Bill

Abban a pillanatban, amint a lány bőre hozzáért, szokatlan, ám mégis éltető energia folyt át megkövült testén. Végighömpölygött benne az életerő, kiszipolyozta a lányból minden cseppjét, és hagyta, hadd árassza el őt magát.

Mint egy gyógyító elixír, amely a kiszabadulást hozza... pár pillanat, és a lány mindene az övé lesz. És akkor maradéktalanul visszatérhet, ereje teljében, teljes pompában, és lesújtó káoszban...

Ám mikor már úgy érezte, hogy csak pillanatokon múlik a sorsa, akkor a lány hirtelen elengedte őt. Ujjai élettelenül hullottak le a tenyeréről, és a lány maga...

Ó, de hát kit érdekel, hogy mit csinált az az ostoba lány! Az a fontos, hogy vajon vele mi lehet... visszatért? Vagy még mindig rabságban van?

Nem érezte a kő szorítását a mellkasán, ám nem érzett semmi mást sem. Se fájdalmat, se erőt, se diadalt, se bosszút... az égvilágon semmit se.

Bill el akart rugaszkodni a földről, fel akart repülni, fel a csillagokig és sokkal tovább, míg a végén olyan magasan nem lesz, hogy meg nem pillantja a Napot...

Ám valami megmagyarázhatatlan erő a szemhéjára ült, és úgy húzta lefelé, mintha csak ólomsúlyokat erősítettek volna a pilláira. 

Majd teste a földhöz csapódott, és minden elsötétült.

***

Dipper

- (S/n)! (S/n), merre vagy?

Síri csönd. Még csak a lámpa pislákolását sem látta már.

Dipper aggodalmasan körbefordult, és - ezúttal hangosabban - újra elkiáltotta magát.

- (S/n)! Hová tűntél?

Semmi válasz. Dipperben úgy nőtt az aggodalom, mint egy gonosz buborék.

Ó, hogyan is hagyhatta, hogy elmenjen egyedül?! Hogyan lehetett ennyire engedékeny, ennyire buta, ennyire felelőtlen?! Mi lesz, ha nem találja meg őt, mi lesz, ha eltévedt az erdőben, és...

Dipper nem akart belegondolni, hogy mi történhetett a lánnyal. Miért is egyezett bele, hogy (S/n) és ő külön induljanak el?

Dipper megszaporázta lépteit, míg végül már futásnak eredt.

- (S/n)! - kiáltotta, ám ismét nem kapott választ.

Dipper átkozta magát, amiért ennyire óvatlan volt. Mi van, ha valami veszélybe keveredik, mi van, ha nem találja meg őt?

Az a gondolat futott át az agyán, hogy most már kapiskálhatja, hogy Mabel miért kötötte a lelkére, hogy többé be nem teszi be a lábát az erdőbe, és nem keveredik semmi veszélyes helyzetbe...

Ám ekkor a holdsugár ráhullott egy fűben fekvő testre, és beezüstözte az illető hajszálait.

Dipper azonnal lerogyott mellé, és rázni kezdte a lány vállát.

- (S/n)! (S/n), hallasz engem?

A lány szempillája megrebbent, aminek hatására Dipper szívéről hatalmas súly gördült le.

- Dip... Dipper? 

- Igen, én vagyok - Dipper hangja remegett a megkönnyebbüléstől. - Mi történt, (S/n)? Rosszul vagy? 

- Én csak... én... nem tudom - motyogta halkan a lány, és kísérletet tett felülni.

Dipper hagyta, hogy lassan ülésbe tornázza magát. Figyelte, ahogyan (S/n) megdörzsöli a szemét, és időről-időre maga mögé pillantgat, akárcsak a legutóbbi találkozásukkor.

Dipper követte a tekintetét, de csak sötétséget látott, semmi mást.

- Fel tudsz állni? - kérdezte tőle halkan Dipper.

- Nem tudom - rebegte a lány. 

- Gyere, segítek.

Dipper óvatosan a kezébe akarta fogni (S/n) kézfejét, de mikor a lány jobbjához ért, szisszenve elrántotta a kezét róla.

- Jézusom, (S/n), tűzforró a kezed!

- Tényleg? Én nem is érzem... - motyogta.

Dipper összeráncolta a homlokát, és két ujja közé csippentve a lány  tenyerét lassan megfordította azt, de semmi rendkívülit nem látott rajta. Leszámítva, hogy olyan forró volt, mintha csak a kemencébe dugta volna.

- Dipper, én... nagyon fáradt vagyok - (S/n) hangja olyan távolinak tűnt, mintha készülne elájulni.

