Kócos, feketére festett hajamat unottan dobom hátra, semmi kedvem bejárni minden hülye programra, csak ki akarok gyógyulni és kész. Csupán ennyi az egész, amiért belevágtam ebbe a hosszadalmas baromságba. Annyi orvosnál jártam már, annyi felesleges tanácsot kaptam. Már egy éve mindez, de azóta is sorra ítélnek el az emberek. Pedig könyörgöm, csak egy rossz társaságba keveredett fiatal lány vagyok, aki sodródott az árral​. De már megbántam. Annyira, kicseszettül megbántam! És bár gyakran hallgatom, hogy "Ugyan, el vagy cseszve, rajtad már nem lehet segíteni, egy rohadt függő vagy, törődj bele.", én valahogy mégis az a fajta vagyok, aki egyszerűen nem hallgat másokra, nem, én túlságosan​ is makacs vagyok. Pont mint egy évvel ezelőtt, mikor is a lavinát elindítva felszippantottam az első csíkot. Hiába ellenezték a barátaim, az új ismerősök többen voltak, Ők pedig igen is a rossz felé sodorták az akkor még teljesen ártatlan énemet.

Nos igen, ami azt illeti, az ártatlanság azóta igencsak kimúlt belőlem...

A tükörbe bámulva undorodva mérem végig a kapott képet. Fekete pólómat hanyagul betűröm fekete szaggatott farmernadrágomba, majd a változatosság kedvéért felveszem a fekete bakancsom és a lakásból kisétálva becsapom magam mögött az ajtót.

Útközben sokan megbámulnak és nem figyelve arra, hogy mindent jól hallok, gyakran be is szólnak. Most mondjam, hogy megszoktam..?

- Hé, hülye emo - morogja a mellettem elsétáló társaság egyik tagja. Mesés, kezdődik... A többiek felnevetnek, így a srác jó ötletnek tartja folytatni a csesztetésemet, én azonban ügyet sem vetve rájuk, próbálom kerülni a bajt és tempómon alig észrevehetően gyorsítva menekülök a konfliktus elől. A függőségem ellenére azt hiszem kijelenthetem, hogy egy igen értelmes és épeszű lány vagyok jó felfogással és logikus, okos gondolkodásmóddal. - rock ribanc!

- Hagyd már - szól rá egy másik, mire a kötekedő gúnyosan felnevet.

- Ugyan, Milo! Nézd, olyan menőnek látszik, csak épp még ránk nézni is fél. Elképesztő vagy, hallod...de azért dugnálak - nevet fel, én azonban csak lehunyt szemekkel fújom ki az addig bent tartott levegőmet, hogy némiképp lenyugtassam magam. A társaság továbbra is követ, bár senki sem tudja, kinek jó ez és miért. Rohadtul elcseszett helyzet, annyi szent! - a neved elárulod, cica? - kérdezi, én azonban mintha meg sem hallottam volna, tovább sétálok, persze teljesen némán. - Hé! Nem költői kérdés volt, kurva - mondja megütve a már-már szinte ijesztőnek mondható hangszínt. Hangja fenyegető, én pedig félni kezdek.

- Adam, hagyd már békén - mordul fel az előző ünneprontó, név szerint állítólag Milo, mire az Adam nevű srác egy jellegzetes szánakozó nézéssel hosszasan kiad egy hangot. Egy hosszúra húzott 'c' betűt ereszt ki hófehér fogai közül. Hálát adok mindennek, amiért az az egy fiú ott volt és megvédett. Bár tudom, hogy meg kéne köszönnöm, a busz már a megállóban áll és nagyon nem akarok elkésni az első elvonómról.

Fejem továbbra is le van hajtva, hajam fekete vízesés hatását keltve omlik arcomba. Biztonságban érzem magam úgy, hisz hajamra burokként tekintek, ami elzár a csúf valóságtól. Már szállok fel a buszra, már biztonságban vagyok, már nem bánthat senki és semmi.

