- Wow... és mit tud egy ugráló vár? A királyok benne régen ugrálva harcoltak a sárkánnyal? - A könyv érdeklődött.
- Talán, nem tudok a történelemről sokat, lehet hülye voltam belőle. - Erre mindketten felnevettek, Adam megtanította a könyvet nevetni és neki sokkal jobban tetszett a sajátjánál. Nem érződött "megtanult" nevetésnek, mitöbb természetesnek tűnt. - Az ugrálóvár gyerekeknek készüt akik általában kergették egymást benne, felmásztak a legtetejére és lecsúsztak nevetve, valamikor kézen fogva és általában tíz-tizenöt percig lehettek rajta, de kiakarták használni azt a tizenöt percet és minél többször másztak fel, csúsztak le annál boldogabbak lettek.
- Nagyon szórakoztatónak hangzik! Érdekesnek... ki akarom próbálni!

Ekkor hirtelen Adam mellett ott termedt egy ugrálóvár.
- Kipróbálhatjuk akár most is...
- Tényleg? Hogyhogy?
Adam csak az ugrálóvárra tekintett majd a könyvre egy mosollyal.
Felemelte majd elszaladt vele az ugráló várra.
Ő nem látott semmit, de érezte a felületét és a szellőt ami a lecsúszáskor az arcába csapott. A könyv boldog volt, nevetett, ez volt az első élménye a Földön.
- Hé... – Szólalt meg a könyv - Meséltél nekem arról, hogy mit jelent az hogy ember, és élet. Az embert... úgy írtad le, hogy élni akar, és céljai vannak az élettel, az életet meg olyannak ami mosolyt csal a szívedre, az arcodra és habár nekem nincsen szívem, arcom... de én embernek érzem magam. Embernek nézek ki?
Adam nem tudta elsőre a választ. Félig szerinte ember volt, mert tudott beszélni, nevetni, de egyben könyv alakja volt, könyvként nézett ki. Viszont több emberi adottsága volt, mint könyvé.
- Igen, szerintem 100℅-ban ember vagy. Az ember leírása passzol hozzád, az életé is.
- Ennek nagyon örülök, hogy te is embernek látsz engem arc ellenére is!
- Furcsa, de nem tudlak nem annak hinni, lehet azért mert te vagy az egyetlen társaságom, de bármi is legyél te szerintem jobb ember vagy, mint én.
- Hogyan lehet valaki jobb? – Érdeklödött a könyv, szerinte ember is épp alig volt még is a srác, azaz Adam jobb embernek tartotta őt mint saját magát akinek ember kinézete is volt elvileg.
- Eddig nem mondtam, de miattad lett nevem.
- Miattam? Nem emlékszem, hogy nevet adtam volna neked.
- Pedig te voltál csak egy nappal korábban...
- Ezt hogy érted?
- Nem voltak gondolataid... nem tudtál beszélni, de én elértem, hogy tudj..

A könyv nem szólalt meg, nem nézett ki dühös könyvnek, nem nézett ki csalódottnak se, boldognak se éppen, de aztán megszólalt.
- Köszönöm... köszönöm... én nem tudom, de... jó érzés beszélni, és megismerni a világot, neked köszönhetően ismerem meg, és ha te nem lennél nem tudnék sokra menni azzal, hogy beszélni tudok. Minek nevezted ezt? Boldogság azt hiszem... boldog vagyok! Igen... azt hiszem. Annak nézek ki?
- Igen. Nagyon is.
- Akkor jó, mert annak is érzem magam! Ha most nem tudnám hogy mi az a boldogság akkor... nem tudom most mit éreznék, de köszönöm hogy ezt elmondtad nekem és azt is hogy én adtam neked a nevedet.

Adam. Még mindig nem tűnt ez a név ismerősnek, lehet hogy sosem hívták így, de elképzelni sem tudott volna jobb nevet. Lehet hogy utálta ha így hívták korábban, lehet hogy ki nem álhatta, de most még is ez a név csodálatosnak érződött a könyv hangján.
Az égre tekintett majd a könyvre.. nem csak ember volt neki, több... úgy érezte bármit megoszhat vele és hogy közel áll hozzá. Úgy érezte, hogy a boldogság amit miatta érez nem csupán boldogság többé.

Elfordult.
"De hisz... ő csak egy könyv... én... nem kellene hogy érezzek iránta bármit is... akkor miért teszem?... Még is miért..."

Lehet eddig nem értékelte a könyveket eléggé mert csodálatosnak tartotta őt. Lehet a napszúrás már rég utolérte, elvégre a hajóban kitudja hány óráig feküdhetett, lehet, hogy a vízben fuldoklik de az utolsó álma ez... valódinak tűnt még is csak ez a könyv maradt neki. Remegő hanggal fordult felé..

- Hé...
- Igen, Adam?
- Ismered azt a szót, hogy... Sze..
- Sze? Nem. Mi az a szó?
- Nem "Sze hanem...
- Hanem?
- Szerelem.
- Nem – Mosolygott a könyv. – Mi az a szó?