Oké, Bettivel másnap már rendbejöttünk, nagyon jó, ez volt egy hónapja, azóta viszont még volt pár ehhez hasonló. Nem azt mondom, kilencvennyolc százalékban full jól elvagyunk, átmegyünk egymáshoz, összefutunk délután, imádok vele lenni, ő is velem, szeretem ugyanúgy, de a maradék pár százalékban meg valami nem oké.

Február közepén jöttünk össze, Valentin-napon, most már május lesz holnap, szóval együtt vagyunk egy ideje, és néha azért vannak dolgok, amik felbasznak.

Igazából az szokott általában lenni, hogy elvagyunk, tök jól, aztán Bettinek random bekattan valami, elkezdi rosszul érezni magát, meg problémázni a semmin, amit először nem vágok, ő folytatja, én felbaszom magam, összeveszünk, aztán másnap, legkésőbb két nap múlva már minden zökken vissza a rendes kerékvágásba, leginkább, mert megadom magam, nem akarom tovább idegesíteni magam ezen, oké, bocs, hagyjuk már ezt, fogalmam sincs mi bajod van, de tudod mit, legyen igazad, csak ne pattogjunk ezen, és lezárom a témát.

Ja, amúgy egy-kettő ilyen alkalmat mondtam Ricsinek, ő már a falat kaparja kábé.

Ma például suli alatt Bettivel beszéltünk arról, hogy ma átmehetnénk egymáshoz, mondtam, oké, csak én suli után még edzek, pár haverommal már lebeszéltem, hogy együtt megyünk kondiba, de aztán megyek hozzá, ott is alszom, ha akarja, erre jött a problémázás, először a szokásos passzív-agresszív megjegyzések, amik amúgy cukik, amíg nem veszed észre, hogy milyen gondolatok lehetnek mögöttük, pl. „milyen jó, hogy ilyen rengeteget találkozol a haverjaiddal", „biztos jófejek a haverjaid, nem ismerem őket", „egyébként ők a régi vízilabdás fiú-csapatból vannak, nem?", satöbbi, aztán gyanúsan csendes lett, én rákérdeztem, hogy mi a baj, éééés igen.

Ki lehet következtetni.

Nem bírom a hisztit, agyfaszt kapok tőle, komolyan.

Most ez egész rövid volt, mert becsöngettek órákra, de ugye kondi után akkor azért átmentem hozzá, és benyitottam a szobájába.

Öltözött épp, én meg te jó ég, miért nyitok be, úgy se láttam még semmit belőle, meg egyébként is a szívrohamot hozom rá, mindegy, röhögtem egyet az egészen és kimentem, és amíg a barátnőmet vártam, mondjuk, hogy beengedjen magához, összefutottam a nővérével, szóval beszéltünk pár szót.

Mint kiderült, Betti nővére amúgy néz focit, szóval amikor becsapódtam Betti családjához, amikor közösen kajáltak, felhozta a témát, és pár mondatban megdumáltuk, hogy most akkor ki kinek szurkol, na, hát természetesen később ez is hisztikategóriás lett, Betti este elkezdett azon pörögni, hogy miért kell nekem és a nővérének kizárni őt.

Nagyon cuki lány, imádnivaló, szeretem, esküszöm, de olyanokat tud hisztizni a semmin, hogy attól kajak felmegy a vérnyomásom.

Szóval vannak ilyen jó dolgok, de bármelyikünk mentségére szólva, az esetek döntő többségében amúgy megvagyunk, csak néha belefutunk pár hülyeségbe.

- Roland, az igazgatónő üzeni, hogy következő szünetben fáradj le az irodába – mondta az ofőm ma a suliban egyik óra elején, mire felnéztem.

Ez így meglepett, oké, nem vagyok az a szabályos gyerek, de irodaszintű dolgot ma nem is csináltam, meg az utóbbi pár hónapban is full azon voltam, hogy ne kerüljek oda, mert elvileg akkor már léphetek is, májusban meg mekkora szégyen már, ha kirúgnak?

- Mert? – bukott ki belőlem meglepetten.

- Beszélni szeretne veled.

Betti ijedten rám nézett, valószínűleg ő jobban bestresszelt ettől az óra alatt, mint én, de mondtam neki, hogy nyugodjon meg, nem csináltam semmit, ami miatt kibaszhatnának, meg most komolyan, eddig bennt maradtam, most már elvből nem esek ki, valahogy kimosom magam mindig, szóval szép chillesen lementem az irodába szünetben.

Csak hogy lássák, hogy jó gyerek vagyok, látványosan kiköptem a rágómat az ajtónál és kidobtam - oké, igazából csak túl sok ideje rágtam már, és nem volt kedvem tovább, mindegy, kettő az egyben.

- Jó napooot – köszöntem lazán, rég nem jártam már itt, nosztalgikus volt, eskü fel is dobott.

- Jó napot – köszönt vissza az igazgatónő – Ülj csak le.

Belegondolva mondjuk az igazgatónőnek annyit voltam már az irodájában, hogy valamelyikünk feldobhatná már a tegeződést.

