Martin csillogó tekintettel figyelte a színpadon táncoló fiút. Amikor az osztályfőnökük bejelentette, hogy megnéznek egy balettelőadást kulturális programként, Martin, ahogy az osztály többi tagja, hallani sem akart róla. Nem értette, miért kéne iskolaidőn kívül bármiféle programra mennie a gyűlölt osztállyal, a balettelőadás pedig különösen unalmas kora esti elfoglaltságnak hangzott. Mégis magára öltött egy elegánsnak csak jóindulattal nevezhető ruhát, amiben a nagymamája ki sem akarta engedni a lakásból, de végül elunta a szópárbajt és Martinra hagyta a dolgot. Most pedig Martin ámulva figyelte a színpadon lévőt. Feketébe volt öltözve, ruhája teljesen a testéhez simult, az előadás kezdetén még rendezett haja mostanra kicsit szétzilálódott, arcán érzelmek ezrei váltották egymást. Martin csak őt figyelte, az ő mozdulatait követte. Nem tudta volna megmondani, hányan vannak a színpadon a fiún kívül, nem tudta volt megmondani, mi történik. Csak a fiút látta, aki pont úgy nézett ki, mint amilyennek Martin a bukott angyalokat képzelte.

Amikor vége lett az aktuális dalnak, Martin hangosabban tapsolt, mint bárki más a teremben, és a következő kezdetekor ugyanúgy arra a különös fiúra függesztette a tekintetét, még egy kósza könnycseppet is kénytelen volt letörölni az arcáról, amikor az érzelmei túlcsordultak. Sosem gondolta volna, hogy egy balettelőadás ilyesféle reakciót fog kiváltani belőle, de ahogy azt már megszokhatta, ezúttal sem tölthetett el egy békés estét anélkül, hogy bárki is bántaná őt.

– Odanézz! – hallotta a közelében ülő osztálytársai egyikének a hangját. – A buzi bőg. Biztos most jött rá, hogy csak akkor fog kelleni egy másik csávónak, ha levágják a farkát.

– Viccelsz? Nincs is farka.

– A fekete ruhásat nézi – szólalt meg egy harmadik. – Tutira bejön neki az a szűk ruha. Fogadjunk, a farkát stíröli. Ha ennek vége, biztos hátramegy megkeresni, és leápolja.

– Undorító – morogta az első. – Ki kéne verni belőle a buziságot.

– Verjük!

Martin arcát eláztatták a könnyek, de ennek már rég nem a színpadon történő dolgok voltak az okai. Felkelt a székéből, ami szerencsére a sor végén volt, így mások zavarása nélkül tudott kisomfordálni a teremből. Keresztülvágott az épület előterén, és az ajtót kilökve egyből az utcára ment. Amikor megérezte arcába csapni a hűvös szelet, kiszakadt belőle a sírás. Könnyeit törölgetve kuporodott az épület falához, nem foglalkozott sem a hideg járdával, sem a hideg fallal mögötte. Remegő kézzel halászta elő a zsebéből a cigijét, és továbbra is remegve gyújtott rá egyre, majd élesen beszívta a füstöt. Egész testében rázkódott a sírástól, cigit fogó kezével törölte le újra és újra a könnyeit, de amikor már sokadszorra égette meg az arcát, igyekezett abbahagyni a könnyek törölgetését és inkább hagyta, hadd folyjanak, hadd váljanak aprócska patakokká az arcán.

Egyik cigi után gyújtott rá a másikra, sorra dobta a mellette lévő kukába a csikkeket, de a sírás nem akart elmúlni. Arra gondolt, amikor az osztálytársai megtudták, hogy meleg. Rajtakapták egy végzőssel csókolózni az iskola épülete mögött. Amíg az a fiú az iskolába járt, Martin nem kapott egyebet, csak undorodó pillantásokat, de ahogy elballagott és Martinék évfolyama lett végzős, minden csak rosszabb lett. Az undorodó pillantásokhoz már gúnyolódások is társultak, és amikor Martin egyedül volt valahol, mindig rászállt egy csapat srác. Márpedig Martin mindig egyedül volt. Két kezén sem tudta volna megszámolni, hányszor verték meg az alatt a hat hónap alatt, amióta tartott a tanév, hányszor dobálták meg őt télen hógolyókkal, amikbe jégdarabokat rejtettek, hányszor hozta a szívbajt a nagymamájára, amikor iskola után vérző sebekkel, lila és zöld foltokkal tarkítva ért haza. De sosem ütött vissza. Vissza kellett volna, tudta nagyon jól, mégis képtelen volt rá. Nem szerette volna bántani az osztálytársait, hiába lett volna képes rá. Nem szerette volna a csalódottságot látni a nagymamája szemében, nem szerette volna elültetni benne a gondolatot, hogy olyanná válhat, mint amilyen az apja. Nem akarta, hogy a nagyija azon gondolkozzon, mikor fogja ő is börtönben végezni.

