(S/n)

Voltak már hosszú órákig tartó utazások az életedben, de sosem gondoltad volna, hogy egy szimpla buszút ennyire fárasztó és végtelenül kényelmetlen lehet.

Márpedig az volt. Sajgó testrészekkel és elmacskásodott lábakkal kászálódtál le a pöfögő járműről. Az utazás színvonalán az sem dobott igazán, hogy egy horkoló férfi mellett kellett végigszenvedned azt a sok-sok órát, amit akár alvással is tölthettél volna.

Zombiként léptél le a busz utolsó lépcsőfokáról, és fáradtan figyelted, ahogyan az az átkozott busz eldöcög, benne a horkoló fickóval és a reményeddel, hogy valamennyire kipihenten léphess le a megállóba.

Habár a kipihentség elmaradt, de az izgalom kellemetlenül bizseregve áradt szét benned. A szüleid úgy vélték, hogy ideje valami nyári munkát vállalnod, így hát mikor látták, hogy egy turistabolt ideiglenes munkaerőt keres, kapva kaptak az alkalmon, és elküldtek téged dolgozni.

Persze, neked eszed ágában sem volt az egész nyarat végigszenvedni egy béna turistacsalogatóban valahol az Isten háta mögött.

- De hát anya, már a város neve is pocsékul hangzik! - méltatlankodtál pár hete, mikor a szüleid közölték veled a "fantasztikus munkalehetőséget". - Gravity Falls! Most őszintén, ki akarna egy ilyen helyre menni? Még a térképeken sincs rajta! Ráadásul miféle hely lehet az, amit Rejtély Kalyibának hívnak? Ti komolyan elküldenétek ide dolgozni?

- Ugyan, remek nyarad lesz, szívem! - hárította el a kifogásaidat az anyukád, míg a kezedbe nyomta a buszjegyet. Úgy néztél rá, mintha csak a saját halálos ítéletedet nyújtotta volna át. - Különben is, már megvettük neked a buszjegyet, és direkt erre az alkalomra egy vadiúj bőröndöt is.

- De anya...

- Nincs semmi de, kicsim! - szakított félbe az anyukád. Forgatni kezdted a szemed. Mintha a "kicsim" hozzábiggyesztésével kevésbé parancsolónak hatott volna a kijelentés...

Azonban a hegyibeszédnek csak nem szakadt vége:

- Alig mozdulsz ki itthonról. Ez egy jó tapasztalatszerzés lesz, és megismerkedsz új emberekkel. Ideje, hogy önállósodj egy kicsit!

- De hát...

- Apáddal már átbeszéltük, és mindketten úgy gondoljuk, hogy rád fér egy ilyen munka. Szóval fejben kezdj el csomagolni, mert indulsz Gravity Fallsba!

Igyekezted meggyőzni őket, hogy inkább nyírnád le a szomszéd füvét egész nyáron, minthogy valami névtelen városkában mosd fel a padlót egy rozzant faházban, de a szüleid hajthatatlanok voltak. Így hát, minden logikus cáfolásod ellenére csak arra eszméltél, hogy egyik kezedben annak a bizonyos vadonatúj bőröndödnek a fülét fogtad, a válladon hátizsák lógott, és az út mellett egy lerobbant buszmegállóban álltál a semmi közepén.

Beletúrtál a hajadba, és dobtál egyet a válladon lévő hátizsákodon, hogy jobban a hátadra csússzon, majd álmos tekintettel mérted fel az előtted elterülő fenyőerdőt.

- Klassz - motyogtad magad elé, és kifújtad (h/sz) tincseidet a szemedből. - Csak tudnám, merre kell menni...

Vártál valami égi jelre, ami eligazít, egy barátságos emberre, aki megmondja, merre is indulj, vagy pedig egy buszra, ami egy szempillantás alatt hazarepít a szobádba, de semmi ilyesmi nem történt.

Mivel beláttad, hogy nem állhatsz az idők végezetéig a megállóban, felsóhajtottál, majd egy utolsó szúrós pillantást vetve a buszmegálló táblájára és a félig lekopott "Gravity Falls" betűkre húzni kezdted magad után a bőröndödet, ami zötyögve és meg-megakadva indult el mögötted a kavicsos ösvényen.

(Sz/sz) szemeidet a fenyőfákra szegezted, és magadban bosszankodva indultál meg az előtted kacskaringózó ösvényen, abban a reményben, hogy odavezet, ahova menned kell.

Rémesnek ígérkezett ez a nyár.

