pillanatra megtorpant, szeme tágra nyílt a döbbenettől. Tekintetét elhomályosították a könnyek, amint meglátta régi barátja beesett arcát, és ráncos homlokát, melyek miatt idősebbnek tűnt a koránál, de Biront sem ez, sem az ősz hajszálak nem érdekelték. Csupán egyetlen gondolat töltötte ki az elméjét: Hát tényleg életben van!

Lassan, félve lépdelt közelebb hozzá, pillantása már csak őrá tapadt, a körülötte lévő fiúkat észre sem vette. Amikor úgy ítélte meg, elég közel van hozzá, újfent megtorpant, a kezét tördelve megköszörülte a torkát, és rettegve nyitotta szólásra a száját.

– Arni... – suttogta.

Arnfried úgy ugrott fel a neve hallatán, mintha halálos veszély fenyegette volna. Zilálva, elsápadva, tágra nyílt szemmel nézett vissza Bironra, viselkedésével egy szempillantás alatt elnémítva társait. A pilóták mind egy emberként fordultak feléje, zavartan végigmérve őt.

– Nem... Nem szabadna itt lenned – suttogta Arnfried halálra váltan, majd két lépéssel szinte már Biron orra elé toppant, és megragadta a felkarjánál. – Mégis hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? Hogy engedhettek el hazulról?

– Nem egészen ilyen fogadtatásra számítottam – mormolta Biron, majd suttogóra fogta a hangját, hogy a többiek ne hallják. – Úgy engedhettek el hazulról, hogy miután csorbítanám a családom hírnevét azzal, hogy nem óhajtok feleségül venni egy hölgyet sem, a szüleim úgy döntöttek, többé nincs gyerekük. Egyébiránt nemrégiben végeztem az orvosi egyetemen, és a mai naptól fogva akárhová sodor titeket az élet, veletek tartok, ugyanis a ti orvosotok vagyok. Egyéb kérdés?

– Szent egek... – Arnfried tartása megingott.

– Valaki kapja már el, mielőtt összetöri magát! – horkantott fel egy idősebb férfi, majd messzire köpte a szotyola héját, amin mindeddig rágódott.

– Mit kell mindig mindenbe belepofáznod, Raskopf?! – vakkantott rá a férfira egy másik, szőke ifjú, és fellökte magát székéből. Az elsápadt Arnfried mellé lépett, jobbjával megtámasztva barátja hátát, miközben kedvesen rámosolygott Bironra. – Üdv, Rudi vagyok. Arni fene nagy barátja. Tudok valamiben segíteni, mielőtt elviszi a szívroham a társamat?

– Tudnék beszélni vele valahol kettesben? – kérdezte Biron halkan, végigtekintve Rudin, majd eszébe jutott, hogy ő nem mutatkozott be a fiúnak, így a jobbját nyújtotta felé. – Biron vagyok. Az új orvos. Arni régi... barátja.

– Akkor ezek szerint jobban tesszük, ha a szebbik modorunkat öltjük magunkra a társaságodban. Igaz?! – fordult hátra a Raskopf nevű társához, aki ismét csupán köpött egyet.

– Nekem ne ugassál, Steiner, mert véletlen össze foglak téveszteni egy tommival odakint.

– Fejezzétek be a marakodást, az ég szerelmére! – szólt rájuk Arnfried ziláltan, majd lehunyt szemmel felsóhajtott, mielőtt visszafordult volna Bironhoz. – Majd később folytatjuk a bemutatkozást. Kövess!

Mindezzel a végszóval kibújt Rudi érintése alól, és öles léptekkel az egyik, szerelők által uralt sátor irányába indult. Rudi lemondóan felsóhajtott.

– Biron... – szólt halkan a pilóta. – Légy vele óvatos! Amióta kijött az árkokból... nagyon a szívére vesz mindent. Csak azt a barmot nem – intett fejével sokatmondóan az idősebb pilóta irányába. – Az a seggfej hasonló utat járt meg, mint Arni.

– Vigyázni fogok – biccentett Biron. – Köszönöm.

Egy utolsó pillantást vetett Rudi irányába, majd Arnfried után sietett, aki eddigre már a szerelősátornál várt rá. Biron nagy levegőt véve lépett be utána a sátorba, de szinte azon nyomban meg is torpant. Rudi figyelmeztetése után elképzelése sem volt, mit tegyen vagy mondjon, így inkább várta, hogy Arnfried tegye meg az első lépést.