- Egy ideje nem láttalak már itt, örömmel fogadtam – kezdett bele valami papírokat rendezgetve az asztalán, mire elmosolyodtam.

- Pedig már reménykedtem, hogy hiányoztam.

Itt már tudtam, hogy nem vagyok nagy szarban, mivel az amúgy full komoly igazgatónő majdnem elnevette magát.

- Szeretném, ha beszélhetnénk az utóbbi pár hónapodról. Hogy érzed, sikerült fejlődnöd, változnod valamikben? Hogyan látod magad? – kérdezte.

Jézusom, ennél még a lebaszások is ezerszer jobbak voltak, miután csináltam valamit, azokban legalább volt annyi izgi, hogy jól tippeltem-e előre, hogy mit kapok végül.

Úgy csináltam, mint ha átgondoltam volna, végül csak vállat vontam, hogy passz.

- Beszéltem a szaktanáraiddal, az osztályfőnököddel, például tanulmányilag sokat javultál, látszólag magatartásban is, és sokkal kevesebb hiányzásod van – sorolta fel az igazgató valami lapot nézegetve, amin valószínű fel voltak írva dolgok rólam.

- Igyekszik az ember – mondtam szórakozottan mosolyogva.

- Örömmel látom. Hogy állsz a felvételivel? Voltál szóbelin, beiratkozáson...?

- Nem fogja elhinni, de felvettek a Szent Ferencbe.

- Milyen terveid vannak azzal az iskolával kapcsolatban? Ha jól tudom, művészeti.

Ha jól tudom, agyfaszt fogok kapni ott is.

- Jövőre a bátyám ott lesz végzős, a nővérem tizenegyedikes, meg jön velem Ricsi is, szóval el leszek – vontam vállat.

- És milyen művészetek iránt érdeklődsz?

Nem vágtam, hogy miért érdekli ennyire, hogy mit csinálok, de már elengedtem egy ideje, hogy értsem a felnőtteket.

- Gitároztam.

Ezen kívül egyébként egy villanyoszlopba több művészlélek szorult, mint belém.

- Ha jól tudom, a gitárt abbahagytad, folytatni tervezed? – kérdezett tovább.

Eddig egyébként abban a hitben voltam, hogy ez a művészeti suli-dolog kimerül annyiban, hogy beraknak plusz egy rajzórát, vagy valami ilyen, de itt levágtam, hogy ezt nem véletlen kérdezte.

- Ezek szerint – túrtam a hajamba elröhögve magam.

De hogy nem megyek vissza a zenesulimba, az fix, akkor már megkérem anyámat, hogy fizessen nekem magántanárt, vagy igazából tényleg mindegy, csak kíméljenek meg bármilyen plusz iskolától.

Amúgy ennek a beszélgetésnek a világon semmi értelme nem volt az igazgatóval, annyiban maradtunk csak, hogy fejlődök, ne most rontsam el, főleg, hogy most már lassan félig elballagtam, viszont amikor kiszabadultam az irodából, kábé most először rákerestem a gimire, ahova kényszerűen megyek.

Szóval kell egy művészeti ág, amit választanom kell és túl kell élnem heti egy duplaórát, van gitártanár ott, magyarul ezzel a lendülettel meg is úsztam a zenesulit.

Nem mint ha sok kedvem lenne visszamenni gitárórákra, de mindegy.

- És egyébként, ha már visszamész gitárra, valamilyen sportot terveztél elkezdeni? – kérdezte Anya, aki letámadott a témával délután – Vagy folytatni újra a...

- Nem – vágtam rá egyből.

- Akkor valami más?

Őszintén, amúgy átszaladt már mindkettő a fejemben.

Imádtam a vízilabdát, de az a téma már halott rég, nem is gondolkozom rajta, és amúgy sportolni is imádtam, az egészet, hogy járok valahova, egy csapatba, egy közösségbe, a sikereket, az élményt, önmagában a sportolást, és ez nem változott, de azzal, hogy leléptem, ez már soha nem lesz ugyanaz, mint régen.

Meg most elkezdeni valami újat, új helyen, új közösségben az eddigiek után...

Offos.

Biztos, hogy nem.

Ennek megerősítéseként ma le is mentem kondiba, ahonnan kifele menet összefutottam pár onnan összeszedett haverommal, úgyhogy velük eldumálgattam, majd hazamentem.

Hazafele Betti felhívott, szóval vele beszéltem útközben.

Betti is jelentkezett abba a gimibe, mint én, de őt még több más helyre is felvették, amiket előrébb írt be, szóval valószínű nem egy suliba fogunk járni, kivétel, ha valamelyik nap nem jön rá a féltékenységi roham, hogy jobb az, ha egy gimibe járunk, mert akkor nem tudom megcsalni.

Ez most csak egy teória, kiismerve őt az utóbbi egy hónapból.

Igazából nem tudom, hogy mi lenne a jobb, ha egy suliba járnánk, vagy ha nem, szóval ezen inkább nem gondolkodom.

Anyám szerint ez alapból se jellemző rám.