Bill

Bill Ciphernek a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy hol tért magához.

Fölé hajoló, szürke fenyőfákra, madárcsivitelésre, hófehér, lágy napsugarakra, és nem utolsó sorban a rajta szunnyadó kő kemény szorítására számított, ám mikor hunyorogva körbenézett, teljesen eltérő látvány fogadta.

Napfény helyett egy, a plafonról alácsüngő villanykörte pislákolt felette. Fénye úgy-ahogy bevilágította a szürke szoba négy sarkát, amiben felébredt, eltekintve egy sötét folttól vele szemben. Ő maga az egyik sarokban hevert, méghozzá hátrakötözött kezekkel.

Kissé megrángatta a köteleket, és döbbenten konstatálta, hogy... a kötelek léteztek.

Igen, kétségtelenül léteztek - akárcsak ő maga.

A kötelek valódi anyagból voltak. Megérintette őket, érezte a durva, összesodort szálak dörzsölését a csuklóján, talpa a hideg kőpadlót érintette, a lámpa fénye pedig...

A lámpa fénye sárga volt. Nem szürke, nem színtelen, nem hófehér, mint az általa megszállt álmokban, vagy mint a kő szorítása alatt az őt körülvevő világban. Sárga. Sárga, mint a régi szép időkben. Olyan hamisítatlanul sárga, akárcsak ő maga.

Vagyis, pontosabban csak egy része.

Bill Cipher nagyobbra nyitotta a szemét, de furcsán vette tudomásul, hogy másképp lát a szokásosnál. A látóköre mintha kiszélesedett volna, és a tárgyak távolságát élesebben érzékelte, mint máskor.

Hátrapillantott a kötelekre, amik a csuklóját dörzsölték, és annyira elképedt, hogy majdnem felkiáltott.

A kötelek egy emberi csuklót fogtak körbe. Bill egyre csak nézte a hosszú ujjakat, a körmöket, a kötelek nyomán kipirosodott emberi bőrt és nem hitte el, amit látott.

Végigpillantott magán, a megszokott csokornyakkendő és a sárga háromszögletes test után kutatva, ám annak hűlt helye volt - a mostani teste határozottan nem hasonlított egy álomdémonéhoz. Emberi törzsén egy sárga póló feszült, hosszú lábait elegáns, fekete farmernadrág fedte, és lábfeje pedig egy pár csinos, matt fekete cipőbe volt bújtatva.

Ráadásul, ahogyan előrebillentette a fejét, néhány szőke tincs hullott a szemébe... pontosabban, a szemeibe.

Bill Cipher a csodálkozástól eltátotta a száját (igen, a saját, emberi száját), és nem győzött álmélkodni a történteken.

Szépen lassan visszapörgette magában az eseményeket, hátha talál valami nyomot, hogyan kerülhetett ide.

Ám hiába igyekezett visszaemlékezni a visszatérésére, semmit sem látott a feketeségen kívül. Néha mintha felvillant volna előtte egy ember kivehetetlen alakja... talán egy lányé..?

Azonban nem is az aggasztotta, hogy szinte egyáltalán nem emlékszik a visszatérésére. Nem, sokkal inkább megrémítette az az egy kérdés, ami teljességgel betöltötte az elméjét:

Miért volt - a szó puszta gondolatától is hideg futkározott a gerincén - emberi?

Bill makacsul megrázta a fejét. A szőke tincsei durván a szemébe csaptak, mintha csak emlékeztetni akarnák őt a valóságra.

Nyugalom, Cipher, gondolta. Voltál már ennél nagyobb slamasztikában is.

Először is, ki kellett szabadulnia a szürke szobából, és nem utolsósorban a kötelek közül. Majd utána ráér orvosolni ezt a problémát is... elvégre, biztosan van rá magyarázat, hogy miért pont az emberi formájában tért vissza.

Bill a háta mögött csettintett egyet, hogy felélessze a kék tüzet, és elégesse a köteleit - ám döbbenten konstatálta, hogy a kék tűz még csak fel sem parázslott az ujjai között. Bill bosszankodva próbálkozott újra és újra, de egyszer sem lobbant fel az áhított kék láng.

Most már alaposan megijedt. Hiszen eddig akárhányszor is volt emberi formájában, egyszer sem fordult vele elő, hogy ne tudott volna varázsolni! Lehetséges volna, hogy emberibb lett a szokásosnál?

