Teltek a nappalok és az éjszakák, Adam és a könyv kapcsolata erősödni kezdett. Nevettek, boldogok voltak és a lakatlan sziget lakottnak érződött. A csónak kapott egy vitorlát, a ház pedig egy kertet tele tulipánokkal, és építettek egy faházat is a kókuszpálmák közé. A faházban társasoztak, és találós kérdéseket meséltek egymásnak, a vesztesnek meg kellett inni egy felvizezett kókusztejet.

- Oké, akkor itt egy újabb találós kérdés! Mi az virág, de már senki sem tudja leszakítani?

- Hmm... - Gondolkodott a könyv. - Én?

- Így van.

- Várj... most komolyan? - Kezdett el nevetni - Miért?

- Mert már én megtettem. - Mosolyodott el Adam.

- Nem, még nem...

- De, igen csak még nem tettem cserépbe!

- Hát ez... nagyon rossz volt. - Nevette el magát a könyv. - De azért örülök, hogy eltaláltam.

- Meg is lepődtem, hogy ilyen gyorsan.

- Ja. Idd meg a kókusztejet.

- Mi? - Gondolkodott a téma váltáson Adam.

- Idd csak meg szépen. - Kekeckedett a könyv és szája elé rakta a kókuszdiót amit Adam egy nagy levegővétellel megivott.

A tej borzalmas volt, főleg felvizezve, de az arc amit a könyv vágott felért minden boldogságával és amíg nevetett megcsókolta őt. Bár csinált korábban ilyet, de ez az első amikor úgy tette meg, hogy tud beszélni. A könyv nem távolodott el, nem értette mi történik, nem tudta ennek a cselekedetnek a jelentését még is valahogy ráérzett arra, hogy hogyan kell csókolózni. Adam jobb szeméből könny gördült le a mellkasára miközben átadta magát a vágynak, majd amikor a szemhéja utat adott a szemének, hogy lásson eltávolodott a könyv ajkaitól.

- Mi... volt ez? - A könyv nem tudott megszólalni, nem tudta mit érez, de imádta azt amit éppen érez.

- Csók.

- Csók?

- Igen. Ez a szerelmeseknek a jele... rendszeresen csinálják általában hogyha boldogok, ha szomorúak, ez megpecsételi és eszükbe juttatja, hogy köztük semmi sem változott és a kapcsolatuk ugyanolyan erős. - Mosolyodott el Adam aki kissé zavarba esett, hogy erről kell beszélnie.

- Én... imádtam. Hogyhogy eddig nem tetted meg?

- Megtettem csak akkor még nem voltak ajkaid és ezt csak azzal lehet igazán érezni.

- Melletted... egyre jobban embernek érzem magam. - Szomorodott el a könyv. A kijelentésének és az érzelmének nem volt közös értelme, külön-külön sem.

- Mi a baj? Miért sírsz? Ez jó nem?

- Igen, de... én nem vagyok ember továbbra sem. Nem... adnál nekem emberi testet? Mint ahogy szemet, lábat, orrot, kezet, hangot adtál...

Adam belegondolt, hogy eddig miért nem tette meg ezt a lépést. Hogyha megteszi akkor a könyvbe többé nem írhatja bele a kívánságait, mert a könyv ténylegesen ember lesz. Ezt meg bár akarta, de neki így volt tökéletes. Talán nem ismerte be, hogy a kívánságok az életét jelenti, ha a könyv ember lesz az étel előbb utóbb elfogy, jó dolog ez a lakatlansziget, de a világon lehet más is ezen kívűl. A könyv szemébe pillantott és látta azt az égő, elkötelezett vágyat hogy neki teste legyen, Adam pedig megakarta neki adni azt amitől tudja, hogy a könyv boldog lesz, talán boldogabb mint bármi, vagy bárki más.

- Rendben van, megteszem...

Adam felemelte a tollat és azt írta bele, hogy legyen belőle egy igazi lélegző hús-vér ember aki éppen olyan szép mint a személyisége.

A könyv pár másodperc múlva lány lett. A szemeiben ragyogott a lelke, a mosolya kissé visszahúzódó volt, a haja a válláig lógott, a ruhája pedig egy rövid nadrág és egy szürke csíkos pólóból tevődött össze egy fekete tépőzáras cipővel a talpán.

- Hogy nézek ki? - Mosolyodott el a lány.

- Nézd meg te magad a víz tükörben. - Csillant fel Adam szeme.

A lány a víztükör elé állt. Ember volt. Embernek érezte magát. Mind ez pedig Adam érdeme volt. Oda rohant hozzá és megcsókolta és ez a csók sokkal jobban esett mindkettőjüknek mint az előző. Adam a csók után a háta mögé pillantva észrevette ugyanazt a könyvet aki korábban a barátnője volt. Csak ezúttal a hatból az egyik lap vizes lett.