Dipper riadtan csitítgatni kezdte őt:

- Csss, inkább ne beszélj. Ne erőltesd meg magad, oké?

Dipper még az előbbinél is óvatosabban segítette fel a lányt, immár a könyökénél fogva. (S/n) egy darabig remegő lábakkal nehezedett a fiúra, de Dipper erősen tartotta őt.

- Gyere, menjünk haza - suttogta neki halkan, majd a lányt támogatva bicegve megindultak a Kalyiba felé.

***

(S/n)

Dipper olyan finoman vezetett téged az ösvényen, mintha csak egy porcelánbabához nyúlt volna, és hiába nehezedtél rá majdnem teljes testsúlyoddal, a fiúnak ez meg se kottyant. Csak biztatóan átkarolt, és egyetlen szó nélkül, a te tempódat tartva mentetek hazafelé.

Próbáltad felidézni, hogy mi történt veled... akkor. Még csak rágondolni sem akartál, hogy mi lehetett az, amitől ennyire végtelenül kimerültél.

Egyet tudtál: hogy soha, de soha többé nem akartál visszamenni ahhoz a szoborhoz.

Csakhogy ekkor még fogalmad sem volt róla, hogy nem volt szükséges visszasétálnod a tisztáshoz, hogy lásd a cilindert viselő, egyszemű háromszöget... nos, vagy valami hasonlót.

***

A Kalyibában Mabel nyitott ajtót, köténnyel a derekán, és egy fakanállal a kezében. Habár hallottad, hogy Mabel kérdések tömkelegével ostromol téged és Dippert, neked szerencsédre egyetlen szót sem kellett szólnod. Dipper tőmondatokkal válaszolgatott Mabelnek, és egyre csak azt ismételgette, hogy maradjon csendben, és hagyjon téged pihenni.

Dipper felkísért a lépcsőn. Türelmesen megvárta, míg minden lépésnél kifújtad magad. Egyetlen rosszalló pillantást sem vetett rád, ahogy egy lábbal lépkedtél fel fokról fokra, csigalassú tempóban. Azt is szó nélkül hagyta, mikor megkérted a lépcső tetején, hogy álljatok meg pihenni egy picit.

A szobád ajtaját szélesre tárta előtted, hogy mind a ketten egyszerre átférjetek rajta. Az utolsó lépéseket tetted meg az ágyadhoz, és kimerülten rá akartál zuhanni, de Dipper csak óvatosan leeresztett rá.

- Köszö... köszönöm, Dipper - suttogtad halkan, és ajkaidon még egy halovány mosoly is megjelent.

- Ne beszélj, (S/n)! Pihenj inkább! - szólt a fiú. Hangjából kicsendült a tömény aggodalom.

Csak finoman bólintottál egyet.

Dipper egyetlen szó nélkül, aggódó tekintettel vizsgált téged, de te nem bírtad tovább nyitva tartani a szemedet. Dipper biztosan azt hihette, hogy azon nyomban álomba merültél.

Érezted, ahogyan gondosan betakargat, és hallottad, ahogyan - bármennyire is igyekezett lábujjhegyen kiosonni - léptei alatt megnyikordul az öreg parketta. Hallottad a villanykapcsoló halk kattanását, és az ajtó nyikorgását, ahogyan a fiú figyelmesen, nesztelenül becsukja maga mögött.

Majd hamarosan mély álomtalan álomba zuhantál.

***

Dipper

A legminimálisabb zajt keltve osont le a lépcsőkön. Még levegőt sem vett, csak akkor, mikor már biztosra vette, hogy (S/n) nem hallhatja meg.

Szegény (S/n)... vajon mi történhetett vele?

Dipper elgondolkozva kisétált a konyhába egy Pitt kóláért, ám a következő pillanatban egy fakanál bökését érezte a bordái között.

- Aú - szisszent fel Dipper az oldalához kapva, és szembefordult húga ádáz tekintetével.

- Mason Pines, mégis mi a csudát műveltél te az erdőben?! - tajtékozott a húga. Dipper utálta, mikor húga a rendes nevén szólította őt, de most az egyszer csak a mutatóujját a szájához tartva így szólt:

- Pszt, halkabban, Mabel, (S/n) alszik!

Azonban Mabelt nem lehetett ilyen könnyen elhallgattatni. A húga a fülénél fogva rángatta ki őt a Kalyibából, fakanalastul és kötényestül, ki az éjszakai udvarra, és mikor úgy ítélte, hogy kellő távolságban vannak a háztól, megtorpant, és haragosan rázva a fakanalat folytatta:

- Meg vagy te húzatva?! Ezt meg mégis hogyan képzelted, Dipper?! - ripakodott rá a húga, de olyan hangosan, hogy egy közeli varjúcsalád is felriadt rá. Dipper próbálta félbeszakítani, ám ez a feladat felért a lehetetlennel: - Megbeszéltük, emlékszem rá, tizenhárom évesen hazafelé mentünk a buszon, és te megígérted nekem, hogy nem keveredsz semmi bajba!

