Épp hangosan felnevetek, amikor befordulunk az utcánkba. A hangulat egyszerűen csodálatos, Milo folyton nevettet és minden adandó alkalommal kedveskedik. Tekintetét a beton sötétségére függesztve lépdel, a könnyű szellő láthatatlan ujjakkal bele-belekap a göndör hajába. A markomba akarom szorítani azt a hajat. Majd' megveszek, annyira!

- Tudod - halkan nevetve néz rám, közben pulóvere zsebébe nyúl. Üres nejlonzacskó sodródik az aszfalton, az utca nyugodt és csendes, csak a süvítő szél hallatja hátborzongatóan kísérteties hangját. - nem ilyennek képzeltelek. - egy újabb szélroham papírszemetet kerget a lábunknál, mi pedig lassan a házunk elé érünk. A lakás felé pillantok, a nappaliban ég a lámpa. Ijedten kapom a tekintetem Milora. A fiú mosolyogva bámul rám, olyan, mint aki csak mímeli az életet. - persze nem rossz értelemben - mentegetőzik ijedt tekintetem láttán. Talán az lenne a legjobb, ha most elköszönnék tőle...

- Milo...a-az a ház. Látod azt a házat? - mutatok az otthonom irányába. - Latod..? Az...szóval az a mi házunk. Valaki van bent. Lehet anya az...

- De Ő...

- Én is azt hittem - rivallok rá ingerülten, mire sértetten vonja fel a szemöldökét, majd megcsóválja a fejét és hátrál pár lépést. Felsóhajtok és elfordulok. - sajnálom.

- Semmi gáz, érthető a dühöd - óvatosan megfogja a vállam, mire szemeibe nézek. Biztatóan elmosolyodik, én pedig lehunyom a szemem és megkönnyebbülten átölelem. Szótlanul aláveti magát akaratomnak és visszaölel.

- Akkor azt hiszem, én megyek - válok el tőle, mire bólint. A házunk felé nézek, közben a lehetőségek sivár tárházát latolgatom. Vajon hogy a francba jussak be anélkül, hogy feltűnést keltenék..? - köszönöm ezt az estét, csodás volt.

- Én köszönöm, hogy eljöttél - mosolyogva végigsimít arcomon, majd állkapcsomat tenyerébe véve kezd ajkával közeledni. Egy aprócska csók mindössze, mégis óriási hatást gyakorol rám. Szívem vadul kezd verni, légzésem felgyorsul, vérnyomásom az egekbe szökik. Elönt a meleg és a határtalan boldogság. Tudom, óh, nagyon is jól tudom hogy az Ecstasy jelentős szerepet játszik az egészben, mégis örülök a helyzetnek. Mennyei! - mi lenne, ha esetleg bekísérnélek..? - mosolyodik el felvont szemöldökkel. - Tudod, nehogy elkapjon valami szörny útközben.

- Épp mondani akartam, hogy mostanság mennyi szörny jár erre...félelmetes vadállatok! Legyél a hősöm, és védj meg tőlük - kislányos mosolyom gyorsan vágyakozó vigyorrá alakul. Milo kezeit megragadva húzni kezdem a házunk felé. - hátul van egy lépcső a padlásra. A padlás egy nyugis helynek van kialakítva, nem olyan poros, dobozos, kacatokkal teli hely. Egy lazuló szoba. Onnan egyenesen le lehet menni az emeletre, a villany pedig a földszinten ég - magyarázás közben a kertvárosi házakat vizsgálom, hogy vajon nincs-e szemtanúja a kis akciónknak. - gyere - megindulok a bokrok közt hátra, Milo pedig teljesen a nyomomban sietve követ. Átszaladunk a ház oldalánál, átszeljük a kertet és már a lépcsőnél is vagyunk. - na ne bassz - idegesen kezdem rángatni az ajtót, de kétségtelenné válik, hogy az ugyan zárva van. - pedig mindig nyitva szokott lenni - morgolódva fordulok a terasz felé. - B terv!

- Az előbb szaladtunk el egy nyitott ajtó mellett - zavartan mosolyogva pillant a másik oldal felé, mire a homlokomra csapok. Hát persze, a garázs!

- Ma igazán elemedben vagy, Milo Lángelme Malik - veregetem meg a vállát nevetve, majd az említett helyiség felé indulok. Halkan lépdelünk a nyitott ajtóhoz, majd az épületbe belépve felsóhajtok. - oké, figyelj - suttogva kezdem ismertetni vele a tervet. - ha bemegyünk itt, akkor a konyha végében lyukadunk ki - Milo bólint, én pedig lassan elindulok. - a lámpa a nappaliban ég, ahol a lépcső is van az emeletre.

