- Joanie, a francba már - sipákolok a telefonba. Hangom az egekben, akárcsak a vérnyomásom. Joanie a legjobb barátnőm, aki világéletében felelőtlen volt kissé és bevallottan béna az ígéretei tartásában. Ez történt most is: megígérte ugyan, hogy a kellemetlenségek elkerülése végett velem jön az elvonóig, most napokkal előtte mégis lemondta. Jó, igen, még mindig jobb, mintha az utolsó pillanatban közölné, de mentségemre szóljon, hogy hirtelenharagú vagyok, egyrecsak közeledik az elvonóm és rettegek, hogy Milo jelenléte ismét előtérbe helyezi bennem a zavart és a szorongást.

Csodás este volt az a csütörtöki, Adammel teljesen össze tudtam barátkozni, Milo pedig végig a gondomat viselte. Sophie volt az egyetlen zavaró tényező, de persze Ő ugyanezt gondolhatja rólam, jogosan. Azok a megvető nézések, te jó ég! Talán erre mondják, hogy "ha szemmel ölni lehetne..." Egészen addig azt hittem, az lesz életem legjobb estéje, ameddig Milo egyenesen nem közölte velem, hogy igen konkrét tervei vannak az éjjelt illetően. Az iszogatás még belefért volna, a beszélgetés pedig főleg és igen, az alvás pedig alap. De a konyhapultos ötlete romba döntött minden addigi gondosan felépített gondolatot, egyszerűen áthúzta minden számításomat. Gyakorlatilag elidegenült tőlem csupán az őszinteségével.

- Camila, kincsem - apa kiabál fel az emeletre, hangjából ítélve izgatott, kissé frusztrált és kíváncsi.

- Most le kell tennem - sóhajtok a telefonba Joanienak, aki megértően szól néhány szót, majd utoljára bocsánatot kér és elköszön. A lépcsőn lefelé szökdelve gyorsan összefogom a hajam, majd tekintetemmel apát kezdem keresni, aki az ajtóban állva mered felém. Na még az kéne, hogy Milo álljon a küszöbön túl!

- A srác azt mondja, feltétlenül beszélnie kell veled - mondja, mire felsóhajtok. Hát persze, ez Milo lesz...vagy nem..?

- Adam? - döbbenten mérem végig a srácot. - Te mit keresel itt?

- Azt hiszem, én most megyek is - lép hátra zavartan apa. Adam sóhajt, majd megvárja, hogy apa valóban elmenjen. A monokliját bámulom, mire megszólal.

- Ne kérdezz semmit, kérlek. Gyere ki, csukjuk be az ajtót. Nem akarom, hogy más is hallja - idegesen és kíváncsian teszem amit mond, majd a lépcsőre lehuppanva várom a mesét. - Milo csütörtök óta nagyon szarul van. Talán az elvonó az ok, vagy te, de valami miatt kezdett leállni. Persze így is rengeteget drogozott, de az elmúlt két hete sokkal lájtosabban telt a drogot és a piát illetően, mint négy éven belül bármikor. Most pedig nem képes megnyílni még nekem se, csak annyit mond, hogy nagyon elszúrta.

- Mit is..?

- Camila ne legyél már vak! Totál szét voltam esve csütörtök éjjel, de tisztán emlékszem, ahogy lekapott az utcán. Ő Milo Malik, gyakorlatilag szinte azt dönget meg, akit csak akar, a lányok a lába előtt hevernek és ehhez túlságosan hozzá van szokva. De Camila, te konkrétan széthánytad magad mielőtt megcsókolt. Ő ilyet nem tesz csak úgy, érted? Milo mellett nőttem fel, szinte tesók vagyunk. Nekem mesélt először az első szerelméről, az első csókjáról, az első kalandjáról. Mindent tudunk egymásról, Ő a legjobb spanom és rossz Őt így látni. Még aznap éjjel megkérdeztem tőle, hogy mi történt, mert teljesen kész volt. Felhívtam, de Ő folyton kinyomott, aztán megunhatott, mert felvette. Megkérdeztem hol van, mondta, hogy az utcátok végén. Megkérdeztem, az hol van pontosan, aztán idejöttem. De aki itt volt...az nem Ő volt. Injekció, egy csomó doboz, flaskás pia és véresre ütött kéz. Ez fogadott. Elvittem hozzánk, reggelre viszont eltűnt. Szinte egész nap kerestem, a slepp minden tagját riasztottam, mindenki Őt kereste. Végül egy másik srác talált rá egy sztriptíz bárban. Nem meglepő módon részeg volt, agresszív és összetört. Megkértem, hogy menjen haza és pihenjen, mire megajándékozott egy ilyennel - mutat a monoklijára, én pedig elképedve nagyot nyelek. - majdnem visszaütöttem, de szerencsére gyorsan észhez tértem, így csak szánakozva végignéztem rajta és ott is hagytam. Úgy voltam vele, csütörtökön úgyis találkoztok, majd megbeszélitek és minden a régi lesz. De Camila...az előbb hívtak, hogy túladagolás miatt kórházba került. Kérlek, könyörgöm mondd el, mi történt köztetek a buli után, csak legyél őszinte és békén foglak hagyni!

- Adam - a könnyeimet visszafojtva próbálok nem pánikba esni. Lándzsadöfésszerűen hasítanak belém az emlékek. - te jó ég!

- Tudom, de most nem szabad erre gondolni, csak mondd, hogy mi történt!