***

Bill

Az erdő csöndes volt. Néma, nyugodt, szinte már földöntúlian békés. A madarak reggeli dallamot csiripeltek a fák ágai között, a fűszálak vígan lengedeztek a nyári szélben, s a fenyőfák fölött a kék égen fényesen izzott a nap.

Igazi nyár volt, forró, derűs, lusta nyár. Minden tökéletesen békés volt.

Akárcsak a fák árnyékában nyugvó kőszobor. Hosszú-hosszú ideje volt már ott, a földbe süllyedve, kinyújtott kézzel, mohalepte kőtesttel, tágra nyílt, macskaszerűen hosszúkás pupillával s egy árválkodó szemmel a teste közepén.

A kőszobor, mint ahogyan eddig bármikor, tökéletesen mozdulatlan volt. Megdermedt, kézrázásra nyújtott karral állt a csokornyakkendőjéig a talajba süppedve. Merev, élettelen tekintettel ugyanoda bámult, ahova már öt hosszú éve, minden áldott nap.

A háromszög alakú kőszobor háborítatlanul, magányosan bújt meg a fák rejtekében.

És csak várt.

***

Dipper

- Bátyó, gyere! Kihűl a reggeli! - rikkantotta a húga valahonnan a lépcső aljáról.

Habár csak félig volt nyitva az ajtó, de még így is éppen eléggé harsány volt a húga hangja ahhoz, hogy felébredjen.

Álmosan még jobban magára húzta a takarót, és valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy "csak még öt percet".

Persze, ebből a testvére egy árva szót sem hallott.

- Dipper! Nem hallottad? Kész a reggeli! - A húga hangja játszi könnyedséggel pukkasztotta ki az álmok és a való világ között húzódó buborék falát.

Kicsit még fészkelődött, de pár perc múlva morcosan vette tudomásul, hogy maradéktalanul felébredt, és képtelen visszaaludni.

- Megyek már - motyogta kissé durcásan, és lerúgta magáról a meleg takarót.

Dipper Pines aznap reggel kifejezetten kócosan ébredt. Nyújtózkodva feltolta magát az ágyában, és kidörgölte az álom foszlányait a szeméből, majd csigalassú mozdulatokkal nekiállt felöltözni, míg úgy-ahogy megpróbálta rendbe szedni a frizuráját - amitől csak még inkább széttúrta az egészet. Míg a zokniját húzta fel a lábára, egy régi dalt dudorászott halkan:

- Disco girl... coming through... that girl is you...

- Dipper! Jössz már? - hallotta az éles lányhangot újból felcsendülni.

- Megyek, megyek - motyogta Dipper egy cseppet sem lelkesen.

Álmosan slattyogott le a lépcsőn a konyhába, ahol az ajtón belépve azonnal megcsapta a tojásrántotta illata.

Ám ahogyan körülpillantott a konyhában, magában megállapította, hogy az pont úgy festett, mint aminek a leghalványabb köze sincs a jó illatokhoz.

A konyhában mintha ha atomrobbanás súlytott volna.

Húga rózsaszín pulóverben, és egy "Csókot a szakácsnak" felirattal díszített kötényben állt a káosz kellős közepén. A mosogató roskadozott a koszos serpenyők és az edények súlya alatt. A sütő piszkos volt a rászáradt tojásmaradéktól, és a padlón néhol tojáshéjdarabkák hevertek. Az asztalon azonban két, egészen tűrhető állapotban lévő rántotta gőzölgött. Dipper már csak azért drukkolt, hogy legalább ennyire tűrhetően ehető is legyen.

- Soos ma reggel nem tudott főzni, Mabel? - kérdezte bujkáló mosollyal Dipper, mire a húga talán a kelleténél kissé erősebben a vállába bokszolt.

- Nagyon vicces, tesó. De nehezebb rántottát készíteni, mint gondolnád - válaszolta, és kimerülten lehuppant az egyik tányér elé. Dipper ugyanígy tett.

- Ezért nem is értem, hogy miért nem hagytad Soosra... Egyébként, neki nem csináltál?

- Elfelejtetted? Ma van az első nap, amit Soos a barátnőjével tölt.

- Ó, hogy az a nyaralás ma kezdődik! Mikor is jönnek vissza Melodyval? - Dipper lecsippentett egy apró darabot a rántottából, mire a grimaszát elfojtva megállapította, hogy mosogatólé íze van.

- Úgy két hét múlva, körülbelül. Legalább addig is pihen egy kicsit. Jobb is, hogy úgy döntött, hogy a nyaralásra bezáratja a Kalyibát, és nem bíz meg valakit a vezetésével. Az utóbbi időben amúgy sem jöttek túl sokan...

