Azoknak, akiket már traumatizáltam: igen, ezek azok a novellák.
Azoknak, akiket még nem: képzeljétek ide a világon létező összes trigger warningot. Nagy része megtalálható az első novellában. (Igen, ez most két novella egyszerre, mert összefüggenek, és így egyszerűbb posztolni.)

Szalagavató

A gimnázium két végzős osztályának közösen tartották a szalagavatóra felkészítő táncórákat. Ez természetesen a két rivalizáló osztály összes tagját mélységesen felháborította, azonban nem volt mit tenniük, kénytelenek voltak beletörődni abba, hogy a tanári kar csúfos tréfát űz velük utolsó középiskolai évük kezdetén. Az A osztályba járó fiúk, valamint a B osztály fiúcsapata azóta rivalizáltak egymással, hogy először kerültek szembe valamilyen iskolai rendezvényen. Visszaemlékezni már egyik csoport egyik tagja sem tudott arra, milyen versenyhelyzetbe csöppentek akkoriban. Talán valamilyen sporteseményen kellett megküzdeniük egymással, talán a karácsonyi teremdíszítésen versengtek azon, ki díszíti fel szebben az adott osztálytermet, talán a közös osztálykirándulás alkalmával társasoztak egyet, és akkor kezdődött a rivalizálás. Igazándiból már nem is számított, csak azt tudta mindkét csapat, hogy akárhogyan is, de ők bizony ősellenségek.

A B osztály egyik tagja, Márk az egyik asztalon ült, lábát az előtte lévő széken pihentetve, unottan rágcsálta a körmét. Az A osztályból a kistermetű Laci egyhelyben ácsorgott, tudniillik, Márk az ő székét használta lábtartónak. Nándi, az A osztály nem hivatalos vezére végül megelégelte ezt, de mivel megígérte az osztályfőnökének, hogy figyelni fog a többiekre és egyikük sem keveredik vitába a másik osztály tagjaival, ahelyett, hogy rászólt volna Márkra, inkább felkelt a saját székéről, és intett Lacinak, hogy foglaljon rajta helyet ő. Az osztályban lévő néhány lány ezt felettébb gáláns gesztusnak vélte, és sűrű, csábosnak szánt pislogásokkal figyelték Nándit, aki mindebből akkor sem vett volna észre semmit, ha történetesen kedvelte volna az ellenkező nem képviselőit.

– Nos, tehát – csapta össze a tenyerét a tánctanárnő. – Mivel a két osztály a ti legnagyobb örömötökre kénytelen együtt készülni a szalagavatóra és együtt is színpadra lépni, nem ártana eldöntenünk, mi hogyan fog zajlani. Sokkal több fiú van az osztályokban, mint lány, és nekem ugyan nem lenne kifogásom az ellen, hogy fiúk táncoljanak fiúkkal, a vezetőség sajnos nem nézné jó szemmel, így kénytelenek lesztek beszervezni néhány lányt az alsóbb osztályokból, amennyiben keringőzni szeretnétek.

– Gondolom, lány sem táncolhat lánnyal – mormolta az egyik lány, Emma. – A barátnőm tizenegyedikes, szeretnék vele táncolni.

– Sajnos nem lehetséges, hogy vele táncolj.

– Oké, akkor Csabit szeretném. Leszel a táncpartnerem, Csabi?

– Persze. – Csabi büszkén kihúzta magát, amiért ő volt Emma első gondolata.

– Rendben, akkor ezen az órán válasszatok magatoknak párokat. Célszerű volna, ha a hölgyek választanának, a fiúk pedig, akiknek nem jutott pár, a hét további részében találjanak maguknak az alsóbb évfolyamokból. Érthető voltam?

– Igen – bólintottak a legtöbben.

– Mi van? – kérdezte Márk.

– Tudod, Márk, ha néha odafigyelnél a tanárokra, akkor esetleg tudnád, hol tartunk a megbeszélésekkel – nézett rá Emma, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. – Ezek a B-sek!