– Minden rendben? – hallott Martin egy kedves, érdeklődő hangot.

– Ja – morogta fel sem pillantva, miközben újfent letörölte a könnyeit. A cigiről a ruhájára hullt a hamu, dühösen söpörte le.

– Egész biztosan? – kérdezte a hang. – A sírás és a remegés egészen másra enged következtetni.

– Jól vagyok – csattant fel Martin, és felemelte a fejét, hogy dühösen farkasszemet nézzen a fölötte állóval. Sötét, majdhogynem fekete szempárral találta szemben magát, amiben nyoma sem volt szánakozásnak, csupán egy leheletnyi aggodalomnak.

– Ez csak természetes – bólintott a fiú, majd leguggolt Martinhoz. – Hideg van, és eléggé úgy fest, kissé átfagytál. Nem tudom, hol hagytad a kabátodat, de mit szólnál, ha bejönnél velem az épületbe, amíg kitaláljuk, hol lehet?

– A ruhatárban van – morogta Martin.

– Akkor menjünk be érte!

– Hagyjál már!

A fiú leült Martin mellé. Ahelyett, hogy összehúzta volna magán a kabátot, levetette és Martin vállára terítette. Felhúzta a térdét és karba fonta a kezeit, egyetlen szót sem szólt, rá sem nézett Martinra. Meredten nézett előre, kicsivel később pedig a falnak döntött fejjel lehunyta a szemét. Egészen addig így is maradt, amíg meg nem hallotta a hangzavart és nem érezte megfeszülni maga mellett Martin testét. Akkor kinyitotta a szemét és lopva oldalra pillantott. Martin az épületből kilépő csapatot figyelte, akik szerencsére nem vették észre őt. Hallotta, ahogy arról beszélnek, meg kéne verni őt, hallotta, ahogy az osztályfőnökük őket túlharsogva azt kérdezgeti, hova lett Martin, hallotta, ahogy páran visszaszólnak, hogy nem tudják, hol a buzi, és a könnyek, amik lassacskán elapadtak, újból az arcán csorogtak végig. A mellette ülő csendesen figyelte az eseményeket, szívébe mintha tőrt szúrtak volna.

– Gyere, kelj fel! – súgta Martinnak.

– Nem megyek oda hozzájuk.

– Nem is kell. Beviszlek az épületbe. Szépen megnyugszol, aztán megkeressük a kabátodat, és ha készen állsz, hazamész. Rendben?

Martin aprót bólintott. Figyelte, ahogy a mellette ülő felkelt, és amikor felé nyújtotta a kezét, engedte neki, hogy felhúzza a földről.

A hátsó ajtón mentek be az épületbe, a fiú pedig otthonosan mozogva vezette Martint egy aprócska öltözőbe, ahol egy szőke srác ült a telefonját nyomkodva.

– Már azt hittem, elvesztél! – pillantott fel mosolyogva, és látszott rajta, hogy folytatná a mondandóját, de amikor meglátta, hogy a fiú nincs egyedül, zavartan elhallgatott.

– Nálad van a biléta? – fordult a fekete tekintetű fiú Martin felé.

– Aha.

– Kérem!

Martin előhúzta a zsebéből a bilétát, majd a fiú kezébe nyomta.

– Köszönöm – mosolyodott el, majd a szőke felé fordult. – Dávid, megkérhetlek arra, hogy elhozd a kabátját a ruhatárból?

A Dávid nevezetű aprót bólintott, felkelt, elvette a bilétát, és kisétált az öltözőből, Martin pedig kettesben maradt a fekete tekintetűvel.

– Egyébként Norbi vagyok – nézett rá a fiú. – Te pedig...

– Méhes Martin.

– Elmeséled, mi történt? – ült le Norbi az egyik székre, és intett Martinnak, hogy nyugodtan foglaljon helyet ő is. Martin pedig elhadart mindent. Mesélt a homofób osztálytársairól, a sok-sok beszólásról, arról, mennyire elege van abból, hogy a szülei és a szexuális orientációja alapján ítélik meg, és ki tudja, mi mindent mondott még el. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha megnyitott volna egy csapot, amit aztán képtelen volt elzárni. Az egész életét elmesélte Norbinak, csak néha hallgatott el egy pillanatra, amíg újra és újra felidézett magában valami múltbéli eseményt, ami még mindig mázsás súlyként nehezedett a lelkére. Ahogy egyre többet beszélt, érezte, ahogy az a hatalmas súly, amit mindig valamiféle szögesdróttal bevont sziklának képzelt el, most szép lassan legördült a szívéről, hagyva ugyan rajta sebeket, de korántsem olyan mélyeket és gyógyíthatatlanokat, mint azt korábban gondolta.