- Igen... szegény Soos. Jó sokat dolgozik, mióta Stan bácsiék leléceltek - jegyezte meg Dipper, és a továbbiakban inkább érintetlenül hagyta a rántottáját.

- Pláne hogy most Wendy sincs itthon - tette hozzá Mabel, és Dipper mosolyogva látta, hogy a húga is inkább leteszi maga mellé a villáját, és nem nyúl a reggelihez.

- Szóval ez akkor azt jelenti, hogy ketten vagyunk az egész Kalyibában? És nem jönnek turistacsoportok két héten át?

Mabel vigyorogva bólintott.

Dipper végigpillantott a felforgatott konyhán, míg végül barna pillantása az ehetetlen rántottára suhant, majd a húgára nézett.

- Nincs kedved pizzát rendelni?

Mabelnek több se kellett: villámsebességgel ledobta magáról a kötényt, és odalökte a telefont a bátyjának.

- Én négysajtosat kérek. Bekapcsolom a nappaliban a Kacsanyomozót, addig rendeld meg - adta ki az ukászt, majd egy hullócsillag sebességével az említett szoba felé suhant.

Dipper mosolyogva megcsóválta a fejét, és a pizzéria számát bepötyögve a füléhez emelte a telefont.

***

"Mit gondol Kacsanyomozó? Baleset volt?"

"Baleset, vagy... gyilkosság?!"

Dipper kissé unottan olvasta a már vagy százszor látott sorokat a tévéképernyőn. Mellette Mabel ült a földön, és mind a ketten elégedetten majszolták a pizzaszeletüket. Dipper hálásan gondolt a képzett szakácsokra és a konyhai tisztasági előírásokra - a pizzájának egyetlen apró részlete sem emlékeztette őt a mosogatólé ízére.

Mire az epizód véget ért, a két pizzás dobozban már csak aprócska morzsák kallódtak.

"Nos, Kacsanyomozó, ezt az ügyet is meghápogta"

A tévé képe elsötétült, és már a stáblista kezdett pörögni, mikor Mabel jóllakottan kikapcsolta a műsort.

- Ez jó ötlet volt. De azért máskor igyekszem valami jót főzni - szólalt meg mosolyogva, majd lassan feltápászkodott ültében, és nyújtózott egyet. - Megyek, és rendet rakok a konyhában. Szegény Soos ne erre a kupira érjen haza a nyaralásból!

- Segítsek? - ajánlkozott Dipper, de a húga megrázta a fejét.

- Hagyd csak, majd én megoldom.

- Biztos? Ez nem túl jellemző rád... - vonta fel Dipper a szemöldökét. Majd a kiürült pizzásdobozokra suhant a tekintete, és hirtelen megvilágosodva lassan bólintott.

- Én fizettem a pizzát, igaz?

Ám Mabel egy szó nélkül, sietősen kilibbent a nappaliból.

Dipper nevetve megingatta a fejét, és a pizzás dobozokkal a hóna alatt kilépett a Kalyiba ajtaján, s kidobta őket a szemetesbe.

Leporolta a tenyerét, és barna tincsei közül felpillantott az erdőre.

Nosztalgiázva felidézte azt a sok-sok kalandot, amit átélt ebben az erdőben. Micsoda kalandok is voltak!

Nagy kár, hogy mára már csak nyaralni jönnek el ide!

Mikor véget ért az Abszurdgeddon, Dipper megígérte húgának, hogy igyekszik kerülni a rejtélyeket és a kalandokat (szóval bármit, ami izgalmas), amennyire csak lehet.

Dipper még öt hosszú év távlatából is pontosan fel tudott idézni minden egyes szót a hazafelé tartó buszon lefolyt beszélgetésükből Mabellel:

- Hiányozni fog ez a hely - mondta akkor Dipper nosztalgikus sóhajjal révedezve a busz ablakában.

- Hát még nekem hogy! - kontrázott rá akkor Mabel is.

- Igen, jó eseménydús nyár volt... tele kalandokkal, veszélyekkel, szörnyekkel! Mit szólnának anyáék, ha elmesélnénk nekik! - jegyezte meg vigyorogva Dipper.

Dipper szinte maga előtt látta a tizenhárom éves húgát, amint bizonytalanul csavargatja egy hajtincsét az ujja körül.

- Ami azt illeti, Dipper, erről már szerettem volna beszélni veled.

- Mégis miről?

A fülében aznap is visszhangzott testvére gondterhelt sóhaja.

- Figyelj, tesó, gondolom, tudod, hogy idén nyáron bőven kijárt nekünk a kalandokból.