- Azért húzz gumit, haver - kiált Adam. Különleges hangja rögtön felismerhetővé válik számomra, és már csak a gondolattól, hogy egy buszon kell vele utaznom, már csak attól rosszul vagyok.

A léptek azonban nem az Adam nevű bunkó paraszté, hanem egy másik fiúé.

- Ne haragudj rá, még nincs teljesen magánál. Tegnap éjjel durva volt a buli, ami végül átcsapott valami...valami egészen másba. Nem szívesen részletezném, ha nem haragszol meg érte - a hang gazdája Milo, aki az imént megvédett. Már épp fordulnék a fiú felé, de inkább megállítom magam és a folyamatot leállítva továbbra is csak a sötét vízesésbe burlolózom.

Camila, bunkó vagy...köszönd meg neki!

- Köszönöm, hogy kiálltál értem - mondom végül halkan, Milo pedig elmosolyodva követ a buszon.

- Ugyan, semmiség. Adam nem mindig ilyen, egyébként egy rendes srác - mondja, bár nem tudok mit hozzáfűzni, szégyenlősen elmosolyodok. Így próbálom illedelmesen közölni a fiúval, hogy nem izgat a dolog. - szabad kérdeznem, merre mész?

- É-én - annyira szégyellem magam, hogy nem akarom elmondani senkinek az úticélom. Félek, hogy azután mindenki elítél, aki hall akkor. És mivel Camila Frey mindig is egy olyan ember volt, aki fél mások véleményétől, így ez akkor sem lehetett másképp. Egyszerűen csak letagadom az egészet. - egy gyűlésre - végülis nem kamuzok, igaz? Egy gyűlésre megyek, ahol sok kicseszett drogos együtt próbál meggyógyulni. Baszki. Olyan rossz belegondolni!

- Aha. Én elvonóra - mondja ki lazán, mire az állam épphogy nem esik le. A döbbenet egy apró nyögést hoz ki belőlem, a kijelentés hatására minden izmom felhagy egy picit a működéssel, ellazul, én pedig hálát adok az égieknek, amiért már ülök. Másképp istenbiztos a padlón végeztem volna. - ne félj, nem foglak bántani. Már kezdek gyógyulni, bár erre a tegnap este nagyon rácáfolt. És tudom, hogy Adam már eljátszotta ezt a kártyát, de hátha nekem válaszolsz...hogy hívnak?

- Camila...Te pedig Milo vagy.

Az időt meglesve megállapítom: már csak negyed óra és ott is vagyunk. Milo szeme sarkából felém pillant. Elkapom róla egyébként nem tudom miért rajta legeltetett tekintetem és az előttem lévő ülést kezdem stírölni, mintha olyan érdekfeszítő és gyönyörű látványt nyújtana azzal a rágóval a tetején.

Milo olyan tipikus szépfiú, sötétbarna tincsei szabadon és kuszán göndörödnek feje tetején. Kék szemei egyszerűen olyan hidegrázóan gyönyörűen ragyognak és valószínűleg nem csak az alkohol miatt, bár mi tagadás, biztosan jelentős szerepet játszik. Gondosan kidolgozott izmain feszül a sötétkék pulóvere, fekete nadrágja pedig csakúgy mint nekem, ki van szaggatva, bár Ő egy fehér adidas cipőt visel hozzá. Egyébként is vonzó szettjét egy fekete nadrágöv segíti be a tökéletes összhatás ajtajába, a gyűrű pedig csak átlöki a küszöbön. A pulóvere alkarja feléig van gyűrve, így a fényben megcsillanó ezüst karórája már csak a bepisilés felé hajszolja a lányokat, az enyhén eres keze pedig csak felteszi az i-re a pontot. És itt ülök mellette én, Camila Frey, a kócos fekete hajú csaj, aki gyászos ruhákba öltözve nyomkodja betört képernyőjű telefonját.

