(S/n)

Miután becsukódott Dipper és az ismeretlen, szőke fiú mögött az ajtó, végre fellélegezhettél egy kicsit. Remélted, hogy hamar visszajönnek, hogy megtudd, mégis mi folyik itt, ám egyben örültél is, hogy hagynak időt töprengeni az eddig hallottakon.

Meredten bámultad az ajtót, ahol Dipper és az állítólagos Will kisétált.

Még hogy Will...!

Szerettél volna hinni Dippernek, de nehéz volt elképzelni, hogy Will... nos, hogy olyan, amilyennek Dipper mesélte. Hogy valóban mindenkit halandónak hív... hogy ilyen hirtelen, szinte a semmiből bukkant elő... meg úgy összességében volt valami furcsa érzésed vele kapcsolatban. Mikor az ágyad mellett állt, csupán egyetlen pillanatra kaptad el aranyló tekintetét, mire a gyomrod szaltózott egyet benned, és a szíved a torkodba ugrott. Életedben nem láttad még őt, és mégis, olyan volt, mintha már ismernéd őt valahonnan, sőt, mintha egyenesen közös múltatok lenne - és ez mind egy pillanat alatt rohant át rajtad!

Valami nem stimmelt itt...

Lassan feltápászkodtál az ágyadban. Ujjaiddal hosszan végigszántottad a (h/sz) tincseidet. Ahelyett, hogy Willen töprengenél, inkább felidézted magadban, hogy mégis hogyan kötöttél ki alig huszonnégy óra alatt egy vadidegen lakás egyik ágyában. Jóleső érzéssel töltött el olyasvalamire gondolnod, amit már tudtál.

Emlékeztél, hogy Dipper hazahozott az esti sikertelen telefonkeresés után. A füledben csengtek Mabel aggodalmas kérdései, Dipper megkönnyebbült szavai. Bőröd emlékezett a hideg szél okozta borzongásra, a nyirkos fűre, mikor botladozva lerogytál a kimerültségtől... és emlékezett a vörös izzásra és a szívó bizsergésre, ami elöntött, mikor a cilinderes háromszög-szobor kezéhez értél az erdőben...

A szobor...

A szobában sötét volt.

Míg egy tompa, kék izzás fel nem hunyorgott a semmiben. Csupán egyetlen apró tény volt még furcsább ennél.

A kék fény belőled jött.

Jobb tenyered váratlanul felforrósodott. Döbbenettel figyelted, ahogy a bőröd alatt a kék fény lüktetésnek indult, átvilágítva az inakon és az ereken, míg csak a kézfejed csontjainak sziluettjei maradtak láthatóak. Mintha csak röntgensugár érte volna jobb kézfejed. Mindössze annyi különbség volt, hogy a kék fény belőled áradt.

A lélegzeted is elakadt a csodálkozástól. A fény lassan terjedt, felkúszva az ujjaidról a tenyered közepéig. Gyönyörű volt, de ugyanakkor volt benne valami ijesztő is.

De mégis, hogyan lehetséges ez?!

Ámulva szemmagasságba emelted remegő kezedet és megforgattad, hogy alaposan megszemlélhesd minden irányból. A kék fény nem állt meg a jobbodnál, hanem lassan terjedni kellett, végigpulzálva az alkarodon, a vállad irányába, egyre feljebb és feljebb, egyre fenyegetőbbé válva.

Már korántsem volt gyönyörű. Épp ellenkezőleg: félelmet ébresztett benned a lassú, mélykék lüktetés. Úgy festett, mintha egy kéken pulzáló medúza növekedne odabent, lassan, feltartózhatatlanul.

Vagy egy kék láng forrósítaná fel a testedet.

Ijedten figyelted, ahogyan a fény felkúszik a jobb karodon. Riadt gondolat suhant át az agyadon, aminek hatására a szíved kihagyott egy ütemet.

A kék fény egyenesen a szíved felé tartott...

Kopogás hallatszott az ajtón.

A tekintetedet az ajtóra kaptad, majd vissza a kezedre. Nem, ezt Dipperék nem láthatják meg...

- Egy pillanat!

A kimerültségedet elfelejtve felpattantál az ágyadból, és rázogatni kezdted a kezed. Nem tudtad, hogy mire vártál; hogy a testedben lanyhán villódzó kék fény hirtelen eltűnik, vagy hogy a karodból visszasüllyed a jobb tenyeredbe, de ennek ellenére folytattad a rázogatást.

