A Sophie-Adam duó fogad minket a csendes út után a buszmegállóban. Az ablak mutatta képről szenvedve pillantok Milora, aki elmosolyodva forgatja meg a szemét. Kissé gondterheltnek tűnik.

Leszállok a buszról, a levegő nyirkos és nehéz. Gyakorlatilag néptelenek az utcák, csupán a mindig forgalmas buszmegállóban várakoznak páran. Felsóhajtok.

- Sziasztok - köszönök halkan a két felénk tartó személynek. Milo, Sophie és Adam is megismétli az egyszavas üdvözlést. Feszült a hangulat, talán én vagyok a zavaró tényező. Épp menni készülök és már tényleg hármasban hagynám Őket, amikor Milo utánam nyúl.

- Mila - szólal meg halkan Milo. Szemei tanácstalanságot sugároznak, látszólag valami kapcsán képtelen zöldágra vergődni. A remény apró sugara jelenik meg előttem, kiemelő ragyogásban tünteti fel Milot. Szinte látom az éles fényt, amint körbeveszi a srácot, aki minduntalan a kezemet szorongatja. Hű, milyen selymes a bőre... - arra gondoltam - kezd bele, én pedig izgatottan vonom fel a szemöldököm. Ajkaim akaratlanul is kényszeredett, kissé türelmetlen de kíváncsi mosolyra húzódnak. Nyögd már ki, az isten szerelmére! - hogy - jesszus, szándékosan húzza az agyam! - eljöhetnél velünk bulizni.

Látom lelki szemeim előtt, ahogy a sok rajzolt, pufi kérdőjel megjelenik körülöttem. És ami ennél is érdekesebb, hogy mindhez tartozott egy kérdés. Egy kérdés, melyre választ sem kaphattam. És hogy ezt honnan tudom..?

- Bébi, ne csináld már - hát innen. Sophie leplezetlen pánikba esik, burkoltan elküld a francba. - azt hittem, rögvest hazaviszel és játszunk!

- Sophie...kicsi Sophie - Milo mosolyogva fordul a lány felé, Adam pedig gonoszan vigyorogva pillant rájuk. Ó, nem tetszik ez nekem. - édes kicsi Sophie - és a helyzet egyre rosszabb...a lány látszólag nem érti a szarkazmust, nem jut el a tudatáig a mérhetetlen irónia, amit Milo a becenevekbe tömött. A dolgot pedig tetőzi, hogy Milo végigsimít Sophie arcán, aki ezt egy szégyenlős mosollyal díjazza. - talán nem mondtam elégszer...de a főnök én vagyok - nagyon felhúzta magát. Lassan én szégyenlem magam, amiért ilyen helyzetbe kevertem szegény csajt. - szóval ebből adódóan én döntöm el, mikor mit és kivel csinálok - Adam kárörvendő mosolyt villant, látszólag nagyon szórakoztatónak találja az imént lejátszódó színdarabot. Milo felém pillant, Sophie pedig elhúzza feltöltött műajkait. - Mila?

- Nem tudom - sóhajtva nézek fel rá, majd a minket figyelő Adamre és Sophiera. Úgy hiszem, Ők sem örülnének nekem túlzottan. - nyakamon az érettségi, tanulnom kéne.

- Tanulsz utána, egy kis lazításba senki sem halt még bele - mosolyodik el biztatóan, nekem pedig egy pillanat alatt cseppfolyós állapotba kerül a szívem. Ismét elfognak a kétségek. Alig ismerem Milot, Sophie és Adam pedig egyenesen két vadidegen számomra. Mi van akkor, ha Milo kedves mosolya és jóvágású arca mögött feneketlen gonoszság rejtőzik? És mi van, ha az apja, a nagy Donald Malik nem csupán drogokkal foglalkozik, de emberrabló, vagy épp szervkereskeső is?

Na jól van Camila, ezt te sem gondolhattad komolyan!

- Legyen - vonom meg a vállam. - de csak mert holnap ugye nem kell bemennem - mosolyodok el, mire önelégülten lép mellém, ezzel magunk mögött hagyva Sophiet és Adamet, akik eközben elmélyült társalgásba kezdenek. Ez a "bulizz-velünk-mizéria"  nyugtázza abbéli meghökkenésemet, hogy Milo Malik valóban meg akar ismerni engem. És bár még nem sikerült rájönnöm, mi okból vetemedett erre a majdhogynem lehetetlen feladatra, mégis kezdem elfogadni, hogy tényleg vágyik erre. És ez jólesik.

Útközben sikeresen klikkesedünk: míg Sophie jó hangulatú csevelyt folytat Adammel, Milo és én némán baktatunk egymás mellett. Ünneprontónak érzem magam, a jelenlétemmel teszem tönkre az estét.

