Ajkaimat rágcsálva lépek ki a teremből Miloval a nyomomban. Nagyokat lélegezve próbálok elnyomni egy kisebb feltörő összeomlást. Hiába gyógyulni mentem, rossz hatással volt rám a sok beteg ember látványa és csak még jobban megrémiszt a gondolat, hogy talán én is így végzem. Ismét sóhajtok. A terapeuta, Naomi igen kedvesen és óvatosan próbált minket beavatni a dolgokba. Ez Milo esetében nem is ment olyan nehezen, azonban én...a szégyen és a "nem akarok itt lenni" elv annyira kihatott rám, hogy egyszerűen csak végigremegtem az egészet. Milo ugyan próbált néhány kedves pillantással, esetleg érintéssel legalább egy picikét lenyugtatni, de mi tagadás, Camila Frey makacs és reménytelen e téren.

- Camila - szalad felém mögülem Naomi. - Cami, várj! Neked tudnék ajánlani egy külön fiataloknak alakult terápiát, mert...elég félénk vagy. Az ugyan nem ilyen erős, határozott és hatásos, de legalább nem fogsz ennyire félni. Mit szólsz?

Akadozva felnézek a nőre, még feljebb Milora, majd le a padlóra. Őszintén elgondolkozok az ajánlaton, bár ha jobban belegondolok, ott teljesen egyedül lennék, már ami az ismerettséget illeti. Itt itt van Milo, ha lehet a fiút ismerősnek nevezni és a terapeuta is kedves, na meg fiatal. Ott azonban...teljes káosz, sötét homály. Vajon be tudnék illeszkedni? Itt mindenki elfogad, a környezetet is kezdem megszokni, mindemellett már nem is félek annyira. Ezzel ellentétben egy új hely, telis-tele új emberekkel és új szokásokkal nem hogy rémisztőnek, de egyenesen visszataszítónak is tűnik számomra. Így hát részben a hosszú godolkodásnak köszönhetően, részben pedig Milo tapintatos, de erős célzású oldalbalökése miatt felkapom a fejem, majd megrázom azt.

- Nem, köszönöm - mondom halkan, majd halványan elmosolyodva megfordulok. Milo néhány értetlen pislogást követően elköszön Naomitól, majd utánam ered.

- Mondd, Mila - szólal meg halkan a fiú. - te mindig ilyen vagy..?

- Milyen? - pillantok fel a heves lépcsőzés közepette Milora, aki csak a szemöldökét összerántva húzza el száját.

- Látod? Ezt nem értem - gondolkozik el. - odafent remegsz, félsz megszólalni és kerülöd mindenki tekintetét, most meg semmi bajod.

- Tudod Milo - mosolyodok el gúnyosan. - ezt hívják tömegiszonynak. Nem szeretek sok ember közt a középpontban lenni. És fent is rettegtem, hogy meg kell szólalnom, mert akkor mind engem néztetek. És ez számomra baromi ijesztő.

- Óh, értem - vonja meg a vállát a fiú, majd zsebébe nyúlva előhúz egy dobozt. Menet közben felmordulok a látványtól, hisz nagyon jól tudom, mi lesz ebből. Nem feltétlen az a bajom, hogy Milora nem hatott az elvonó. Az én problémám az, hogy talán rám se, hisz egy pillanat alatt, szélsebesen én is megkívánok egy szálat. - kérsz?

- Nem - szorítom össze a fogaimat, mire Milo vállat vonva elteszi a dobozt, majd egy gyújtót előkapva meg is gyújtja a füves cigijét. Hatalmas nyelésekkel próbálom elfedni hogy mennyire küzdök, bár mindezt sikertelenül, hisz Milo szórakozottan felnevetve újra előveszi a dobozt és felém nyújtva megvárja, ameddig duzzogva kiveszek egy jointot, majd felmordulok és mérgemben elrúgok egy kavicsot. Milo kiveszi a szájából a sajátját, majd kezemet megfogva összeérinti a két cigaretta végét, így az enyém is füstölni kezd. - cseszd meg!

- Oké - nevet fel a fiú ismét, majd a telefonjára pillantva mélyet szív a ha jól érzem, dohány és marihuána keverékű spangliba. - sietünk, vagy beülünk inkább valahova? Csak mert két perc múlva indul a busz haza, a buszmeg viszont messze van. A következő egy óra múlva indul, a közelben pedig van egy rohadt jó kávézó.

- Milo, én - sóhajtok fel kimerülten. - én haza akarok menni.

- Akkor futás - von vállat a fiú, bár Ő nem gyorsított a tempóján, én pedig ezért értetlenül is pillantok fel rá. - Mila, én nem megyek. Megvárom a következőt.

- De ne csináld már - kezdek hisztizni, Milo azonban csak győzelemittas vigyorral vonja fel a szemöldökét.

- Milyen kávét kérsz? - kérdezi nevetve, mire ismételten felmordulok és karbatett kézzel folytatom utamat Milo mellett.