- Mi lesz, tűnj már el! - sziszegted idegesen, az ajtó felé pillantgatva.

Ha a fiúk ezt meglátják...

- Minden rendben, (S/n)? - Dipper hangjában aggodalom csengett, de épp nagyobb gondod is volt annál, mint hogy válaszolj neki.

Egyre ingerültebben folytattad a rázogatást, mikor feltűnt valami új.

Immár a bal ujjaid begyét is lassan kékké színezte a már ismerős, felgyúló fény...

- (S/n)? Minden rendben? - Dipper hangja furcsán távolinak tűnt.

A szemeid elé kaptad a bal tenyeredet, de olyan hevesen, hogy a közvetlen közeledben álló asztali lámpa a lendülettől csörömpölve földet ért. Rá se hederítettél.

A kék fény immáron kétszeres sebességgel terjedt benned. Beáradt a vénáidba, át a lábadon, fel a hajad tövéig, a bordáidat súrolva. Látásod elhomályosult. Lábaid elgyengültek, és nagyot puffanva az ágyra zuhantál. A halántékodba kínzó fájdalom nyilallt, de olyan erősen, hogy sikítanod kellett tőle. A torkodat szétszakította a sikoly, benned rezgett, s a kék fény a szívedtől alig két ujjnyira lüktetett benned, lassan csúszott fel a tüdődre, míg végül el nem árasztotta minden porcikádat, minden apró sejtedet, s már úgy érezted, hogy nem vagy más, csak a lüktető, mélykék, izzó energia...

Bill

Ahhoz képest, hogy gyengébb volt egy általános embernél, és hogy a bosszúhoz, na meg a világ leigázásához szükséges erő egy halandó lány testébe volt bezárva, Bill mégis meg volt elégedve a helyzet alakulásával. Furcsa megkönnyebbülés árasztotta el most, hogy megtudta, mi történt vele azon az éjszakán, és hogy hova tűnt az ereje.

Szerencséje van, hogy egy ilyen manipulálható, halandó lány testébe került az erő. Elvégre, egy ilyen naiv kislány tökéletes alanya lehet egy újabb bábnak, amivel elszórakozhat...

Igen. A buli kezdett ismét beindulni.

Csupán egyetlen dolog volt, ami aggasztotta őt. Bill a mellette álldogáló, nála majd egy fejjel alacsonyabb fiúra sandított. 

Valahogyan feszélyezte, hogy Dipper ennyi mindent tud vele kapcsolatban. Szinte már kiszolgáltatva érezte magát mellette.

Egyetlen szerencséje volt: hogy a fiúnak fogalma sincs arról, hogy mi a másik mód az alkun kívül, amivel kiűzhetné a lányból a démoni erőt. Ha még azt is tudná, akkor aztán tényleg nagy pácban lenne...

Csak remélni tudta, hogy el tudja majd oltani a fiú kételyeit, és rábólint az alkura, amit a lánnyal köt majd, hogy visszakaphassa az erejét... hogy azután káoszba boríthassa a világot.

Erre a szép gondolatra elmosolyodott.

Valahogyan muszáj lesz megtalálnia a módját, hogy Dipper belemenjen az alkuba, méghozzá egy olyanba, ahol ő diktálja a szabályokat.

El se tudta mondani, mennyire kívánta már a káoszt.

Bill elmélázva meredt a távolba, kezét még mindig az ajtó kilincsén tartva.

- Van valami gond, Cipher?

Bill tekintete Dipperre suhant. Megrázta a fejet.

- Nem, dehogy, csak... elbambultam - Szemei az ajtókilincsen nyugvó kezén állapodtak meg. Sóhajtott, és míg lassan lenyomta a kilincset, így szólt: - Menjünk, mondjuk el a halandónak, hogy mi a helyzet...

- Várj! - szakította félbe Dipper. Bill felvonta a szemöldökét, de azért készségesen levette a kezét a kilincsről.

- Mi az?

A fiú nem válaszolt. Dipper egyszerűen az ajtó elé lépett, és Bill előtt átnyúlva halkan koppantott párat a falapon. Bill meglepetten figyelte.