- De még hogy! - vigyorgott akkor a tizenhárom éves Dipper, és emlékezett, nem értette, hogy Mabel miért nem mosolyog vissza rá.

- Arra gondolok, hogy talán kicsit túl sok is volt ez így - kockáztatta meg az akkori Mabel.

Dipper emlékezett arra az érzésre. Olyan volt, mintha valamit összetörtek volna benne.

- Hogy érted ezt? - kérdezett vissza akkor értetlenkedve, habár emlékezett; sejtette, hogy Mabel mire akar kilyukadni.

- Dipper, idén nyáron kis híján elfelejtett minket a bácsikánk. Meg persze, az egész várost veszélybe sodortuk, sőt, majdnem a világot is...

- De utána meg is mentettük - kotyogott közbe Dipper.

- Nem ez számít. A lényeg az, hogy veszélyes volt ez így. Túl veszélyes.

- Mire akarsz kilyukadni, Mabel?

Szinte látta maga előtt, ahogy a testvére a buszon kifújja a levegőt, mintha mázsás súlyok nyomnák a vállát.

- Nincs jól ez így, Dipper. Bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna, ha bármi bajod is esik. Hogy mi történt volna, ha... ha esetleg...

Emlékezett Mabel szipogására, és az arcán lecsorduló könnycseppre, és arra is, hogy ő maga mennyire meglepődött. Ritkán látta a testvérét ilyen komolynak.

- Mikor azt hittem, hogy elveszítjük Stan bácsit, olyan volt, mintha én is... mintha... - A fiatal Mabel a szavak után kutatva a mellkasához emelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha kitépné a szívét a bordái közül. - Nem tudom, hogy mihez kezdtem volna akkor. Szóval én nem... én nem élném túl, ha bármi bajod is esne, Dipper.

Ezután hosszú csend következett, míg a fiatalabb Dipper meg nem törte azt:

- Mabel, nem óvhatsz meg mindentől. Általában a kalandok találnak rám, nem én rájuk.

- Akkor csak annyit ígérj meg, hogy te nem keresed őket, Dipper!

- Micsoda?

- Ígerd meg nekem, Dipper, ígérd meg kérlek, hogy nem keresed a bajt! Kérlek, ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi veszélyeset!

És Mabel Pines addig kérlelte őt a buszon, míg a néhai tizenhárom éves Dipper kelletlenül ígéretet nem tett neki.

Azóta minden nap ott lüktetett a fejében az esküje, mint valami szűnni nem akaró, makacs fejfájás.

Nem volt ez másképp Gravity Fallsban sem, sőt! Dipper képtelen volt nem felidézni magában újra és újra azokat a felejthetetlen kalandokat, amikbe itt keveredett bele, amik az élete értelmét jelentették... és amikről most le kellett mondania.

Furcsa, hogy Mabel azt akarta, hogy életben maradjon, és mégis, mintha a neki tett ígérettel megfosztotta a létezése értelmétől.

Semmi kaland, semmi új rejtély... maximum a helyi uszodavíz állítólagos "pont megfelelő" minősítése tartogatott meglepetéseket Gravity Fallsban.

Dipper kissé keserűen gondolt a mellkasában tátongó űrre. Nagyot nyelve igyekezett elfolytani magában a kalandvágyát, ám (mint az évek során oly sokszor) ismét kudarcot vallott.

A fenyőfák tűlevelei csábítóan fürödtek a napfényben, és az egész rengeteg hívogatva terült el Dipper előtt. A fiú úgy érezte, mintha csak be akarná szippantani őt az erdő.

Dipper hátrapillantott a mögötte tornyosuló Kalyibára, majd tekintete visszasuhant az erdőre.

Végül is... nem megy messzire. Csak sétál egyet - csupán a régi idők emlékeiért. Nem kóborol el nagyon, nem ártja bele magát semmibe sem, nem csinál semmi "veszélyeset". Csak egy rövid kis séta lesz az egész.

A belső kis hang azt súgta neki, hogy engedjen a csábításnak.

Dipper nem habozott sokáig. Mogyoróbarna tekintetét a fenyőkön tartva, zsebre dugott kézzel, ruganyos léptekkel megindult az erdő felé, a kavicsos ösvényt követve, és az ösztöneire hallgatva szlalomozott a fák között. Hallgatta a madarak énekét, lehunyt szemmel tűrte az arcába csapódó szellőt.

És Dipper Pines úgy érezte, mintha a szél nem csupán a fenyőillatot hozná magával, hanem ősi titkokat is suttogna a fülébe.

Felemelte a fejét. Ajkain halvány mosoly játszott.

Jól indult ez a nyár.