– Téged senki nem kérdezett – mordult rá Márk. – Inkább menj és nyaljál pinát!

Az A-sok egy emberként merevedtek szoborrá. Emma egy pillanatig még farkasszemet nézett Márkkal, majd felkelt, sarkon fordult, és kivonult a teremből. Az ajtó hangosan csattant mögötte, Csabi pedig már talpon is volt, és az osztálytársaiktól összeszedett zsebkendőkkel a kezében sietett a lány után. Nándi aggódva figyelte a távozókat, és pont emiatt nem vette észre az időközben Márk elé állt Matyit.

– Te egy büdös tapló paraszt vagy, Márk! – bökte meg Matyi a fiú mellkasát.

– Jól van, haver, téged nem kérdezett senki – sóhajtott Márk. – Inkább menj és szopj le valakit!

– Neked ma csak ilyen homofób megjegyzésekre telik? – Matyi unottan karba tette a kezét. – Képzeld, Márkocska, ezer örömmel lennék inkább otthon és kényeztetném orálisan a pasimat, de sajnálatos módon nem lehetséges, ugyanis itt kell rohadnom egy táncórán a világ legbalfaszabb osztályával.

Nándi legszívesebben az asztalba verte volna a fejét néhányszor, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a kialakult veszekedést. Az arca vöröslött a dühtől, a szégyentől és valami mástól, ennek ellenére magabiztos léptekkel ment közelebb a veszekedőkhöz, hogy ha eldurvul a helyzet, könnyedén leállíthassa őket.

– Undorító vagy – morogta Márk. – Mocskos buzi.

– Ne aggódj, Márkocska, téged még egy olyan mocskos buzi sem ápolna le, mint amilyen én vagyok.

– Szopj...

– ...ak le valakit – ásított Matyi. – Tudom, tudom. Baromi unalmas vagy már, de ha tényleg ez kell... Nándi, kicsim, leápolhatlak két végzős osztály előtt, hogy ennek a balfasznak teljesüljenek a vágyai?

– Mátyás!

– Matyi!

A terem ajtajában álló Végh tanár úr és Nándi tökéletesen egyszerre mondták ki a fiú nevét. Az osztályfőnökük kiabált, Nándi hangja csendes volt, Matyi mégis az utóbbi felé fordult.

– Igen? – kérdezte.

– Azonnal gyere az irodámba, mihaszna kölyök! – csattant fel Végh tanár úr. Matyi felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy várjon, amitől a tanár amúgy is dühös arca még jobban eltorzult.

– Mindjárt, tanbá', csak előbb dumálnom kell Nándival. – Matyi lágyan Nándira mosolygott. – Mondd!

Nándi majd' elsüllyedt szégyenében.

– Kérlek, fejezd be a Márkkal való veszekedést, és menj Végh tanár úrral! – sóhajtott fel.

– Oké. Amúgy csajok, pont leszarom, mit gondol a tanári kar, Nándival rohadtul én fogok táncolni a szalagavatón, úgyhogy stipstop meg minden. Megyek már, tanbá'!

–Márk, te is velem jössz! – nézett Végh tanár úr az asztalon ülő vörösingesre, aki unottan lekászálódott az asztalról, súgott valamit a barátai fülébe, majd kisétált a teremből.

A hirtelen keletkezett zűrzavart kihasználva Nándi kisietett a folyosóra, hogy megnézze, Csabinak sikerült-e már megnyugtatnia Emmát, azonban sehol nem találta az osztálytársait, ahogy a tánctanárnőt sem, így elindult visszafelé. Csakhogy nem jutott sokáig, a folyosó felénél ugyanis a B-sek két legnagyobb sráca állta az útját. Gergő unottan dobált egy kavicsot a kezében, Álmos pedig egy körzővel vésett a falba. Nándi felsóhajtott.

