Az égbolt hamuszínű volt. Május volt, kora délután, a fényviszonyok miatt mégis úgy érezte magát, mintha egy téli este volna. A társasház tetején ücsörgött, kilógott a nyitva maradt ajtón, amit János bácsi, az öreg gondnok felejthetett úgy. Nem félt attól, hogy az öreg időközben rájön, elfelejtett valamit, és kizárja őt a tetőre, a szenilis vénember igazából arra sem emlékezett volna, hol lakik, ha nem lenne a kulcstartójára vésve a lakcíme. Ami meglehetősen felelőtlen volt tőle, hiszen ha elhagyja a kulcscsomót, búcsút inthet a lakásában lévő minden értéknek. Mekkora mázli, hogy nem voltak olyan értékei! Emi többször járt már a lakásában, először akkor, amikor János bácsi megkérte, hogy vegye le a szekrény tetejéről a régi kávéfőzőt, mert ő nem éri el, és a térde miatt már létrára vagy székre állni sem bír. Szegény öreg ki tudja, meddig ácsorgott a lépcsőházban, várva, hogy valamelyik szomszédja arra járjon és segítsen neki. De a legtöbben elkerülték János bácsit, hiába próbált beszélgetni velük. A legtöbben levegőnek nézték az öreg gondnokot, aki talán már a társasház felépítése óta ott élt, ki tudja. Erről sosem beszélt senkinek, a társasház lakói mégis úgy érezték, egyidős a házzal. Talán már gyerekkorában is itt élt, a szürke betonfalak közt tengette hétköznapjait, itt segített a szüleinek, itt érte élete első csalódása, itt volt a leginkább boldog. Talán még 1956-ot is itt élte át. Sosem beszélt róla. Sosem beszélt magáról.

Emi emlékezett arra a napra, amikor a társasházba költöztek a szüleivel. Előtte a fővárosban éltek, egy viszonylag külső kerületben, borzalmas környéken. Emi gyakran késő estig volt iskolában, és amikor meg kellett tennie azt a másfél kilométert a buszmegállótól a házukig, mindig kapkodva szedte lábát, és olykor-olykor bizony hátrafordult, hogy megnézze, követik-e. De miután a kisvárosba költöztek, már nem volt ilyen gondja. Emlékezett, hogy lepakoltak a költöztetőautóról, és amíg a szülei elkezdték behordani a dolgokat a társasház előtti járdáról, ő ott állt a bútorok, dobozok mellett, vigyázva, nehogy egy járókelő megfogjon és elvigyen valamit. Ekkor látta először János bácsit.

Az öreg már akkor beszélgetni kezdett vele. Megkérdezte, honnan jött, azt viszont pontosan tudta, hogy melyik lakásba érkezett.

– Kettőbé, ugye? – kérdezte azon a halk, remegős hangján kissé incselkedve, Emi pedig csak bólintott. Hát itt az emberek ennyire tisztában vannak azzal, kikkel laknak egy házban? Ő még a saját emeletükön lakókat sem ismerte a fővárosban! Ez a férfi meg tudta, melyik lakásba költöznek! Őrület.

Emlékezett arra, hogy amikor bement János bácsi lakásába, hogy levegye a szekrény tetejéről a kávéfőzőt, nem mert körbenézni a lakásban. Célirányosan követte a bácsit a konyha felé, nem forgolódott, nem leskelődött. Úgy gondolta, nem illik. Egyszerűen csak a konyhaszekrény elé húzta a rozoga széket – a konyhaszekrény piszkoszöld volt, erre emlékezett –, és óvatosan felállt rá, de a lába legalább annyira remegett közben, mint a széké. Levette a kotyogóst a kredenc tetejéről, és János bácsi törékeny, májfoltos kezébe adta. Aztán leszállt a székről, visszatolta az asztal mellé, udvariasan elhárította János bácsi mindenféle vendéglátásra tett kísérletét, és hazament.

A második alkalommal, amikor János bácsinál járt, a nappaliban kellett segítenie neki. Leszakadt az egyik polc, amin a bácsi könyveket tartott, és mivel nem volt senkije – se gyerek, se unoka, még egy kósza unokatestvér vagy keresztgyerek sem –, Eminek kellett visszacsavaroznia. Ekkor már egy kicsit jobban körülnézett. Hatalmas, ódon szekrény foglalta el a nappali hosszabb falát teljes egészében. Csúnyácska volt, múlt századot idéző. Emi mégis csak ámult.

– Ez még igazi fából készült, angyalom – mondta neki János bácsi. – Nem olyan vacak bútorlapból, mint ezek a mai tákolmányok.

Emi csak mosolygott, és miután visszaszerelte a polcot, megint elutasította a bácsi ajánlatait, hogy maradjon. Még egy pillantást vetett a szekrényre és a mellette álló, hajlott hátú öregemberre, majd intett egyet és kilépett a lakásból.

A harmadik alkalommal nem kellett segíteni János bácsinak. Egyszerűen nyitva maradt a bejárati ajtó, és Emi meg akart győződni arról, hogy minden rendben van. Belépett a lakásba, miközben János bácsi nevét ismételgette.

A hálószobában találta az öreget, az ágy mellett ült egy fotelben, egy fényképalbumot nézegetett, a hallókészüléke ki volt kapcsolva. Igencsak meglepődött, amikor felpillantva Emit látta maga előtt.

