Mabel

A vízforralóból gejzírként tört elő a forró víz, és úgy bugyogott, mintha csak rajta nevetne. 

Mabel szitkozódva átverekedte magát a serpenyőkön és a mosatlan edényeken, no meg a sok-sok fűszeres dobozon, egészen egy ártatlanul fekvő, kockás konyharongyig. Sebtében rátekerte a kezére a rongyot, majd egy gyors mozdulattal lekapta a vízforralót a talpáról. Közben alaposan megégette magát.

Hihetetlen, hogy csak egy kis kamillateáért mennyi áldozatot kell hoznia az ember lányának!

Mikor a vízforraló már nem úgy festett, mint ami menten felrobban, hanem csupán sűrű, fehér gőzfelhő tört elő belőle, Mabel összeszedte magát, és (immár kettő) konyharongyot a keze köré csavarva a forró vizet ráloccsantotta arra a két marok kamillavirágzatra, ami békésen pihent egy kiskutyás bögre alján.

Miután leszűrte a levet, Mabel letette a bögrét, és fáradtan megtörölte a homlokát, mint aki épp most végzett egy komplett ház újratapétázásával. Kimerítő munka ez a teafőzés...

Remélhetőleg (S/n) már ébren van, és ő is kellőképpen értékeli majd a vitathatatlan teafőző tehetségét.

Hirtelen valami nedves megbökdöste a lábát. Mabel lepillantott, és elmosolyodott. Csámpás barátságosan visszaröfögött neki, fekete gombszemeit rajta tartva.

- Látod, Csámpás - dünnyögte kedvesen Mabel -, be kell látni, nem egyszerű dolog ez a kamillatea. Mit szólsz, felkísérsz (S/n) szobájába? Odaadjuk neki?

Csámpás igenlően röfögött néhányat.

- Tudtam, hogy ezt mondod - bólintott mosolyogva a lány.

Lehajolt a malacához, és kedveskedve megveregette a buksiját. 

- Gyere! - suttogta, azzal a bögre kamillateával a kezében, Csámpással a nyomában felment a lépcsőn.

Halkan benyitott az ajtón, és felsóhajtott. Úgy festett, hogy ez alkalommal nem fog bezsebelni semmilyen dicséretet a teafőző tudományáért - (S/n) épp ugyanúgy feküdt az ágyban, ahogyan Dipper hagyta. (H/sz) hajtincsei szétterültek a párnáján, és erőtlenül csillant fel rajta az ablakon beszűrődő halovány fény. Arcát hullasápadtra festette az éjjeli Hold. Mabelnek akaratlanul is Csipkerózsika jutott róla az eszébe, aki csak a herceg csókjára vár...

Gondosan letette az éjjeliszekrényre a nagy munka árán kinyert kamillateát. Kicsit megigazította a bögrét, hogy a lehető legjobban kézre álljon, arra az esetre, ha (S/n) az éjszaka folyamán felriadna. Az ágyban fekvő lányra suhant a tekintete. Úgy feküdt ott, mintha soha többé nem akarna felébredni.

Mabel kisettenkedett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Kint Csámpásra pillantott. A malac kíváncsian visszanézett rá.

Mabel leguggolt kisállatához, és finoman simogatni kezdte a fejét, míg a sajátját ellenkezve csóválta.

- Ajánlom, hogy Dipper megtudja, hogy ki tette ezt a lánnyal - suttogta Mabel a malacának. Csámpás kifejezéstelen tekintettel pislogott vissza rá. - Meg azt is, hogy visszaérjen reggelre. Ha bármi baja is esett annak az idiótának...

Mabel nagyot sóhajtott. Micsoda felelőtlen egy bátyja van neki!

- Gyere, Csámpás! Késő van, menjünk aludni! - ásította végül Mabel, és a malacával az oldalán a szobája felé vette az irányt.

Közben végig Dipperen járt az esze. Szívből remélte, hogy nem csinált semmi butaságot...