– Ha tippelnem kéne, azt mondanám, most meg fogtok verni. – Noha félt a fiúktól, ennek legcsekélyebb jelét sem mutatta. Hangja tökéletesen nyugodtan szólt, nem remegett meg, noha Nándi szíve már a torkában dobogott, annyira rettegett a rá váró borzalmaktól. Egyedül volt, és ő sosem tudott verekedni. Egyik osztálytársa sem, de ha többen voltak, Gergőék sosem kezdtek ki velük. Egyedül könnyű préda volt.

– Ugyan, Nándi. Abban mi lenne az élvezet? – Gergő hangja negédes volt, Nándi hátán felállt tőle a szőr. – Én azt terveztem, hogy fejbe doblak ezzel a kővel, Álmos pedig szeretné kipróbálni az új körzőjét.

Nándi nagyot nyelt. Azt belátta, hogy nincs értelme menekülnie, elvégre bármennyire is jó futó volt, Álmos többször is legyőzte őt a körzeti futóversenyeken. Csapdába szorult, az egyetlen lehetősége az volt, ha zajt csap és ezzel felhívja magára valamelyik tanár figyelmét. Pechjére a táncórát nem az iskola épületében, hanem a közeli kollégium alagsorában tartották, így a tánctanárnőn és Végh tanár úron kívül egyetlen tanár sem tartózkodott az épületben, hogy ők hol voltak, azt pedig Nándi nem tudta volna megmondani. Azért persze megpróbált zajt csapni, de mindhiába. A Gergő által eldobott kő homlokon találta, érezte, ahogy a friss sebből csordogálni kezd a vér. Megtántorodott, Gergő pedig sorra kapkodta elő a zsebéből a kavicsokat, amikkel Nándit vette célba. Eltalálta a karját, a lábát, a hasát, a fejét pedig többször is. Mire elfogytak a kövek, Nándi fején több vérző seb is volt, zúgott a füle, és úgy érezte, menten összeesik. Mielőtt ez megtörténhetett volna, Gergő mögé lépett és megtartotta, hogy még véletlenül se terüljön el a földön, Álmos pedig megpofozta.

– El ne ájulj nekem, hallod? Úgy nincs benne semmi élvezet, ha nem érzed a fájdalmat.

Nándi érezte a fájdalmat, de még mennyire! Érezte a szúró érzést, amikor Álmos a karjába bökte a körző tűjét, amilyen mélyen csak tudta. Először csak játszadozott vele, egy-két helyen megbökte, majd valószínűleg eszébe ötlött valami, mert gonosz mosoly terült el az arcán, és már nem szúrt a tűvel, hanem karcolt, vágott. Nándi szinte hallotta, ahogy átszakad néhány bőrrétege, és hiába tudott volna ordítani a fájdalomtól, egy apró pisszenés nélkül tűrte a fiúk kínzását. Álmos hurkokat, vonalakat karcolt a bőrébe, Nándi pedig érezte, ahogy a forró vére lassan eláztatja a karját. Amikor a fiúk végeztek, Gergő a földre lökte őt – Nándi bevágta a fejét a folyosón lévő padba –, Álmos leköpte, majd mindketten elindultak, de nem vissza a teremhez, hanem a lépcső felé.

Amint egyedül maradt, Nándi egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem tudta volna megmondani, melyik sebe fáj a leginkább, de nem is érdekelte. Futó pillantást vetett az alkarjába karcolt szóra, előhúzta a zsebéből a mobilját, és tárcsázta Matyit.

– Mondd! – szólt bele a fiú. Nándi hallotta Végh tanár úr méltatlankodását. – Jól van, tanbá', mindjárt lerakom, de ez most fontos!

– Alagsori folyosó – nyögte ki Nándi elhaló hangon. – Kéne az iskolaorvos is.

– Mi? – Matyi hangja ijedtnek tűnt. – Mi a franc történt, Nándi? Tanbá', kérem, fogja már be egy pillanatra!

– Csak siess, kérlek! – Nándi előtt egy pillanatra elsötétült a világ.

– Rohanok.

