Bill

Az este úgy ereszkedett le Gravity Fallsra, mint egy jótékony, sötét takaró. A fákat immár nem a nap, hanem az ezüstös holdsugár vonta be fehér fénnyel, és apró csillagok pöttyözték a tintafekete égboltot.

A háromszög alakú szobor mozdulatlanul, kézfogásra nyújtott kézzel pihent a fekete fák alatt, a földbe süllyedve. Cilindere felett újra besötétedett az ég.

Nem mintha sokat számított volna. Csak egy volt a számtalan alkony közül, ami öt hosszú év alatt érte.

Ám mégis, valami azt súgta, hogy ez az este, ez az éj más lesz, mint az összes eddigi, ami ebbe a kőtestbe zárva folyt el felette.

De arról fogalma sem volt, hogy azért, merthogy ez az éjszaka lesz az utolsó.

***

(S/n)

- Naaa? Hogy ízlik? - kíváncsiskodott Mabel, mikor a kanalat megfogva belehörpintettél a frissen elkészült levesbe.

Amint a lé az ízlelőbimbóidhoz ért, a szervezeted sikítva tiltakozott, hogy a leves maradékát a szádba öntsd. Legszívesebben kiköpted volna az egész mosogatólé-ízű löttyöt, de az illem felülkerekedett az életösztönödön: elzöldült fejjel kiittad a kanálból a maradék levet, és összeszorított szájjal kényszerítetted le a torkodon.

- Nagyon... öhm... nagyon finom - nyeltél egyet, és zöld fejjel bólintottál Mabel felé. - De tényleg csak... izé, kaphatok egy pohár vizet?

Mabel felsóhajtva leeresztette a lába mellé a fakanalat.

- Jaj, tudtam. Borzasztó lett, igaz?

- Nem, dehogy is! - hazudtad zsigerből, de Mabel már nem veled volt elfoglalva, hanem Dipper felé fordult.

- Milyen? - kérdezte Mabel a bátyjától.

Dipper óvatosan a szájához emelte a kanalat, ám mielőtt belehörpintett volna a levesbe, elővigyázatosan megszaglászta az undok sárga löttyöt. Majd Mabelre emelte a tekintetét, és anélkül, hogy belekóstolt volna csak lassan visszaeresztette a kanalat a tányérba.

- Négysajtos jó lesz? - kérdezte finoman Dipper.

Mabel felsóhajtott, és csalódottan huppant le a melletted lévő székbe.

- Hé, azért annyira nem lett rossz - nyugtattad Mabelt, bizonytalanul megveregetve a vállát, de Mabel csak legyintve elhessegette a hazugságot.

- Pedig én azt hittem, hogy jó szakács vagyok. Hiszen én bűbájos vagyok. A bűbájos emberek pedig mindig jól tudnak főzni - mélázott Mabel maga elé meredve, mintha a szavait csak a saját fülének intézte volna. - Olyan könnyűnek tűnik...

- Ugyan már, Mabel, nem mindenki tud főzni - próbálta vigasztalni a húgát Dipper.

Azonban Dipper vigasztaló szavai nem úgy sültek el, ahogyan a fiú azt szándékozta. Mabel ahelyett, hogy lehajtott fejjel beletörődjön a kudarcába, csak dacosan felemelte az állát, és makacsul megrázta a fejét. Barna tekintetében olyan vad elszántság lobogott, amitől még neked is inadba szállt a bátorságod.

- Márpedig én nem vagyok mindenki. Én bűbajos vagyok. És finomat fogok főzni, ha törik ha szakad! - jelentette ki határozottan, és durcásan összefonta a kezét mintás kötényén.

Alig álltad meg, hogy ne nevesd el magad. Valahogyan Mabel vikingtörzsfőhöz méltó elszánt arckifejezését nehezen társítottad a "bűbájos" jelzőhöz.

A továbbiakban Mabel kitessékelt benneteket a konyhából, mondván "ne zavarjátok őt a mestermű megalkotásában", és mielőtt rátok zárta volna az ajtót, Dipper kérésére kidobta nektek a telefont egy "átkozzátok még a napot, mikor pizzát rendeltetek a főztöm helyett" kiáltással megtoldva. Dipper elvigyorodott, és amint bezárult az ajtó, te is hasonlóképp tettél.

- Mindig ilyen...? - kezdted, de nem találtad a megfelelő szót. Azonban Dipper hamar kisegített:

- Bűbájos? - kérdezte vigyorogva Dipper, idézőjelet rajzolva ujjaival a levegőbe.

- Nem pont erre gondoltam - jegyezted meg bujkáló mosollyal. - Hanem olyan...

- Lobbanékony? Igen, ő Mabel - vágta rá nevetve Dipper. - Milyen pizzát szeretsz?