Mire befejezte a mondandóját, a könnyei elapadtak, a szomorúsága elpárolgott. Norbi a kezét szorongatta, de Martin nem tudta volna megmondani, mikor kulcsolta a kézfejére az ujjait. Felpillantott a kezéről, és amikor Norbi sötéten csillogó szemébe nézett, elmosolyodott.

– Sosem láttam még csodálatosabbat annál, mint ahogy táncoltál – súgta.

– Köszönöm – motyogta Norbi piruló arccal, amivel őszintén meglepte Martint. Ő valamiért úgy képzelte, Norbi hozzászokott már a dicséretekhez, de ez a reakció épp az ellenkezőjére engedte következtetni.

Nem sokkal később, amikor a szőke, akinek Martin elfelejtette a nevét, visszaért a kabáttal, Martin magára vette azt. Látta, ahogy Norbi tekintete végigsiklik a farmerdzsekin, ami nem volt éppen téli viselet, csakhogy Martint ez a legkevésbé sem foglalkoztatta. Norbit figyelte, aki viszont a dzsekin lévő kitűzőket nézte. A szivárványt hányó törpéről a békejelet mutató kézre siklott a tekintete, onnan a happy homo feliratúra, végül pedig a legnagyobbra, amin a Smile, if you're gay felirat állt. Norbi elmosolyodott.

– Hát akkor... Kösz mindent – mormolta Martin. – Ideje mennem, mert az ofőm már így is le fog cseszni holnap.

– Ha a kopasz, szemüveges férfire gondolsz a nagy csapat hangoskodó sráccal, ő még odakint van – mondta a szőke. Martin felsóhajtott.

– Csúcs. Még egyszer kösz.

Intett és elindult kifelé. Rövid ideig bolyongott a folyosókon, de végül eltalált addig az ajtóig, amin Norbi bekísérte. Vett egy mély lélegzetet, felkészítette magát arra, ami rá vár, majd kilépett a hidegbe, és mintha minden teljesen rendben volna, az osztályához sétált. A hátsó ajtó nem csukódott be mögötte, bár ő ezt nem vette észre, ahogy az onnan őt figyelő Norbira sem lett figyelmes.

– Méhes Martin! – hallotta Norbi a tanár hangját, amikor Martin odaért a csapathoz. – Hol az ördögben voltál?

– Tudja, tanbá, valamelyik gyökérnek volt az a kurva jó ötlete az előadás alatt, hogy hátra kéne mennem leápolni az egyik táncost, szóval hátramentem és leápoltam – vont vállat Martin, és nem törődve a tanára dühös arckifejezésével rágyújtott, majd nemes egyszerűséggel az arcába fújta a füstöt. – Akkor mi lesz? Megyünk vagy itt éjszakázunk?

Mentek. Norbi még percekig állt az ajtóban, figyelve azt a helyet, ahol az osztály állt korábban, és azon gondolkozott, vajon hány alkalommal rejtette poénok mögé a valódi érzelmeit ez a különös fiú.

***

– Szia, nagyi! – Martin az előszobából kiabált be a lakásba, amikor hazaért. A dzsekijét a fogasra akasztotta, lerúgta a cipőjét, majd a nappaliba ment. A nagymamája a tévében nézett valami rémes sorozatot, miközben kötögetett, Martin pedig egy gyors csókot nyomott a feje búbjára, majd lehuppant mellé.

– Milyen volt az előadás? – kérdezte a mamája.

– Egész jó – vont vállat a fiú. – Asszem, volt egy szerelem első látásra érzésem.

– Kedves fiú?

– Az – bólintott Martin. – Az egyik táncos, Norbi a neve. Amikor megláttam táncolni, még a lélegzetem is elállt, nagyi! Kibaszottul gyönyörű volt. Beszélgettünk is egy kicsit, szimpatikus srác.

– Randira hívtad?

– Dehogy hívtam.

– Elkérted a telefonszámát?

– Ez a huszonegyedik század, nagyi, elég bejelölnöm Facebookon, nem kell ide telószám.

– És bejelölted már?

– Hát... Nem.

– Miért nem?

– Mert balfasz vagyok – hunyta le a szemét Martin. – Nem tudom, mi a vezetékneve.

Martin nagymamája mosolyogva megütögette az unokája térdét.