Matyi tényleg rohant. A telefont nem rakta le, úgyhogy Nándi hallotta a veszekedését Végh tanár úrral, majd a léptei hangját, amik egyre szaporábbak voltak, végül már a telefonon kívülről is hallotta őket. Amikor Matyi meglátta Nándit a földön fekve, elejtette a telefonját és megszakadt a hívás.

– Mi a jó kurva... – morogta Matyi. Letérdelt a földön fekvő Nándi mellé és az ölébe vette a fejét, hogy ne a hideg padlón legyen. Nándi halványan mosolyogva pillantott fel a fiúra éppen akkor, amikor Matyi szeméből az arcára hullt egy könnycsepp. – Mi a faszom történt veled? – nyögte ki a fiú.

– Gergőék homofóbok – suttogta Nándi.

– Kinyírom őket – motyogta Matyi. – Baszki, kicsim, ez az egész... A kurva életbe, ez miattam történt. Be kellett volna fognom azt a kurva nagy számat, és akkor most nem...

– Szeretem a nagy szádat – mosolyodott el Nándi halványan.

– Pláne befogni valamivel, mi? – Matyi sírva nevetett fel. – Ne haragudj rám, kicsim. Az én hibám.

– Semmi baj. – Nándi lehunyta a szemét. Cipőtalpak kopogását hallotta. Az iskolaorvos magassarkújának jellegzetes hangjához társult Végh tanár úr cipőjének tompa koppanása is, amihez sok-sok bizonytalan lépés is csatlakozott. Amikor kinyitotta a szemét, nemcsak az iskolaorvost és az osztályfőnökét látta, de az osztálytársait is. Emma Csabihoz bújt, képtelen volt Nándira nézni. Krisztián és Gyula egymás kezét szorongatva figyelték az eseményeket, Laci pedig szipogott ugyan, mégis komoly, nyugodt arccal nézte őt. Nándi újból lehunyta a szemét.

– Hol fáj a legjobban, Nándi? – hallotta az iskolaorvos hangját.

– Sehol nem fáj – motyogta. Matyi megremegett.

– Jól van. Az kéne nekem, hogy kinyisd a szemed, rendben? Hívtunk mentőt, nemsokára ideér, de addig ébren kéne maradnod, hogy el tudd mondani, hol sérültél meg. Menni fog?

– Azt hiszem – nyitotta ki a szemét Nándi. Megszorította Matyi kezét és a barátaik felé pillantott. Matyi aprót bólintott.

– Skacok, menjetek vissza a terembe! – szólt rájuk, és különös módon a hangja ezúttal nem remegett. – Pakoljátok össze Nándi cuccait, kérlek, és valamelyikőtök vigye haza! Én bekísérem a mentővel.

Az egész osztály engedelmeskedett Matyinak. Mindannyian visszasétáltak a terembe, néha lopva hátrapillantottak Nándira, de egyikükön sem látszott, hogy tudná, mi fog történni. Egyedül Laci tekintetében látta Matyi a felismerést.

– Köszönöm – suttogta Nándi. Ismét lehunyta a szemét. – Hallgatnak rád.

– Rád jobban. – Matyi hangja megint remegett. – Leszel a párom a szalagavatón? Táncolunk majd együtt?

– Tudod, hogy nem lehet.

– De ha lehetne...

– Akkor igen.

– Végh tanár úr megengedte – suttogta Matyi. Lehajolt és csókot nyomott Nándi homlokára. – Megbeszéltem vele, miután leordította Márk fejét. Megengedte. Csak maradj most ébren, jó? Akkor táncolhatunk együtt.

– Alig várom. – Nándi halványan elmosolyodott, de hiába próbálta kinyitni a szemét, képtelen volt rá. A legfurcsábbnak az tűnt számára, hogy hiába volt megannyi sérülése, cseppnyi fájdalmat sem érzett. Nem fájt sem a karja, ahová Álmos a buzi szót karcolta, sem a feje, ahol Gergő többször is eltalálta a kövekkel. Egyedül az oldalánál érzett sajgó fájdalmat.