- Ez most komoly? - kérdezte, és egy hitetlenkedő félmosoly ült ki az arcára. - Hiszen nincs öt perce, hogy kimentünk onnan. Minek bekopogni?

Dipper vállat vont. - A kopogás elengedhetetlen. Pláne, ha egy hölgy várakozik a túloldalon.

Bill megforgatta a szemeit. Még hogy egy hölgy! Most már egészen biztos volt a fiú szándékaiban. A vaknak is szemet szúrt volna, hogy Dipper miért is akarja olyan kétségbeesetten meggyógyítani a lányt.

Bill megcsóválta a fejét. Fenyőfa képtelen felfogni, hogy az érzései csak elgyengítik őt.

Még szerencse, hogy a démonoknak nincs szívük...

Épp makacsul igyekezte figyelmen kívül hagyni a saját szívdobogását, mikor is megjött a válasz a kopogásra:

- Egy pillanat! - A halandó lány hangja meglepően erőtlenül szűrődött át az ajtón, és egészen úgy hangzott, mintha meg lenne rémülve.

Dipper mellette összehúzta a szemöldökét, és rápillantott. Bill megvonta a vállát.

- Minden rendben, (S/n)? - kérdezte Dipper, közelebb hajolva az ajtóhoz.

Semmi válasz.

- (S/n)? Bemehetünk? - szólalt meg Dipper aggodalmaskodva. Még Bill is hegyezni kezdte a fülét.

Ledermedve álltak az ajtó előtt, de választ nem kaptak.

Hirtelen hatalmas csörömpölés hallatszott az ajtó túloldaláról. 

Majd egy tompa puffanás.

Végül egy velőtrázó sikoly.

Bill arra eszmélt, hogy Dipper meglepően nagy erővel, hevesen félrelöki őt az útból, és kopogás nélkül feltépi az ajtót. Mind a ketten berontottak a szobába.

Bill sok különös dolgot látott már az életében, de ehhez foghatóan hátborzongatót talán még soha.

(S/n) szétterülve lebegett az ágya felett, akár egy vízi hulla. Haja vízesésként omlott alá, végtagjai ernyedten lógtak a levegőben, mintha csak a köldökénél fogva lelógatták volna a plafonról. Lassan forgott körbe-körbe, és végig kék fény pulzált egész testéből. Mikor a feje a forgásban feléjük ért, Bill látta, hogy mind a két szeme fennakadt. Falfehér arcából csak a tejszínű szemfehérje bámult vissza rájuk.

Dipper habozás nélkül megindult felé, de Bill karjával elállta az útját.

- Mit csinálsz, engedj oda! - tajtékzott Dipper, és igyekezett kikerülni az akadályt, de Bill erősen tartotta a karját.

- Ne, Fenyőfa. Veszélyes lehet. Inkább ne avatkozz bele!

- Azt akarod, hogy végignézzem, ahogyan meghal?!

- Nem fog meghalni... legalább is nagyon remélem - egészítette ki Bill, mire Dipper dühösen ellökte maga elől a karját, de Bill gyorsabb volt. A szőke démon megragadta a fiú csuklóját, és vasmarokkal szorította őt. - Gondok vannak a füleddel, fiú? Ne menj oda! Várjuk meg, míg vége lesz. Nem lesz baja... remélem.

- Nem remélsz te semmit, Cipher! - sziszegte Dipper. - Azt akarod, hogy meghaljon!

- Hogy elveszítsem vele együtt az erőmet is? Gondolkozz, kölyök!

- De ha meghal, Cipher, én esküszöm...

- Ha most odamész, te fogsz meghalni, nem ő - Bill olyan könnyedén mondta ezt, mintha csak jó reggelt kívánna neki. - Nekem mindegy, hogy mit csinálsz magaddal, de tényleg. Hidd el, cseppet sem hiányoznál, sem te, sem a nevetséges fenyegetőzéseid. De még szükségem van rád, szóval nem hagyom, hogy az ostobaságod miatt elveszítselek. Világos?

Dipper felemelte a fejét, hogy tekintetük találkozhasson.

Bill sosem tudott igazán mihez kezdeni az emberi érzelmekkel. Pláne a könnyekkel. De ó, hogy mennyire imádta nézni a könnyeket az emberek szemében! Csak kacagni tudott mások szenvedésén, nevetve nézett mások kíntól eltorzult arcára, élvezettel szemlélte a bánat, a gyötrelem és a fájdalom végtelen palettájának kegyetlen játékát az embereken, de most... 

