- Értem én, hogy megtérsz, meg minden, de most komolyan kidobtad az öngyújtódat? - kérdezte Ricsi röhögve - Full menőn nézett ki pedig.

- Ja, csak elromlott - bólintottam szórakozottan.

- Azért.

Február tizenkettedike van – ma egy hete, hogy Bettivel közeledni kezdtünk, és talán igaza van anyámnak, mert tényleg jó hatással van rám.

Nem szándékosan csinálja, de valahogy az, hogy a gondolataim fele „B"-vel kezdődik és „etti"-vel végződik, egyre többször, akaratlanul rávesz dolgokra, amiket magamtól nem tudtam volna meglépni.

Számítani kezdett a véleménye rólam, pedig mennyivel könnyebb volt, amikor nem érdekelt, amikor nem akartam megfelelni senkinek és nem gondoltam bele többször is, hogy mit gondolhat rólam, vagy hogy mennyire tudok egy hullámhosszon lenni vele.

Tegnap például kipróbáltam, hogy kevesebbet szívok, mint általában, esküszöm, hogy ment, lehet, tényleg ezt kéne.

Plusz kitöröltem egy-két ember számát a telómból, akikkel lehet, meg kéne szakítanom a kapcsolatot.

Anyám már most bontja a pezsgőt szerintem otthon.

- Szia - mosolygott rám Betti, amikor leültem mellé és köszöntem neki - Lehet, hogy ez így fura kérdés lesz, de szereted az epret?

- Ha a szájfényed olyan, akkor igen - feleltem mosolyogva, mire felnevetett.

- Az málnás, remélem azzal sincs bajod - vigyorgott - Csak Anyu csomagolt epres kekszet, ami szerintem tökre nem finom, de hátha neked ízlene.

- Nemtom, megkóstolom - vontam vállat.

Ha nagyon szar, max kiköpöm.

- Oksa - vette az ölébe a táskáját, majd előszedett egy ilyen kis dobozt, amiben a keksz volt - Na, milyen? - kérdezte, amikor megkóstoltam egyet.

Nem volt rossz, de először nem tudtam eldönteni, hogy mi hiányzik belőle.

Aztán rájöttem, hogy gluténmentes.

- A málnát jobban szeretem - feleltem halványan mosolyogva, mire Betti felnevetett (sokat nevet, tök cuki).

- Legközelebb abból is kapsz kóstolót - mondta vigyorogva, majd felállt, miközben elhaladt mellettem, összeborzolta a hajam (szokott ilyet csinálni, és megőrjít vele, milyen imádnivaló már?), és kiment a teremből.

Na jó, nekem tényleg kell a csaj.

A rohadt életbe.

- Roland, tudsz nekünk mesélni a múlt órai anyagról? - nézett rám a töritanárom.

Mostanában amúgy az összes tanár rászokott, hogy engem feleltet, szóval számítottam rá.

- Aha – bólintottam.

A buszon rászántam magam és átolvastam kétszer a törit a telómon (Betti átküldte a füzetét lefotózva), ami egész jól megragadt, meg a szószaporításban egész jó vagyok, amivel úgy csinálok, mint ha vágnám, hogy miről beszélünk amúgy, úgyhogy összehoztam egy négyest.

Enyhén szólva kurva jó vagyok, már nem rosszból.

Kábé szeptemberben volt utoljára négyesem bármiből is tesin kívül.

- Vannak még csodák - jegyezte meg a tanárnő, miközben beírta a négyesemet.

- Jaja - biccentettem, majd lepacsiztam pár gyerekkel, meg Ricsivel, és visszaültem Betti mellé.

Azok aztán tényleg vannak.

Valentin-nap.

Soha nem értettem, esküszöm, a boldog szerelmesek az év többi napján is azok, akiknek nem működik a kapcsolata, azoknak nyomás és megpróbálják eljátszani, akik egyedül vannak és ez így jó is nekik, azokat idegesíti, akik meg nem akarnak egyedül lenni, azok meg szomorúak lesznek tőle, ki van ez találva.

