Kissé izgatottan, de már egyáltalán nem félénken szállok le a buszról. Milo követ, így együtt indulunk az elvonó felé. Naomi kedves mosolya jelenik meg előttem, de ezzel párhuzamban a sok beteget is meglátom. Megrázom a fejem, így próbálom elhessegetni a képet, Milo pedig ezt látva kíváncsian rám sandít.

- Te mit szívtál? Adsz nekem is? - nevet fel halkan, én pedig mosolyogva forgatom meg a szemem. Milyen vicces ma valaki. - Na de most komolyan, Mila, baj van?

- Nem, nincs. Minden oké - ismét hazudok. A buszról leszállva csak izgultam, most azonban megint ugyancsak kezd eluralkodni rajtam a félelem. Időközben a kijelölt épülethez érünk. Az új építésű ház légies, fehér kocka, melynek modernsége élesen elüt a kétoldalt sorakozó hagyományos téglaépületek stílusától. Felpillantok Milora, aki ugyanezt teszi. Egymást nézzük pár másodperc erejéig, bár a srác megtöri a pillanatot és megtolja a hatalmas üvegajtót. Hiábavaló a sok elegáns, modernizált kiegészítő a házba, az épület ugyanúgy otthonos és családias hangulatot áraszt. A "családias hangulat" persze szándékos alulfogalmazás, amely semmit nem árul el az esemény színvonaláról és kötelezően betartandó illemszabályairól. Naomi rátermett terapeuta, ügyesen fedi az édes mosolyával a keserű valóságot. Az elvonó a nő, illetve annak mosolya nélkül meglehetősen egyenlő lenne valami kegyelmet nem ismerő kínzással. Ismét Milora pillantok. A fiú megállás nélkül nézelődik. Végigtekint a pulton, a váróban, a lépcsőn. Szemügyre veszi az embereket, felméri a terepet. Mintha most járna itt először. - ha lenne barátnőd, akkor is tartanád azt a csajt? - Sophie kimondatlan neve megfagyasztja a levegőt. A térség hűvös és mozdulatlan, a bentlévők is épp csak élnek. Milora kapom a tekintetem, aki a szemöldökét ráncolva mered felém. A hatás kedvéért megtorpan a lépcső közepén, ezzel néhány tekintetet magunkra vonz. Egy mellettünk lefelé tartó idős úr még hátra is pillant, mintha másodperceken belül olyan hű de érdekes dolog szemtanújává válhatna. Zavartan sütöm le a szemem, tekintetem a fehér márványlépcsőre szegezem. Nem bírom a hirtelen kapott nagy figyelmet, Milo túldramatizált döbbenetére azonban túl sokan figyelnek fel. - hagyjuk. Sajnálom.

- Nem, nem. Nem az. Csak fura volt a kérdés - indul meg ismét, a helyiség pedig feloldódik, újra a semmi kapja a főszerepet. Már feleannyian sem bámulnak minket, mint pillanatokkal azelőtt és ettől kicsit felengedek. - nézd...drogozom, iszok, sok rossz mániám van, de ha kapcsolatokról van szó, akkor én is egy átlagos ember vagyok. Ha az érzéseim vannak terítéken, rendre megkukulok. Arról nem is beszélve, hogy mennyire gyámoltalan tudok lenni, ha bármiféle kontaktust kell létesíteni. Nálam egy lány más, mint a lány. Egy lánnyal lehet baromkodni, szívózni és dugni. De a lánnyal szépen kell viselkedni, tisztelni kell és vele csak szeretkezni lehet. Nem ugyanaz. Nagyon nem - elképedve nézek rá. Na ez az, amit nagyon nem néztem volna ki belőle! Azon sivár létszámmal rendelkező csoportot erősíti, akik különösen tisztelik a nőnemű társaikat és ezen valahogy nem tudok túljutni. Nem tudok kiigazodni a gondolaton, hogy Ő ilyen. Nem jut el az agyamig, hogy van egy ilyen fiú a közelemben. - megleptelek, mi? - kérdezi nevetve, mire halványan elmosolyodva vállat vonok. Döbbenetem leplezetlen, akárcsak az örömöm.

- Szerinted hányan leszünk? - csupán a témát terelem, még a végén elszáll magától, vagy nagy örömében leesik az egojáról az IQ-jára és akkor itt hal meg nekem. Nagyot zuhanna, annyi szent!