***

Dipper

Dipper a Billel kötött egyezségük után (nem szívesen nevezte alkunak) azért biztos ami biztos alapon zsebre vágta Bill köteleit. Sosem lehet tudni, hogy mikor lesz újból szüksége rá. Ki tudja, talán a démon azon nyomban meg akar szökni, amint kiérnek Ford föld alatti bunkeréből...

Észre sem vette, hogy a sarokban üldögélő Bill minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli.

- Ne aggódj, Fenyőfa, nem lesz szükséged a kötelekre. Elvégre, tisztességes ember módjára a szavamat adtam, hogy meggyógyítom azt a lányt, nem igaz? - Bill hangjából sütött a tömény irónia. Látszott, hogy még mindig röhejesnek tartja azt, hogy a "szavát adta".

Dipper egyre inkább kezdett kételkedni abban, hogy helyesen cselekedett-e. Ilyenkor gondolataiból újra meg újra felbukkant az ágyban fekvő, falfehér (S/n), úgy, akár a vízből előmerülő hulla, és ez épp elég volt ahhoz, hogy felhagyjon az aggodalmaskodással.

Elvégre, Bill erejét vesztett démonná vált, ráadásul emberi alakban. Ugyan mi rossz történhet?

Ám mikor a kötelekre suhant a tekintete, újból felmerültek az aggályai.

- Azért én csak elteszem őket - válaszolt vissza Dipper. Bill csalódottságot színlelve felsóhajtott, de szája sarkában ott bujkált a jól ismert vigyor. 

- Ennyit a kölcsönös bizalomról... amúgy meg, nem akarsz elindulni? 

- Mi ez a nagy lelkesedés, Bill? - vonta fel a szemöldökét gyanakodva Dipper. Egyből felsejlett szeme előtt a rémkép, hogy amint kivezeti a démont a bunkerből, Bill azon nyomban kereket old előle. Bill, mintha csak ismét képes lenne a gondolataiban olvasni, csak szimplán legyintett.

- Csigavér, kölyök, eszem ágában sincs megszökni előled - felelte. Dipper ez egyszer nem hallotta ki a hangjából a gúnyt.

- Hát akkor meg mire ez a sürgetés?

- Ha majd egyszer te is évekig leszel egy kőtestbe zárva, akkor majd megtudod, hogy milyen zavaró úgy a külvilágban lenni, hogy egy tapodtat sem mozdulhatsz. Igazán rám fér már egy kis séta.

Dippert nem igazán győzte meg ez a magyarázat, de Bill nem hagyott neki időt a válaszra.

Ugyanis ezekre a szavakra Bill nemes egyszerűséggel felpattant a szürke szoba padlójáról, és lépett egyet - majd a következő pillanatban ugyanezzel a nemes egyszerűséggel elegánsan hasra esett a földön.

Dipper akaratlanul is elnevette magát.

- Kac-kac, nagyon vicces - dünnyögte Bill, és újszülött őzgida módjára remegő lábakkal feltápászkodott a padlóról. Dippernek akaratlanul is az arcára fagyott a mosoly, mikor meglátta, hogy Bill legalább fél fejjel magasabb nála.

Bill derűsen végigmerte őt.

- Na, már nem is olyan vicces az emberi alakom, hah, pöttöm? - vigyorgott kajánul Bill, mire Dipper felhorkant. Mérgesen vette tudomásul, hogy semmi frappáns visszavágás nem jut az eszébe.

Bill azonban már nem is figyelt rá. Kihúzta magát, majd imbolyogva tett pár lépést a szobában, úgy egyensúlyozva a kezével, akár egy kötéltáncos a magasban. 

- De régen is csináltam már ilyesmit! - mondta Bill, de amint újra megroggyant a térde, inkább abbahagyta a beszédet, és csöndben koncentrált.

Fejét ledöntve tartotta, és Dipper szótlanul figyelte, ahogyan a démon szőke tincsei az arcába hullanak. Bill nevetve kísérte figyelemmel a saját lábait, amint a mozgásba belejőve kacsázva lépked velük.

