Apa hétfő este lelépett, nem voltam otthon, de elvileg jó nagy balhé volt.

Pénteken bíróság, elválnak, ennyi volt.

Magamat is kiröhögném, ha bevallanám saját magamnak, hogy még mindig várok a csodára, hogy megoldódik máshogy – tudom, hogy szar lesz, hogy ki lesz mondva, hogy elváltak, de ha már szar lesz, legalább legyen azonnal az, ne várassanak meg, hogy pontosan jól tudjam, hogy holnapután ez lesz meg ez.

Nagyon rühellem ezt az egészet.

Ma valamiért random felkeltem magamtól olyan öt körül, meg se próbáltam visszaaludni, úgy se tudok, jó, ha naponta egyszer megy, szóval írtam a tesóimnak, hogy én már leléptem.

Volt még két órám becsengetésig, amikor odaértem ahhoz a patkához, amögött az épület mögött, ahol egyedül lenni szoktam – szokás szerint leültem, nekidőltem a hátammal az épületnek, rágyújtottam, és csak hagytam, hogy gondolkodjak, most úgy se zökkent ki semmi, nincs még egy akkora hülye, mint én, aki szerdán reggel hatkor egy random épület mögötti random, aszfaltos, kis területen lenne.

Vagy olyan hülye, mint én, akinek lassan több, mint három hónap után is a volt barátnője van a fejében, aki tönkretette őt és az életét.

Ezt még nem mondtam így ki, de végül is miért ne tehetném?

Rohadj meg, Liza. Őszintén.

- Hogyhogy ilyen korán itt vagy? – hallottam meg egy hangot, amikor már a suliban voltam, mert nem tudtam mit kezdeni magammal, kábé senki nem volt bent, maximum, akiknek nulladik órája volt, tanórán, de a folyosón senki, úgyhogy leültem az egyik folyosón arra a díványszerűre, ahol úgy éreztem, hogy nyugton lehetek.

Amúgy zenét hallgattam, de meghallottam, hogy szólnak, úgyhogy odanéztem.

Betti, a padtársam, ráadásul valószínűleg az is marad, szóval vele jóban kell lenni.

Meg mondjuk amúgy vele soha semmi bajom nem volt az utóbbi hét évben, mindig aranyos volt.

- Helló – köszöntem neki.

- Bocsi, megzavartalak? – vette észre az AirPods-ot, amit kiszedtem a fülemből közben.

- Ja, nem, dehogy – mondtam, ami mondjuk nem így van, egészen elvoltam, de mindegy – Amúgy random korán keltem, ennyi – válaszoltam meg az első kérdését vállat vonva.

Betti elnevette magát.

- Te? Hogyhogy? – ült le mellém nevetve.

Hát ja, úgy konkrétan első óta, amióta osztálytársak vagyunk, vagy épphogy érek be, vagy kések, vagy be se jövök, soha nem voltam annyira motivált a sulihoz, hogy időben itt legyek. Pláne ennyire időben.

- Passz. Te mindig korán érkező voltál amúgy?

- Általában. Ez hülyén fog hangzani, de szeretek korán kelni.

- Tényleg hülyén hangzik.

Betti a haját megigazítva felnevetett, mire oldalt fordítva a fejem, ránéztem.

Basszus, ez a csaj szép, fogalmam sincs, hogy nem tűnt fel eddig.

Mármint, nyilván nem vagyok vak, láttam, hogy nem csúnya, kifejezetten nem, de most konkrétan megjelent a fejemben, hogy esküszöm, full szép, nem tudom, miért most esik le először.

Világosbarna a haja, világos szemű, sokat nevet – tényleg szép, még ha nem is az a tipik ideál, ami eddig a fejemben volt.

Mondjuk talán azért, mert az ideál, aki a fejemben van, a volt barátnőm. Aki megcsalt.

Mindig rájövök, hogy elég elcseszett egy ízlésem van.

- Nem, igazából úgy értem, hogy olyan fél órával korábban, mint ami még ráérne – magyarázta mosolyogva – És akkor mindenre van időm, de van, hogy korábban is kelek.

- Mert, mit tudsz csinálni egyáltalán ilyenkor? – röhögtem el magam értetlenül.

- Attól függ, mihez van kedvem. Van, hogy jógázom reggel. De egyébként például szeretem nyugodtan megcsinálni a reggelimet, a tízóraimat, összeállítom az ebédemet...

Pár napja csak a padtársam, az utóbbi hét és fél évben nem foglalkoztam az étkezési szokásaival, de most megfigyeltem, hogy nagyon rendesen hozza magának a kajákat, tök egészségesen eszik, nagyon kulturált, minden kaját külön dobozban hoz, a meleg kajákat termoszdobozban (nem menzás), evőeszközkészlet, szalvéta, márkás kulacs, és csak abból hajlandó inni, lelkes.

- Kemény vagy.

