Anya épp morog valamit az orra alatt, amikor belépek hozzá a konyhába. Akár egy robot, nézek végig rajta. Egy robot, melyen nincs kikapcs gomb. Csak pörög és pörög, soha meg nem áll.

- Cami, kicsim - köszön boldogan amint meglát. A szívélyes fogadtatás hálás mosolyt csal arcomra, így hangosan korgó gyomorral viszonzom a kedves üdvözlést, a két puszi után pedig a sütőn lévő lábashoz masírozok. - milyen napod volt, kincsem?

- Szar - motyogom, majd a fedőt megemelve felcsillannak a szemeim. Ó, hisz a kedvencemet főzte! Gyanússá is válik a helyzet, időtlen idők óta kedvez nekem, ha valami kétsége van velem szemben és szóvá akarja tenni. - az a nyomorult Miss Hill mindig csesztetett az órán - végül tovább panaszkodok, mire sóhajtva dől a pultnak. - és neked, anya? Milyen volt a napod?

- Folyton az elvonón kattogtam - na igen, jönnek a kétségek... - félek, hogy nem tetszett, mert ugye nem voltál hajlandó nagyon mesélni róla. És ha Camila Freynek valami nem tetszik, akkor azzal köztudottan fel is hagy - szomorkásan kuncog. Mosolyogva forgatom meg a szemem, végül egy tányér után nyúlva felé pillantok.

- Vissza fogok menni - jelentem ki, közben az órára sandítok. - és már csak negyvenkét percem van a busz indulásáig, szóval - kezdek kapkodni, anya pedig sóhajtva a segítségemre siet, így az evőeszközök pillanatokkal később már az asztalra terített alátéten várnak rám. - sietnem kell.

Bekapok pár falatot, majd ismét az órára tekintek. Sietve pattanok fel az asztaltól, hisz nincs is időm többet enni, muszáj leszek mindennel felhagyva készülődni. Anya szól, hogy nyugodtan hagyjak ott mindent, majd Ő elpakol, én pedig hálásan elmosolyodva rohanok fel a szobámba.

Ma egy hét után újra találkozom Miloval, jól kell kinéznem. Ezen morfondírozok, de gyorsan rájövök, hogy ez baromság. Egy baromi nagy baromság! Már miért kéne Milo miatt jól kinéznem?

A fekete pólómat egy fekete pulóverre cserélem, tekintve, hogy a múltkor is teljesen lehűlt a levegő, mire hazaértem. Fekete hullámos hajamat felkötöm, majd a tükörbe nézve felsóhajtok. Sose leszek újra szép...

Egy fekete karkötővel szemezgetek, majd felmordulva összevonom a szemöldököm. Csak elvonóra mész, idióta! Jesszusom...

- Majd jövök - kiáltok a konyha felé, ahonnan egy megmosolyogtató "szeretlek" a válasz.

Leszökdelek a lépcsőn, majd kilépek az utcára. A telefonom kijelzőjére pillantva megállapítom: szűk negyedórám van.

A tempómat sietősre, a hajgumimat pedig szűkebbre fogom. A nagy rohanásban észre sem vettem, mennyire szétcsúszott a frizurám. Idegesen pillantok ismét a telefonomra, bár az idő szinte változatlan. Csupán egy perc telt el, én pedig nem találom a magyarázatot az idegességemre. Izgatott vagyok, de miért? Vajon Milo miatt? De miért??

Szétnézek a zebra előtt, majd egy hatalmas tócsát kikerülve átsietek az úttesten. A tegnapi pusztító vihar nyomai még láthatóak, mindenütt gallyak és falevelek heverésznek szerte a városban. A hatalmas szél kicsavart egy-egy zsenge, ifjú fácskát, amiket még mindig nem voltak képesek teljesen elhordani, így egy ilyen fiatal csemetét átlépve elhúzom a számat. Ismét a telefonomra sandítok, talán már csak unalomból. Már csak tíz perc.