Egyedül kábé csak a virágüzleteknek hasznos ez a nap.

Oké, meg életemben először talán nekem is, akármilyen hihetetlen.

- Egyébként szerintem javulsz – mondta Betti kedvesen, mire ránéztem.

A Valentin-nap egyetlen jó oldala, hogy tökéletes indok volt ahhoz, hogy mindketten, konkrétan egyszerre feldobjuk egymásnak, hogy találkozzunk délután.

Nagyon adta magát, túlságosan is ahhoz, hogy egy teljes napon baszakodjak azon, hogy most feldobjam-e neki, mert fel akartam, és mégse.

Szívem szerint akarok tőle valamit, de közben meg nem mindig akarom, hogy akarjak, csak akkor akarom, amikor vele vagyok és épp eléggé érzem, hogy akarom, ahhoz, hogy akarjam.

Na, és ez volt életem legszarabb mondata, de kajak ezt érzem, csoda, hogy kezdek megőrülni?

Most pedig ketten voltunk, nem volt sok tervünk, csak sétáltunk, random, mindketten ráértünk, beszélgettünk, és az van, hogy tényleg jó volt.

Az, hogy megléptem, hogy ma, Valentin-napon elmentem vele, kettesben, randira, ez konkrétan aláírta, hogy megadtam magam az érzéseimnek.

Tudom, hogy nem lesz jó vége, vagyis legutóbb nem volt, de sokkal jobban leszarom, mint kéne.

Anyám nem tud róla, de pont most veszítem el az eszem igazán.

- Mihez képest? – kérdeztem vissza derűsen elmosolyodva.

- Mondjuk olyan egy-másfél hónapja zűrösebb voltál. Zűrös voltál – javította ki magát halkan felnevetve – Most is, de olyan Roli-zűrösen. Nem az a „zűrös"-zűrös. Na jó, ezt most tuti nem érted – nevette el magát.

- Nem gáz, elhiszem neked.

- Az a lényeg, hogy tényleg javulsz – mosolygott rám.

- Valaki jó hatással van rám.

Betti mosolyogva halkan elnevette magát, és a füle mögé tűrte egy hajtincsét.

- Egyébként bocsi, hogy megkérdezem, de mi történt veled, hogy megváltoztál? Mármint, amikor... szóval még ősszel, vagy mikor.

- Amikor rossz irányba, vágom, nyugi – röhögtem el magam, kimondva helyette – Sok érdekes nem amúgy, csak így alakult. Mindenki felfújja.

- Az igaz, hogy abbahagytad a vízilabdát? Meg a gitárt.

- Aha – túrtam a hajamba – Más érdekelt.

- Pedig amióta ismerlek, csinálod. Mondjuk így meg is értem, ha beleuntál kicsit. Emlékszem, egyszer voltam nálatok, még ötödikben, volt valami projektmunka, vagy mi, és eljátszattam veled a Treat You Better-t. Bocsi, utólag – nevetett fel, mire elmosolyodtam – Az volt a kedvenc számom.

- Kemény szerelmi bánataid lehettek tizenegy évesen.

- Nyilvánvalóan – nevetett – Mondjuk ötödikben még az volt a legnagyobb problémám, hogy már nem Anna néni volt az ofőnk.

- Te bírtad Anna nénit? – röhögtem el magam meglepetten ránézve.

- Miiii, ő volt a kedvencem!

- Jézus – röhögtem.

- Te nem szeretted?

- Mindenki utálta.

- Na jó, ez most trauma.

- Nyugi, legközelebb átjössz, megint eljátszom neked a Treat You Better-t és jobban leszel.

- Köszönöm – nevetett fel, mire ránéztem és akaratlanul elmosolyodtam, csak azon, hogy nevet.

Őszintén, rohadt jó volt, az egész.

Istenem, tudom, hogy bele fogok esni, előbb vagy utóbb, pont olyan lánynak érzem, akivel ez menni fog, teljesen megőrültem, esküszöm, hogy én se hiszem el a saját érzéseimet, azt pedig még kevésbé, hogy függetlenül mindentől, jó érzés.