- Mi történt velem? - Szavai az ajkain születtek, szinte öntudatlanul buktak ki belőle. Halkan és lassan távoztak a saját száján át, néma csendet hagyva maguk után. Rém különös volt. Már szinte el is felejtette, milyen érzés emberi módon beszélni...

- Különös, ez a kérdés már bennem is felmerült.

Bill a váratlan válaszra felkapta szőke fejét. A hang a szoba sötétbe boruló túlsó oldaláról jött, de Bill a feketeségtől nem látta, hogy ki szólt hozzá.

Megpróbált az idegen gondolataiban olvasni, de semmi sikerrel nem járt. Csupán még gyengébbnek érezte magát a tudattól, hogy valami ismeretlen ember bámulja őt a sötétből, és ez ellen nem tehet semmit. Hiszen még egy egyszerű kötelet sem tudott elégetni az előbb!

Miért nem tud se varázsolni, se gondolatot olvasni? Az emberi formája eddig még sosem jelentett akadályt...

- Ki van ott? - kérdezte végül reszelős hangon, és a nyakát előrenyújtva igyekezett kivenni valami halvány alakot a sötétségből, míg a köteleit feszegette.

- Csupa olyan kérdést teszel fel, ami már bennem is megfogalmazódott. Habár én erre az egyre kivételesen tudom a választ... Bill Cipher.

Léptek koppantak, és Bill végre megpillanthatta a hang gazdáját. Egy kamasz fiú lépett elő az árnyékból. Karjait keresztbe fonta kék pulóverén, és mogyoróbarna szemeivel barátságtalanul méregette őt.

A srác tekintete megakadt Bill kezein, amint fészkelődve próbál lazítani a szorításán. A fiú szeme erre győzedelmesen megvillant, majd gúnyos mosolyra húzta ajkait.

- Fölösleges a kötelekkel próbálkoznod. A segítségem nélkül sosem jutnál ki a bunkerből - vetette oda neki a srác. A hangjában egy csepp érzelem sem bujkált. - Szóval én a helyedben nyugton maradnék, és csöndben figyelnék.

Bill hunyorogva szemügyre vette a fiú kissé kerekded, ám mégis férfias arcát, mogyoróbarna szemeit, és kócos haját. Átkozottul ismerős volt neki... csak tudná, hol látta már ezt a fiút!

Bill megint igyekezett a látogatója gondolataiban olvasni, de keserűen konstatálta, hogy ismét nem járt sikerrel. Képtelen volt beleolvasni a fiú fejébe. És sajnos a fiú egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek egy fémlap van a koponyájában...

Talán a visszatérés ennyire megviselte volna őt? Hiszen eddig akárhányszor is volt az emberi formájában, nem emlékezett egy olyan alkalomra sem, hogy ne tudta volna használni a démoni erejét. Lehet, hogy csak gyenge még, és időre van szüksége ahhoz, hogy ereje teljében visszatérhessen?

Ám Bill valahogyan érezte, hogy ez a magyarázat nem teljesen helytálló.

Így hát Bill a gondolatolvasás hiányában egyszerűen csak szemügyre vette a fiút, és mikor hirtelen felismerte a rakoncátlanul széthulló mogyoróbarna frizurát és azt a számonkérő arckifejezést, rögvest visszatért az önbizalma, és elvigyorodott.

- Lám, lám, lám... rég láttalak, Fenyőfa! - Bill vigyorra húzta száját. A mozdulat egészen idegen volt neki, ám mégis olyan könnyedén vetette oda azt a kacér vigyort a fiúnak, mintha csak a vérében lett volna. - Megnőttél, kölyök. Már egészen... tűrhetően nézel ki.

- Kérdéseim lesz hozzád, Bill Cipher - mondta végül a fiú rezzenéstelen arccal, ügyet se vetve Bill szavaira. - Ajánlom, hogy őszintén válaszolj rájuk.

- Vagy úgy! - bólintott nagy komolyan Bill. Rég látta Fenyőfát, és igazán szórakoztatta a jelenléte. - Kérdések! Nos, a válaszadás sosem volt az erősségem, kölyök...

Dipper nyelt egyet, és Bill úgy látta, mintha kicsit kizökkent volna a szerepéből.

Úgy tűnik, eddig bírta a betanult szöveged, Fenyőfa, suhant át a gúnyos gondolat Bill fejében.