– Jól van, nem csalódtam benned. Vérbeli  Méhes vagy.

– Kösz, én is szeretlek. Most mit csináljak?

– Mint mondtam, vérbeli Méhes vagy.

– Ja, vágom. Vérbeli Méhes, szóval balfasz.

– Meglehet. De egy vérbeli Méhes helyrehozza a hibáit – kacsintott Martinra a nagymamája.

***

Kovács Norbert a profilképén is táncolt. Játszi könnyedséggel, a pillanatba fagyva, mégis úgy tetszett, mintha bármely pillanatban életre kelhetne a kép. Martin megbabonázva figyelte, észre sem vette az értesítőt, amit akkor kapott, amikor Kovács Norbert visszaigazolta, hogy ismeri. Csak nézte, nézte a képet, majd önnön tetteiről tudomást sem véve nyomott rá a tetszik gombra, lépett a következőre, amit szintén szájtátva nézett percekig, noha Kovács Norbert azon csak mosolygott, nem táncolt. Arra a képre is nyomott egy tetsziket, ahogy az összes többire is, és csak akkor jött rá, micsoda hibát vétett, amikor egy Messenger buborékban felugrott neki a fiú profilképe.

Kovács Norbert
Szervusz!
Szabad tudnom, mi okból nézed az öt évvel ezelőtti képeimet?

Méhes Martin
csá
nemtom
unatkozom

Kovács Norbert
Nos, Martin, meglehetősen érdekes tevékenységet folytatsz unatkozás közben.

Méhes Martin
és még a felét sem tudod

Kovács Norbert
Parancsolsz?

Méhes Martin
baszki
jézusom
most esett le
ez hogyan hangzott
NEM ÚGY ÉRTETTEM!!!!!!!

Kovács Norbert
Ezesetben talán nem tiltalak le az elkövetkezendő néhány percben.
Hogyan találtál meg?

Méhes Martin
vérbeli Méhes vagyok

Kovács Norbert
Azaz?

Méhes Martin
azaz vagyok olyan balfasz
hogy ne kérdezzem meg a vezetéknevét
a srácnak
akit randira akarok hívni
de vagyok olyan elszánt
hogy órákig kutassam a Norberteket a facebookon
hátha az egyik ő lesz

Kovács Norbert
Ez is egy megoldás. De a tegnapi előadás Facebookos eseményénél is fel vannak sorolva a fellépők.:)

Méhes Martin
...
szexi
jól táncol
és okos
oké
bírlak
szóval randi?

Kovács Norbert
Ha jól látom, a legkevésbé sem vagy visszafogott típus. Viszont a szimpátia valami furcsa, egyelőre számomra is érthetetlen okból kifolyólag kölcsönösnek bizonyul, így rendben van, elmehetünk egy randevúra.

Méhes Martin
csúcs
másfél óra múlva?
a kossuthon a józsef attila szobornál?

Kovács Norbert
Ott leszek.

***

Kovács Norbert a József Attila szobor mellett ülve hagyta tökéletesen figyelmen kívül azokat a turistákat, akik miatta nem tudták a szobrot fotózni. Néhányan persze megpróbáltak úgy képet készíteni a híres költő másáról, hogy Norbi ne látszódjon, de volt egy fiú, aki inkább fotózta őt, mint a szobrot. Ő persze nem turista volt.

– Martin, ha már elég képet készítettél, akár köszönhetnél is – mondta Norbi fel sem pillantva a kezében lévő könyvből.

– Bocs! – vágta zsebre Martin a telefonját, majd felsétált a lépcsőn és Norbi mellé ült. – Csá.

– Szia.

– Mi jót olvasol?

– József Attilát. Stílusosan – mosolyodott el Norbi. A Külvárosi éj egy viseltes példányát fogta a kezében, ami az Ülni, állni, ölni, halni című versnél volt kinyitva. – Ez az egyik kedvenc költeményem.

– Felolvasod? – mormolta Martin a Duna vizét nézve.

– Nem.

– Nem?

– Nem. Verseket felolvasni meglehetősen rémes dolog. Szavalni őket sokkalta kellemesebb. – Norbi mosolyogva kelt fel és állt egy lépcsőfokkal feljebb. Úgy tartotta a könyvet, hogy tudja olvasni a szöveget, noha már rég kívülről tudta azt, és hangosan szavalni kezdett, nem törődve az elhaladtukban lassító, majd megálló és videózni kezdő emberekkel. – Ezt a széket odébb tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, zsákomat a völgybe rázni...

