- Az edző kérdezte, hogy hol voltál tegnap – mondta Ákos, akivel összefutottunk ma.

Szombat este volt, Ákos egy haverja szervezett egy jó nagy házibulit náluk, jó sokan voltunk, és engem is meghívtak, nyilván ott voltam.

Az utóbbi fél évben a péntek volt mindig az a nap, amikor Lizát mindig bevártam, mert akkor pont úgy estek az edzéseink, hogy minden alkalommal összefutottunk, én pedig mostanában látni se bírom, szóval a sportcsarnokom közelébe se mentem - tudom, hogy ha látnám, még ezerszer szarabb lenne minden.

Önmagában is szar, hogy szeretem még, nem akarom kipróbálni, hogy milyen, ha látom ezek után újra, és meg is érzem úgy igazából.

Mindig imádtam, most viszont utálok rá gondolni.

Utálok emlékezni rá, hogy boldog voltam, utálom az emlékeinket, minden egyes mondatot utálok, amit mondtuk egymásnak, utálom, hogy azt mondta, hogy szeret, de utálom, hogy már nem mondja, hogy nem hallhatom már, utálom, hogy én viszont még mindig szeretem, hogy szükségem van rá, hogy rá gondolok, hogy mindenben őt keresem, hogy senki nem fog tudni érdekelni utána, utálom, hogy gyönyörű, hogy tehetséges, hogy a legjobb lány az egész világon, ahogy viszonyul másokhoz, utálom az összes tulajdonságát, amik miatt beleestem, utálom a mosolyát, a nevetését, hogy megőrülök tőle, utálom, hogy az életem része volt, utálok mindent, ami hozzá kapcsolódik és eszembe juttatja, az összes helyet, padot, utcát, parkot, a sportját, a barátait, a suliját, a hajszínét, akárhol szőke lányt látok, mindig őt juttatja eszembe, utálom az érzéseimet, hogy esélyt adnék még, hogy arra várok, hogy esélyt adhassak és hogy hiába várok rá, utálok mindent, mert utálom, hogy érdekel még, hogy elveszítettem, hogy hiába, annyi ember van még, azzal, hogy már nincs velem, mint ha senkim nem lenne, annyira egyedül érzem magam, hogy beleőrülök, az egészet utálom, gyűlölöm, mindent, csak őt, magát nem.

Gyűlölöm, hogy szeretem.

- Szia – lépett oda hozzám valami csaj mosolyogva, amikor épp egyedül voltam, és töltöttem magamnak valami piát.

- Helló – köszöntem vissza, majd beleittam a poharamba.

- Te vagy Roli, ugye?

- Ja, te? – néztem rá.

- Mesi – mutatkozott be kedvesen – Van kedved táncolni? Tudom, hogy kínos, hogy én kérdezem meg, csak egy barátom sincs itt, húgként vagyok itt, és egy kicsit nem tudom, mit kezdjek magammal – nevetett fel zavartan, a haját megigazítva.

- Oké, nyugi, táncolok veled.

- Köszi – nevetett, el is pirult, én pedig kiittam a poharamból a maradék piámat, ami már eléggé kellett.

Nem azt mondom, cuki volt a csaj, szép is volt, fix, hogy be is jöttem neki, de valahogy...

Hát ja. Nem Ő.

Ahhoz a lányhoz hasonlítom az összes többit, ahhoz az egyetlenhez, aki másfél hete úgy összetört, hogy azt se tudom, mihez kezdjek magammal, ennek meg semmi értelme, de most mit csináljak?

Mesi annyi idős lehetett, mint én, nem csoda, hogy két feleske után már bepörgött.

- Szépek a szemeid – vigyorgott rám.

- Kösz – néztem rá.

Nem ő az első, aki ezt mondja, már vagy kismillióan mondták egész életemben, mégis egy darab lány volt csak, akitől olyan igazán meg is ragadt, amikor ezt mondta.

Eltáncoltunk egy darabig Mesivel, legalább lekötött vele, majd átmentünk egy másik helyiségbe a házban, ahol épp akkor nem voltak, és egy lenyúlt üveg vodkával leültünk az egyik kanapéra egymás mellé.

- Amúgy neked van barátnőd? – érdeklődött, mire egy pillanatra megálltam, majd elkaptam a tekintetem.

- Nem, nincs.

Ezt szarabb volt kimondani, mint amire számítottam.

- Akkor jó – mosolyodott el.

- Mert? – nevettem el magam értetlenül, még ha amúgy nyilván le is vágtam, hogy neki ez miért jó, ez így szimplán csak kijött belőlem.

Az, hogy szakítottunk, a legrosszabb csapás, ami valaha ért életem során.

- Mert tetszel, és az úgy egy kicsit megbonyolította volna a dolgokat – fordult felém a teljes testével mosolyogva, miközben az egyik kezével megsimította a combomat – Neked egyébként tetszik valaki? Vagy érdekel...?

Eközben úgy, ahogy voltam, beleittam a vodkás üvegbe, faszom fog szórakozni a kitöltögetéssel.

- Ja – mondtam őszintén – A volt barátnőm.

- Mármint, úgy, hogy szakítottatok és még érdekel, vagy megint egymásra találtatok?

- Első.

- Sajnálom. Felejtős-fázisban vagy?

- Aha, csak kurvára nem megy – láttam be.

- Próbáltál már továbblépni?

- Azóta tovább akarok lépni, amióta szakítottunk.

- Mármint, úgy értem, hogy lánnyal.

Erre ránéztem.

- Őszintén, fogalmam sincs, ki tudna még érdekelni utána.