Egész idő alatt a lehetőségeket latolgatom magamban, hogy vajon hogy ér majd véget az este; talán a sok embertől sokkot kapok, elkap a roham és a padlón végzem? Netán Sophie mérget tesz az italomba, amitől pillanatokon belül ismételten összeismerkedek a padlóval? Esetleg annyit iszok, hogy magamonkívüli állapotban elterülök a padlón? Ki tudja..? De a padló minden bizonnyal nagy szerepet fog játszani a bulizásomban.

* * *

Szerencse, hogy a séta közben elfogyasztott buli-alapozó hatására kevésbé jött ki rajtam a tömegiszony. Ugyan megtorpantam, de végül magabiztosan léptem be az alkoholszagú, hangos zenével töltött szórakozóhelyre. A fények durván villogtak, időközben még hálát is adtam az égieknek, amiért a sok hibám mellé még nem csapódott be egy jó kis epilepszia is.

Most pedig zavartan tekintek végig az embereken, akik többségében lerészegedve táncolnak valami mély basszusú zenére. Bármilyen makacs kétely motoszkált is bennem az estét illetően, az most nyugvópontra jutott. Elvégre egy buli közepén vagyunk mint legfrissebb vendégek, akik elsőnek a bárpultot célozzák meg.

- Mit kérsz? - kiabál a szemembe nézve Milo. A hangos zenének köszönhetően csak ilyen módszerrel hallom meg, amit kérdez.

- Jäger - válaszolom vigyorogva az első alkoholos ital nevét, ami eszembe jut. Milo kér négy pohár Jägermeistert, amit szétoszt köztünk.

- Ezt a csapat új tagjára, Milara - emeli meg a poharát, én pedig felkuncogok amikor koccintunk. Adam vigyorogva, Sophie pedig a szemét forgatva hajtja le velünk az italt. - Sophie, mit kérsz?

Addig-addig játszuk ezt, hogy már nem is tudom, hanyadik kört kezdjük. Milo felteszi a kérdést, majd az általad választott italból négyet kikérve valami indokot mond, amire iszunk.

- Adam új csajára - hangzik el a sokadik.

- A drog feltalálójára.

- A szexi pultos csajra.

- Apámra, aki tudta nélkül biztosította a mai adagunkat.

Ezután egyre furább okok jönnek, tulajdonképpen már mindent összehordunk, csak hogy ihassuk a következő kört. Milo gyakran pillant le rám, hogy jól vagyok-e, de minden alkalommal biztosítom afelől, hogy nagyon jól érzem magam és majd jelzem, ha bármi bajom van. Ez a pillanat pedig hamarosan el is érkezik...

- Milo - talán nem hallja az erőtlen hangomat, de arra igenis felfigyel, hogy karjába kapaszkodva elhomályosult tekintettel nézek rá. Meglepően nyugodtan kezeli a helyzetet, nem kezd pánikolni, csupán megragadja a kezemet és Adaméket maradásra intve a kijárat felé kezd kísérni. A zene egyrecsak halkul, a hányingerem azonban ezzel párhuzamosan nőni kezd. Nem kellett volna felállnom, így kezdek magamon kívüli állapotba kerülni, jártányi erőm sincs és émelygés fog el. Kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, mire mázsás súllyal rám zuhan a felismerés: most vagy elájulok, vagy durván kidobom a taccsot!

- Hé - nagyon óvatosan állam alá nyúl és felemeli a fejem. Tekintetünk találkozik. - hallasz engem, ugye? - bólintok. - fáj valamid? Hányingered van? Szédülsz? - az elsőnél nem, a többinél azonban bólogatok. - Mila beszélj hozzám, oké?

- Beszélek - mondom erőtlenül, Milo pedig mint akit világéletében erre szakosodva csak ez foglalkoztatott, ismét beszélni kezd.

- Ha úgy alakul, akkor ne tartsd vissza, rendben? Nem gáz ha ennyi pia után hánysz, tényleg túlzásba vittük egy kicsit - elgondolkozik, én pedig öklendezve kapaszkodom meg a korlátban. Úgy szorítom a jéghideg vasat, mintha az életem múlna rajta. - hogy érzed, ki fogsz dőlni? - kérdezi, bár válasz nélkül marad. - Camila, kérlek beszélj hozzám, válaszolj!

- Nem tudom - suttogom. Megvonaglik az arcom, ingerültség és félelem csatázik bennem. - Milo - kábultan nézek fel rá, Ő pedig kíváncsian hajol le hozzám. Újra öklendezni kezdek. A korlátot szorongatva már a sírás kerülget, ráz a hideg és minden homályos. Az agyam nem képes felfogni a fejem gyors mozgását, csak pillanatokkal később észlelek mindent, másodpercek telnek el, mire egy új látkép kiélesedik.

- Mondd! Mondd, Mila, mi a baj? - Milon talán most először látni a félelem jeleit, idegesen sóhajt, majd hajába túr. Karomat fogja és valamennyire meg is tart, miközben ismét rászorítok a korlátra. Istenbizony mindjárt elhányom magam! - Camila, ugye magadnál vagy?