- Márpedig most te fogsz nekem válaszolni, Bill. És meg ne próbálj trükközni! - Dipper felszegte a fejét, és Bill meglepettségére győzedelmesen elvigyorodott. - Nem mintha megkötözve tudnál...

Bill felnevetett.

- Ó, szóval úgy gondolod, hogy szimpla kötelekkel képes vagy megfékezni a démonok és a káosz koronázatlan királyát, az Elme Urát, a legfőbb álomdémont - engem?

Még ha Fenyőfának történetesen igaza is volt, és a régi ereje és a teste hiányában képtelen lett volna bárhogyan is kiszabadulni a hétköznapi kötelek szorításából, ezt a legkevésbé sem akarta a fiú orrára kötni.

Ám mint kiderült, nem is volt szüksége szavakra:

- Azt hiszed nem jöttem rá, hogy miért rángatod a köteleid? Figyeltelek, Bill. - Dipper tett egy lépést a sarokban ülő démon felé. - Láttam, ahogyan az ébredésed után próbáltad használni az erődet, hogy fölégesd a köteleket. Azt is láttam, hogy nem sikerült. Úgy gondolod, nem szűrtem le, hogy semmi erőd sem maradt? - Dipper megcsóválta a fejét, és még közelebb lépett hozzá. - Ennyire ostobának tartasz?

Egy másodpercnyi szünet után Bill gyöngyözően felkacagott.

- Te képes vagy újra meg újra meglepni engem! Gratulálok, Fenyőfa! Átkozottul ügyes vagy, ugye tudod? - Bill hátravetett fejjel ismét megeresztett egy tébolyodott kacajt, majd villogó arany szemét a fiúéba fúrta. - Nem sok mindenki mondhatja el magáról, hogy fogva tartotta Bill Ciphert, és akik mégis... nos, ők már nincsenek abban az állapotban, hogy beszámoljanak róla. - Bill betegesen elvigyorodott. - Ám furdal a kíváncsiság. Mondd csak, milyen érzés?

Dipper nem válaszolt. Bill kihasználta a pillanatnyi csendet, és alaposan megnézte őt magának. Fenyőfa kétségtelenül sokat változott azóta a nyár óta. Megnyúlt, arca férfiasabb lett, és Billt enyhén emlékeztette a fiatal és naiv Fordsie-ra. Mogyoróbarna tekintetéből lázas tettvágy, sőt, düh sugárzott, ami Billt vigyorgásra késztette.

- Emlékeztetsz Fordsie-ra, kölyök - mondta ki Bill azt, ami az eszébe jutott. - Neki jutna eszébe így kijátszani engem... most már látom, hogy remek munkát végzett veled.

- Elég lesz a dumából, Bill! - szakította félbe őt Dipper, mintha Ford felemlegetése egy kényes területet érintett volna.

Bill félredöntött fejjel, édesen elmosolyodott.

- Mégis mikor lettél te ilyen piszkosul rátermett, kölyök? - susogta vigyorogva. - Hová tűnt az a dadogós, sapkás kisfiú, aki annak idején a bábom volt?

Dipper arcán megrándult egy izom - talán a "báb" szóra - máskülönben ismét nem reagált. Csak barna tekintetével pásztázta Bill arcát, a két szemét, a szavakat formáló ajkait... Bill úgy érezte, ez utóbbi zavarhatja a legjobban a fiút, hiszen míg beszélt, Fenyőfa konokul a száját bámulta, mintha nem akarná elhinni, amit ott lát.

- Tudod, kölyök, nagy udvariatlanság ennyire leplezetlenül mást bámulni, amíg hozzád beszél - fűzte hozzá Bill, mikor látta, hogy Fenyőfa nem akarja levenni a szemeit róla. - Az, hogy az emberi formám megmagyarázhatatlanul vonzó, az csak ok, de nem mentség.

Bill elvigyorodott, Dipperre villantva hófehér fogait, és derűsen figyelemmel kísérte, ahogyan a fiú zavartan a nyakához kapja a kezét, és lesüti a pillantását. Nocsak, mégsem változott meg annyira ez a fiú..!

Hirtelen sokkal jobb kedvre derült Fenyőfa piros arca láttán. Mintha a fiú kezdeti magabiztossága hirtelen maradéktalanul átszállt volna belé. Már az sem igazán zavarta, hogy jelenleg nem tudja használni az erejét, és hogy embertestbe van zárva... apropó, a teste...