Most valami azt súgta, hogy ez alkalommal nem kéne Fenyőfa barna, könnyfátyol lepte szemeibe nevetnie.

Bill megcsóválta a fejét.

- Csak... ne, jó? - sóhajtotta Bill a szavakat, mintha nem is ő mondaná őket, hanem a szavak szöknének ki belőle.

A fiúból teljesen elpárolgott a korábbi harag. Immár csak a félelem maradt benne. Barna tekintete Bill egyik szeméről a másikra ugrált. Olyan riadt tekintettel nézett rá, akár egy csapdába csalt őz.

És azok az átkozott könnyek még mindig ott csillogtak a szeme sarkában...

- Mi történik vele, Bill? - suttogta rémülten.

Billnek elakadt a lélegzete. Nézte azokat a rémült, mogyorószín, oly gyermeki szemeket, amik egy férfi arcából bámulták őt; a kristálykönnyeket, amik csendesen visszahunyorogtak rá - és a fiú mögött tehetetlenül lebegő, kéklő energiától izzó lányt.

Bill nem tudott mihez kezdeni ezekkel a képekkel. Megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs. Talán túl sok neki az erőm. Nem bírhatja el a teste - Bill meglepetten vette észre magán, hogy ő is suttog. - Életemben nem láttam még ehhez hasonlót.

- Akkor honnan tudod, hogy nem lesz baja?

- Nem tudom.

Dipper elfordította a fejét, és többet nem nézett rá. Csak a lebegő (S/n)-t figyelte, mintha a puszta akaratával képes lenne visszahozni őt.

Hogy a halandók milyen kis naivak tudnak lenni!

De azért Bill se vette le a szemeit a lányról.

Még vagy két hosszú percig álltak ott, teljesen tehetetlenül, néma csendben. Bill arany tekintete (S/n) arcán függött, és úgy szuggerálta őt.

Gyerünk, kislány, mi lesz már? Elég ebből. Még kikészíted itt nekem Fenyőfát...

Bill Dipperre pillantott. A fiú rémülettől vegyes áhítattal nézte a lányt.

Bill nem tudta felfogni, hogyan lehet így nézni valakire. 

A biztonság érdekében Bill még mindig fogta a fiú csuklóját. Belebizsergett a bőre, annyira szorította.

Végtelennek tetsző hosszú idő múltán a kéken pulzáló ragyogás kihunyt. (S/n) egy pillanatig megdermedt a levegőben, majd könnyedén lehullott onnan, mint egy rongybaba. A matrac megnyikordult alatta. A lány szemei csukva voltak. Feje lelógott az ágyról.

Bill elengedte Dipper csuklóját, mire a fiú rögtön a lány mellé rogyott. Dipper óvatosan a lány nyakára helyezte két ujját. Míg az egyik kezének ujjai (S/n) nyakán voltak, a másikkal durván kitörölte a lecsordulni készülő könnycseppeket barna szemeiből.

Bill félredöntött fejjel figyelt. Dipper könnyes pulóverét nézte. Rémesen butának érezte magát.

- Mit csinálsz? - kérdezte halkan. Úgy érezte, muszáj megszólalnia. Amúgy is gyűlölte a csöndet, de most egyenesen égette a bőrét.

- A pulzusát mérem - vetette oda hanyagul Dipper.

- Ó, vagy úgy - Bill az ajkába harapva bólintott. Hirtelen semmi okos nem jutott az eszébe. - Na és, hogy megy?

Dipper lepisszegte őt, és most már a lány orra felé tartotta a kézfejét.

- Most meg a kezedet szagoltatod vele? - találgatott Bill.

- A légzését figyelem... Én komolyan azt akartam neki beadni, hogy te orvostan hallgató vagy? - mormogta inkább csak magának Dipper.

Bill nem vágott vissza, csak némán nézte, ahogyan Dipper (S/n)-t vizsgálja. Hirtelen teljesen haszontalannak érezte magát, s egy egészen szokatlan, rossz érzés terpeszkedett a mellkasára és szorította el a torkát. Rém idegesítő volt, de sejtette, hogy mi lehet ez az érzés.