Azt se tudom, hány órát voltunk a városban, közben beugrottunk valami boltba is, szétdobtunk valami édes gumicukor-félét, tippem sincs, mi volt, Betti se nagyon tudta, de ahogy meglátta, nagyon belelkesedett tőle, úgyhogy azzal együtt lementünk a Duna-parthoz, ahol csak leültünk valami padra.

- Ezzel most szerintem felborítottam mára az egészséges étkezésemet – nézegette Betti a gumicukor csomagolását nevetve.

- Belevittelek a rosszba – mosolyogtam szórakozottan, miközben kiszedtem a papírt a kezéből, hogy ne olvasgassa.

- Én is Roli-zűrös leszek – nevette el magát rámnézve.

- Túlélhető, nyugi.

Betti felnevetett, mire én is elnevettem magam, és mondjuk ő maga elé nézett a Dunára, én nem tudtam nem őt nézni.

Fel se tűnt először, hogy a szájára tévedt a tekintetem, aztán realizáltam, és ezzel együtt mást is.

Na, most vagyok bajban igazán.

Órák óta vele vagyok, Liza még csak eszembe se jutott, beférkőzött Betti a helyére - a kettőjük közötti jelenlegi legnagyobb különbség, hogy amíg a volt barátnőmre akárhányszor gondoltam, az egész világot utáltam, most ez nemhogy nincs, a legtöbbször azon kapom magam, hogy elmosolyodtam.

Esküszöm, nem tudtam levenni róla a tekintetem, de nem is érdekelt, nem volt miért, mert mosolyogva rámnézett, nekem meg ennyi kellett, a józan eszemet felejtsük el, már elengedtem, olyan mindegy, közel ültem hozzá eddig is, most viszont visszapillantottam a szájára.

Nem, nincs még egy olyan hülye, mint én, tényleg nincs, viszont nem érdekelt.

Ahogy a szájáról újra a szemeibe néztem, láttam, hogy ő is pont ugyanezt csinálta, csak egy kicsivel később, innentől kezdve pedig úgy voltam vele, hogy akkor, ha már végre egyszer olyan érzések vannak bennem, amik boldoggá tesznek, adjunk esélyt, mindig pillanatnyi voltam, nem most fogok elkezdeni pár lehetséges végkifejlettől tönkretenni ilyen alkalmakat – közelebb hajoltam hozzá, mire ő is hozzám.

Megcsókoltam.

Először csak egyszer, hogy amíg egy másodpercre szünetet tartunk, beláthassam, hogy utoljára novemberben, négy hónapja, hogy éreztem azt, amit most, nem is tudtam, hogy ez ennyire kellett már.

Erre a pár pillanatra összenéztünk – csillogtak a szemei, ahogy rám nézett, mosolygott, boldog volt, és ezzel együtt realizáltam, hogy baszki, én is az vagyok, úgyhogy miközben akaratlanul én is elmosolyodtam és egy szemkontaktussal egyet értettünk, hogy ezt még ne hagyjuk abba, visszahajoltam hozzá.

Amikor másodszorra megcsókoltam, fel se tűnt, hogy közben mit csinálok, csak úgy ösztönből a füle mögé tűrtem az egyik hajtincsét, megsimítva az arcát, ő jobban felém fordulva átölelte a nyakam, te jó ég, nem is tudtam, hogy ilyen hatással lehet rám.

Durva, hogy most, késő este, amikor egyedül, a szobámban visszagondolok erre, már meg se tudom akadályozni, hogy elmosolyodjak, csak beletúrok a hajamba és nekidöntöm a fejemet a falamnak, megadva magamat a gondolataimnak.

Megcsókoltam a lányt, aki tetszik, bejött neki, nekem is, és ettől most boldog vagyok.

Ezer éve nem éreztem ilyet.

Komoly, hogy most érzem a legjobban, hogy mekkora volt a hiánya, amikor már nem kell hiányoznia.

Kedves Liza, már belehaltam abba az életembe, amiben te voltál az életem.

Szóval nem érdekelsz.

De komolyan.