Talán Dipper látta, hogy mi történt vele. Ha kideríti, hogy pontosan mi zajlott le a feltámadásakor, akkor talán megtalálhatja az okát, és így a módját, hogy visszatérjen az eredeti alakjába, és hogy visszaszerezze a régi, démoni erejét... mert nagyon úgy tűnik, hogy a démoni alakjával együtt az ereje is elveszett.

Elvégre, ilyen gyengén, és ebben az emberi formában csak nem igázhatja le a világot, nemde?

- Tudod, meglehetősen hízelgő, hogy még ilyen állapotban is felismersz - kezdte Bill. - Igazán aranyos tőled, kölyök. Jó látni, hogy ennyire nagy hatással voltam rád.

- Elég a szövegből, Cipher! - szakította félbe Fenyőfa ingerülten, és krákogva igyekezte visszanyerni a hangját - és talán a magabiztosságát is.

Bill nem tudta abbahagyni a vigyorgást. Rémesen élvezte, ha az emberek érzéseivel játszadozhatott - pláne, ha Fenyőfáról volt szó!

- Nyugi, kölyök, nem kell rögtön felkapni a vizet. Csupán kérdezni akartam tőled valamit...

- Itt most én fogok kérdezni tőled, Bill - jelentette ki Fenyőfa ellentmondást nem tűrő hangon. Kicsit kihúzta magát, és csípőre tette fél kezét, azt sugározva, hogy ezentúl nem engedi, hogy Bill eltérítse az eredeti szándékától. A pír azonban még nem tűnt el maradéktalanul az orcájáról.

Bill elvigyorodott. Borzasztóan mulattatta, hogy habár ő volt az, aki frissen szabadult a kő és az emberi tudat börtönéből, és ő ült megkötözve, emberi testben egy ismeretlen szobában, mégis ő irányította a beszélgetést.

Habár most képtelen volt a gondolatolvasásra, tudta, látta anélkül is: Fenyőfának nagyon nem tetszik, hogy nem az ő kezében van a gyeplő.

- Ó, csakugyan? - kérdezte Bill, gondosan megízlelve a szavakat. - Szóval valóban te fogsz kérdezni tőlem? Milyen felnőttes lettél hirtelen, Fenyőfa! De ne aggódj, attól nekem még mindig kölyök maradsz...

Azok a dühösen felizzó, barna szemek! Bill leszegett állal, vigyorogva szemlélte a sarokban ülve az előtte álló fiút. Arany szeme folyton villogott.

- Hát akkor hadd halljam a kérdéseid, Fenyőfám! Minden figyelmem a tiéd - duruzsolta Bill. - Elvégre, időm, mint a tenger.

Dipper láthatóan képtelen volt eldönteni, hogy nekivesse-e magát dühében, vagy pedig fojtsa magába az indulatait.

Végül csak remegő kezekkel felborzolta a haját, és lassú sétába fogott a szürke szobában. Sóhajtozott, mintha csak azzal nyugtatná magát, hogy már nem kell sokáig elviselnie Billt. Barnán izzó szemét azonban le nem vette róla.

- Mi történt, mikor kiszabadultál? - kérdezte végül, nagyot nyelve, mintha csak a haragját próbálná a gyomrába zárni.

Bill kurtán felnevetett.

- Most már joggal mondhatom, hogy a számból vetted ki a szót... Különös, hogy mind a kettőnket ugyanaz érdekel.

- Hogy érted ezt? - ráncolta a homlokát Fenyőfa.

- Vicces, hogy milyen lassú a felfogásod... Tudni akarod, hogyan szabadultam ki? Akarod, hogy bevalljak neked valamit, Fenyőfa?

Bill nem várva a fiú válaszára előredőlt ültében, és suttogóra fogta a hangját.

- Fogalmam sincs.

Dipper pont olyan arcot vágott, mintha csak fejjel nekirohant volna a falnak.

- Mi az, hogy nem tudod? - kérdezte döbbenten a fiú.

- Akarod, hogy megismételjem, kölyök? Nem tudom, hogyan szabadultam ki. Azt sem tudom, hogy mióta vagyok magamnál. Nem emlékszem semmire sem a visszatérésemből. Csak hirtelen arra eszméltem, hogy itt ébredek - Bill körbepillantott a dohos, szürke szobában, és a színtelen falakat nézve elmosolyodott. - Megjegyzem, otthonos hely.