– Miért? – kérdezte őt Arnfried hitetlenkedve. – Mégis miféle... elmeháborodott gondolat kergetett ide ki téged?

– Tartok tőle, hogy ha őszintén felelnék erre a kérdésre, nem ugrálnál örömödben – fintorgott Biron. – Itt vagyok, és akármilyen dühös vagy miatta, nem szándékozom elmenni. Még egyszer nem.

– Dühös?! – kérdezett vissza Arnfried élesen, majd szavak híján csupán tátogott, miközben a hajába túrt, és fel-alá ingázott a sátorban pihenő repülő alkatrészei közt. – Van neked bármiféle... Oh, persze, hogy van! Máskülönben nem lennél itt! Istenem! Ennyit értek az imáim! Ennyit?!

– Arni, kérlek! – Biron lassan, óvatosan tett egy lépést Arnfried irányába. A helyzet kísértetiesen emlékeztette arra, amikor csapdába esett, ijedt madarakat mentett az erdőben. Hozzájuk is ugyanilyen lassan, halk hangon beszélve közeledett, figyelve minden mozdulatukat, visszahúzódva, ha szükségesnek ítélte meg. – Minden rendben lesz – suttogta. – Tudom, hogy aggódsz miattam, és hogy nem szeretnéd, ha itt maradnék. Sajnálom. Sajnálom, de nem engedhetlek el még egyszer. Azután nem, hogy évekig kerestelek. Ígérem, minden rendben lesz. Kérlek, csak... – Megtorpant, amikor már csupán egy lépés választotta el Arnfriedtól. – Megengeded, hogy megöleljelek?

Arnfried egy pillanatra megtorpant, sápadtan, könnyáztatta tekintettel nézett vissza rá, majd karját összefonva a mellkasa előtt folytatta az ingázást, miközben a fejét rázta.

– Mégis miért akarnál megölelni? Azt sem tudod, ki vagyok, mit tettem, egyáltalán maradt-e bármi is belőlem a fizikai lényemen kívül. Nem. Biron... Nem. Nem vagyok több egy hideg fémből kovácsolt fegyvernél. Van bármi fogalmad arról... Nem! Arról neked nem beszélek! Isten mentsen, már ha egyáltalán van Isten! – Egy pillanatra ismét megtorpant, vetve Bironra egy elkeseredett pillantást. – Képes lennél megölelni egy gyilkost?

– Tudtad, hogy volt egy húgom? – mosolyodott el Biron szomorúan, nem törődve Arnfried értetlen pillantásával, amiért egy látszólag nem odaillő témával hozakodott elő. – Még gyerek voltam, amikor meghalt.

– Sosem beszéltél ilyesmiről – rázta meg a fejét Arnfried.

– Aliciának hívták – folytatta Biron, mintha meg sem hallotta volna Arnfried hangját. – Egyszer, még nyolcéves koromban kimentem vele az erdőbe. Ő akkor volt hároméves. A szüleink nem szerették, ha kimentünk, veszélyesnek tartották. Engem nem féltettek, talán azért, mert tudták, hogy vigyázok magamra, vagy talán azért, mert engedetlen, nehezen irányítható gyerek voltam, aki mindig csak gondot okozott, és igazán nem bánták volna, ha történik velem valami, mielőtt a család hírneve bánja valamelyik tettemet. De a húgomat féltették, ezért sosem engedték, hogy csak velem legyen. Alicia harmadik születésnapján a szüleink elutaztak, én pedig megkértem a nevelőnőt, hogy hadd vigyem ki őt az erdőbe. Olykor-olykor megengedte, és sosem történt semmi, így aznap is csupán rövid ideig kellett kérlelnem. Amikor kimentünk, Alicia fel szeretett volna mászni egy fára, mert látott rajta valamit, ami érdekelte, én pedig segítettem neki. Amikor fent volt, mondtam neki, hogy kapaszkodjon, mindjárt felmegyek mellé én is. Csak egyetlen pillanatra engedtem el, Arni... Egyetlen pillanatra – suttogta könnyáztatta tekintettel. – Leesett. Nem tudtam elkapni. A fejét beverte egy kőbe, a vére pillanatok alatt vörösre mázolt mindent körülötte. Felsírni sem volt ideje, azonnal meghalt. – Biron rövidke szünetet tartott, felpillantott Arnira. – Azt kérdezed, miért szeretnélek megölelni. Azért, mert tudom, hogy szükséged van rá. Akkoriban nekem is szükségem lett volna valakire, aki a karjába zár, de nem volt senki, aki megtette volna. Mindenki azt a gyilkost látta bennem, akinek éreztem magam, és nem volt senki, aki éreztette volna velem, hogy több vagyok mindannál, amit elkövettem. Nem szeretném, hogy úgy érezz, ahogy én akkor. Nem szeretném, hogy úgy hidd, azok a dolgok határoznak meg téged, amiket a háborúban teszel, a saját és a szeretteid életét védelmezve. Úgyhogy igen, Arni. Képes lennék megölelni egy gyilkost, mert én is az vagyok.