Megbeszélted Dipperrel, hogy mit rendeljetek.

- A szüleim már biztosan aggódnak, hogy minden rendben van-e velem. Felrohanok, és felhívom őket. Mindjárt jövök - mondtad Dippernek, mire ő intett, hogy menj csak.

Kettesével szedve a fokokat fölrohantál a lépcsősoron, egyenesen a szobádba. A hátitáskádhoz léptél, és a kezedet a táska egy zsebébe süllyesztetted a telefonod után nyúlva.

Csakhogy az ujjaid a semmit markolták.

Elkerekedett a szemed, és feltépted a táska száját. A hátizsák belül üresen ásított.

Idegesen feltúrtad a bőröndöd minden zegzugát, kétségbeesetten átfésülted a szoba minden egyes négyzetméterét, de mindhiába. A telefonod nem került elő.

Mit fognak így szólni a szüleid?

Halk koppanás hallatszott, majd kitárult az ajtó, és Dipper dugta be rajta kócos fejét.

- Hé, minden rendben, (S/n)? Már vagy fél órája fent vagy.

A fiú tekintete feltűnően végigsöpört a felforgatott szobán.

- Mit keresel? - kérdezte hamar levágva a helyzetet.

- Eltűnt a telefonom - tudattad vele riadtan. - Fogalmam sincs, hogy merre lehet, mert hogy itt biztosan nincs. Pedig emlékszem, a táskám elejébe tettem.

- Mindenhol megnézted?

- Mindenhol, de nem tudom, hogy... - A szemeid kikerekedtek a gondolatra, ami hirtelen beléd hasított, akár a villám. - Lehet, hogy az erdőben hagytam el. Tudod, a tisztáson, ahol véletlenül megütöttelek a táskával. Biztosan kieshetett belőle, vagy valami.

- Az erdőben?

- Hol máshol? Itt nincs, és csak ott voltam egész nap. Muszáj lesz megnéznem, hogy ott van-e.

- Nem érne rá holnap? - kérdezte Dipper. - Éjszaka nem túl biztonságos az erdőben sétálgatni.

- Lehet, hogy holnapra már nem lesz ott. Ráadásul tudom, hogy hol keressem, így hamar végzek majd. Ott kell lennie azon a tisztáson. Biztos vagyok benne.

Dipper felsóhajtott, majd rád emelte barna tekintetét, és megadóan bólintott.

- Elkísérlek, és segítek megkeresni - ajánlotta fel a srác.

- Tényleg? - kérdezted meghatottan, mire Dipper csak biccentett.

- Persze. Veszélyes ilyenkor az erdő. Sötét az éjszaka, ne legyél egyedül.

- Köszi, Dipper.

Felkaptál egy pulóvert a kinti hidegre gondolva. Dipper is felöltözött, majd elrohant egy zseblámpáért is, hogy ne vaksötétben kelljen kóborolnotok az erdőben. Kicsit féltél a gondolattól, hogy éjnek idején kimerészkedsz az erdőbe, de mindenképpen megnyugtatott a tény, hogy nem leszel egyedül.

Mikor kiléptetek a Kalyibából, hűvös szél csípte az arcod. Felpillantottál az égre. A csillagok gőgösen fénylettek az éjszakai égbolton. Az egész estében és az előtted magasló, fekete fenyőfákban volt valami vészjósló. A holdsugár sápadttá tette az arcodat, és hajadat gúnyosan összeborzolta egy jeges fuvallat.

Valami baljós lógott a levegőben.

Dipper figyelmeztetett téged, hogy ne kószálj el semerre sem, mert veszélyes lehet az erdő éjszaka. Azt is hozzáfűzte, hogy óvatosan lépkedj, nehogy eless a gyökerekben. Meg hogy ha valami furcsát látsz, semmiképp ne sikíts, mert csak magadra haragíthatod.

Még vagy száz ehhez hasonló jó tanáccsal látott el, és habár a sokadik figyelmeztetés után nem igazán figyeltél arra, mit mond, te egyre csak bólogattál.

Dipper felkattintotta a zseblámpát, és megindult előtted, be a fák közé. Te követted őt.

Hamarosan elnyelt titeket az erdő.

***

Dipper

A cipője alatt súlyosan megreccsentek a lehullott faágak. Hallotta maga mögött (S/n) lábának dobbanását, és halk lélegzetét.

Dipper szeme tágra nyílt a sötétben, és egyre csak ide-oda pillantgatott az erdőben, mintha bármelyik pillanatban törpék hada vetné rájuk magát.

Azonban jól tudta, hogy ha egy éjszakai találkozásra kerülne sor, boldog lenne, ha csak néhány törpével hozná őt össze a sors.