- Ohó, érdekes! Szóval előbb a jobb... aztán a bal. - Bill kacagva lépkedett a szobában. - Ó, te jó ég, de furcsa nem lebegni!

Talán annak hatására, hogy a szőke srác felkelt a sarokból, és teljes életnagyságban állt előtte, vagy talán valami más okból, de Dippert rémesen zavarta, hogy Bill hangját hallja, és ezzel párhuzamosan látja, ahogyan mozog a szőke srác (mit szőke srác, Bill) szája. Sőt, Bill a mondat végén, a közvetlen közelében még egy hófehér mosolyt is villantott rá, amit aztán végképp idegennek érzett a démontól. 

- Tudod mit, már nem is bánom annyira, hogy a visszatérésemkor átváltoztam - ezért az arckifejezésért simán megérte... Hogy festek, Fenyőfa? - kérdezte a szőke fiú, és vigyorogva lenézett rá, míg lassan körbefordult, hogy Dipper jó alaposan megszemlélhesse minden oldalról.

Dipper zavartan köhécselni kezdett.

- Emberibb vagy, mint bármikor máskor - válaszolta lassan, de bekövetkezett az, amitől tartott: Bill ismét fülig érő szájjal elvigyorodott.

- Éppen olyan ellenállhatatlanul óvatosan fogalmazol, mint régen, Fenyőfa. - Bill ismét rávillantotta díjnyertes mosolyát, mire Dipper gyomra akaratlanul is összerándult... talán az undortól.

- Na, vezess ahhoz a lányhoz, kölyök! Essünk túl rajta...

***

Habár Dipper tudta Billről, hogy általában oktalanul derűs természetű volt, de nem hitte volna, hogy amint szája lesz, állandóan vigyorogni fog.

Bill, míg Dipper lassacskán (habár egyre magabiztosabban járt, a démon folyton elbotlott a saját lábában) kivezette őt Ford szürke szobájából a földalatti bunkerben, megállás nélkül, pofátlanul magabiztosan mosolygott. Gödröcskéi elmélyültek a szája sarkában, és kivillantotta majdnem mind a harminckét, elképesztően fehér fogát.

Dipper csak unottan forgatta a szemeit. Felvágós...

Mikor a Ford bunkeréből a felszínre vezető csigalépcsősorhoz érkeztek, Dipper kettesével szedve a fokokat igyekezett fel a szabadba.

- Öhm... Fenyőfa?

Dipper hátrapillantva vette észre, hogy Bill a lépcső aljánál álldogál, és zsebre dugott kézzel méregeti a lépcsőfokokat.

- Igyekezz, szeretném, ha (S/n) minél hamarabb meggyógyulna! - sürgette a démont Dipper, és intett a kezével.

Bill azonban csak nem akart jönni. Továbbra is karba tett kézzel barátságtalan pillantásokat vetett a lépcsőfokokra, mintha azok undok szörnyek lennének.

Dippernek hirtelen összeállt a kép. Lassan döcögve lebaktatott az első lépcsőfokig. Lejjebb már nem lépett, mert így épp egy magasságba került a szőke démonnal.

- Te nem tudsz lépcsőzni? - kérdezte döbbenten Dipper.

Bill felhorkant, és csípőre tette a kezét.

- Mondja az, aki képtelen meggyógyítani egy egyszerű halandót... 

- Azért az más. Szakszerűen gyógyítani csak a felnőtt, képesített orvosok képesek. Álomdémonok által okozott betegséget egyetlen halandó sem. De lépcsőzni még az óvodások is tudnak, Bill.

Dipper álmában sem hitte volna, hogy Bill Cipher, az Elme Ura nem tudja használni a lépcsőt!

Márpedig Bill Cipher, a káosz egykori okozója itt állt vele szemben, szigorú pillantásokat vetve hol rá, hol pedig a rettegett lépcsőfokokra, akár egy ellenszegülő kisfiú. 

- A lépcső egyike az emberek legbutább találmányának - feleselt vissza a szőke démon, és durcásan összefonta a karjait. - Olyanoknak való, akik képtelenek lebegni.