- Igen, azt hiszem - artikulálás hiányában szenvedve formálom a szavakat, minden hirtelen lesz sötét és világos egyszerre. A látkép összemosódik, én pedig Miloban megkapaszkodva tartom lábon magam.

- Gyere, ülj le - mondja, majd elenged, de épp csak addig, ameddig pulóverét leveszi és a hideg betonra dobja. Lehuppanok a lépcsőre, Milo mellém ül és karját mögöttem megtámasztja, majd azt mondja, dőljek neki. Kérése természetesen méltányolható, hátam óvatosan döntöm a Milo karja és mellkasa által képzett védelmező, stabilizáló támlának. - ha kicsit jobban leszel, hazakísérlek - nem tudom elhinni, hogy ennyire érett és, hogy ilyen szinten működik az agya ennyi alkohol és kábítószer után. Kételkedni is kezdek benne, lehetetlen, hogy így tudjon gondolkozni és viselkedni.

Néma percek telnek el, hosszú néma percek. Úgy érzem, a fejem a friss levegő és a pihenés hatására kissé kitisztult, így Milora nézve biccentek. A fiú azonnal felfogja a szándékomat, feláll, majd kezét nyújtja. Kellemes volt az általa képzett burokban pihengetni, valójában hozzá tudnék szokni. Teste férfias illatot és a hideg ellenére meleget árasztott, nekem pedig csupán ez elég arra, hogy teljesen odáig legyek a pillanatért. Tudom, hogy erre még sokáig emlékezni fogok és amint olyan állapotban leszek, vigyorogva újságolom majd el Joaninak. Nagyot sóhajtok, mire szám akaratlanul nagyra nyílik, torkomból pedig feltörni kíván gyomrom tartalma. Egy pillanat az egész, de nem valamiféle filmbéli pillanat, Milo nem fogja a hajam és nem simogatja a hátam. Semmi klisé vagy közhely, csupán egy gyors tisztulás és ennyi. Kábultan egyenesedek fel, undorodok magamtól. A szám íze gusztustalan, Milo az üvegét nyújtja. Feltehetőleg víz van benne. Vagyis nagyon remélem.

- Már jobb? - lángoló arccal bólintok, hihetetlenül szégyellem magam. Ajkamhoz emelem a műanyag palackot, majd kiöblítem a vízzel a számat. Kínosan Milora tekintek, aki előhúz a zsebéből egy zsebkendőt, majd elhúzott szájjal megtörli vele az állam, ami valószínűleg tiszta hányás volt. Ő csak szokásos, kedves önmaga, számomra mégis nehéz nem megaláztatásként megélni a dolgot. - Gyere - simít végig óvatosan a karomon, mire zavartan elindulok vele. Egy szó sem hagyja el a szánkat, némán sétálunk New Orleans kihalt utcáján. Érzem, hogy a bő órája beadagolt Ecstasy eléri a csúcsot, a kínos helyzet hatására is hatalmas boldogság-bomba robban bennem, elvesztem a gátlásaimat és egyszerűen csak kitárulkozok.

- Milo, te egy annyira aranyos fiú vagy - állapítom meg mosolyogva, Ő pedig halkan felnevetve pillant rám, majd kezén lévő aranyozott Rolex órájára.

- Óh igen, most kezd csak hatni az Ecstasy - szórakozottan nevet, én pedig tovább stírölöm. A kezemmel, amelyikkel nem a nyakát karolom át, végigsimítok az arcán, mire zavartan elmosolyodik és a földet kezdi pásztázni. - tudod - nevet fel halkan. - alkohol- és drogfüggő létedre nem bírod túl jól a cuccot - kedvesen kuncogva néz a szemembe, én pedig hatalmas csodálattal meredek rá. Elkápráztat, hogy milyen jól néz ki. - Mila..?

- Mi? - rázom meg a fejem hirtelen. - Jaj...igen. Egy éve van ez, még elég gyenge vagyok - nagyot nyelve sütöm le a tekintetem, mire Milo megáll és állam alá nyúl. Zavartan kapom fel rá a tekintetem, Ő pedig váratlanul, minden előjel és figyelmeztetés nélkül hajol le hozzám és habozás nélkül lendületesen enyémhez nyomja ajkát. Megcsókol, ami valamiért kicseszettül tetszik...

A csók mindkettőnk számára józanító hatású. Nagyokat pislogva nézek fel Milo elvakult szemeibe, melyekben megcsillan az utca éjjeli lámpafénye. Hatalmasat nyelek és Ő is ezt teszi, mire hangos, hitetlenkedő nevetést hallunk a távolból. Mindketten az ismerős hang irányába kapjuk a fejünket.

- Öcsém, ez nagyon állat volt - mutat felénk Adam, mire halkan felnevetve nézünk újra egymás szemébe. Lehunyt szemmel kuncogok, majd miközben Milo megfogja a kezeimet, a mellkasának döntöm a homlokom. - tesó, megint csak azt tudom mondani mint a múltkor: azért gumit húzz!

_______

2019. 01. 20.
Vasárnap

// 2019. 05. 13.
Hétfő