- Mila - kezdődik, forgatom meg gondolatban a szemem, bár én magam sem értem a reakciómat. Örülnöm kéne Milonak, nem igaz? Bár miért örülnék? Semmit sem kéne éreznem. Milo egy semleges személy az életemben. Vagyis annak kéne lennie... - várj meg, légyszi!

Sóhajtva fordulok felé, majd döbenten meredek rá. Jaj ne, jaj ne, jaj ne, ismételgetem magamban mantraként. Nem értem a dolog miértjét...megállít, miközben egy lánnyal kéz a kézben tart felém. Hol hagyta a bunkó Adamet és a slepp többi tagját? Talán kitagadta a klikk, amiért egy hete velem töltött egy délutánt. Egy nagyon, nagyon hosszú délutánt...és most talán egy ilyen cicababában próbál vigaszra lelni.

A lány reakciója is hasonló az enyémhez: kíváncsian bámul és rögtön a hibát keresi bennem. Valljuk be, ez számára nem kihívás, talán ez magyarázza a gyors arckifejezés váltást. A meglepett tekintet hamar szelíd, kedves mosollyá alakul át. Utánozni próbálom, halványan elmosolyodva pillantok végig rajta. Talán túl látványosan stírölöm, gondolkozok el, így elkapom róla a tekintetem. Nahát, ez se volt elég feltűnő! Jó, hogy nem akasztok mindjárt táblát a nyakamba: "remélem, kedvező benyomást keltek".

Ismét méregetni kezdem. Tekintetem ruháján állapodik meg. Nem zavarja a hűvös idő, látszólag egy tipikus "inkább szép, mint kényelmes" elvű lánnyal van dolgom. Vagyis Milonak. Mert a kócos haj és a gyorsan felkapott gyűrött pulcsi nagyon arra utal, hogy Milonak igencsak dolga van a lánnyal. Tekintetem újra és újra végigsiklik a feltűnési viszketegséget sugárzó ruhán. Igen csinos kis darab, bár lerí róla, hogy konfekcióáru.

Vajon Ő is jön velünk?
Csak mert azt nem bírnám ki...

- Sziasztok - köszönök kedvesen, amint elém lépnek. Még mindig baromira zavar a csaj jelenléte, valamiért feszengek az aurájától. Vagy talán egyszerűen csak irritál, hogy Milo az Ő kezét fogja és nem az enyémet.

Úristen Camila, hogy juthat ilyen az eszedbe? Csupán elfogult vagy az elbűvölő, cuki de mégis eszméletlen férfias külseje miatt. Hisz mi tagadás, Milo átkozottul dögös!

- Szia, Sophie vagyok - nyújtja felém a lány a szabad kezét. Puha bőre pillanatokon belül találkozik az én jéghideg, kissé hámló tenyeremmel. Meg vagyok hökkenve. Nem számítottam a keresetlenül barátságos viselkedésnek és a kifinomult nőiességnek erre a különös egyvelégére, tekintve, hogy külseje egy igazán domináns személyiségként mutatta be Őt. Na igen, az előítélet... A kék ruha ráfeszül idomaira, csepp formájú elegáns fülbevalója szikrázik a kora délutáni napsütésben. Yorkshire-i akcentusa van. Baszki, és milyen jól áll neki!

- Camila - rázok kezet a lánnyal illedelmesen. Csillogó műkörme és szolíd gyűrűje van, elegáns, ráadásul baromi gyönyörű és nőies karóráját körbeölelik a különféle, szebbnél szebb karkötők. A francba, a csaj tiszta fullos! Komolyan, bárhol máshol szívesebben volnék, mint itt ebben az elcseszett helyzetben...

Milo nem zavartatja magát, ahelyett hogy bemutatna minket egymásnak, mármint nem ami a neveket, hanem a kivagyiságot illeti, egyszerűen csak elindul a buszmegálló felé. Kényelmetlenül érzem magam, a lányra sandítok. Bőszen szorítja a srác kezét és esze ágában sincs elereszteni azt. Ugyan, miért is tenné?

