Ma egy éve ismertem meg Lizát.

Sokáig azt hittem, hogy életem legjobb napja volt, sorsszerű, meg minden, ami csak rásegített arra, hogy minél inkább ragaszkodjak hozzá.

Egy boltban futottunk össze, mert anyám leküldött, romantikus nagyon.

Épp a zsemlemorzsát kerestem, amikor odajött hozzám.

- Szia – hallottam meg a hangját, mire odanéztem.

Először hallottam a beszédhangját, de már akkor angyalinak éreztem.

- Helló – köszöntem vissza neki, egy pillantás alatt végigmérve.

- Fogadjunk, hogy azt se tudod, ki vagyok – nevette el magát.

Az a nevetés, Istenem...

Már akkor is gyönyörűnek találtam, és mondjuk nem tudtam, miért jött oda hozzám, csak utólag tudtam meg, hogy azért, mert már rég kifigyelt a csarnokban, akkor nem gondolkodtam el ezen.

- Hát, ne vedd sértésnek, de nem nagyon.

Erre rám mosolyogott. Mindig gyönyörű volt a mosolya.

- Liza – mutatkozott be.

- Roli.

Nyújtotta a kezét, szóval megfogtam, nagyon hivatalosan jött ki, nevettünk is egyet magunkon, majd végül ő szólalt meg.

- Láttalak már vízilabdázni. Jól játszol – dicsért meg.

Semmit nem tudtam róla, ekkor mondta csak, miután megkérdeztem, hogy ő egyébként velem egy helyen rg-zik, ezért tudja, hogy látott már, cringe volt, hogy azt se tudom, ki, miközben ő meg ismer engem, de ő egy kicsit se érezte kellemetlennek, csak mosolygott végig.

- Tudod, abban vannak az olyanok, hogy szalag, labda, buzogány... - magyarázta kedvesen.

- Jaaa, megvan, oké. Mióta csinálod? – érdeklődtem.

- Tíz éve. A múlt héten országos első lettem.

Meg még azóta nagyon sok minden más is, bármit lehet rá mondani, de hogy nem eszméletlen tehetséges, nem meri senki, mert mindenki tudja, hogy az.

Alátámaszthatom, mert ez egy volt azon tulajdonságai közül, amikkel elbűvölt és a világ legtökéletesebb lányának tartottam.

Imádtam beszélgetni vele, nem csoda, hogy a végén feldobtam a labdát, hogy most, hogy már tudom ki, meg ilyenek, valamikor folytassuk már ezt.

Gyönyörű, aranyos, tehetséges, különleges – a gyengém.

- Milyen értelemben? – mosolygott rám.

Erre én is elmosolyodtam.

- Milyen értelemben legyen?

Zavarba hoztam, beleharapott az ajkába egy pillanatra, de mosolygott tovább, nyert ügyünk volt, mindkettőnket mindig is a siker és a versenyszellem hajtotta, ez adja az önbizalmat, és gyakorlatilag egyszerre taroltunk mindketten.

- Eléggé úgy tűnik, hogy randira hívtál – emelte fel a fejét magabiztosan mosolyogva a szemembe nézve.

Hozz zavarba, Szivi, nem fog menni.

- Lebuktam – vontam vállat egyszerűen, magamban mosolyogva a szemeibe nézve.

Tartani próbálta magát, mint ha nem vettem volna meg kilóra, nem is sejtette, hogy mennyire megőrjít és eldobom az eszemet attól, hogy ezt titkolni akarta, ugyanaz a verseny-mentalitás, ugyanaz az önbizalom, az az érzés, hogy neki kell győztesnek kijönnie a beszélgetésből, mint bennem, pedig amúgy már csillogtak a szemei tőlem, ahogy rámnézett, igazgatta a haját, eszméletlen lánynak találtam már akkor is.

És elvittem randira még a héten, beszélni kezdtünk, majd már az első randink után összejöttünk - olyan volt közöttünk, amitől mindketten eldobtuk az agyunkat, elvileg titkoltuk a szülei elől, mégis olyan önfeledten estünk egymásnak először a kapujuk előtt az esőben, amikor először megcsókoltam, mint ha csak mi ketten léteznénk ezen a világon.