- Márpedig az emberek nem lebegnek, Bill - közölte Dipper. - Sem az álomdémonok, akik elvesztették az erejüket, és emberi alakban ragadtak.

Bill bosszúsan felsóhajtott.

- Kellett nekem elájulnom a visszatérésemkor! - Bill beletúrt a hajába, és feszülten Dipper barna szemébe nézett. - Rendben, megengedem, hogy megtanítsd használni a lépcsőt, Fenyőfa.

- Klassz. Ezt vehetem megtiszteltetésnek?

Bill nem válaszolt, csak fanyalogva valami olyasmit suttogott, hogy "ostoba halandók". Dipper nagy kegyesen elengedte a megjegyzését a füle mellett.

Dipper igazán nem értette, hogy mit nem lehet ezen érteni, de minden tőle telhetőt megtett, hogy megtanítsa a lépcső rendeltetésszerű használatát. Lassan megmutatta, ahogyan jobb lábát felemelve ráhelyezi a testsúlyát, és baljával már a következő fokot tapossa. Közben folyamatosan a megfelelő lépésszögről, meg efféle butaságokról hadovált. Mégis hogyan lehetne elmagyarázni a lépcsőzést?

Bármekkora butaságokat is hordott össze Dipper, úgy tűnt, hatott: pár perc múltán Bill már képes volt egy lábbal, egyesével fellépkedni a fokokon, akár egy óvodás. Dipper örült, hogy Bill nem olvashatja cinikus gondolatait. Na meg, hogy annyira el volt foglalva a helyes lépcsőzési technikával, hogy egyáltalán nem vette észre, ahogyan Dipper megállás nélkül vigyorgott rajta. Bill kidugta a nyelvét, és úgy koncentrált, hogy megfelelően lépjen át a következő fokra. Néha megroggyant, de pár perc után belejött a dologba.

Már hajnalodott, mikor Dipper - Billel a nyomában - a lépcsőről fölérve végre megpillantotta az első fákat.

***

Bill

Habár először próbálta, Bill bátran kijelenthette: utált lépcsőzni.

Irigyelve figyelte, ahogyan Dipper előtte kettesével szedve a fokokat felrohant a lépcsőn, és néha, nagy kegyesen megállva bevárta őt, míg lassacskán, egy lábbal végiglépked minden fokon. A fiú úgy nézett rá, mintha még ő tenne neki szívességet! Neki, Bill Ciphernek! Sőt, mintha még szánakozott is volna rajta!

És Dipper magatartása sem volt elég, még a testével is történt valami: a nyelve lógott, a pulzusa az egekben járt, kapkodta a levegőt, és mintha gumiból lettek volna a tagjai. Olyan volt, mintha az egykori, hatalmas és erős álomdémon énje teljesen eltűnt volna, és jobb híjján ezt a gyenge, ügyetlen, emberi testet hagyta volna maga után.

Bill rémesen érezte magát.

Mikor végre lelépett arról az utolsó rettentő lépcsőfokról, és lakkcipője a zöld füvet taposta, Bill azt hitte, menten elájul.

- Mi ez a... ez a... - Bill nem tudta befejezni a mondatot, mert a szájából kitóduló levegő minduntalan félbeszakította.

Mi ez a szörnyű érzés? Mi történik a testével?

- Elfáradtál - adta meg a választ Dipper. 

Bill látta, hogy a fiú visszarejti a köteleket a pulóvere zsebébe, amit az előbb suttyomban elővett. Fenyőfa biztosan látta rajta, hogy ha akarna, se tudna elfutni előle.

Bill két tenyerével görnyedten rátámaszkodott a térdére, és úgy próbált meg rendesen lélegezni. Közben irigykedve pillantott a szálegyenesen álló Dipperre, aki legfeljebb kicsit kipirultabb volt a szokásosnál, de ettől eltekintve teljesen normálisan nézett ki.

- Én... sosem... fáradok el - jelentette ki Bill, de a lihegése rácáfolt a mondandójára.