- De hát én nem is...

- Erre éppen békésen sütögetek, és te éjnek idején felbukkansz azzal a szerencsétlen, félhalott lánnyal az oldaladon, és még volt képed azt mondani nekem, hogy várjak a kérdésekkel?!

- De Mabel...

- Nincs semmi de! Jézusom, Dipper, legalább ha magadat belekevered valami életveszélyes baromságba, akkor (S/n) ne legyen már belerángatva a hülyeségeidbe, jó?! Mégis mi a fenét csináltatok?

- Csak elmentünk megkeresni (S/n) telefonját - hadarta le Dipper, örülve, hogy végre szóhoz jutott.

Mabel összeráncolta a homlokát, pont úgy, ahogyan Dipper is szokta.

- A telefonját? Az éjszaka közepén?

- Igen. Fel akarta hívni a szüleit, hogy minden rendben van vele, és úgy hitte, hogy az erdőben hagyta. Én pedig felajánlottam neki, hogy segítek megkeresni.

- És mitől lett ilyen rosszul? - Mabelből mintha elpárolgott volna a harag, és inkább már aggodalom csendült a hangjában.

Dipper tanácstalanul széttárta a kezét.

- Bár tudnám! Mikor láttam, hogy elkóborolt, utánarohantam, és eszméletlenül találtam rá a fűben feküdve.

Mabel a szája elé kapta a kezét a fakanállal együtt (amitől alaposan homlokon csapta magát).

- Jézusom!

Dipper sötéten bólintott.

- Remélem, hogy nem esett komolyabb baja, csak megijedt valamitől, és csak pihenésre van szüksége... de nem tudom. Nagyon rosszul nézett ki. És tűzforró volt a keze. Mintha bármelyik pillanatban elájulhatott volna. Nem hinném, hogy csak az ijedtség áll a háttérben. Szerintem valami rémes történhetett vele.

Mabel csípőre tette a kezét, és rosszallva megingatta a fejét.

- Borzalmas randiszervező vagy, remélem, tudod.

Dipper tudomást se vett húga csipkelődéséről. Különben is, szó sem volt itt randiról...

- Visszamegyek az erdőbe, és kiderítem, hogy mi történt - jelentette ki Dipper, de a húga vasmarokkal megszorította a karját.

- Hé, fafej, dehogy mész te oda vissza! Még csak az kell, hogy neked is bajod essen, és félájultan vonszold magad haza!

- De Mabel, muszáj lesz megtudnom, hogy...

- Dehogy lesz muszáj! Szépen itt maradsz, és segítesz nekem rendet tenni a konyhában. Addig legalább megkóstolhatod a sütimet is, és nem ártjuk bele magunkat semmi veszélyesbe...

Dipper szótlanul ránézett a húgára. Nem értette, hogy hova tűnhetett az a szertelen, kelekótya és kalandvágyó lány, akivel együtt barangoltak az erdőben, és akivel együtt harcolt megannyi veszély ellen. Nem fért a fejébe, hogy a húga hogyan változhatott át ezzé az aggodalmaskodó önjelölt szakácsnővé.

- Akkor gyere velem te is! - indítványozta Dipper, mire a testvére tányérnyi szemekkel döbbent pillantást vetett rá.

- Még csak az kéne! Nem, mind a ketten itthon maradunk, és minden rendben lesz...

Mabel egyáltalán nem volt dühös, inkább csak aggodalom csillant a szemében. Dipper mélyet sóhajtott.

- Mabel - mondta halkan -, nem védhetsz meg örökké mindentől.

- Csak figyelj! - szájalt vissza a lány, majd a következő pillanatban a karjánál fogva rángatni kezdte bátyját a Kalyiba felé.

Dipper méltatlankodva igyekezett ellenállni, de húga izmaiban egy súlyemelő ereje rejlett.

- Mabel, elég lesz...

- Nem, Dipper! Nem hagyom, hogy visszamenj oda!

- Mabel...

- Nem, és kész! Visszamegyünk a Kalyibába, és...

- Mabel, elég! - kiáltotta Dipper, és megvetette a lábát.

Mabel megtorpant, és haragosan hátrapördült, hogy visszafeleseljen a fiúnak, de mikor a pillantása találkozott Dipper tekintetével, szorítása megenyhült a fiú karján.

