Tombolt a vihar, felkapott egy pálmafát, a homokból sár képződött és minden egyes szellő ami Adamet érte fájdalmas volt a hideg miatt. A katasztrófa közepén Adam barátnője a könyvet tartotta a kezében. Tekintetét rá szegezte.

- Ne gyere közelebb! - Üvöltötte.

- Én csak segíteni akarok! Ha nem csinálok mindent vissza akkor te meghalsz... vagy a vihartól vagy amit az emberi forma tesz veled.

- Boldogság. Azt mondtad, hogy egy melengető érzés, hogy mosolyogok egyfolytában, sosem tudok szomorú lenni és én rám tökéletesen illik rám ez a becenév... könyvként én nem tudlak átkarolni, megcsókolni, nem érzem magam embernek... inkább meghalok minthogy vissza menjek oda... ezt nem teheted...

- Igazad van... nem ezt akarom tenni. Mindent vissza akarok csinálni. Amikor felkeltem a hajón és nem emlékeztem semmire azt akarom.

- Miért? Ugyanazt csinálnád így nem? Ugyanúgy a lakatlan szigetre találnál, ugyanúgy embert csinálnál a könyv énemből, ugyanúgy rosszul lennék...

- Lehet, hogy ez a... sorsunk.

- Sors? - Ez a szó ismeretlen volt Adam barátnője számára.

- Sors. Bár nem hiszek benne, de olyan minthogyha mindegy mit teszel az életben ugyanaz lesz a végeredménye. Te ember leszel, mi meg szeretni fogjuk egymást.

- De folyamatosan elfogsz felejteni...

- Nem. Újra kezdjük. Újra fogjuk kezdeni. Ehhez pedig szükségem van az utolsó lapra.

- Rendben...

Adam ekkor elvette a könyvet a barátnőjétől. A barátnőjére nézett.

- Petra.

- Tessék? - Vonta meg a szemöldökét a lány.

- Ez az emberi neved. Minden embernek van egy neve, neked meg ez. Petra.

- Tetszik...

- Igazán?

- Igen. Nagyon jól cseng és boldoggá tesz hogy ettől emberibb leszek.

Adam ekkor elbúcsúzott Petrától, és elkezdte leírni az utolsó napló bejegyzését ami az egyetlen emlék ami senki fejében se maradt meg. Se az övébe, se Petrájéba. Legközelebb se fog mert utolsó emlék marad.

Kedves Naplóm!

Csinálj vissza mindent olyanra mint amilyen volt.

/// Egyetlen egy dolgot hagyott ki. Nem csókolta meg utoljára. ////

•••

A tenger közepén egy hajóban tért magához egy barna hajú kissé tépett ruhájú srác aki nem emlékezett semmire, se a nevére, se a múltjára, se arra hogy hogy került oda. Csak volt. Csak volt és még is úgy érezte mivel nincsenek emlékei ezzel az összes problémája megszűnt, ám ez nem okozott neki örömöt mert rögtön ezután egyből előtörtek a jó emlékek hiányai. "Voltak egyáltalán jó emlékeim?" kérdezte magától, de mivel a semmi közepén van, így nem kapott választ.