– Belső vérzése van – hallott egy ismeretlen hangot. – Össze fog omlani, mire beérünk vele.

– Baszki. – Matyi hangja hisztérikus volt. – Baszki, baszki, baszki.

– Tarts ki, Nándi, rendben? – Az ismeretlen hang tulajdonosa tudta a nevét.

– A kurva életbe már – zihált Matyi. – Nem fogja kibírni, ugye?

Nándi nem értette, miről van szó. Mit nem fog kibírni?

– Attól tartok, nem.

– Baszki. Oké. – Nándi érezte, ahogy Matyi finoman megfogja a kezét. – Kicsim. Anyukádék úton vannak a kórházba, beszéltem velük. A húgod... Bassza meg. A húgod ma kapott egy ötöst tollbamondásra, mert egyetlen helyesírási hibája sem volt. Büszke lehetsz rá. Egyébként nagyon jól áll neked az az öltöny, amit a szalagavatóra választottál, alig várom, hogy ne csak fotón lássalak benne. Kibaszott szívdöglesztő leszel. Szeretlek.

– Szeretlek – suttogta Nándi. Nem értette, Matyi miért egy mentőautóban mondja ki az első szeretleket. Annyi ideálisabb helyszínt el tudott volna képzelni! De úgy érezte, muszáj viszonoznia a vallomást. Fontosnak tűnt. – Álmos vagyok.

Matyi felzokogott, megszorította Nándi kezét.

– Aludj csak! Amikor felébredsz, én akkor is melletted leszek.

Nem ébredt fel.

Félénk

Sosem gondolta volna, hogy a szalagavatóját egy temetőben fogja tölteni. Igaz, arra sem gondolt soha, még a legrosszabb rémálmaiban sem, hogy elveszik tőle Nándit. Nem gondolta, hogy néhány évfolyamtársa gyűlölete ennyire erős, nem gondolta, hogy képesek elvenni egy életet pusztán azért, mert az adott ember kicsit más, mint ők. Nem gondolta, hogy bántani fogják azt, akit mindennél jobban szeret, és soha, de soha nem gondolta, hogy Nándi majd a karjaiban hunyja le a szemét, hogy aztán soha többé ne nyissa ki. Mégis mind megtörtént.

Tudta, hogy az osztálytársai nagy része el sem ment a szalagavatóra. Csabi hiába táncolt volna Emmával, inkább lemondta, és Emma is inkább a barátnőjével volt a szalagavató helyett. Zoli otthon volt, ki sem mozdult a lakásból, Krisztián és Gyula közösen ütötték el az időt, Valterék talán a tanulásba temetkeztek, Laci pedig olyan bátran viselte legjobb barátja elvesztését, mintha mindennapos volna, hogy a szerettei eltávoznak. Matyi azóta képtelen volt a szemükbe nézni, hogy megtörtént, aminek sosem lett volna szabad. Vigasztalhatta volna a tudat, hogy – Márknak hála – Gergő és Álmos, akik már betöltötték a tizennyolcat, börtönbe kerültek, de nem érzett elégtételt. Valójában semmit nem érzett, csupán gyászt és mérhetetlen fájdalmat a szíve tájékán.