Arnfried mélyen felsóhajtott, összepréselte ajkait, próbálva féken tartani a könnyeit.

– Gyilkos és gyilkos között akad világsok különbség, drága grófom – szólt csendesen, Biron rangját oly édesen kiejtve, mint ahogyan fiatalon volt szokása. – Nagyon sajnálom, ami a testvéreddel, és ami veled történt – tette hozzá, miközben lopva fel-felpillantgatott feléje, majd lassacskán leeresztette a karját a teste mellé, és éppen csak a tenyerét fordította Biron irányába, jelezve, hogy szeretné, ha megölelné, de nincs hozzá mersze, hogy kérje tőle, netán tegyen feléje egy lépést.

Biron aprót biccentett, jelezve, hogy megértette a célzást, majd lassan, a könnyeivel viaskodva odalépett Arnihoz, és a karjai közé zárta. Lágyan ölelte, nem merte túlságosan magához szorítani, mert attól tartott, Arnfried akkor bezárva érezné magát, és menekülni próbálna előle, de annak nem tudott ellenállni, hogy belefúrja az arcát a nyakába, és gyengéd csókot hintsen a fiú puha bőrére.

– Hiányoztál – suttogta esetlenül. – Annyira hiányoztál.

Arnfried arcán patakokban folytak alá a könnyek. Nem tudott mozdulni, nem tudta magához ölelni őt, bármennyire is szerette volna.

– Idő... – suttogta Arnfried könnyek közt elcsukló hangon. – Adj időt, Biron!

Hosszú ideig csupán állt, mozdulatlanul, csendesen sírva, próbálva összeszedni darabokra szakadt lelkének maradványait, próbálva a háta mögött hagyni megannyi szörnyűséget, és két hosszú év után biztonságban, békében fellélegezni.

– Annyi időt adok, amennyire szükséged van – motyogta Biron, orrával finoman végigsimítva Arni nyakán. – Nem kérek tőled semmit, rendben? Sem most, sem később. Csak tudd, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám.

– Tudom... – szipogott fel Arnfried, az ujjai remegtek, Biron vékony kabátjának szárát morzsolgatták. – Tudom – ismételte meg arcát kedvese vállába fúrva.

Reszketve, zihálva lélegezte magába Biron illatát, megkísérelve azt, hogy orrát és tüdejét megtisztítsa a háború és a halál bűzétől. Eleinte idegennek hatott, mintha egy másik világból érkezett szerzet lett volna. Friss, üde illata volt, még a verejtéke szaga is olyan furcsán tisztának tűnt, ahogyan keveredett a bőrébe ivódott levendulás szappan illatával. Nem mocskolta még be a repülők motorfüstje, sem a kórházakban terjengő karbol átokverte szaga. Makulátlan volt, becses... Arnfried ujjai reszketve kúsztak fel Biron hátán, mélyen belemarkolva kabátjába. Zokogva ölelte őt. Bármit megadott volna azért, hogy Bironnak sose essen bántódása.

***

Amikor megérkeztek a tóhoz, Biron látta Arnfried tekintetében a félelmet. Aggodalmasan lépett közelebb hozzá, karját a dereka köré fonta, kicsit hozzábújva torpant meg vele egy pillanatra, miközben mélyen belélegezte a fiú kellemes illatát. Ujjai végisimítottak Arni tarkóján, gyengéden, megnyugtatóan.

– Semmi baj – suttogta. – Nem kell belemennünk a vízbe.

– De hiszen azért jöttünk, hogy pancsoljunk, nem? – kérdezett vissza Arni mosolyogva, próbálva rejteni, miféle vihar dúlt a lelkében. – Ameddig nem parancsolsz rám, hogy a sisakommal merjem ki a vizet a tóból, aligha szegheti a kedvemet egy kis víz.