Sok mindent titkolnunk kellett, de emiatt is volt ennyire észvesztő, imádtunk együtt lenni, és mindent vállaltunk ezért.

Két sportoló, akik önmaguk tökéletesítésére törekednek, legyőzik az összes kihívást, a sikerre mennek, hogy legyen mire önbizalmuk legyen, önmagában a kisugárzásukkal képesek nyerni bárhol, mi ketten találtunk egymásra, szerettünk egymásba, és olyan magasba repítettük kettőnket, hogy elképzelni se tudtunk volna jobb helyet magunknak, mint egymás mellett – mindenben felhúztuk, kiegészítettük egymást, eszméletlen volt, ami közöttünk volt, szerelmesek voltunk, megadtuk egymásnak, amire a másiknak szüksége volt, olyan teljesnek éreztem az életem, hogy minden rossz dolog jelentéktelennek tűnt mellette.

És ezt vették el tőlem, belökve életem legszarabb korszakába.

Soha nem éreztem magam annyira összetörve, akkora vesztesnek, bukottnak, annyira hátbaszúrva, mint akkor, amikor ezek után egyik napról a másikra beleszeretett a haveromba és őt választotta helyettem.

Azóta is együtt vannak.

Nem mindig tudom eldönteni, hogy mi basz fel ebben a leginkább, de az lenne a legjobb, ha már tényleg nem érdekelne.

Anyám azt mondta, hogy az a korszak, amin keresztülmentem Liza miatt, nyomot fog hagyni bennem – a világ legegyértelműbb dolga onnantól kezdve, hogy soha nem sebesültem még meg annyira, mint akkor, nem is csak megsebesültem, konkrétan mint akit halálra késeltek, csak azért nem véreztem el, mert páran nem tettek le rólam és én se magamról teljesen, soha nem fog eltűnni belőlem a nyoma, de az mondjuk már nem mindegy, hogy milyen módon marad meg bennem.

Nem mindegy, hogy akárhányszor érzem, hogy visszaköszön a jövőben ez a pár hónap, az jut eszembe, hogy nem tudom túltenni magam a volt barátnőmön, hogy megfogadtam, hogy soha senkiben nem bízom meg annyira és nem hagyom magam annyira vakon szerelmesnek lenni, mint Lizával, hogy soha többet nem akarok veszteni még egyszer, hogy senki nem fog újra belelökni ebbe, hogy soha nem leszek megint harmadik, hogy soha senki nem fog mégegyszer mást választani helyettem, mert mindig csak egyedüli opció leszek, lépek, ha nem az vagyok, hogy nem fogok csalódni, nem kockáztatok be semmit, nem támaszkodok senkire úgy, mint rá régen, nem mindegy, hogy azért hagy bennem nyomot mindez, mert nem tudom túltenni magam rajta, vagy mert ezer plusz egy dologra megtanított.

Ha valaki megkérdezné, hogy ha egy érzést kéne mondanom, amit jelenleg érzek Liza iránt, mi lenne az, valószínű arra jutnék, hogy utálom, komolyan.

Azért a filmekben kettő ember története, akik egyszer beleestek egymásba, ennél egy fokkal szebben szokott lezárulni, nem?

Vannak ezek a klisés, rózsaszín mondások, hogy akit egyszer szerettél, főleg, ha nagyon szeretted, nem tudsz ilyenek érezni iránta, mert egyszer boldoggá tett, a mindened volt, meg minden, ja, boldoggá tett, ezért voltam ilyen szarul, kösz, de úgy inkább ne tegyen boldoggá senki, ha utána az jön, ami nekem volt azután, hogy mindent elvett tőlem.

Nem önmagában Lizát magát utálom, és nem is úgy, mint ahogy mások szoktak embereket, akiket nem bírnak, én gyakorlatilag mindent utálok, mindentől hányni tudnék utólag, ami vele volt, ami hozzá kapcsolódik.