Sóhajtva pillantott a sírra. Nem sokkal a temetés után elkészült a sírkő is, így most virágokkal borított földkupac helyett hideg gránittömb állt Matyi előtt, mely ridegen, tárgyilagosan hirdette, hogy alatta – és néhány tonna föld alatt – nyugszik Nagy Nándor, született ezerkilencszázkilencvenöt, meghalt kettőezer-tizenhárom. Matyi szerint a meghalt szócska meglehetősen szarul írta le azt, ami történt. A meghalást ő valami olyasfélének képzelte, melyet Petőfi annyira megvetett. Számára az ágyban, párnák közt való meghalás volt az igazi halál, és ami Nándival történt, azt egyszerű, borzalmas gyilkosságnak tartotta. Persze megértette. Mégsem állhat egy sírkövön cicomás betűkkel, hogy meggyilkolták ekkor és ekkor. Azt sem írhatták rá, hogy meghalt szerelme karjai közt, de még azt sem, hogy szülei a teste fölött zokogtak ki tudja, meddig. Nem írhatták a sírkőre, hogy neki kellett elrángatnia Nándi húgát onnan, nem írhatták rá, hogy szegény kislány nem értette, mi történik körülötte és miért fekszik mozdulatlanul, falfehéren a bátyja, akit a világon mindennél jobban szeretett. Nem. A cikornyás betűkkel a gránitra vésett meghalt szó nem fejezte ki, mennyi gyötrelmet is rejt önmagában maga a meghalás. Mennyi fájdalom marad hátra az élőnek.

– Jól van – sóhajtott fel Matyi. Elővette a rajta lévő öltöny zsebéből a mobilját, keresgélt a letöltött dalok közt, majd halkan elindította azt, amitől pillanatok alatt könnyek szöktek a szemébe. Emlékezett, amikor Nándival először hallgatták ezt a dalt. Koncertre szerettek volna menni, de csak az előzenekart ismerték, és amikor utánanéztek a főzenekarnak, a Youtube ezt a dalt dobta ki az elsők közt. Elindították, elmerültek a zenében, azonnal szerelmesek lettek. Egy pillanatra, talán többre is, úgy érezték, a dal róluk, a szerelmükről szól. Minden szót a magukénak éreztek, minden akkord a szívükig hatolt, ajkukra mosoly kúszott, Nándi feje pedig az ő vállán pihent, pedig korábban sosem történt még olyan, hogy Nándi kezdeményezzen gyengéd gesztusokat. Azt a dalt hallgatva valahogy megtört köztük a jég, elmúlt a feszengés, ami a kapcsolatuk kezdete óta jelen volt bennük, ott és akkor tényleges párrá alakultak. Leomlottak a gátak, eltűntek a múltbéli fájdalmak, és abban a pillanatban nem volt Matyi és Nándi, nem léteztek külön entitásként, csupán együtt, egy nagy egészként.

Matyi elővette a zsebéből a gyűrött rajzot. Egy töltőtollat ábrázolt, ami a Shy szócskát írta le gyöngybetűkkel.

– Ezt neked rajzoltam – tette le a rajzot a sírkőre, majd ráhelyezett egy kavicsot. – Úgy képzeltem, ha nem mentél volna el, ha valami csoda folytán túlélted volna, akkor ezt a mintát rátetováltattad volna a karodra. Akkor is megrajzoltam volna neked, hiába nem kérted volna, és elkísértelek volna egy tetoválószalonba, valószínűleg abba, ahova én is járok. Pistike tetovált volna, nekem is ő csinálta minden tetkómat, és tökéletesen elfedte volna azt a szót, amit Álmos vésett a karodba. Később észre sem lehetett volna venni a hegeket, csak a tetkó látszódott volna, és akkor legalább eggyel kevesebb emlékeztetője lett volna annak a szörnyű napnak. De így... Így csak én gazdagodtam egy újabb tetkóval – suttogta Matyi, és végigsimított a csuklóján lévő tetováláson.

Régen, akkortájt, amikor megismerkedtek azzal a dallal, ami lebontotta a gátjaikat, Matyi mindig elfelejtette az előadót és a dal címét. Volt, hogy matekóra közepén juttatott el egy cetlit Nándinak, és megérdeklődte, mi is volt a címe, Nándi pedig sóhajtva firkantotta le a választ és küldte vissza a cetlit Matyinak. Így most Nándi kézírásával a közös daluk címe foglalt helyet Matyi csuklóján, és valahányszor valaki megkérdezte tőle, miért van rátetoválva, hogy Shy, ő csak félénken mosolyogva azt mondta, ez maradjon inkább az ő titka.