Hirtelenjében fel sem tudta sorolni, hogy mennyiféle teremtményt rejthet minden bokor... hányan lehetnek, akik éppen rajtuk függesztik kocsányon lógó szemeiket... és mennyi lény vár csak arra, hogy elérkezzen az idő, mikor kibújhatnak az árnyékból, és lecsaphatnak rájuk.

Dippernek fogalma sem volt róla, hogy az utóbbi típusból történetesen csak egy lapult a fenyőfák között.

***

Bill

A szokásosnál jóval lassabban érkezett el az éjszaka ahhoz a pontjához, mikor a sötétség a leginkább összesűrűsödik, olyannyira, hogy a magasban a csillagok is elhalványulnak kissé. Ilyenkor az éj sokkalta baljósabb, rejtelmesebb, és ilyenkor történnek a legnagyobb csodák.

Az éjszaka ilyenkor eléggé sötét ahhoz, hogy elrejtse a legmélyebb titkokat.

Aznap este azonban csak vánszorgott az idő. Mintha az éj drámai hatásszünetet tartana, és egyre csak késleltetné az igazság pillanatát.

A kőszobor azonban türelmes volt. Csendesen állt a fenyőfák között, mint amin többé nem kezdhet ki sem az idő, se semmi más. Pont úgy nyújtotta előre kézfogásra váró kezét, mintha csak demonstrálná, hogy épp egy karnyújtásnyira van a hőn áhított pillanattól, ami képes elhozni a változást, ami a szabadságot jelenti a számára...

És mindenki másnak a pusztulást.

A csillagok mintha lassacskán kialudtak volna. A hold kissé elsötétült, és a feketeség terjeszkedésnek indult.

Csönd volt.

A pillanat pedig egyre csak közeledett.

***

(S/n)

- Itt vagyunk - hallottad Dipper hangját, úgy tíz perccel később.

Megtorpantál, és körbepillantottál a sötét tisztáson. Az kétségtelenül ugyanaz volt, mint ahol reggel összefutottatok. Az óriásként föléd emelkedő sötét fenyőktől olyan érzés volt ott állni a tisztás közepén, mintha aprócska egérként a macskák elé szolgáltatnád magad.

- Akkor lássunk is hozzá! - mondta Dipper, és zseblámpájának fényét az esti szélben lengedező fűre irányította.

Rémesen lassan indultatok el, egyesével tanulmányozva a fűszálakat. Idegesen felmérted a rétet, és megállapítottad, hogy ezzel a csigatempóval aligha fogtok egyhamar rábukkanni a telefonodra. Ha egy irányba mentek, akkor biztosan nem.

- De ez így sokáig fog tartani, nem? - aggodalmaskodtál, és körbenéztél a széles tisztáson. - Úgy értem, hatalmas ez a hely. Nem kéne mondjuk szétválnunk?

- Szétválnunk? - kérdezett vissza Dipper, mintha csak nem hallott volna jól.

- Igen. Úgy sokkal gyorsabban megtalálhatjuk a telefonomat.

Dipper megrázta a fejét, mintha csak valami irdatlan képtelenséget mondtál volna.

- Nem hagyhatom, hogy szétváljunk.

- De miért nem?

- Veszélyes az erdő, (S/n). Éjjel meg pláne. Nem szeretném, ha valami baj lenne. Ráadásul, csak nekem van zseblámpám.

- Hát akkor te világíts a saját telefonoddal! - vetteted fel, majd gyorsan hozzáfűzted: - Meg hát, ha tovább maradunk itt, akkor még több időnk van veszélybe kerülni. Szétválunk, hamarabb meglesz a telefonom, és már mehetünk is.

Ezen Dipper eltöprengett egy percig. A szokatlan, szinte áthatolhatatlan sötétségben is láttad, hogy aggodalom ül ki az arcára.

A srác felsóhajtott, és nekilátott kihámozni a telefonját a zsebéből. Vonakodva átnyújtotta neked a zseblámpát.

- Kérlek, nagyon vigyázz magadra, (S/n)! - mondta mélyen a szemedbe nézve. Talpig megborzongtál, de valami azt súgta, hogy nem a hidegtől.

- Jó.

- De komolyan, ha akármi bajod esik akkor én... - Dipper hangja elcsuklott a mondat végére.

- Nem lesz semmi bajom, Dipper. Egy perc, és visszajövök - biccentettél.

Átvetted a zseblámpát a fiútól.

- Te menj arra, én pedig megpróbálom a másik irányba! - mutattál a kezeddel valahova a fák felé.

Dipper egyetlen pillanatig habozott, és oldalra döntött fejjel elidőzött rajtad a tekintete, mintha azon töprengene, hogy vajon jó ötlet volt-e ez.

- Minden rendben lesz, Dipper - mondtad biztatásképpen, és megnyugtatóan mosolyogtál mellé. - Ígérem.

Dipper sóhajtva bólogatott.