- Cappuccino - motyogom sértődötten, majd egy mélyet szívok cigimbe. - és cseszd meg!

- Megint? - nevet fel hangosan a srác, én azonban csak duzzogva forgatom meg a szemeimet.

- Még mindig!

* * *

- És ekkor megtörtént, felszippantottem egy utólag visszagondolva elég méretes csíkot - magyarázom, miközben a buszra várva toporogunk a megállóban. - és tudod...tetszett a hatása. Néhány nappal azelőtt vesztem össze a barátommal egy hülye kis apróság miatt, ez pedig akkorára nőtte ki magát, hogy végül szakítottunk. Az Ecstasy viszont...óh Milo, nagyon jól tudod, hogy mit éreztem akkor!

- Semmit - mosolyodik el a fiú, mire csak hátrahajtott fejjel és lehunyt szemekkel sóhajtok egy hatalmasat.

- Az ég egy adta világon semmit - mosolyodok el én is. - se fájdalmat, se csalódottságot, se hiányt. Egyszerűen csak semmit. Aztán egy ideig csak akkor nyúltam a szerekhez, ha bántódás ért. De ez egyre többször történt meg, én pedig egyik pillanatról a másikra hopp, rászoktam. Az igazi barátaim eltávolodtak tőlem, csak kettő maradt mellettem, meg a sok drogos faszfej, akik miatt most függő vagyok és lett pár fóbiám. Tudod...például tömegiszony, mint ahogy azt már észrevehetted, félek az emberek nagyrészétől és képtelen vagyok nyitni csak úgy bárki felé, nehéz elnyerni a bizalmamat.

- Bennem mégis megbízol - gondolkozik el Milo, mire a busz megérkezik. A fiú maga elé enged, én pedig a lépcsőről még hátrapillantok rá vállam felett.

- Én magam sem tudom, miért.

Hanyagul felmutatom a bérletem a sofőrnek, majd a nagyobb tömeg mellett gyorsan elhaladva ledobom magam hátul, ahol csak elszórtan ül egy-egy általános iskolás diák. Milo felém sietve látszólag még mindig a magyarázaton gondolkozik, majd bevágódik mellém.

- Drogozok - néz le rám a srác, mire értetlenül pillantok fel komoly tekintetére, bár akaratlanul is elnevetem magam.

- Nee! Milo, nem mondod komolyan!? Ugye csak viccelsz? Nem is tudtam - kacagok szórakozottan, Milo azonban csak a szemöldökét ráncolva rázza meg a fejét.

- De nem...Mila. Ez köt össze minket. Te is függő vagy és én is. Talán ezért bízol meg bennem. Olyan vagyok, mint te. Mindketten el vagyunk cseszve...

Elgondolkozva szipogok egy kicsit, majd magam elé bámulva tűnődni kezdek. Talán igaza van, fut át az agyamon. Talán tényleg ez az, amiért valahogy nagyon durván megbízom benne. Hisz...miért mondanám el neki a legnagyobb titkaimat? A kávézóban is csak rólam és a titkaimról volt szó, Milot pedig meg sem tudtam ismerni. Aha, ez volt a célja. Ki akar játszani, miközben Ő csak egy titokzatos idegen marad a háttérben.

- Mesélj magadról - felvont szemöldökkel pillantok fel rá. Ő csak elhúzza az ajkát, majd vállat von.

- Nincs mit mesélnem - jelenti ki, végül az ablakon kifelé nézve ignorál is a világából. Példát veszek róla, így elmerengek a távolban. Az elvonó New Orleans legszélén található, Milo és én pedig a város beljebb fekvő részének lakosai vagyunk. Álmosan döntöm a fejem az ülésnek, majd felsóhajtva pásztázni kezdtem a panorámát. New Orleans a lenyugvó nap lágy ragyogásában fürdik, a katedrális tornyai anyagtalanul merednek a rózsaszínű és narancssárga égbolt felé. A repülőgépek fehér csíkokat festenek a fent látható, önmagában is művészi látképre, nekem pedig kedvem támadna folytatni a mesterművet. Meg kell jegyeznem az elém táruló képet, egyszer mindenképp meg akarom alkotni! Ismét Milora sandítok. A srác továbbra is a kinti világot kémleli, bőszen szugerálja az épüketeket és az autókat. Lehet, hogy valami bérgyilkos, fut át az agyamon, bár az ötletet azonnal elvetem. Ez hülyeség Camila, hova gondolsz?

Normál körülmények közt nem tépelődnék ennyit egy egyszerű zárkózott, furcsa ember miatt, akkor most miért is teszem..?

- De van - szólalok meg hosszú percek után, Milo azonban csak értetlenül pillant rám. - de van mit mesélned. Gyerünk, mondj valamit! Hallgatlak.