- Kérlek - Dipper csupán ennyit mondott, mire Mabel szemében gyémántként csillant fel egy könnycsepp.

- De hát... a testvérem vagy, Dipper. Ez a dolgom. A testvérek mindig megvédik egymást. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Én nem... nem élném túl, érted? Azóta a nyár óta annyira félek, hogy bárkinek is baja eshet a családból. Így is épp elég, hogy a bácsikáink kint dacolnak valahol megannyi életveszélyes lénnyel. Én... én nem akarlak téged elveszíteni.

Dipper csak némán nézte szipogó kishúgát. Akart valami vigasztalót mondani, hogy "Dehogy fogsz elveszíteni" vagy hogy "Nem lesz semmi baj". De hát hogyan ígérhetett volna meg ilyesmit, amikor maga sem tudta, hogy mi vár rá?

- Tudnom kell, hogy mi történt vele, Mabel - sóhajtott a fiú. - Ha nem tudom meg (S/n) rosszullétének okát, akkor talán meg se tudjuk gyógyítani. Azt pedig csak nem szeretnéd, nem?

Mabel tekintete különösen felcsillant a szemeit fedő könnyfátyol mögött. Majd a következő pillanatban, továbbra is Dipper kezét fogva szoros ölelésbe vonta a bátyját. Dipperből szinte a szusz is kiszorult, és alig kapott levegőt húga karjai között. Esetlenül megveregette a lány hátát, mire Mabel szipogva ellépett tőle.

- Az áldott jó szíved fog még hatalmas bajba keverni, Dipper - suttogta a lány és pont olyan szaggatott sóhaj szaladt ki belőle, mint amilyet sírás után szokott hallatni az ember.

Mabel Dipper szemébe nézve elengedte testvére karját, és megadóan leeresztette maga mellé a kezét.

Dipper mintegy megköszönve egy rövid félmosolyra húzta az ajkait.

Mabel szipogott, és egy hanyag mozdulattal megtörölte a szemét.

- De figyelmeztetlek, Dipper Pines: ha képes vagy, és meg mered öletni magad az erdőben az éjjel, én feltámasztalak, és esküszöm, halálra foglak pofozni! - fenyegetőzött felszegett állal.

Majd Mabel ezzel a gyönyörű búcsúszóval se szó se beszéd sarkon fordult, és visszaindult a Kalyiba felé. Míg haladt, hátulról nézve furcsán mereven járt, mintha nem akarna az arcához nyúlni, hogy Dipper szeme láttára letörölje a könnycseppjeit.

Dipper hitetlenkedve és mosolyogva megcsóválta a fejét, majd barna szemeit az előtte sötétlő fenyőfákra szegezte.

Muszáj lesz kiderítenie, hogy mi történt. Meg kell találnia a gyógymódot (S/n) számára.

Talán mielőtt túl késő lesz.

Dipper elűzte a sötét gondolatait, és belevetette magát a még sötétebb rengetegbe.

***

A tisztásra érve Dipper pontosan ellenkező irányba indult el, mint az első alkalommal, mikor (S/n) és ő szétváltak. Dipper csak sejtette, hogy merre mehetett a lány. Csupán a megérzéseire hagyatkozva vitte őt előre a lába.

Aggodalmaskodva sétált egyre messzebb és messzebb a tisztás közepéről, míg végül a tekintete megakadt egy furcsa tárgyon.

Dipper lehajolt érte. Szemügyre vette a törött elemlámpát a kezében, és a fejét felkapva kezével félresöpörte azokat a leveleket, ami az elemlámpa mögötti utat elállták.

Dipper automatikusan a földre pillantott, és azon nyomban elakadt a lélegzete, sőt, még a szíve is kihagyott egy kicsit. Nem akarta elhinni amit látott.

Túl sok emlék tódult fel benne, túl sok ahhoz, hogy mindet maga elé idézze. Minden kaland, minden veszély, minden titok most varázslatos módon ott feküdt előtte a földön, lehunyt szemmel, mintha csak azért bukkant volna fel, hogy romba döntse a nyarát - és hogy újra egy kis színt, egy csöpp kalandot vigyen az életébe, ami már hosszú ideje nem jutott ki neki...

Elszörnyedve elhessegette ezeket a gondolatokat, és nézte, csak nézte a hihetetlen jelenséget, és minél tovább időzött rajta a tekintete, annál inkább hihetetlennek tűnt, ami történt.

Dipper tudta, hogy erről egyenlőre senkinek sem szabad szólnia. 

És azt is tudta, hogy itt az ideje ismét felkutatni Ford bácsi régi bunkerét.