- Na, én leszállok. Örülök, hogy találkoztunk, Camila - mondja, miközben feláll mellőlem.

- Én is itt szállok le. Ami azt illeti...én is az elvonóra megyek - sütöm le a szemem szégyenkezve, bár pillanatokkal később zavartan pillantok fel.

- Nahát..micsoda véletlen - nevet fel a fiú, ügyet sem vetve arra, hogy az imént hazudtam neki. Ez persze valamennyire megnyugtat, bár az izgulás és a félelem továbbra is a fő érzelmeimet teszik ki. - elmondod, miért?

- Drog- és alkoholfüggőség - motyogom ismét lehajtott fejjel. Hihetetlenül szégyellem magam!

- Pacsi - nevet fel Milo újra, mire megilletődve kapom fel a tekintetem a magas fiúra. Őszintén meglep, hogy milyen könnyen veszi a dolgot, mintha egyáltalán nem is zavarná, hogy függő és ez kihatással van az egész életére. Én vállat vonva, még talán kicsit félénken, de hozzáérintem a tenyerem a fiúéhoz, aki látszólag már ezzel is megelégedett. Láthatta, hogy mennyire bánt, hogy beteg vagyok, láthatta, hogy nem vagyok túl büszke magamra és szégyenlem a dolgot. - ne parázz, én először jövök ide. Eddig máshova jártam, de szart sem ért. Le akarok szokni, dehát komolyan, a pia meg a drog baszott jó találmányok - kezdek rájönni, hogy Milo nehéz eset, be nem áll a szája. Rengeteget tud beszélni. - hívhatlak Milanak?

- M-hm - csupán ennyit válaszolok, az első elvonóm előtt nem telik többre. Már az épület felé sétálunk, mindketten most vagyunk itt először. Milonak talán csak szokatlan a dolog, bennem azonban rengeteg érzés kavarog. - mióta vagy függő?

A kérdés valójában mindkettőnket meglepi. Én nem is akartam hangosan feltenni, Milo pedig talán nem is hitte volna, hogy valaha is magamtól megszólalok majd.

- Tizenhét éves korom óta, de ennek oka van. Szóval négy éve. Te?

- Egy éve.

- Egyszer szívhatnánk együtt, nem? - kérdezi, mire szemeim akaratlanul is nagyra nyílnak, szemöldököm a magasba szalad, ajkaim pedig mosolyra húzódnak. Tekintetem Milo szemeiben veszik el.

- Őrültség ezt így az elvonó előtt megkérdezni, nem gondolod? - nevetek fel, mire Milo is elmosolyodik.

- Akkor majd megkérdezem utána - jelenteti ki halkan, mire ismét felnevetek. Az elvonó lármája kiszüremlik a folyosóra, a beszélgetők duruzsoló egyvelege, a háttérben szóló kacajok emelkedő-aláhulló futamai, a pohárcsilingelés. Meglep a hangulat, egészen másra számítottam, így hát jó kedvvel lépünk be a kijelölt terembe, ahol rengeteg szék és majdnem ugyanannyi ember van. Idősek és fiatalok egyaránt mászkálnak a helyiségben, még senki sem ül a körbe rakott székeken. - na?

- Mi na? - kérdezem vigyorogva, mire Milo nevetve csóválja meg a fejét.

- Na, hogy érzed magad? Félsz még?

- Kicsit, nekem is ez az első.

Lassan sétálunk a székek közé és egymás mellé ülve nézzük az embereket. Néhányon igen jól meglátszanak a függőség nyomai, karikás szemekkel és ráncos bőrrel szinte minden emberre nézve találkozhatunk.

Én továbbra is félek, hiába tagadtam Milonak. Izgulok. Rettegek. Már annyira megbántam, hogy annak idején belementem abba a dologba. Ha aznap este otthon maradok, vagy talán csak nem engedek a kísértésnek, nem kéne itt ülnöm egy kupac drogos alkoholistával. Bár elméletileg sajnos én is közéjük tartozom, a szívem mélyén tudom jól, hogy nem is vagyok valódi tagja a csoportnak. Én nem tartozom abba a társaságba, mert én nem is igazán szeretem azt csinálni. Hisz tudom jól, hogy káros, csupán csak kényszert érzek iránta, hogy akár nap mint nap megtegyem.