- Mint a múltkor - lazán vállat ránt, majd az ajtógombra helyezi ujjait és így néz le rám. - mehet? - bólintok, Milo pedig elfordítja a gombot és meglöki az ajtót. A küszöbön túli helyiség tele van emberekkel, én pedig ismét meg tudom állapítani, hogy ugyanolyan szemetgyönyörködtető műgonddal rendezték be, mint az épület többi részét: bőrkabapé, extravagáns asztalkák, krémszínű függönyök, itt-ott a falakon egy-egy modern képzőművészeti alkotás. A terem csak hogy nem zsúfolásig megtelt emberekkel, egyértelműen többen vagyunk a Milo által kilátásba helyezett hanyag "mint a múltkor"-nál.

Nagyot nyelek.

- Milo - félve nézek fel a fiúra, aki észrevéve pánikom okozóját, magához húz. Ruhája minduntalan férfias aromát áraszt, édes, mégis vad és pokolian csábító!

- Hé - óvatosan átölel, nagyon jól tudja, milyen helyzetben vagyok most épp. Kedvesen végigsimít a hátamon, a hideg ráz a gesztustól. Bőröm bizsereg érintése alatt, rég volt már hozzám ilyen közel fiú. - kimenjünk egy kicsit? Csak míg megnyugszol.

- Nem - rázom meg a fejem, majd erőt veszek magamon és lesütött tekintetem megemelve jól megnézem magamnak a tömeget. - óh, a francba, meggondoltam magam - hadarom, majd Milo kezét szorongatva fordítok hátat a rengeteg embernek és kisietek a teremből. Milo becsukja az ajtót és végignézi, ahogy a falnak dőlve lecsúszok a padlóra. Elém guggol és térdeimre helyezi nagy, meleg tenyereit.

- Együtt akarok érezni, de mivel tömegiszonyom épp nincs, így nehéz a te fejeddel gondolkoznom - húzza el ajkát, én azonban csak szemeimet lehunyva hajtom hátra fejemet. Szólni akarok, bővíteném a beszélgetést, de nem megy. - szólj, ha rendben vagy - hüvelykujjával térdemet simogatja, majd egy magassarkú kopogásának irányába kapja a fejét. Naomi az, ma is ugyanolyan gyönyörű, mint egy hete. A turcsi orrú szőkeség meglepetten pillant le rám, én pedig beszélni készülök.

- Minden oké, pár perc az egész - intem le a fel sem tett kérdést, mire ajkát elhúzva lesajnáló pillantást küld felém, és besiet a terembe. Nagyokat lélegezve egyrecsak kezd visszaállni szívem normális ritmusa, már nem készül kiugrani és közelsem dübörög úgy, mint percekkel ezelőtt. Milo folyton kérdésekkel bombáz, kezd az agyamra menni. Minden oké? Milyen gyakran van ez? Meg fogsz gyógyulni? Mennyi idő, mire újra jól leszel? Tőlem telhetően válaszolok a kérdéseire, iparkodom megtalálni a kényes egyensúlyt, hogy őszinte, ugyanakkor megnyugtató is legyek. - ideje lenne visszamenni - nézek fel rá kimerülten. Kézfejemmel egy vékonyka réteg izzadtságot törlök le homlokomról, majd a falnak támaszkodva vergődöm magam álló helyzetbe. Milo győzelemittas mosollyal indul a terem felé, percek múltán kezdődik az elvonó. A fiú előző mosolyában megnyilvánuló magabiztosság Milo mérhetetlen nagy önbizalmú karakterét tükrözi.

- Köszöntök mindenkit május utolsó elvonóján - szólal meg mosolyogva Naomi, én pedig sóhajtva csúszok lejjebb a széken. És íme, kezdetét veszi a Naomi által tartott kellemes, mégis kínos és fájdalmas időtöltés.

* * *

Sietve tárom nagyra az ajtót, kis híján menekülök a teremből. Én vagyok a leggyorsabb, így én hagyom el legelőször az elvonó helyszínét. Milo kissé le van maradva, bár ez jelen pillanatban nem túlzottan izgat, csak messze akarok kerülni az egész hóbelebanctól. Végigszaladok a rövid folyosón, a hófehér falak szinte magukba zárnak. A lépcső felé fordulok, zihálva leszökdelek rajta, majd az épület elé érve mélyeket lélegezve nyugtatom meg magam. A hűvös, ködös levegő átjárja tüdőm alsó, eldugott zugatit. Kitisztítja a fejemet. A köd homályában fedett utcák felé meredek, New Orleans nyugodt és csendes.