- Tekintve, hogy öt évig teljesen mozdulatlan voltál, ez egy teljesen normális emberi reakció - tudálékoskodott Fenyőfa.

- Talán túl... túl... normális - zihálta Bill. - Na meg... pont ez az... túl emberi.

Bill türelmesen kivárta, míg egy kicsit lecsillapodik a szívverése, majd folytatta: - Eddig a múltban akárhányszor voltam emberi formámban, sosem fáradtam el. Nem is éreztem a szívdobogásomat... sőt, arra sem igen emlékszem, hogy volt-e egyáltalán szívem.

Dipper félredöntött fejjel tanakodott. Bill, habár nem nézett oda, érezte, hogy Fenyőfa még mindig meredten figyeli, ahogyan továbbra is a térdére támaszkodva szabálytalanul fújja ki a levegőt. Rémesen zavarta, hogy Fenyőfa ilyen kiszolgáltatott állapotban látja.

- Szóval azt mondod, korábban, az emberi alakodban nem volt szíved? - kérdezte Dipper.

- Nem tudom... nem emlékszem rá. De azt tudom, hogy a démonoknak nincs szívük. Ez akkor is szokatlan.

Szőke tincsei között látta, ahogy Dipper töprengve bólint.

- Ez akkor tényleg szokatlan... habár lehet, hogy csak átmeneti - mondta végül Dipper, de Bill szerint nem hangzott túl magabiztosan.

Bill felegyenesedett, és aggódva beleharapott az alsó ajkába. 

A szíve olyan hevesen vert a bordái között, mintha csak az orra alá dörgölné a szörnyű igazságot.

***

Dipperrel az oldalán lassan megindultak a Kalyiba felé. Billnek nem kerülte el a figyelmét, hogy Dipper időről időre idegesen pillantgat rá, mintha azt feltételezné, hogy bármelyik pillanatban megszökhetne...

- Tudod, ha ennyire tartasz attól, hogy elrohanok, akkor nem értem, hogy mire volt jó ez az egész "szavamat adom"- dolog. Ja, és akkor nem kellett volna eltenned azokat a köteleket, mikor felértünk a lépcsőkről - jegyezte meg Bill.

- Nem tartok tőle - vágta rá azonnal Dipper, de a hangja elcsuklott egy kissé. 

- Ugyan, kérlek! Ha nem lenne nyilvánvaló, hogy félsz, hogy megszököm előled, még a végén azt hinném, hogy azért nézel állandóan, mert tetszem neked - Bill nem állta meg, hogy ne nevesse ki a hirtelen köhögőrohamot kapó, pipacsvörös Dippert.

Egyszerűen imádta, mikor felhúzta őt!

- Fékezd magad, Cipher! - Dipper próbált szigorú hangnemet megütni, de nem igazán jött össze neki, és egyre csak krákogott. Bill csak vigyorgott rajta.

- Aranyos, mikor próbálsz komoly lenni - duruzsolta Bill.

Dipper már pulykavörös fejjel sétált mellette tovább. Bill nézte, ahogyan a fiú zsebre dugja a kezét, és remegő fejjel lenyeli a válaszát. Úgy tűnik, Fenyőfa rájött, hogy ebből a beszélgetésből nem jöhet ki jól...

És úgy tűnt, ezek után Dipper tartotta is magát a csendhez. Egy szó nélkül meneteltek a Kalyiba felé. Bill némán figyelte a lemenő Holdat és az ezüst csillagokat az éjsötét égbolton. Mennyivel szebb is lenne ez az ég vérvörösen, gomolygó, narancs felhőkkel..!

A Kalyiba úgy bontakozott ki előtte, mint egy óriás. Az ablakok sötéten ásítottak, és az éjszaka utolsó perceiben az épület félelmetesebbnek tűnt a szokásosnál. Bill megborzongott.

- A hátsó kapun, a terasz felől kéne bemennünk - szólalt meg végül Dipper, míg elindult, hogy megkerülje a házat. Bill követte.

- Ugyan miért?