Azonban a világért sem vallotta volna be magának, hogy aggódik (S/n)-ért... vagyis, pontosabban az erejéért, ami benne lakozik.

De mégis...

Bill Dipper könnyeire gondolt, és a hévre, amivel képes lett volna a lányhoz rohanni, csak azért, hogy megmentse őt.

Igen... egészen nyilvánvaló volt, hogy Fenyőfa miért akarja ilyen kétségbeesetten meggyógyítani a lányt.

És mintha kezdte volna kapisgálni ezt.

Hagyta, hogy a keserű íz ráterpeszkedjen a torkára. Csöndben figyelte, ahogyan Dipper (S/n) körül fontoskodik, nézte a lány ernyedt végtagjait, és végül a jobb kezén akadt meg a tekintete. Bill nem tudta pontosan, mit néz rajta annyit.

Azon kapta magát, hogy elképzelte, vajon milyen érzés lehetne rendesen megfogni a lány kezét, és nem csak egy pillanatig végigsimítani rajta.

Bill elűzte a fejéből a képet, és inkább a lány arcát nézte tovább.

Hirtelen észrevette, hogy (S/n) lassan nyitogatni kezdte a szemeit.

- Hé, Fenyőfa, úgy látom, a hercegnőd kezd magához térni - jegyezte meg epésen Bill.

Dipper rögvest leguggolt hozzá, és lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan lassan kinyílik a lány (sz/sz) szeme. Bill érezte, ahogyan a fojtogató érzés eltűnik a torkából és a mellkasából.

- Minden rendben, (S/n)? Hogy érzed magad? - Dipper hangja lényegesen könnyedebb volt, habár Bill felfedezte az árnyalatnyi aggodalmat benne.

(S/n) a fejét masszírozva ült fel az ágyban és nem túl tiszta tekintettel nagy nehezen beazonosította az irányt, ahonnan Dipper beszélt hozzá.

- Igen, persze... minden oké... csak nagyon fáj a fejem.

- Nem csodálom. Jó nagyot estél - jegyezte meg Bill. Örült, hogy végre mondhat valami hasznosat is.

A lány ráemelte tekintetét. Billnek a torkában ragadt a levegő. Bill mintha még mindig fel vélte volna fedezni a lány szemeiben a kék energia halvány szikráit...

- Estem?- vonta fel a szemöldökét (S/n). - Honnan?

- Nem emlékszel, hogy mi történt, (S/n)? - kérdezte finoman Dipper.

A lány elgondolkodott egy pillanatra.

- Dehogynem - felelte lassan. - Az erdőben voltunk, és a telefonomat kerestük.

- Nem, nem arra - rázta a fejét Dipper. - Ami épp az előbb történt.

A lány felvont szemöldökkel pillantott rá.

- De, bemutattad Willt is - bökött a fejével Bill felé. Billnek összeugrott a gyomra. - Az unokatesódat, ha jól emlékszem.

Bill és Dipper szótlanul összenéztek.

- Van valami baj? - firtatta (S/n). - Olyan furcsán viselkedtek.

- Elmondod neki te, Fenyőfa?

Bill arra számított, hogy Dipper a maga jellegzetes mozdulatával beletúr a hajába, és sóhajtva belefog a mesélésbe: hogy Will valójában csak egy mese, hogy ő egy álomdémon, csak éppen az ereje (S/n)-ben lakozik...

Bill valahogyan alig várta, hogy rendesen bemutatkozhasson.

De aztán Fenyőfa csak megvonta a vállát, és nevetgélni kezdett zavarában.

- Komolyan, Will, egyre furcsábban viselkedsz! Megártott az orvosi, vagy mi van? - kérdezte Dipper, látványosan feszengve kínjában.

Bill összeráncolta tökéletes ívű szemöldökeit. Mégis mit művel ez a fiú?

- Mi az, kölyök, miért nem mondod el, hogy mi történt? - vonta őt kérdőre Bill, mire Dipper újból kényszeredetten felnevetett.

- Miért, történt valami fontos?

- De hát az előbb...

- Az előbb megbeszéltem Bill... izé, Willel, hogy a szobája ott lesz az enyém mellett. Csak elmentünk bepakolni, és... öhm, ja. Ez történt.

Bill nem hitte el, amit hallott.

Most komolyan, mi üthetett Fenyőfába?