A mögöttem lévő ajtó kinyílik, én pedig valahogy megérzem, hogy Milo áll mögöttem. Tudom, hogy nem fog kérdőre vonni, mármint ami a hirtelen elrohanásomat illeti. Megért és ez jólesik.

- Ma is eljössz velem kávézni? - kérdezi mosolyogva, mire szégyenlősen vonom meg a vállam. Ma sem vár otthon senki, csütörtök van, anya pedig a városközpontban ápolgatja a nagyit. Szegény nő igencsak koros már, beteg és minden baja van, anya pedig egyke gyermekként minden terhet magára vesz és mindent megtesz még élő szülője boldogsága érdekében. Így hát a csütörtököm csak úgy mint mindig, ma is szabad. Szóval mit veszíthetek? Milo jó társaság, kedvelem Őt. Akkor ugyan miért is ne?

Emészt a bizonytalanság. Szinte széttépnek a gondolatok, amiket róla formálok. Jó társaság? Kedvelem? Nem kéne így éreznem iránta, de az érzelmek csúf dolgok, semmi sem szabhat nekik határt. Semmi!

Némán baktatunk a lemenő nap lágy sugaraiban, melyek haloványan szűrődnek át a köd leplén. Lassacskán a közvilágítás is felvillan, New Orleans utcáit pedig betölti a kellemes hangulat. Kidugják az orrukat a szerelmes párok, akik kéz a kézben ballagnak a csendes utcákon. Az autók száma is jelentősen csökken, csak ritkán húz el mellettünk egy-egy jármű. Nyugodtság áraszt el, szinte teljesen elfelejtem az előbbi rohamot és a hírt, hogy a következő elvonó rendhagyó lesz, hisz előadást fog nekünk tartani valami fontos ember. Az sem izgat különösebben, hogy Milo a második jointot készül meggyújtani, én valahogy nem kívánom, és ez boldoggá tesz. Habár tudom hogy ez lehetetlen, mégis az elvonó sikerének fogom fel.

- Milyen heted volt? - kérdezi mosolyogva Milo, amint beülünk a meleg kávézóba. Kezeit az asztalra teszi, kíváncsian néz szemeimbe. Olyan helyes!

- Az egyetlen jóhír az volt egész héten, hogy holnap nem kell bemenni suliba, mert valami értekezlet lesz a pedagógusoknak. De összességében annyi a hetem, hogy a rohadt tanárok az érettségi miatt teljesen ránk vannak szállva, mindenkit csesztetnek - mosolyodok el keserűen.

- Kellemetlen - nevet fel halkan, mire beül közénk a csend. Hiába hatna sokak szerint kínosan, számomra inkább kellemes, mint zavaró. Látszólag Milot sem érdekli a némáság, halványan mosolyogva figyeli zavaromat. Egy fiatal, kötényes férfi lép mellénk, illedelmesen köszön, majd mosolyogva megkérdezi, sikerült-e döntenünk. Milo bólint, majd leadja a rendelést. Újra kettesben vagyunk. Épp meg akarom kérdezni, neki milyen hete volt, bár megelőz. - meg szeretnélek ismerni - mondja, nekem pedig egy pillanatra leáll a szívem. Torkom összeszorul és talán enyhén még a víz is kiver, de nyugodnak kell maradnom. Vagy legalábbis látszólag. - vagyis...úgy teljesen. Tudom, hülyeségnek hangzik, de valamiért érdekelsz. Kíváncsi vagyok, milyen filmeket szeretsz, mi a kedvenc kajád és hogy állsz a családodhoz. Oké, ez elég gáz, de valamiért muszáj megismernem téged. Te olyan vagy mint én, csak lányban és ez menő. Vagyis engem érdekel és szeretnék rólad többet tudni.

_______

Gyerekek el sem hiszem, holnap felvételi😭 Ki írja még velem együtt idén?

2019. 01. 18.
Péntek

// 2019. 05. 12.
Vasárnap