- Az a bejárat van a legmesszebb (S/n) szobájától. Nem akarom felkelteni, hadd pihenjen - Bill figyelmét nem kerülte el, ahogyan Dipper arcát vörös hullámokban öntötte el a pír. Mikor a fiú észrevette, hogy figyeli őt, Dipper megszaporázta a lépteit, majd gyorsan témát váltott: - Egész jól belejöttél ebbe a járás dologba. Már egészen úgy mozogsz, mint egy ember.

Bill felvonta a szemöldökét.

- Ez most dicséret akart lenni? Mert ha igen, akkor nem igazán jött össze, Fenyőfa. Egy porcikám sem emberi, akármennyire is úgy tűnhet.

- Csak mondom, hogy hamar beletanultál, ennyi az egész - szabadkozott Dipper. - Habár a lépcsőzést még gyakorolni kell...

Épp a Kalyiba verandájához érkeztek. Bill szeme megakadt azon a két lépcsőfokon, ami a teraszra vezetett fel. Billnek felvillant a szeme. Majd megmutatja ő Fenyőfának, hogy mennyire tud már lépcsőzni! Igenis képes megcsinálni azt, amit egy egyszerű halandó!

- Igen? Gyakorolni kell? Hát akkor idesüss, Fenyőfa!

Azzal Bill eliramodott a Kalyiba felé, készülve rá, hogy átugorja mind a két lépcsőfokot, pont úgy, ahogy Dipper Ford bunkerénél. Ugyan, mennyire lehet nehéz?

- Bill, ne! - kiáltotta Dipper a háta mögül, de Bill nem állt meg.

Ami azt illeti, nem is tudott. Álmaiban sem hitte volna, hogy a futás ennyire összetett lenne. A lábai maguktól megiramodtak, ő pedig csak ment utánuk. Az első lépcsőfok vészesen közeledett, aztán...

BUMM!

Bill már nem is számolta, hogy a visszatérése óta hányszor esett már hasra.

Feltápászkodott a Kalyiba teraszáról, és leporolta magát, mintha mi sem történt volna. Arany tekintete a döbbent Dipperen állapodott meg.

- Meg vagy te húzatva? Ez meg mire volt jó? - szidta le őt Dipper, nemes egyszerűséggel fellépve mellé a teraszra. Bill irigyen figyelte, milyen könnyedén lépi át azt a két lépcsőfokot, mintha ott se volnának.

Felvágós...

- Miután megvizsgáltad (S/n)-t, felőlem utána annyiszor töröd magad össze, ahányszor csak akarod. De addig maradj egybe, jó?

- Ugyan, kölyök, én egy démon vagyok! Sérthetetlen. Sebezhetetlen. Halhatatlan. Nem lesz semmi bajom.

- Ebben egészen biztos vagy? - kérdezte Dipper. Nem úgy hangzott, mintha csak a lépcsőkre gondolna. Bill gyanakodva nézett rá.

- Mire célozgatsz, kölyök?

- Emlékszel még a pajzsra? Amit az egyszarvú szőrrel csináltunk Ford bácsival a Kalyiba köré, és amin utána nem tudtál áthatolni?

- El se tudnám felejteni. Okos lépés volt a kis Fordsie-tól - ismerte el Bill.

- Nos, Bill, a pajzs még mindig él. Még mindig áthatolhatatlan démonok számára, és még mindig kifogástalanul működik.

Dipper barna tekintete fürkészően söpört rakta végig, mint a legújabb, megoldásra váró rejtvényén.

- De érdekes módon, te, Bill Cipher, a sebezhetetlen álomdémon, mégis itt állsz a Kalyiba teraszán. Lehorzsolt könyökkel - bökött Dipper a könyökén egy fehér, redős foltra, ahol mintha megsérült volna a bőre.

Dipper elgondolkozva, egy szó nélkül sétált el mellette, és halkan benyitott a Kalyibába.

Billnek elakadt a lélegzete.

Előbb a szívverés, a fáradtság, most meg a pajzs... Muszáj megtudnia, hogy mi folyik itt.

Valami nagyon nem stimmelt vele.