- Nem emlékszel semmire? Esetleg... egy lányra? - firtatta Dipper.

A fiú visszafojtotta a lélegzetét, és árgus szemekkel figyelte Bill reakcióját. Látszott, hogy ez az, ami igazán érdekli őt.

Billnek Dipper szavaira valóban kezdett rémleni a dolog. A feketeség egy része eloszlott, és már élesebben ki tudta venni az emlékeiben élő emberalakot. Igen, tényleg volt valami lány... valami egyszerű halandó. Nem élt túl tisztán előtte a kép, de arra emlékezett, ahogyan a lány megfogja a kezét, és átjárja őt az idegen energia... azután ismét nem maradt meg más az emlékezetében, csak a feketeség.

- Nem - válaszolta végül egyszerűen Bill.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?

Bill hanyagul megvonta a vállát.

- Sehonnan. Úgy tűnik, kénytelen vagy megbízni bennem, Fenyőfa - súgta Bill, és derűsen figyelte, ahogyan a pislákoló lámpa fénye kissé megszínezi a fiú haragtól elsápadt arcát.

- Azt várhatod, Bill.

Bill vidáman megcsóválta a fejét.

- A kis Fordsy rendesen elültette ezt a fejedben."Ne bízz senkiben!" Van, ami nem változik, nem igaz, kölyök?

- (S/n) ájultan feküdt alig pár lépésre tőled, Cipher - közölte izzó szemekkel Dipper, eleresztve a füle mellett Bill szavait. - Mit műveltél vele?

- (S/n)? - vonta fel a szemöldökét Bill.

- A lány, akit bántottál!

- Érdekes név - hagyta rá Bill. - Kicsit rejtélyes hangzása van, nem?

- Elég legyen a ködösítésből, Bill! - dobbantott a lábával Dipper. - Mit műveltél (S/n)-val/-vel? És hogyan lehet helyrehozni, amit tettél? Hogyan gyógyítható meg (S/n)?

- (S/n), (S/n), mindig csak (S/n)! Másról sem vagy képes beszélni? Nem fogod fel, hogy nem emlékszem a feltámadásomra?

Bill nagyot sóhajtott. Ha Fenyőfa sem tudja, hogy mi történt vele, akkor mégis ki? Ki látta, hogy hogyan tért vissza? Ki tudná megmondani, hogy miért van emberi alakban? És legfőképpen, hogy miért nem tudja használni az erejét? Ki az, aki szemtanúja lehetett a feltámadásának?

A lány képe villanykörteként villant fel az agyában.

Az a lány lehet az egyetlen, aki tudhatja, hogy mi történt vele az erdőben. Csupán annyi a dolga, hogy eljut hozzá. És ebben csak Fenyőfa segíthet neki.

Bill Dipperre emelte a tekintetét.

- Nocsak, rád mosolygott a szerencse, Fenyőfa! Úgy tűnik, mégsem kell ebben a szürke szobában vallatnod, és még a problémádat a lány rejtélyes betegségével is megoldhatjuk...

- Hogy érted?

- Nem jössz rá, kölyök? Pedig olyan egyértelmű... Nekem szabadság kell, neked meg egy lány meggyógyulása. Ez egészen úgy hangzik, mint egy helyes kis alku...

Erre az egy szóra Dipper szemei elkerekedtek, és tüntetően összefonta a karját. Bill remekül szórakozott rajta.

- Én soha, de soha többé nem kötök meg veled semmit sem, Bill Cipher!

- Ugyan miért? Csak nincsenek rossz emlékeid, Fenyőfa? - kuncogott Bill.

Mivel Dipper nem méltatta válaszra, folytatta: - Gondolj csak bele! Mint mondtam, nem emlékszem a visszatérésemre, de ha valóban én ártottam a lánynak, akkor csakis egy démon tudja helyrehozni őt. Akár meg is gyógyíthatnám... persze egy apró szívességért cserébe.

- Nem dőlök be neked, Bill. Hiszen láttam, semmi erőd nem maradt. Hogyan tudnád meggyógyítani (S/n)-t?Csak ki akarsz szabadulni innen!

- Hát akkor meg nem mindegy neked, kölyök? Ha tudod hogy... - Bill nyelt egy nagyot, mintha kényesen érintené az, amit mondani készül - ... hogy nincs semmi erőm, akkor meg mégis mitől tartasz? Hogyan igázhatnám le a világot, ha egyszer teljesen... emberi vagyok? - Bill ismét beleborzongott a gondolatba.