Ezeket leginkább akkor éreztem, amikor Bettivel összejöttem, persze azóta is bennem vannak, csak már másokkal is foglalkozom, szóval alapjáraton leszarom, de ha eszembe jut, felbasz.

Itt tartok most.

Így állok fel azután, hogy ha már képletekben beszélek, pár hónapja még mozdulni se tudtam és kishíján elvéreztem, és így fogok a végén győztesként kijönni ebből az egész szarból, amit egyetlen egy lány hozott rám kerek egy éven át.

Soha többet nem fog tudni még egyszer megsebezni azok után, hogy túléltem az előző hónapokat.

Hass meg még egyszer, Szivi.

Bűvölj el.

Emlékeztess a régi érzéseimre.

Forgasd meg bennem a kést újra.

Nem fog menni.

Az összes kibaszott kés járt már bennem, meg se fogom érezni.

- Ugye elhívtok a ballagásotokraaa? – vigyorgott Lotti reggel, amikor kajáltunk, mire Ricsi és én ránéztünk.

- Ha akkor is ilyen hangon fogsz beszélni, Hugi, fix, hogy nem – közölte Ricsi, mire elröhögtem magam, Lotti meg vigyorogva nyelvet nyújtott rá.

Júniusban lesz a ballagásunk, előre érzem, hogy mennyire indokolatlanul feleslegesen nagy hype-ja lesz, mindenesetre már most készülünk, meg próbálgatunk rá a suliban.

Első óra előtti szünetben Ákossal dumáltam telefonon.

Ott voltak valami haverjai is a környéken, de velük nem nagyon beszéltem.

- Hallod – röhögtem el magam, ahogy eszembe jutott egy téma – Legközelebb, ha Instán önimádsz, most már le a tükrödet, kicsit szétbasztad tegnap a látásom.

Alapból hajlamos vagyok kiröhögni embeket, csávókat, akik otthon rájönnek, hogy amúgy jól néznek ki és elkezdenek tükörszelfizni, főleg, ha haverok, kiégek, komolyan. xdd

Ákos felröhögött.

- Menj már, fényesebb a tükröm, mint az életed.

- Annál nem nehéz, haver.

Mondanám, hogy vicc, de nem az.

- Mit akarsz, full jó barátnőd van.

Betti nagyjából ekkor ment el a terem másik felén előttem, mire rápillantottam és megállapítottam, hogy ott a pont.

- Hát ja, akinek van... - szivattam szórakozottan.

Eldumáltunk egy darabig, ekkor volt két perc a becsengetésig, szóval a felügyelő tanárnő gondolt egyet, és benézett a termünkbe, hogy rendet rakjon.

- Roland, tedd el a telefont – szólt rám.

Szegénynek olyan vékony beszédhangja van, hogy komolyan se lehet venni, kábé az a nő, aki ha kiabál, csak vicces, mert olyan a hangja, mint egy mesefigurának, baszki. xd

- Rolaaand, tedd el a telefont – utánoztam röhögve Ákosnak, akivel jól elszórakoztunk a nőn, amikor már továbbment.

Becsengetésig beszéltünk, ugyanakkor kezdődnek az óráink, szóval leraktuk, én meg igyekeztem túlélni egy matekot kapásból első órában.

Óra alatt Betti a füzetem szélére rajzolgatott, nem zavart, legalább lesz a füzetemben valami.

- Hogy tetszik? – kérdezte meg Betti óra után nevetve, ahogy kész lett, mire elmosolyodtam.

- Őstehetség vagy – mosolyogtam szórakozottan.

Betti ezután elővette a kajáját, valami gyümölcssaláta volt.

- Kérsz? – kínált meg – Mondjuk egy ananászt? – vigyorgott rám.

- Ölj meg inkább – röhögtem el magam.

- Eper? – szúrt fel egyet a villájára.

- Oké, az jöhet.

Betti mosolyogva odatartotta nekem a villát, gyors leettem róla az epret, majd belepusziltam a hajába, csak mert miért ne.