- De ott hogy jutunk át, ha anyukád ott van..?

- Ez egyszerű...a földön kúszva imádkozunk, hogy ne vegyen észre. Alig húsz méter lenne az ott megtett út, nem vészes, nagy valószínűséggel a kanapén olvas, ami a mi útvonalunknak háttal van - suttogom, majd kinyitom a másik ajtót, így belépünk a konyhába. Milo felé fordulva mutatóujjamat ajkam elé helyezve csendre intem a srácot, aki a mozdulatot leutánozva mosolyogva biztosít, hogy nem lesz gond, meg sem fog mukkanni. Négykézláb ereszkedek, majd Milora tekintve megbizonyosodok róla, hogy Ő is épp ezt teszi. Óh a francba, hát nem megmondtam, hogy az estémet a padlón fekve végzem!? Lassan és óvatosan indulunk meg a nappali felé, kikúszunk a két pult közül. Ismételten hátrapillantok a srácra, aki minduntalan maga elé bámulva szórakozik a látképen. Idegesen, zavartan, de mégis jót mosolyogva ülök a sarkamra, ezzel elvéve Milo örömforrását. - ne stíröld így a hátsóm - hangom szinte nincs is, csupán tátogok, Milo mégis megért. Arca vörös, de nem a zavartól. Sokkal inkább a nevetés visszatartása végett pirult el.

- De olyan formás - elképedve vigyorodok el, amint leolvasom az üzenetet a szájáról.

- De az enyém - tátogom vissza neki, mire mosolyogva forgatja meg a szemét.

- De ne legyél önző, szeretném, ha osztoznánk rajta - felvonja a szemöldökét, mire még nagyobbat nézve fordulok előre. Immáron nem érdekel Milo égető tekintete, csak sietve indulok a lépcső felé, majd a kitűzött célhoz érve győzelemittas tekintettel pillantok hátra. Milo velem együtt vigyorogva áll lábra, a lépcső feléről pedig a meglehetősen szundikáló anyám felé pillantok. Aki...nem is feküdt a kanapén. - hé - Milo suttogva mutat a kanapéra. - az anyád valami szuperhős, hogy a semmiből elszublimált..?

- Ó, édes istenem - csapok a homlokomra, majd a kanapén hagyott üzenetet meglátva a cetli felé kezdek sietni.

"Cami!
A kapcsoló nem működik, be van ragadva. Ne piszkáld, talán csak rontasz a helyzeten. Apád holnap jön haza, kimegyek elé a reptérre. Most a nagyinál vagyok, pihenj sokat, szeretlek.
Puszi, anya!"

- Ó, édes istenem - ismétlem meg hangosan, már-már kiabálva. Milo a lépcső közepéről majd leesik hangom hallatán.

- Te normális vagy? - kérdezi ijedten. - Most tuti lebuktunk!

- Itthon sincs - lengetem meg az üzenetet. - szóval a ház a miénk - vigyorodok el, majd hetyke léptekkel masírozok az immáron mosolygós Milo felé. - na és mit fogunk csinálni? - pimasz mosoly ül ajkaimon, fogalmam sincs mit akarok, csak azt tudom, hogy még nem kaptam meg.

- Hát nem is tudom, mondjuk ihatnánk még valamit. Aztán beszélgethetnénk is. Meg lehet, hogy majd valamikor aludni sem ártana. Továbbá az is feltett szándékom, hogy jól megcsinálhatnálak valamelyik konyhapulton - nem tudom eldönteni, melyikbe állt nagyobb görcs; a gyomromba az izgalom, az ijedtség és a meglepetés miatt, vagy a méhembe Milo meglehetősen egyenesen közölt tervétől. Egy pillanatra csendben maradok, hisz sejtelmem ugyan volt erről a szándékáról, mégis ijesztő volt az Ő szájából hallani. - Mila..?

- Bocs, én csak...

- Én bocs, messzire mentem, bennem is kezd hatni minden szar, ne is figyelj rám.

- Talán az lenne a legjobb - kezdek neki lesütött szemmel, azonban a befejezés már az Ő szájából hangzik el.

- Ha most elmennék.

_______

Milo, Milo...te kis perverz😒😂

2019. 01. 21.
Hétfő

// 2019. 05. 13.
Hétfő