Dipper eltöprengett a dolgon.

- De akkor meg mi hasznodat vehetném? Hogyan segíthetsz (S/n) baján?

- Attól még, hogy emberi formában ragadt, erejét vesztett álomdémon vagyok, attól még igenis démon maradok. Tudok egyet s mást a démoni átkokról, a betegségekről... ha valóban én okoztam neki kárt, meg tudom mondani, hogyan hozd helyre. - Bill egy kis szünetet tartott. - De ahhoz feltétlenül látnom kell őt.

- És ha nem tudom meggyógyítani? Ha emberileg nem lehetséges?

Bill vállat vont.

- Akkor meghal - válaszolta egyszerűen, mire Dipper szeme felizzott. - De ha meg se próbálod megtudni, hogy mi baja lehet, akkor egészen biztosan elveszíted.

Dipper csöndben bólogatott, mintha mérlegelné a hallottakat. Bill idegesen birizgálta a köteleit, remélve, hogy a fiú rábólint az ajánlatára. Muszáj megtudnia, hova tűnt a démoni ereje.

Végül egy évezrednek tűnő másodperccel később Dipper a hajába túrva kifújta a levegőt.

- Szóval tisztázzuk! - kezdte. - Odakísérlek a Kalyibába, hogy megvizsgáld (S/n)-t.

- Pontosan. Utána pedig szabadon engedsz.

Bill azt gondolta, ez így eléggé korrektül hangzik, de döbbenten hallotta, ahogyan Dipper gúnyosan felhorkant.

- Ki van csukva! - rázta a fejét Dipper.

- Ugyan miért?

- Ezt komolyan kérdezed? Szerinted mennyire lenne kedvem egy Abszurdgeddon második felvonásához?

- De hát semmi erőm nem maradt, Fenyőfa! Hogyan tudnám elfoglalni a vilagot így? - kérdezte felháborodva. Minél többször mondta ki ezt, Bill egyre inkább úgy érezte, mintha egy undok gombóc terpeszkedne a torkában. Muszáj minél hamarabb beszélnie azzal a lánnyal, hogy megtudja, mi történt vele!

- Szerintem megtalálnád a módját - közölte Dipper karba font kezekkel.

- Ez hízelgő, kölyök, de...

- Nem dicséretnek szántam. A lényeg, hogy nem engedlek szabadon. Akkor inkább itt tartalak a pincében, míg rá nem jövök, hogyan tudnálak eltenni láb alól. Addig magam is meggyógyítom (S/n)-t.

Bill azonban nem esett kétségbe. Tudta, hogy mi kéne ahhoz, hogy Dipper fontolóra vegye az ajánlatát.

Így hát Bill nemtörődömséget színlelve csupán megvonta a vállát.

- No jó, kölyök. Rendben. Mennyi idő lehet, míg találsz egy alternatívát a lány meggyógyítására? Pár év talán? Azalatt a súlyos emberi betegségeknek általában vége szakad... de nem a szép módon. Pláne, ha démoni átkokról van szó! - Bill ismét megvonta a vállát. - Végül is, felőlem akár meg is halhat a kis barátnőd... (S/n), igaz?

Dipper szeme megrándult, ahogyan Bill kimondta a lány nevét, de konokul bámulta tovább a falat, és egy szót sem szólt.

- Nos, ahogy óhajtod. Ha ilyen makacs vagy, és neked nem ér még ennyit sem a lány éléte... Tudod, azt hittem, merészebb vagy ennél. Végtére is, csak egy erejét vesztett álomdemont kéne szabadon engedned, hogy megmenthesd őt... Nem hittem volna, hogy ilyen gyáván megfutamodsz egy kis kockázat elől.

Ez hatott. Bill a gondolatolvasás hiányában csak sejtette, hogy mi mehetett végbe Dipper fejében.

Nem is kellett olyan sokáig várnia a fiú válaszára.

- Rendben, legyen... de csak egy feltétellel - egészítette ki Dipper, intő szándékkal felemelve a mutatóujját.

- És mégis mi volna az? - érdeklődött gúnyosan Bill.

- Először is, segítesz meggyógyítani (S/n)-t. Míg teljesen fel nem épül, te egész végig szem előtt maradsz a Kalyibában. Nem bántasz és nem manipulálsz senkit. És majd utána döntök arról, hogy szabadon engedlek-e, vagy sem.