- Csak óvatosan, oké? Ha bármi van, szólj, és én rohanok - mondta végül, majd lassan hátat fordított neked, és lehajtott fejjel a föld pásztázásába fogott.

Te pedig a zseblámpád sárgás fényét követve elindultál az ellenkező irányba.

***

Sűrű volt aznap az éj. Szokatlanul sűrű. Azonban te lankadatlanul nyomultál előre a tisztáson át. Néha hátrapillantottál, és megvártad, míg messze mögötted, a fák között fel nem villan Dipper telefonjának fehér fénye. Biztos akartál lenni benne, hogy nem tévedtél el, és hogy nem vagy teljesen egyedül.

A keresés sajnos eseménytelennek ígérkezett. Habár tudtad, hogy azon a tisztáson vagy, ahol már korábban jártál, mégis idegennek érezted a tájat.

A fekete fenyőfák a tisztás szélén némán kísérték figyelemmel minden lépésedet.

Nem kis riadalmadra az elemlámpa fénye hamarosan csak meg-megszakadva világította be előtted az utat, mintha merülne benne az elem. A földre szegezted a szemedet, és még szorgosabban folytattad a keresést.

Ám akkor a lámpád fénye valami különösre esett rá az erdőben. Valami egyáltalán oda nem illőre. És már pontosan tudtad, hogy merre is jársz.

Kezeddel lassan félresodortad a bokrot, és hagytad, hogy előbukkanjon a már egyszer látott kőkéz, a cilinder, és végül elakadó lélegzettel szemeztél a háromszög alakú kőszoborral. Pontosan ugyanúgy festett, mint a legutóbbi alkalommal. És pontosan ugyanaz a bizsergő érzés áradt szét benned, mikor (sz/sz) tekinteted találkozott a hosszúkás, szürke pupillával.

Leeresztett kézzel álltál ott, és csak szótlanul bámultad a szobrot. Valami földöntúli nyugalom szállt meg, és úgy érezted, mintha a lábad gyökeret eresztett volna. Mozdulni sem tudtál, és egyre csak a háromszög kőszemét bámultad.

A lámpa a kezedben hirtelen pislákolni kezdett, majd fel-felvillanó sárgás fénye pár másodperc múltán kihunyt, téged a Hold gyenge fényében hagyva. De valahogyan ez most nem tudott zavarni.

A szobor türelmesen, kézfogásra váró kézzel süllyedt bele a földbe.

Az ujjaid akaratlanul is leváltak a lemerült elemlámpáról. Hagytad, hogy a lámpa lehulljon a földre, és remegő kezeddel a szobor kőujjaihoz közelítettél. Nem tudtad irányítani a mozdulataidat, de nem is állt szándékodban. Pont úgy, mint legutóbb...

- (S/n)! (S/n), merre vagy? - A távolból Dipper hangja szűrődött át a fák között.

Habár hallottad a fiú hangját, jelen esetben egyáltalán nem érdekelt. Szinte megigézve figyelted a kezedet, ahogyan apránként közeledik a szoboréhoz...

- (S/n)! Hova tűntél?

... alig pár centi választott el a szobor kezétől...

- (S/n)!

... míg végül egyetlen törékeny pillanatig a vonzás megszakadt, a kezed megállt alig egy leheletnyire a szobor nyitott tenyerétől, mint egy törékeny illúzió, mint káprázat, ami egyetlen apró mozdulatodra, egyetlen rezdülésedre elillanhat a semmibe - vagy valóságossá válhat.

Az éjszaka sötétje szinte már fojtogatva nehezedett rád, és a döntésedre várt...

Majd egy hirtelen elhatározásra rákulcsoltad az ujjaidat a kőszobor tenyerére.

Abban a pillanatban, amint a bőröd hozzáért a hideg kőhöz, áramütésszerű érzés hasított beléd, és bizseregve átjárt. Hirtelen rettenetesen kimerültél, olyan fáradt lettél, mint még soha, és egy pillanat alatt úgy érezted, elájulsz, és öntudatlanul a fekete semmibe zuhansz... szemeidet az ég felé kaptad, és arra gondoltál, hogy a csillagok lesznek az utolsók, amit az életedben látni fogsz...

A következő pillanatban azonban érezted, hogy visszanyered az irányítást az ujjaid felett. Nyomban lekaptad a kezedet a szobor tenyeréről, de a szédelgésed csak nem múlt el.

Támolyogva, vakként tántorogtál el onnan, minél messzebb a szobortól. Kezeiddel elsodortad magad elől a bozótot, és botladozva addig távolodtál, ameddig csak elgyengült lábaid bírták... térdre estél a fűben... és tested oldalra dőlve a talajra zuhant.

Az éj sötétje ránehezült a szemhéjadra, és te hagytad, hogy magába szippantson.