– Mit szólnál, ha csak leülnénk a partra, és áztatnánk a lábunkat? – mosolyodott el Biron megértően. – Aztán meglátjuk, hogyan tovább. Nem kell mindenáron bemennünk a vízbe.

– Legyen – sóhajtott fel Arnfried, miközben egy halk nyögés közepette a partra huppant. – Nézd el kérlek, hogy a humorérzékem már nem a régi.

– Ugyan – ült le Biron a fiú mellé. Lehúzta a cipőjét, és kinyújtotta a lábát, hogy a vízbe érjen. – Szeretnél beszélni arról, hogy mi miatt tartasz a víztől?

– Nem tudom – felelte a férfi egy újabb sóhaj közepette. Levetette csizmáját, a víz fölé nyújtotta lábát, bokáját mozgatva szemrevételezte sápadt, sebhelyekkel és elhalványult zúzódásokkal tarkított lábfejét. – Csodálom, hogy az őszi és tavaszi esőzések közepette nem nőtt uszonyom. Sokszor térdig gázoltunk a vízben. Párszor csúnyán feltörte a lábam a csizma, de semmi komoly, mielőtt utólagosan aggódni kezdenél a totyogóim miatt – kuncogott fel vidáman, lábát kifelé forgatva, ahogyan a libáknak volt szokása járni.

– Jaj, kedvesem – suttogta Biron, ahogy Arnfried lábát figyelte. Szívét fájdalommal töltötte el a látvány, azt kívánta, bár tehetett volna valamit szerelméért, bár megóvhatta volna mindattól a fájdalomtól, amit átélt.

Közelebb húzódott hozzá, fejét Arnfried vállára hajtotta, kezével az övé után tapogatózott, és amikor megtalálta, összekulcsolta az ujjaikat. Válaszul Arnfried elmosolyodhatott, legalábbis Biron így vélte abból a halk légfuvallatból, ahogyan kedvese kifújta a levegőt. Egy pillanattal később a pilóta először csupán egy játékos puszit nyomott feje búbjára, majd azt követte egy hosszabb csók, ami közepette Arnfried eltemette az arcát Biron hajába.

– Így bújtál volna te is a lovad sörényébe évekkel ezelőtt, igaz? – tette fel csipkelődve a kérdést Arnfried.

– Gonosz, hogy ezt említed – fintorgott Biron. – Az jut eszembe róla, ahogy akkor otthagytalak, miután elvittél arra a gyönyörű helyre. De igen, én is így szerettem volna elbújni, amikor minden mozdulatod megmelengette a szívemet, és úgy éreztem, ha még tovább nézlek, nem fogom elbírni azokat az intenzív érzéseket, amik átjártak.

– Fátylat rá... Megbocsátottam már régen, hogy akkor távoztál – suttogta Arnfried még mindig a hajába. – Tudod, álmaimban sokszor hozzád menekültem, elképzelve, hogy mellettem vagy. Van valami, amiről nem akartam neked mesélni, de előbb-utóbb úgyis kiderülne... Volt, hogy odakint belegabalyodtam a drótba, csúnya sebeket hagyott rajtam, és csupán azzal tudtam nyugtatni magam, hogy a segítségemre siető bajtársban a te alakodat kerestem. Elképzeltem, ahogyan a kis szárnyas barátaimat szabadítottad ki a csapdákból, ahogyan halk szavakkal nyugtattad őket. Így tudtam szabadulni. Mellettem voltál, és vigyáztál rám.

– Bár tényleg melletted lettem volna – súgta Biron. – Kerestelek, tudod? Azután, hogy elmentél, mindent megtettem, hogy megtaláljalak, és amíg kerestelek, azon gondolkoztam, hogyan tudnék segíteni, ha a nyomodra bukkannék. De akárkit kérdeztem, senki nem ismert téged, és aki mégis, az azt mondta, adjam fel, odakint vagy, nem fogsz visszajönni. Nem tudtam hinni nekik. Hisz odaadtam neked a gyűrűmet, annak védelmeznie kellett téged. Aztán nemrég megtudtam, hogy pilóta vált belőled, és olyan boldogság járt át, mint még soha. De féltem is. Tartottam tőle, hogy az élet csúnya tréfát űz velem, és ha idejövök, téged akkor sem talállak majd. Csak akkor sikerült megnyugodnom, amikor megláttalak. Mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg – sóhajtott fel. – Nem foglak többé elengedni. Félek, még egyszer nem találnék rád.