- Mit művelsz, kölyök? - sziszegte Bill.

Dipper csak egyetlen gyilkos pillantást lövellt felé, jelezve, hogy hallgasson, és mézesmázos mosollyal visszafordult (S/n) felé.

Billnek esze ágában sem volt hallgatni, de ettől annyira ledöbbent, hogy csak tátogott, mint valami hal.

- Jobban vagy már? - kérdezte Dipper kedvesen az ágyban fekvő lányt. (S/n) kissé zavartnak tűnt, de a fejét masszírozva válaszolt:

- Öhm, ja, igen, azt hiszem...

- Nem vagy esetleg éhes? - érdeklődött Dipper.

- Hát, most hogy mondod... de egy kicsit - hagyta rá (S/n).

- Remek! Készítek neked egy szendvicset, jó? Will, szerintem gyere te is.

Azzal Dipper egy utolsó mosolyt villantott a lányra, és pont, mint egy perccel ezelőtt karon ragadta Billt, és az ex-álomdémonnal a karján kisasszézott a szobából.

Dipper

Leírhatatlan megkönnyebbülés száguldott át rajta, mikor (S/n) kinyitotta a szemeit. Abban a pillanatban nem érdekelte őt semmi más, csak a lány pilláinak gyenge remegése, ahogyan lassan hunyorogni kezd, és tekintete kitisztul.

De emlékezett arra a borzasztó, szívfacsaró fájdalomra, amit akkor érzett, mikor látta a lányt lebegni... a kék fényben... öntudatlanul...

- Fenyőfa, hová mész? Egyáltalán, mi ez az egész?

Dipper emlékein csak tompán szűrődött át Bill méltatlankodása. Elengedte a szőke srác karját, és a lépcső tetejénél, a folyosó végén szembe fordult vele.

- Nézd, Bill...

- Ó, szóval neked már Bill vagyok? És mi a helyzet a lánnyal, hm? Neki valahogyan nem sikerült elárulni a nevemet, nem igaz?

- Csak nem szerettem volna neki elmondani, ennyi az egész.

- Hát azt hallottam - Bill gúnyosan csípőre tette a kezét, és eltorzított hangon utánozni kezdte őt: - "Az előbb megbeszéltem Willel, hogy a szobája az enyém mellett lesz". "Jaj, (S/n), nem vagy éhes? Készítek neked egy szendvicset az uncsitesómmal, Willel, jó?" Bla bla bla...

Dipper vett egy mély levegőt. Felnőtt már annyira az évek alatt, hogy megtanulja, nem szabad belemenni a provokálásba. Lehunyta a szemét, és nyugodtan válaszolt:

- Le volt sokkolva szegény, Bill. Teljesen ki volt merülve. Azt se tudja, hogy mi történik vele, és egész emlékek esnek ki a fejéből. Nem akartam azzal nyitni, hogy "hé, (S/n), ez itt Bill Cipher, a világ legveszélyesebb álomdémona, és csak úgy menekülhetsz meg a biztos halálból, ha visszajuttatod neki az erejét, ami a te testedbe került". Szerinted ez hogyan vette volna ki magát?

- Szóval úgy gondolod, hogy ez a megfelelő pillanat a pátyolgatásra? A lány haldoklik, Fenyőfa. Hal-dok-lik - szótagolta Bill.

- Mintha ő érdekelne téged! - hábrogott Dipper. - Neked csak az erőd kell, ami benne van!

- Ó, igen? Talán mégsem belé szivárgott át az erőm, hiszen hirtelen a gondolataimat is olvasod! - gúnyolódott Bill.

Hiába a felnőttség: Dipper olyan ideges volt, hogy majdnem felrobbant a visszatartott indulataitól.

Ekkor azonban halk ajtónyikorgás recsegett bele az éjbe, és ez a halk zaj mind a kettejüket azonnal elhallgattatta. Dipper a hang felé kapta a fejét, és attól, amit ott látott azonnal földbe gyökerezett a lába.

Hát persze... Ó, hogyan is tudott elfeledkezni erről az apró részletről?!Dipper érezte, hogy a neheze még csak most jön.

Ugyanis a csendben nyikorgó ajtó Mabel ajtaja volt.

És a sötétben egy hálóinges lány sziluettje rajzolódott ki velük szemben.