Lassacskán a megállóban kötünk ki. Minden hely foglalt, így kénytelen vagyok beérni a Miloék melletti négyzetméterrel. A buszmegálló csak hogy nem zsúfoltságig megtelt emberekkel, hisz mindenki ülőhelyet szeretne magának, nem pedig állót és senkinek még csak esze ágában sincs arrébb állni, elvégre akkor elvesztené a helyét.

Sophie ragyogó tekintettel felnéz Milora, rögeszmés vagyakozás robban ki szemeiből. A srác elmosolyodva simít végig a lány kipirult arcán, mire az felágaskodik és csókért könyörögve pillant Milo önelégült mosolyra húzódó ajkaira, amikre végül türelmetlenül le is csap. Némán bámulom őket, és az irigységgel hadakozom, amely fesztelenül bensőséges viselkedésük láttán tölt el. Nem csak a párkapcsolati összhang netovábbja miatt, minek kényszerű tanúja vagyok, az is zavar, hogy minden eddiginél is jobban tudatában vagyok: baromira féltékeny lettem.

A megmentőm a busz, mely nagy robajjal húzódik le hozzánk az útról, majd hangosan felszisszen és mozdulatlan marad. Az ajtók kinyílnak, én pedig még mindig a csaj szájában kotorászó Milora pillantok. Na most akkor mi lesz?

- Este megyek - kacsint Milo Sophiera egy igéző mosoly kíséretében, mire a csaj olvadozva int egy aprót és még a vad csóktól kábultan fordít hátat. Nahát, valakik nagyon jó este elé néznek...

- A barátnőd? - kérdezem érzelemmentesen. Magam is meglepődök a sikeres akción, mármint hogy ennyire leplezni tudtam azt a rengeteg érzést, ami bennem kavarog. Milo követ a busz felé, de csak azt követően szólal meg, hogy felszállunk.

- Nem - mondja, mire értetlenül kapom rá a tekintetem. Na persze, azért kóstolgattad a szájpadlásán rekedt csoki maradékát...vajon tollas a hátam? - nem fogok magyarázkodni.

- Oké - csúszom lejjebb az ülésen felvont szemöldökkel. Már megint olyan ellenszenves...

- Végülis...mit veszíthetek? - teszi fel a költői kérdést, bár nem tudom, mire kéne számítanom. Most akkor mégis elkezd magyarázkodni, de valóban nem értem, miért. - Tudod Mila, pont mint benned, bennem is kialakult sok mánia, fóbia és miegymás. Többek közt van egy betegségem, ennek nimfománia a neve. Talán tudod, mit takar ez. Sophieval kötöttünk egy egyezményt, egy kedvező kompromisszumot. Én "ha nincs ló, jó a szamár is" elven alapulva akkor bújok ágyba vele amikor csak kedvem tartja, cserébe úgy kell viselkednem vele, mintha egy párt alkotnánk - elképedve bámulok rá. Nem tudom, mit kéne reagálnom. Meglepett, annyi szent. De mondanom kéne valamit? Vagy csak bólintsak, majd zárjam le a témát? - amúgy tetszik a hajad. Jól áll, ha össze van fogva. Kiemeli a szép szemed és a dús ajkad. Gyönyörű vagy ma - mondja, mire eltűnődve kezdem Őt méregetni. Nem mintha azt gondolnám, hogy készakarva hazudik, de nem hiszem, hogy többnek lát a hajam miatt, mint ezidáig bármikor, úgyhogy önkéntelenül felötlik bennem, hogy Milo valójában csupán bűnbánóan túlkompenzál, kedveskedni próbál csak. De akármivel is próbálkozik, hát mit ne mondjak, felesleges! A hízelgés egyikünket sem segíti át a helyzeten. - de komolyan - bizonygatja magát, mire szégyenlősen elmosolyodva nézek ki az ablakon. Megőrít!

_______

A kihagyhatatlan önpromó:
Insagram: @pemzsoo , @korhazi.agyon_sm.ff és @petramzi (utóbbi a privátom)
Ott is ér követni, aztán ha már ott vagy, a "fanoldalamat" is lesd meg: @pemzsooupdates69 💁‍♀️❤️

2019. 01. 16.
Szerda

// 2019. 05. 11.
Szombat