Bill elvigyorodott. Persze, majd Fenyőfa dönt az ő szabadságáról, hát hogyne! Kifaggatja a lányt a visszatéréséről, és amint megtudja, mi történt vele, kitalálja, hogyan lehet démon ismét, majd szimplán megszökik. Nem fog Fenyőfa kénye-kedvétől függeni.

- Legyen, kölyök. Benne vagyok.

Dipper bólintott. Lassan közel lépett hozzá, és leguggolt Bill mellé, és nekilátott kioldozni a csomót.

Bill csöndesen tűrte. Érezte, ahogyan a fiú ujjai néha finoman hozzáérnek a bőréhez, ahogyan a kötelet bogozza. Álla épp Dipper válla felett volt, és mikor kifújta a levegőt, a fiú füle mellett megrezdült pár barna hajszál. Bill ezt roppant szórakoztatónak találta; néhányszor direkt gyengéden belefújt a fiú fülébe, és mosolyogva figyelte, ahogyan a barna tincsek engedelmesen meglebbennek a fújására. Halkan felnevetett, mire Dipper beleborzongott.

- Hagyd abba, Cipher! - sziszegte, míg Bill érezte, hogy a csuklóján lazuló kötél egy pillanatra ismét megszorítja.

- Ugyan mit, kölyök? - Bill vigyorogva hátradőlt, és Dipper arcát pásztázta. A fiú a kötelekre összpontosított, ám mikor egy óvatlan pillanatban felnézett az aranyló szempárba, rögvest fülig pirult. Bill nem tudta eldönteni, hogy zavarában vagy dühében tette-e.

- Kész - jelentette ki Dipper szárazon, majd nyomban elhúzódott Bill mellől, mintha csak influenzát terjesztene. Kezében baljósan lógott a kötél.

Bill nem állt fel, hanem a sarokban ülve maradt, és derűsen szemlélte a fiút.

Dipper hirtelen felé nyújtotta nyitott tenyerét, mintha kézfogásra várna.

- Nehogy azt mondd, hogy neked van démoni erőd, és mindjárt alkut kötsz velem - húzta el a száját Bill.

- Nincs is.

- Hát akkor meg mit csinálsz?

- A szavamat adom - vágta rá Dipper, mire Bill prüszkölve elnevette magát.

- A szavadat?

- Igen. A szavamat adom, hogy miután (S/n) meggyógyult, megfontolom a szabadon távozásodat - mondta Dipper komoly hangon, majd felvonta a szemöldökét, mikor Bill újból kinevette őt.

- Mi olyan mulatságos ebben? - vonta kérdőre a szőke démont.

- Ti halandók komolyan így köttök egyezséget? A szavatokat adjátok? - kérdezte Bill kacagva.

- Nem értem, hogy mi olyan vicces ebben.

- Csak az, hogy mit érek én a szavaddal? Miért garancia az nekem, kölyök? - kérezte Bill.

- Tulajdonképpen nem az - ismerte el Dipper. - Csak el kell hinned, hogy állom a szavam.

- És mitől hinném ezt el?

- Nos, kénytelen leszel megbízni bennem, Bill. - Dipper kelletlenül nyelt egyet. - Ahogy nekem is hinnem kell benne, hogy te cserébe meggyógyítod (S/n)-t. Ahogy mondtad, kockáztatnunk kell.

Bill sóhajtva megcsóválta a fejét.

- És mit akarsz, hogy én is a "szavamat adjam"? - kérdezte gúnyosan Bill, immár szabad kezeit felemelve, ujjaival idézőjelet rajzolva a levegőbe. Dipper bólintott.

- Igen. Add a szavad, hogy nem bantasz senkit. És hogy segítesz meggyógyítani (S/n)-t.

Pár másodperc múltán a szürke szobát Bill sóhaja töltötte be.

- Borzasztó, hogy ti halandók milyen naivak vagytok! - Bill felsóhajtott. - Legyen, a szavamat adom, hogy nem bántok senkit, és hogy igyekszem meggyógyítani a kis barátnődet.

Dipper arcán mintha a mosoly halvány árnyéka suhant volna át, és leguggolt, hogy kezet fogjon Billel.

- Áll az alku, Cipher - jelentette ki Dipper, mire Bill megforgatta a szemeit. Furcsák ezek az emberi szokások...

De ha minden jól megy, már nem sokáig kell elviselnie őket.