- Mit fogsz ma csinálni egyébként? – érdeklődött, majd eszébe jutott, hogy még pár napja említettem neki – Ma találkozol Ákossal, vagy kivel, nem?

Mindent megjegyez, konkrétan mindent.

- Ja, a sulijánál összefutunk és elmegyünk kajálni, pár óra csak.

- Velem nem is jössz el kajálni – mosolygott, de azzal a fura mosollyal maga elé.

- Mert nem eszem ilyen minőségien, mint te – röhögtem el magam a salátájára mutatva.

Poénnak akartam, de magára vette, nem tudom, miért, nem is akarom tudni szerintem.

- Vicc volt, elmegyek veled, csak nem tudtam, hogy akarsz – próbáltam menteni így utólag.

- Okés – bólintott a salátáját kotorgatva a villájával.

Nagyon jó, megint itt tartunk, már felismerem, mikor borult ki megint, csak ilyenkor mindig van egy fázis, amikor még nem mondja, csak érezteti velem azzal, hogy hallgat.

Olyan dolgokon tud problémázni néha, hogy az beszarás.

Mindegy, nap végére túltettük magunkat a témán.

Suli után felszálltam egy buszra Ricsivel, és elmentünk a Herman-ig, abba a suliba jár Ákos.

Pipacs és Zotya már ott voltak a suli előtt, az egyik padon csöveztek, szóval Ricsi meg én odamentünk hozzájuk, lepacsiztunk és eldumálgattunk addig, amíg Ákost vártuk, hogy jöjjön már.

- Mit csinál ez eddig amúgy? – nézett a suli felé Zotya, amikor már vártunk egy ideje.

Elvoltunk, nem azért, csak már mentünk volna kajálni.

- Halljátok – jött oda hozzánk Ákos valamennyivel később röhögve – Szerelmet vallottak, geci – vigyorgott szórakozottan.

- Neked? Mi a fasz – röhögött fel Pipacs kiégve rajta.

Ezen elpoénkodtunk, szívtuk is vele Ákos vérét egy darabig, ahogy elindultunk.

Haverunk Ákos, de kajak egy egoista fasz tud lenni, nem sokat tettünk volna rá, hogy bárki szerelmet akar vallani neki. xd

Ahogy Ákos mondta egyébként nekünk ezt a szerelmet vallós dolgot, visszanézett az udvarra, mire mind odanéztünk.

Ott sírta el magát a szöszi lány az udvaron, nem láttuk szemből, meg félig eltakarta egy fa, de azt láttuk, hogy rohadtul összetört, először nem nagyon mondtunk semmit, valszeg öten egyszerre húztuk el a szánkat, szegény kiscsaj.

- Ezért pokolra jutsz amúgy – jegyezte meg Zotya Ákosnak.

- Hát de most mit csináljak, nem jön be – túrt a hajába Ákos zavartan elnevetve magát, miközben már nem néztük tovább, indultunk kajálni.

- De ő ki amúgy? – kérdezte Ricsi.

- Osztálytársam, Levendula, crushol már vagy fél éve, ilyen kis csendes, művészlélek csaj – írta körül Ákos lazán.

- Alapból ott bukik, hogy crushol téged – vigyorgott Pipacs.

- Hagyjál már – röhögött fel Ákos.

Olyan hat körül Ricsivel elindultunk haza, a tesóm még felhozta egyszer ezt a témát.

- Amúgy Ákos kiröhögte – mondta Ricsi csak úgy.

- A csajt?

- Aha, hallottam. Ezért sírt amúgy.

- Baszki.

Eskü sajnálom már, csak egy másodpercre láttuk a szöszi lányt, de nagyon összezuhant.

- Ezért nem hajtok rá Rebire – gondolt bele Ricsi hangosan.

- Engedd el azt a csajt, tesó, komolyan semmi értelme – mondtam őszintén.

- Te beszélsz az elengedésről, Ró? – röhögött fel Ricsi, mire én is elröhögtem magam.

- Ja, gondoltam, kipróbálom, milyen – válaszoltam szórakozottan.