Norbi gyönyörűen szavalt. Martin úgy hallgatta, ahogy előző nap nézte: ámulattal, teljesen lenyűgözve. Volt valami Norbiban, maga sem tudta volna megmondani, mi, de csodálatosnak tartotta. Úgy tetszett számára, akármit is csinál ez a fiú, az mindenképpen varázslatos. Ha táncol, az ember másfelé sem tud nézni, csak őrá. Ha egy József Attila szobor mellett ülve verseket olvas, úgy olvad bele a környezetébe, hogy mégis magára vonja a figyelmet. Ha ugyanezen szobor mellett állva teljes beleéléssel verset szaval, a járókelők köré gyűlnek és videózni kezdik, Martin szíve pedig hevesebben kezd dobogni, mint ahogy egy lefutott maraton után dobogna. Egyetlen szó jutott eszébe Norbit figyelve: eksztatikus.

– Hű! – mosolyodott el, amikor Norbi végzett a szavalással. – Oké, kérem a kötetet, én jövök!

– Tessék?

– Elszavalok egy verset én is, bár tutira nem lesz olyan jó, mint ahogy te szavaltál.

– Miért?

– Miért ne? – vont vállat a fiú. – Nem terveztem konkrét programot, szóval legyen a versszavalás a program.

Amikor Norbi átnyújtotta neki a könyvet, Martin lapozni kezdte a megsárgult lapokat. Átlapozta a Magad emésztőt, az Ajtót nyitokot, és még számtalan verset, végül pedig megállt annál, amit cím alapján megfelelőnek vélt.

– József Attila – kezdett bele. – Levegőt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.

A két fiú órákig szavalt a szobor mellett. Véletlenszerű verseknél nyitották ki a könyvet, átolvasták, majd elszavalták őket, a járókelők pedig jöttek-mentek. Többen is megálltak hallgatni őket, volt, aki le is videózta egy-egy vers elszavalását, de előbb-utóbb mind továbbálltak, és mire beesteledett, már csak Norbi és Martin maradt, akik – hiába az utcalámpák fénye – nem látták már megfelelően a betűket, így végül felhagytak a verseléssel.

Martin elkísérte Norbit a Margit hídnál lévő villamosmegállóba, de legalább három villamost hagytak elmenni, miközben szótlanul álltak egymás mellett.

– Nagyon jól éreztem magam – törte meg végül Norbi a csendet.

– Én is. Én... Köszönöm. A tegnapit.

– Én pedig a mait – mosolyodott el Norbi, majd a kezében lévő könyvre pillantott. Rövid ideig tanulmányozta a borítót, a feketével rajzolt épületet és a narancssárga körben lévő szöveget, a lila és kék égboltot, majd felpillantott azzal a szándékkal, hogy Martint is épp olyan tüzetesen tanulmányozza, mint kedvenc kötete borítóját, de számításait keresztülhúzta, hogy még csak pislogni sem volt ideje, Martin máris az ajkára hajolt.

Szokatlan csók volt. Az eddigi tapasztalatok alapján Norbi egy fékezhetetlen fiúnak gondolta Martint, aki képtelen visszafogni magát, a csók mégis olyannyira lágy volt, hogy Norbi már abban is kezdett kételkedni, valóban megtörténik. Martin ajka puhán, finoman ért az övéhez, Norbi érezte rajta a séta közben elfogyasztott csokit, ami ki tudja, mióta lapult már Martin kabátzsebében.

Lehunyt szemmel adta át magát a csóknak, kizárta a körülöttük lévő világot, az autók dudájának hangját, a villamos csikorgását, a közelükben hangoskodó fiatalok kiáltásait. A teste megremegett, amikor Martin végigsimított az arcélén; úgy érezte, elhagyja minden ereje, és kénytelen volt fél kézzel erősen Martin vállába markolni, hogy ne rogyjon össze tulajdon testének súlya alatt. Végül lassan hátrébb húzódott.

– Módosítanám korábbi kijelentésemet – suttogta. – Csodálatosan éreztem magam ma.

***

Szavalóbajnok:3
Felvettek!

Martin<3
omg
kajakra?

Szavalóbajnok:3
Igen.

Martin<3
de
várjál már
elsőre????
hát az ritkább
mint a fehér holló

Szavalóbajnok:3
Elsőre!

Martin<3
behűtöm a pezsgőt
kell az ünnepléshez még valami?

Szavalóbajnok:3
Te.

Martin<3
ja azt vágom
rajtam kívül

Szavalóbajnok:3
Tejszínhab.

Martin<3
uhh
megkajáltam az epret
amíg nem voltál itthon
szóval...

Szavalóbajnok:3
Ki mondta, hogy ahhoz kell?:)

Martin végül elfelejtette behűteni a pezsgőt.