Varga Roland vagyok. A barátnőm beleesett a haveromba.

Ma hajnali ötkor valamiért felébredtem, anyámék meg már megint veszekedtek, szóval nyilván ma se tudtam visszaaludni, úgyhogy inkább zenét hallgattam.

Ha már elválnak, legalább váljanak el gyorsan.

Tizenöt se vagyok, nyilván hozzáállhatnék felnőttesebben, hogy ezzel a válással megoldódnak a dolgok, meg nekik is könnyebb lesz, ez a jó út, meg ilyenek, de az, hogy ki lett jelentve, végérvényesen szétrombolta azokat a gyerekes elképzeléseket, hogy béke lesz, lenyugszanak egymás mellett, megoldják és minden úgy fog menni, mint régen, ami akkor fel se tűnt, csak most jövök rá, hogy mennyire rohadt jó volt, amit vissza akarok kapni, így viszont gyakorlatilag aláírták, hogy nem fogom, törődjek bele, ami rohadt szar, szóval én már inkább túlesnék csak ezen az egészen.

Ricsi ma nem jött suliba, rosszul lett nemrég, úgyhogy otthon lesz pár napig, nem irigylem, komolyan.

Ígv viszont egyedül mentem, kimentem a megállóba, a buszon nyilván nem volt egy darab hely se, mert miért is lett volna, a sofőr meg ma is valami gyökér operát hallgatott, ami egészen addig idegesített, amíg elő nem szedtem a fülesemet. De legalább nem esett.

Szóval valami ilyesmi hangulatban érkeztem meg a suliba, elvoltam a haverjaimmal, a tanárok zaklattak minket a felvételivel, plusz az angoltanárom a nyelvvizsgával, szóval minden ment úgy, ahogy szokott, órák után meg átmentem edzésre.

Korábban érkeztem meg, mint szoktam, szóval kimentem a sportcsarnok hátsó udvarára egy ásványvízzel a kezemben, és leültem az egyik padra telefonozni.

Elvoltam ott kábé tíz percig, majd egyszer csak a barátnőmet láttam meg a szemem sarkából. Nem teljesen értettem, hogy Liza mégis mit keres itt, szerda van, ma nincs is edzése, de sokat nem gondolkodtam rajta, biztos megint a szombati verseny, úgyhogy csak felálltam és odamentem hozzá.

Hiányzott már, még ha tegnapelőtt találkoztunk is utoljára.

- Szia, Szöszke - mosolyodtam el, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam - Hát te?

Liza elkapta a tekintetét, nem válaszolt először, mire értetlenül pislogva néztem rá.

- Roli - nézett a szemembe egy kis hatásszünet után, majd nagy levegőt vett - Beszélnünk kell.

Itt már éreztem, hogy ez nem lesz egy túl vidám beszélgetés, de azért megkérdeztem:

- Mármint?

Az ajkaiba harapva sütötte le a szemeit.

- Kettőnkről - mondta, mire először komolyan megállt bennem az ütő.

Csak pislogtam rá, nem is értettem, mit akar kihozni ebből.

- Oké, Liza, nem tudom, mit akarsz ebből kihozni, de... - szólaltam meg értetlenül elnevetve magam - Volt valami? - fürkésztem.

Egyre inkább nem tudtam hova tenni, hogy mi ez az egész.

- Igen, azt hiszem - bólintott összeszedve magát - Szóval tudod, a múltkor voltam veletek bandázni... - kezdte a múlt szombatra utalva - Akkor ugye emlékszel, én elmentem Robival italt venni, akivel akkor sokat beszélgettünk, megadta nekem a számát, és.... - folytatta, én meg hallgatni is utáltam ezt, valahol mélyen tudtam már, hogy fog folytatódni, hiába próbáltam győzködni magam, hogy nem, olyan nincs, pont ő, ő soha. Az összes rohadt kis jelenet beugrott az elmúlt napokból, amik folyamatosan csak ráerősítettek a gyanúmra, még ha ezerrel próbáltam is meggyőzni magam, hogy nem erről van szó, úgyhogy csak várni tudtam, hogyan fogja megcáfolni azt, amire gondolok - Azóta szinte minden nap telefonáltunk, meg párszor találkoztunk is - vallotta be lehajtva a fejét - Tegnap például átmentem hozzá, ő megcsókolt, nem én kezdeményeztem, de megtette, és... - túrt a hajába, én pedig csak csendben hallgattam - És rájöttem, hogy beleestem - fejezte be halkan, majd egy kis csend után rámnézett, hogy szólaljak meg.

Soha semmi nem tört össze még így ezelőtt.

- Beleestél. Fasza - biccentettem feszülten elnevetve magam, mire lesütötte a szemeit.

- Ne haragudj.