- Hát, ha meg se próbálod... - nézett rám egy halvány mosollyal az arcán, a combomon tartva a kezét azóta is, mire felé fordítottam a fejem.

Mesi beült az ölembe, a két combom mellett térdelve, velem szemben, mire megragadtam a derekát, majd egyszerre csókoltuk meg egymást.

- Köszi, hogy hazakísértél – mosolygott rám.

- Remélem, a szüleid tényleg nincsenek itthon – pillantottam a házukra szórakozottan.

- Majd azt mondom, hogy barátok vagyunk.

Erre egyszerre néztünk egymás szemeibe.

- Azt hiszem, hazudni fogok a szüleimnek – látta be folyamatosan mosolyogva.

- Azt hiszem, nem fogsz tudni – mosolyodtam el, miközben az ajkaira pillantottam – Holnap találkozunk, Szöszke.

- Várni foglak – mosolygott, majd ahogy odahajoltam hozzá, lábujjhegyre állt, én pedig a derekát megsimítva megcsókoltam, mire a hajamba túrt, és úgy csókolt meg ő is engem – Szeretlek, Roli – suttogta, ahogy egy pillanatra eltávolodtak egymástól az ajkaink.

- Én is szeretlek, Szöszke – válaszoltam, majd újra megcsókoltam.

Mesi az utalásomra egy picit kinyitotta az ajkait, majd a nyelveink átcsúszva egymáson, áthatoltak a másikunké helyére, mire jobban magához szorított és én is őt, átöleltem a derekát, ellökve magam a hátammal a kanapétól.

Semmi érzelem, semmi, csak üres csókok, de abból jó sok, nem is tudom, mennyit kellett smárolnunk ahhoz, hogy egy idő után a szobájában kössünk ki.

Becsuktuk az ajtót, elfektettem az ágyán, és felé magasodva smároltunk tovább.

- Szűz vagy még? – kérdeztem a szájára suttogva.

- Igen – válaszolta zavartan – Neked volt már...?

Ahogy elhajoltunk egymás ajkaitól, halkan megszólalt.

- Roli... - szólított meg suttogva. Annyira gyönyörűen hangzik a nevem a szájából, baszki – Azt hiszem, én... én készen állok erre. Te?

- Én is – mosolyodtam el – Bízol bennem?

- Persze – mosolygott rám – És te bennem?

- Mindig bízni fogok, Szöszke.

- Aha – válaszoltam egyszerűen.

- Egyébként mehet – mosolygott.

- Oké.

Sokat nem kellett biztatni.

- Tényleg? – mosolygott, mire őszintén elnevettem magam.

- Miért ne bíznék?

- Ez igaz. És én is bízni fogok benned – mondta, miközben az ujjaival gyengéden az arcomhoz nyúlt és mosolyogva odébbsöpörte pár hajtincsemet a homlokomról. Imádom, amikor hozzám ér. – Mert szeretlek.

- Mondtam már, hogy én is – mosolyodtam el.

- Szerintem ezt nem lehet elégszer mondani, főleg az után az álom után, amit meséltem.

Liza pár napja valami olyasmit álmodott, hogy valami másik lánnyal vagyok, aki hasonlít rá, de nem ő, boldog vagyok vele, meg ilyenek, azóta letargikus hangulatba esik néha.

- Felejtsd már el – nevettem el magam.

- De olyan rossz volt!

Nevetve megsimítottam az arcát.

- Soha nem kell azon aggódnod, hogy szeretlek-e, Szöszke. Megbízható típus vagyok – mosolyogtam rá derűsen, mire elnevette magát.

- Az vagy.

Mesi levette a pólóját, vele együtt én is az enyémet.

- De izmos vagy – dicsért meg, mire rámosolyogtam, majd belecsókoltam a nyakába, fokozatosan lejjebb haladva, ő pedig halkan elsóhajtotta magát.

Ahogy csókolgattam, éreztem, ahogy egyre szaporábban kezdi venni a levegőt, úgyhogy kicsit zihálva szólalt meg nemsokára.

- Szerinted be fog nyitni valaki?

Ezen ne múljon, bezártam magunkra az ajtót, kulcsra.

- Szerinted Anyáék mit szólnának, ha tudnának erről? – kérdezte suttogva, belevigyorogva a mondatába, mire elhajoltam a nyakától és ránéztem. Még akkor is a szülein parázik, amikor itthon sincsenek.

- Mit mondtál nekik? – nevettem el magam.

- Hogy Annánál alszom. Előtted borzasztóan hazudtam, de szerintem fejlődök, mostanában mindig hisznek nekem – vigyorgott.

- Egy gengszter vagy – mosolyogtam rá szórakozottan.

- Nem, csak veled akarok lenni.

Mesi nemsokára hátradöntött az ágyán, hagytam, hogy csinálja, jó volt, majd mosolyogva, a két térdével a csípőm mellett, rámnézett, eltűrte a haját és ő csókolt meg engem.

- Ettől függetlenül kicsinálnának – gondolt bele nevetve, mire elmosolyodtam.

- Akkor ez a mi kis titkunk – suttogtam az ajkaira, majd ellen se próbálva állni a kísértésnek, nekiestünk egymásnak.

Az érzések durva dolgokra képesek az emberekkel.

Kinyírnak, felélesztenek, összezúznak, vagy felemelnek, a jelenlétüktől el tudod veszteni az eszed, a hiányukban pedig minden rohadtul üres lesz.

Viszont, ha nincs érzelem, nincs fájdalom, ha nincs kötődés, nem tudsz mit elveszíteni, én pedig soha többet, semmit nem akarok mégegyszer elveszíteni.

Mint a sport – talán.