A srác kissé szánakozó, bár inkább értetlen és zavart grimaszt villant. Lekezelő a pillantása. A levegő hirtelen hűvös és mozdulatlan, ezt talán nem kellett volna... Nem akar mesélni, akkor mégis mi a francért erőltetem?? Lázasan pörgő aggyal próbálom beilleszteni a sok apró, de annál különbözőbb részletet. Egyszer megvéd, aztán figyelmen kívül hagy. Meghív kávézni, érdeklődik irántam, végül zavarba hoz csupán a zárkózott, gúnyos grimaszával. Mi a pokol van vele? Na és velem?

- Rendben - fordul felém, én pedig ismét csak zavartan próbálom keresni az elvesztett fonalam végét. - mit akarsz tudni?

Milo biztatóan rám mosolyog, aztán egy pillanatra elkószál, vagyis a dekoltázsomra siklik a tekintete. Hirtelen nagyon kényelmetlenül érzem magam a bőrömben. Nem mintha azt hinném, hogy a srác rám akar hajtani, hisz ugyan, még flörtölni sem flörtölt velem. De mégis van a személyiségében valami nyugtalanító. Sosem tudni, hogy épp mit forgat pontosan a fejében.

- Én...öhm - nagyot nyelve próbálok elnyomni egy kisebb pánikrohamot, ami épp feltörni készül Milo igéző mosolyának hatására. - nem tudom - sütöm le a szemem, majd ripityára tört telefonomra pillantok, bár tettemet meg kell ismételnem, hogy felfogjam az információt. Már csak tíz perc.

Olyan közvetlen és életrevaló srácnak tűnt, miért rondított bele az összképbe? Vajon tudja, hogy most mindent felborított bennem? Van sejtelme arról, mennyire összezavarta a gondolataimat?

Nem hinném...

...pontosan nekem sincs.

Valahogy sikerült elbizonytalanítania és ezért én érzem magam kellemetlenül. De vajon mégis mi a fenéért?? Van valami lehengerlő a jelenlétében, valami idegtépő az átható tekintetében.

- Az apám gazdag. Tudod, a tartomány legnagyobb beszállítója, biztosan hallottad már a nevét. Donald Malik.

- Ő az apád? - kérdezem meglepetten, Milo pedig elmosolyodva bólint. - Azta!

- Ugye? Durva egy csávó...szóval Ő az apám, aki bemutatta nekem a drog világát, amint betöltöttem a tizenhatot. Besegítettem neki az üzletben, aztán addig-addig dolgoztam neki így, hogy szinte fegyverként tudott használni, ezáltal már nem a fia, hanem az alkalmazottja lettem. A korombeliek akkoriban nagyon rákaptak a szerekre, szóval mit ne mondjak, tényleg jó csali voltam a korom miatt, a célközönség a tinik csapata lett - meséli, közben minduntalan a szakadt nadrágja foszlányaival bíbelődik. - ilyenkor lehettem majdnem tizennyolc. Ekkora már én is rákaptam a szerre, az pedig csak olaj a tűzre, hogy nekem ez mind kurvára de ingyen volt. Nem csoda, hogy null-huszonnégyben toltam a cuccot...aztán az évek múltán az apám eltávolodott tőlem, anyám meg már jópár éve nincs, szóval egyedül maradtam. Tudod olyan rohadt nagy magány fogott el, a barátaim nagyrésze is csak a protekciós, kedvezményes drog miatt volt velem, szóval gondoltam lépni kell. Ezért vagyok most itt - amint befejezi a beszédet, a busz lehúzódik egy újabb megállónál. Néhányan le, néhányan pedig felszállnak, én azonban ezt mind teljesen figyelmen kívül hagyva rendíthetetlenül Milo rezzenéstelen arcát fürkészem. Olyan semmitmondó és baromi nyugodt. - kielégültél?

- Mi? - hökkenek meg egy pillanatra, ezt pedig a hirtelen elhúzódásommal fokozom.

- Kielégítő választ kaptál? Tetszett a mese? Érdekel esetleg még valami? - kérdezi leplezett idegességgel. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni rajta és a francba is, ez valamiért bejön. Nagyon is.

- Nem, ennyi elég lesz egyelőre, befejezheted. Sikerült kielégítened - kuncogok fel, mire az előttünk ülő utasok közül néhány kíváncsian, zavartan, vagy épp döbbenten pillant hátra. A felismeréstől nagyot nyelve szégyenkezve pillantok Milora, aki hangosan felnevetve csak magához von és hagyja, hogy a mellkasának dőlve elbújjak a sok megvető pillantás elől.

_______

Itt lehet voksolni arra, hogy meddig lesz elérhető a sztori💪🏻😂

Na de egyébként...ez volt az utolsó, amit még régen írtam, innentől kezdve új munkák lesznek. És csak rajtatok, illetve a kommentek számán múlik, hogy milyen hamar kerülnek publikálásra az új részek😏

2019. 01. 15.
Kedd

// 2019. 05. 08.
Szerda