- Nem tudom, Liza, hogy most mit mondjak, de komolyan - néztem rá, majd mondtam volna mégvalamit, meg még jó sok mindent, de inkább hagytam - Mindegy, hagyjuk - kaptam el a tekintetem, majd kínosan elnevettem magam és végigpillantottam rajta. Mindig imádtam, ha velem van, ha láthatom, most először volt, hogy legszívesebben rá se akartam volna nézni, és ezt ő is érezte, mert egyszer sem tudta megtartani a szemkontaktust egy másodpercnél tovább - Sok boldogságot - kerültem ki, ezt hozzávágva minden más helyett, amit mondani tudtam volna, és otthagyva őt, bementem az épületbe.

Fel se fogtam szinte – talán nem tudtam, nem voltam rá képes, bár esélyesebb, hogy tudatalatt inkább csak megpróbáltam nem felfogni. Beleesett a haveromba és megcsalt vele, konkrétan megcsalt, beszélt vele, találkozott vele, hagyta, hogy megcsókolja és a legszarabb az egészben, hogy élvezte mindezt.

Mert beleesett, miközben én is kurvára itt voltam.

Ha felfogom, meg kell küzdenem ezzel a pár kibaszott szar ténnyel, ami meg nem fog menni.

Fájt, rohadtul fájt, az egész arra várt bennem, hogy minden kirobbanjon, kishíján ölni tudtam volna.

A saját haverommal, baszdmeg.

De még az a seggfej kézis Zsombi is a folyosón, mindent látott, mert ő ugye a háttérből mindenről képben van, és minden balhéról tud (aminek a többsége amúgy miatta van, hülye kis szarkavaró), most, hogy szakítottunk Lizával, úgy vigyorgott, hogy komolyan majdnem nekimentem.

Soha nem éreztem magam ilyen szarul ezelőtt.

- Minden oké? - kérdezte Ákos edzés után, amikor a buszra vártunk – Össze-vissza dobáltál, meg amúgy is... - kezdte, én pedig sóhajtva félbeszakítottam.

- Szakítottam Lizával - mondtam, mire elhúzta a száját.

- Uhh, sajnálom, haver. Mondjuk nekem mindig gyanús volt a csaj - jegyezte meg - Mi volt?

- Megcsalt a haverommal - vontam vállat, összegezve - Aztán beleesett. Vagy passz, nemtom, hogy volt a sorrend - túrtam a hajamba feszülten.

- Jó haverod lehet. Ki volt?

- Robi - röhögtem fel kínosan, mire elkerekedtek a szemei.

Minek nekem ellenség, ha úgy is azok szúrnak hátba, akikben megbíztam?

- Te hogy állsz a csajokkal? - tereltem a témát inkább rá.

Semmit sem akartam jobban annál, mint hogy ne fájjon ennyire, és pillanatnyilag az tűnt jó megoldásnak, ha eszembe se jut, legalább, amíg hazaérek.

- Sehogy. Van az osztályomból egy ilyen kis csendesebb lány, aki amúgy már vagy hetek óta egész nap engem néz, de tőle meg nem akarok semmit. Nem azt mondom, hogy csúnya, mert egyébként egész szép, de... - túrt a hajába.

- De nem az eseted, vágom - fejeztem be helyette.

- Ja. Egész nap tök csendes, rajzolgat, jó tanuló, meg néha egy másik lánnyal beszélget, de így kábé ennyi - vont vállat.

- Hogy hívják? - kérdeztem.

- Levendula. Molylepkének becézem.

- Imádhat érte.

Mondjuk ilyen névvel...

- Imád is. Tesód amúgy hol van?

- Kiütötte magát - mondtam.

- Add át, hogy jobbulást. Amúgy, most ügyesen elterelted a témát, de tényleg sajnálom a csajt, haver – tette hozzá, mire felsóhajtottam.

Én is. Kurvára én is.

Estefelé (a délután nagy részében a szüleim veszekedését hallgattam, egy élmény volt) egy pár haverom írt, hogy itt vannak a házunk előtt nem sokkal, szóval, ha akarok, menjek velük.

Hát, nyilván mentem is.

Lepacsiztunk, aztán bekapcsoltunk egy bluetooth-os hangszórót, és felmentünk egy páran a szokásos hegyre, ahova szoktunk.

- Szereztem piát - közölte Zotya vigyorogva, amikor kijött a házukból többek közt egy rekesz sörrel.

- Akkor passzold - nyújtottam a kezem.

Péntek este volt, most szakítottam nem is akárhogy a barátnőmmel, ráadásul még otthon sincs nyugtom, úgyhogy ez épp elég volt ahhoz, hogy aznapra ne tervezzek józannak lenni.

Valahogy így történt, hogy az aznap estéről már nem sok minden maradt meg, de akkor már tényleg az volt a legkevesebb, ami számított.

Mint mondtam – Ő volt az egyetlen, aki visszatartott attól, hogy beleőrüljek az életembe.

Szükségem volt rá, ehelyett úgy összetört, mint még senki előtte.

Hibás lennék?