– Én... Bocsánat – dadogta a lány. – Nyitva volt a bejárati ajtó, és...

János bácsi csak intett, hogy menjen közelebb. Emi körbepillantott a szobában. Hatalmas, fakeretes franciaágy állt a falnak tolva, mellette az éjjeliszekrényen egy régi könyv, amit talán már csak a jóindulat tartott egyben; annyi bizonyos volt, hogy az évek alatt sokszor fellapozták, gyakran forgatták a lapjait. Látszott rajta.

Aztán Emi tekintete a képkeretekre siklott a falon. Régi típusú, giccses, aranyozott képkeret vonta körbe mindegyik fotót, melyek már meg voltak sárgulva, akár egy öreg könyv lapjai. Némelyik keret csak különböző tájakról készült fotókat foglalt magába, de az, ami közvetlenül az ágy fölött volt, két fiatal férfit ábrázolt, amint a vállukat szorosan a másikéhoz simítva állnak mosolyogva, és tekintetükben csillogó büszkeséggel néznek a kamerába.

Noha a ráncok és a májfoltok akkor még nem voltak a férfi arcán, Emi felismerte a jobb oldalon lévő férfiben János bácsit. A mosolya árulta el. Ugyanaz a visszafogott, kedves mosoly volt, amivel őrá is nézett, mikor először találkoztak: a társasház előtt, a járdán.

– János bácsi, ő kicsoda? – mutatott a képre. A bácsi sosem beszélt még az életéről. Nem olyan volt, mint a többi öreg. Sosem hajtogatta, hogy "bezzeg az én időmben", sosem mesélt háborúról, sanyarú sorsokról, dolgos gyermekkorról, fűkaszálásról, napszámos munkáról, mint a többiek. Sosem beszélt fiatalkora szokásairól, sem arról, hogy mennyire más volt akkor a világ. Ha Emi jobban belegondolt, igazából semmit nem tudott János bácsiról azon kívül, hogy öreg, magányos és egyidős a társasházzal.

– Endrének hívták – motyogta János bácsi, és mindig vidám, öregemberhez képest igencsak csibészes tekintetét ezúttal árnyak lepték el. – Ülj le, angyalom! Mesélek neked egy történetet.

És János bácsi azon a napfényes délutánon egy olyan történetet mesélt, amitől a felhők is sírva fakadtak volna.

Minden akkor kezdődött – mondta –, amikor Endre és ő megismerkedtek az iskolában. Tizenhárom-tizennégy éves csirkefogók voltak, akik épp csak annyira tisztelték a felnőtteket, mint mindenki az ő korukban. Nem is emlékszik, hogyan történt, de egyszer csak, sok-sok hónappal később arra eszmélt, hogy Endre és ő elválaszthatatlanok.

– Olyan volt nekem, mint egy sosemvolt testvér – suttogta János bácsi, és csak később, évek múltán jött rá arra, hogy Endre valójában sokkal többet jelent neki, mint egy testvér. – Akkoriban állapodott meg az összes ismerősöm – mondta. – Még a kis Józsika is feleségül vette azt a lányt, aki után annyira epekedett!

De őt nem vonzották azok a lányok. Nem érdekelte őt a fecsegésük, a szoknyába bújtatott fehér kis lábuk, a mély dekoltázsú, mégis ízlésesen visszafogott blúzaik, a bonyolultan feltűzdelt hajuk. Nem érdekelte őt csilingelő nevetésük, gyermek utáni vágyuk, sőt, még szülei kérlelése sem, hogy állapodjon meg végre, mielőtt elszáll felette az idő.

– Van itt nő, annyi, mint hal a tengerben – mondta neki édesapja. – Te sem leszel már fiatalabb, János.

– Nem kellenek – vágta rá ingerülten, és már rohant is, rohant Endréhez, mert tudta, hogy ő megérti. Hisz még ő sem házasodott meg.

Ketten szöktek el a faluból, éjnek évadján, akkor, amikor még a kutyák is aludtak, és csak rókák és különböző vad ragadozók járták a vidéket, hogy tyúkokat lopjanak az ólakból. Akkor szöktek el, amikor a legsötétebb, a legáthatolhatatlanabb volt az éjszaka. Másnap alkonyatra értek csak egy kisvárosba, ahol betértek az első kocsmába, és ittak a saját egészségükre.

– Akkor készült az a kép is – mutatott János bácsi a falon függő, kopott fotóra. – Akkor még boldogok voltunk.

Azzal folytatta a mesélést, hogy a boldogságuk nem tartott sokáig. Beköltöztek ebbe a lakásba, ketten együtt, és amikor a lakók közt híre ment, hogy a kettőcében lakó két férfi úgy van együtt, ahogy férfiaknak sosem volna szabad, Endre összeroppant a nyomás alatt.

– Hát ennyi a történetem – mosolygott János bácsi szomorkásan. – Így hagyott el engem a boldogság.

Az égboltot villám szelte ketté, kiszakítva Emit az emlékeiből. A lány felkelt, a társasház tetejének széléhez sétált, lenézett. Négy emeletnyi mélység tátongott alatta sötéten, fenyegetően. Hátrébb lépett egyet, majd kettőt, és miközben visszament a lépcsőházba és lebattyogott a kettőbébe, azon gondolkozott, vajon Endre onnan ugrott-e.