– Tudom, hogy kerestél – sóhajtott fel Arnfried szomorúan. Elhúzódott tőle annyira, hogy immáron arcát döntse neki Biron fejének. – Valahányszor úgy éreztem, már a nyomomban jársz, átkértem magam máshova. Féltem, tudod? Hogy egyszer csak kapok egy levelet, mint a többiek, és válaszolnom kell majd rá. Nem akartam hazudni a levelekben, de az igazat sem akartam elmondani. Nem akartam, hogy te is olyan szívfacsaró érzésekkel várd a leveleimet, mint azok, akik a barátaimtól kaptak küldeményt. Piszkosul fájt, de így volt a legjobb, hidd el nekem. Kérlek! Cserébe megígérem, hogy többé nem tűnök el. Rendben?

– Rendben – bólintott Biron, miközben kicsit hátrébb húzódott, és Arnfried felé fordult. Szeretett volna elmerülni a vízben, az talán lehűtötte volna túlhevült testét, aminek minden porcikája Arnfried érintéseiért könyörgött, mégis kitartott, régi, kedves ismerősként köszöntött minden érzést, ami megrohamozta. Lepillantott Arnfried szájára, keze szinte önkéntelenül mozdult felé, végigsimítva a fiú alsó ajkán. Biron kicsit közelebb húzódott hozzá, a levegő bennrekedt a tüdejében. – Megcsókolhatlak? – suttogta alig hallhatóan.

Arnfried ajkai mosolyra görbültek, lassacskán felfedve megsárgult fogait.

– Azt hittem, már sosem kérdezed meg – suttogta maga is mosolyogva, jobbjával gyengéden végigsimítva Biron arcán, mígnem keze megpihent a gróf tarkójánál.

Biron halványan elmosolyodott, lassan, akadozva hajolt még közelebb Arnfriedhoz. Amikor már kínzóvá vált a köztük lévő kevéske távolság, egy röpke pillanatra megállt, kiélvezte az utolsó másodperceket, mielőtt évek múltán újra érezhette volna Arnfried ajkát a sajátján.

Lehunyta a szemét, ujját elhúzta a fiú szájáról, majd az ajkával érintette, finoman, mintha csupán egy kósza érintésnek szánta volna. Hátrébb húzódott, lesütötte a szemét.

– Nem tudok csókolózni – vallotta be.

– Akkor egy cipőben járunk, gróf uram, mert bizony én sem tudok – kuncogott fel Arnfried édesen. Lágy csókot adott Biron ajkaira, majd kuncogva ismét elhúzódott tőle éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni.

– Próbáljuk meg újra – mosolygott rá Biron, és ezúttal hosszabb időre nyomta Arnfried szájára a sajátját. Kellemes érzés volt, valami mégis hiányzott. Biron megpróbálta felidézni magában azt, amikor másokat látott csókolózni, és mintha csak őket szerette volna lemásolni, lágyan megmozdította az ajkát, bízva abban, hogy Arnfried vele együtt mozdul majd. A férfi mosolyogva viszonozta a mozdulatot, ujjai Biron tarkójáról hirtelen a hajába markoltak, úgy rántotta őt magához. Biron beleveszett a pillanatba, Arnfried ingjének a gallérjára markolt, valamiféle olyan kapaszkodót keresve, mely még a földön tartotta őt, míg szíve a felhőkig repítette. Egy múló pillanat erejéig megrémítette a súlytalanság, félt, hogy ha vége szakad mindennek, lezuhan a kegyetlen valóságba, de Arnfried szabad keze akkor már a derekán pihent, szorosan ölelte őt, és Biron meg mert volna esküdni, hogy valamiféle láthatatlan lepel borult rájuk, mely meg akarta óvni őt a külvilágtól. Egy pillanat volt az egész, és Arnfried máris nevetve pattant fel, és őt a karjánál megragadva beugrott a tavacska sekélyébe.

– Arni! – kuncogott Biron. A hideg víz visszarántotta a valóságba, újra a földön érezte magát, de megdöbbenve tapasztalta, hogy az az érzés, amit a csók során tapasztalt, nem múlt el. Mosolyogva, az ajkába harapva kacsintott Arnira, majd beljebb rohant a vízben, és elmerült benne, amikor már elég mély volt. Hagyta, hogy a víz lehűtse lángoló testét, elvegye arca forróságát, a valóságban tartsa őt, majd előbukkant, és visszaúszott oda, ahol Arnfried állt. A fiún lévő ing teljesen átnedvesedett, Biron remegő kézzel nyúlt oda, hogy kibújtassa a gombokat a gomblyukakból, tekintetét közben a vízen tartotta, nem mert felpillantani a vele szemben állóra.