- Útközben beszélgettünk. Sokat. Mindig viccelődött és bókolgatot. Tényleg Adam, folyamatosan etette az egomat ami kurvára jólesett, mert nem vagyok hozzászokva! Aztán ideértünk, a lámpa pedig égett a nappaliban. Anyámmal élek, apám külföldön dolgozik, a bátyáim pedig már rég nem velünk laknak, szóval csak az lehetett a magyarázat, hogy anyám nem ment el a nagymamámhoz és engem vár, hogy kérdőre tudjon vonni. Tizenkilenc vagyok, de Ő még mindig a kicsi lánykájaként tekint rám, nem szereti, ha sokáig nem vagyok otthon, iszok és drogozok. Így Miloval beszöktünk a házba, mire kiderült, hogy nincs bent senki, csak a kapcsoló beragadt. Ekkor megkérdeztem, hogy mik a tervei mára, mire közölte, hogy akar még inni, beszélgetni, aludni és...és...

- Vágom - sóhajt fel, majd hajába túrva elmereng a távolban. - most megyek be hozzá. Jössz?

- Nem tudom...jó ötlet lenne?

- Nem tudom. Lehet, hogy meg tudnátok beszélni, ha már fent van. És talán a te kedvedért végre elkezd észhez térni.

* * *

Idegesen dobolok a lift korlátján és le-lepillantok egy tolószékes idős nénire, aki velünk utazik. Adam meleg tenyerét sebesen járó kézfejemre helyezi, ezzel meggátolva a dobolást. Halványan elmosolyodik, mire felsóhajtva döntöm hátra a fejem és a vakító leddel kezdek szemezni. Vajon Milo tudatánál van már egyáltalán..?

- Nyugi - halkan szól hozzám, mély hangja nyugtató hatású. Egy fürkész pillantást vetek felé, tekintete biztató és kedves. A lift megáll, a néni pedig önző módon kidurakszik hátulról. Adam egy rosszalló nézéssel le is zárja a dolgot, én azonban még fel is mordulok. - hagyd rá - halkan nevetve simít végig karomon, majd megindul. Sietve követem, izgatottan szeljük végig a folyosót. - itt van bent - áll meg egy ajtó előtt, én pedig már a kilincsért nyúlnék, de elkapja a kezem. - hé! Előtte ígérd meg nekem, hogy eltekintesz a múltkori hülyeségétől, úgy kezeled, mintha nem történt volna semmi. Vagyis...semmi számára kínos. Nem emlegeted fel, kedves leszel és nem borulsz ki, bármi történjen is odabent!

- Rendben - sóhajtva hajtom le a fejem, mire a kezemet elengedve hagyja, hogy kinyissam az ajtót. Nagyot nyelek, fogaimat összeszorítom és remegek. Óvatosan tolom meg befelé az ajtót, majd félve pillantok az ágyon fekvő srácra. Amint a tekintetünk találkozik, zaklatottan ül fel és kérdőn néz a mögöttem lévő Adamre.

- Milo! Hé Mils, feküdj vissza - egy másik srác óvatosan próbálja visszanyomni barátját az ágyra, de az makacs és erős, továbbra is ülve bámul felém.

- Mila - Milo már a lábait emeli, ki akar szállni az ágyból, de megelőzöm és mellé szaladva én magam tolom vissza fekvő helyzetbe.

- Mondtam, hogy ne hozd ide a csajt, csak felzaklatja Milst - túr idegesen a hajába egy másik fiú, mire kellemetlenül kezdem érezni magam.

- Állj le Greg, a csaj talán észhez tudja téríteni. És most tipli! Mindenki - mutat az ajtó felé, mire a nagyjából tíz fős fiúbanda egyhangú morgás kíséretében felkel a helyéről és megkezdi a szoba kiürítését. - Cami - Adam halkan megszólít, én pedig kíváncsian pillantok felé. - kettesben hagyjalak titeket, vagy maradjak inkább bent?

- Megleszünk szerintem - mosolyogva biztosítom Adamet afelől, hogy megnyugodhat, mire bólint és a többiek után eredve Ő is kimegy. - Milo...

- Ne mondj semmit - zaklatott. Ideges, szomorú, csalódott és nagyon zaklatott. Szemeit lesüti, szégyelli magát. - én csak...

- Shh - óvatosan simítok végig az arcán, mely merev és borostás. Sóhajtok. De ez nem egy megkönnyebbült sóhaj, sokkal inkább egy félelemmel teli, bizonytalan sóhaj. Megfogom a kezét és a szemeibe nézek. - Milo, tudom, hogy úgy érzed, ezzel mindent elszúrtál. De hidd el, hogy ez baromság! Igen, hülyeség volt részedről olyan egyenesen megmondani, hogy mire készülsz, főleg nekem. Tudod...nagyon durván önbizalom hiányos vagyok mostanság, megijedtem, hogy te ezt komolyan gondoltad. Azelőtt meg állandóan dicsérgettél, még szép, hogy idegen volt a helyzet. És kérlek felejtsd el azt, hogy ezzel mindennek vége. Ez butaság. Rossz belegondolni, hogy miattam ennyire kibuktál és most ki tudja meddig itt kell lenned...

- Hétvégén saját felelősségre hazamehetek - halványan mosolyogva pillant fel rám.

- Remek - biztatóan visszamosolygok, majd folytatom mondandómat. - szóval csak annyi, hogy kérlek ne csinálj ilyen hülyeségeket, oké? Mert ez nincs rendben. Könyörgöm, vigyázz magadra, mert ez...szóval ez az egész nagyon bonyolult és nem akarom, hogy bajod essen, mert...

- Szóval nem haragszol? - közbevágása ugyan illetlen, most mégis megment minket pár kínos pillanattól. Fogalmam sincs, hogyan fejeztem volna be előző monológomat.

- Sosem haragudtam...

_______

Amúgy eskü cukik🤤

2019. 01. 22.
Kedd

// 2019. 05. 13.
Hétfő