Azt hiszem, az ilyet nevezik függőnek. Függő vagyok.

Aztán itt van Milo, aki látszólag nem is fél, talán csak enyhén cidrizik, de annál sokkal erősebb a kíváncsisága. A terem minden részletét alaposan szemügyre veszi, tanulmányozza a környezetet. Végülis igaza van, hozzá kell szoknunk, meg kell barátkoznunk a hellyel, hisz sok időt fogunk még itt tölteni.

- Mila - Milo felém néz, mire felvonom a szemöldököm és a fiúra tekintve tudatom vele, hogy a figyelmem az övé. - mesélsz magadról? Bármit.

- Hát...tizenkilenc éves vagyok, a nevem Camila Frey, Kanadában, azon belül is Torontóban születtem. Két bátyám van, az egyik huszonegy éves, a neve Dennis, a másik huszonöt, Ő Simon. Az életem a zene, azonban bár sokan azt hiszik rocker vagyok, utálom a rockot, a metált és minden ilyet. Pop zenéket hallgatok, Dua Lipa, Shawn Mendes, Camila Cabello, Niall Horan, Ariana Grande, Harry Styles és a többi, de ezek minden mennyiségben. Eredeti hajszínem a szőke, de pár hete feketére festettem. Szeretem a sportokat, főleg a focit. Hala Madrid - talán túlságosan is belelendültem a mesélésbe, hisz mire észbe kapok, már mindenki ül és a csoport nagyrésze engem figyel. Milo elmosolyodik a kínos pillanaton. Amint feleszmélek, előre fordulva újra szétnézek. - bocsánat.

- Semmi gond, csak kezdd előről. Az új tagok dolga úgyis mindig ez, mutatkozz be, kérlek - mosolyog egy nő. Hosszú szőke hajával, fehér farmerjával, fekete testhez simuló trikójával, sötétszürke kardigánjával és fekete magassarkú cipőjével bátran ki merem jelenteni, hogy Ő a legszebb közülünk. Apró ragyogó gyöngyökkel kirakott, aranyozott csatú fekete bőröve és rosegold Apple Watch-ja csak feldobja az összképet, akárcsak nagy aranykarika fülbevalója, vagy épp a merem kockáztatni, gyémántokkal díszített gyűrűje és fényes nyaklánca. Letisztult arca van, feszes és hamvas a bőre, ami minden apró szépséghiba nélkül gyönyörűvé teszi Őt. Feketére festett hosszú szempillái bekeretezik ragyogó kék szemeit, dús ajkain megcsillan a szájfénye, ami kicsit halvány pirossá varázsolja száját. Mi tagadás, első ránézésre megállapítom: neki biztos nincsenek függőségi problémái, minden bizonnyal Ő vezeti az elvonót.

- Hát...Camila Frey vagyok, tizenkilenc éves. Torontóban születtem, két bátyám van. Körülbelül így ennyi, ami lényeges.

- A huszonegy éves bátyját Dennisnek hívják, a huszonöt éveset pedig Simonnak. Szereti a sportokat, főleg a focit. Real Madrid szurkoló. Nagyrészt pop zenét hallgat, eredeti hajszíne a szőke - teszi hozzá Milo, mire meglepetten pillantok rá, majd szégyenlősen elmosolyodva bólintok.

Ha nem is pontosan, de legalább csak nagyjából be lehetne határolni a kapcsolatunk kezdetét, az azt hiszem itt lenne. Talán ez volt az a bizonyos pillanat, ahol minden elkezdődött...

_______

2019.01.15.
Kedd

//2019. 05. 05.
Vasárnap