Arnfried finoman a csuklójára fogott, nem engedte, hogy kigombolja ingjét. Lopott csókot nyomott Biron ajkaira, majd a tó közepe felé kezdte húzni, de ahogyan lépdelt, lába megakadt valamiben, és mind a kettejüket a felszín alá rántotta a súlya.

Biron tekintete a víz alatt egyből Arnit kereste, ujjai az ingébe martak, a felszínre bukkanva húzta magával őt is. Aggodalmasan pillantott rá, kereste tekintetében a félelem aprócska szikráit, majd közelebb araszolt hozzá, és ajkát az övéhez érintette. Nem szeretett volna nagy gondot csinálni abból, ami történt, nem akart az a személy lenni, aki emlékezteti Arnfriedot a félelmére, de amikor elhúzódott tőle, és még mindig látta a félelem halvány nyomát a fiú szemében, tudta, nem tehet úgy, mintha semmi sem történt volna.

– Jól vagy? – kérdezte lágyan, kisimítva Arnfried haját a homlokából.

– Igen... – hebegte száján át lélegezve, majd, akár egy vizes pincsikutya, megrázta a fejét, és nagyot tüsszentett. – Azt hiszem, igen.

– Szeretnél kimenni a partra?

– Egy picit még maradhatunk – felelte mosolyogva, és két öklét félig a víz alatt tartva összeszorította, vizet spriccelve Bironra.

– Hé! – kiáltott fel a gróf nevetve, miközben igyekezett eltakarni az arcát a vízsugár elől. – Nem ér lesből támadni!

Arnfried csak nevetett rajta, és mielőtt Biron viszonozhatta volna a támadást, nyakig elmerült a vízben. Elgondolkozva nézett maga elé a vízfelszínre, majd egészen addig merült, míg orra is eltűnt a felszín alatt, buborékot fújt, majd kacagva egyenesedett fel ismét.

– Jó látni, hogy boldog vagy – suttogta Biron olyan halkan, hogy abban sem volt biztos, Arni meghallotta-e, majd közelebb úszott hozzá, és magáról megfeledkezve szorosan átölelte a fiút. Szüksége volt erre. Érezni szerette volna Arni lélegzetvételeit, a mellkasa emelkedését és süllyedését, azt, hogy él, hogy mellette van.

Képtelen volt elmondani, mióta szerette volna így megölelni őt, de mindezidáig attól tartott, ha megteszi, azzal bezárja és elijeszti őt. Ezúttal valamiért több bátorságot érzett magában, talán Arnfriedban is jobban bízott, mint azon a napon, amikor megérkezett a reptérre. Úgy ölelte, mintha az élete múlt volna rajta, mintha másra sem lett volna szüksége a világon, csupán őrá, és mintha ezeket a gondolatokat, ezeket az érzéseket egyetlen öleléssel szerette volna a tudtára adni.

Arnfried reszketve felsóhajtott az ölelésben, majd maga is szorosan karjai közé zárta Biront, arcát belefúrva a gróf vizes gallérjába, nyakába.

– Oh, Biron... drága Biron – suttogta bőrére. Reszketve lélegzett együtt a kedvesével, szerette volna a tudtára adni, hogy a szíve őérte dobogott még a legsötétebb órákban is, és azokban a csodás percekben, amiket mellette tölthetett. Szerette volna megvédeni őt a világ gondjaitól ezzel az öleléssel, ragyogó tavaszt és békét hozni feldúlt szívébe.

Biron úgy vélte, ért mindent, amit Arnfried a tudtára próbált adni. Érezte erős karja óvó szorítását maga körül, hallotta az elsuttogott szavakat, amiket Arni mintha az ajkával írt volna a nyaka bőrére, érezte az erőteljes, gyors szívdobbanásokat, és pontosan tudta, mit jelent mindez. Tudta, hogy történjék a világban akármi, legyen akármekkora háború, Arnfried örökké mellette marad, éppúgy, ahogy ő sem szándékozott soha eltűnni mellőle. Eskütétel volt ez, a legszebb, amit Biron el tudott képzelni. A szívükben köttetett.