Betti felhúzta maga elé a lábait törökülésbe.

- Hogy megy az „utsó esély"-dolog?

- Még itt vagyok a suliban – vontam vállat.

- Kár lenne, ha kirúgnának, hiányoznál az osztályból.

- Ajj, de cuki – mosolyodtam el derűsen ránézve, mire elnevette magát – Oké, meggyőztél, a kedvedért maradok – mondtam szórakozottan.

- Köszi – nevetett – Megtisztelsz.

- Érted bármit – mosolyogtam jókedvűen.

Otthon a bátyámmal összefutottam a konyhában.

Pityu most szombaton lesz tizennyolc amúgy – pénteken válnak a szüleink, szombaton szülinap, be vagyunk táblázva -, szóval ha már ott voltam, megkérdeztem, hogy ez akkor most hogy lesz.

Amúgy alapból akart bulit, csak ez így most elég szar, pláne, ha itt tartanánk, úgyhogy még nem tudja, majd valami lesz spontán.

Egyébként, ha már a programoknál tartunk, meg a szülinapoknál, nem akartam, hogy eszembe jusson, de egyszer eszembe jutott, onnantól kezdve ennyi volt, vasárnap lesz Liza tizenöt.

Ennek amúgy semmi jelentősége nincs, vagyis nem kéne, hogy legyen, csak... mit tudom én.

Az viszont biztos, hogy legalább lesz okom miért gondolni rá aznap.

A rohadt életbe.

Soha nem fogom elfelejteni.

- Most komolyan telefonon veszekednek? – rökönyödött meg a bátyám, ahogy meghallottuk, hogy Anya telefonban veszekedik valakivel, aki a beszédstílusból ítélve ezer százalék, hogy Apa – Mi a szar – sóhajtott fel.

- Ja – értettem egyet dünnyögve.

Ennél már csak az volt jobb, hogy Anya olyan fél óra telefonálás után egyszerűen csak fogta magát, kocsiba ült és random lelépett itthonról.

- Az úgy jó – állapította meg Pityu az ajtó irányába nézve.

Feszülten elröhögtem magam a szememet megforgatva azon, hogy ja, holnapután válnak, és még mindig pontosan ugyanúgy veszekednek, mint az első napokon.

Asszem soha nem lesz vége ennek.

- Én se házasodom meg, baszki – állt fel Pityu az asztaltól, hogy lerakja a tányérját a mosogató környékére.

Na, ezzel egyet tudok érteni.

Ehhez az egészhez képest, másnap, amikor hazaértem a suliból Ricsivel, mi ketten először (elmaradt az utsó óránk), és ahhoz képest, hogy csütörtök van, és úgy volt, hogy pénteken ugye bíróság, Apát otthon találtuk.

Anya és Apa épp a konyhában voltak, és valami nagyon mély beszélgetésben lehettek, mert észre se vették először, hogy megérkeztünk.

És igen. Beszélgettek.

Mi a szar, esküszöm, nem hallottam őket rendesen beszélgetni már vagy október óta.

- Helló – köszönt be nekik Ricsi mindkettőnk nevében, mire felénk kapták a fejüket.

Elég értetlenül nézhettünk mindketten, szóval Anya felállt az asztaltól, és egy lépéssel közelebb jött hozzánk.

- Sziasztok – mosolyodott el, mire Ricsivel pislogva összenéztünk.

Nem nagyon vágtuk, hogy ez most mi, szóval vártuk, hogy hajrá Anya, magyarázd el.

- Apátokkal úgy döntöttünk, hogy nem válunk el.

Pislogás nélkül feléjük kaptuk a fejünket.

- Ne basszatok fel – közöltem őszintén.

Ez volt a legőszintébb reakcióm.

- Hallgass meg, Roland – válaszolta Anya nyugodtan, mire felvontam a szemöldököm, és valószínűleg itt nagyon kijöhetett, hogy ikrek vagyunk, Ricsi konkrétan ugyanúgy reagált, mint én – Ne értsd félre, a veszekedéseknek vége van. Apátokkal a tegnapi egész délutánt és amióta elmentetek itthonról, az egész eddig napot arra szántuk rá, hogy megbeszéljük a dolgainkat, kiabálás nélkül, felnőttként. Szeretnénk új esélyt adni a házasságunknak, hogy békében együtt maradjon a család.

Mi van???

Erre mégis amúgy mit kellett volna mondanom?

- Ööö... - röhögtem el magam őszintén, pislogva, a tesómmal együtt.

- Elhisszük, hogy hirtelen a váltás, de tényleg lerendeztük anyátokkal a dolgainkat – szólt közbe Apa ránk nézve – Minden rendben lesz.

- De erről még fogunk tartani egy családi beszélgetést, amint a tesóitok is hazaérnek – tette hozzá Anya.

Ricsivel újra összenéztünk, majd nemsokára inkább leléptünk, fel az ő szobájába.

- Ez mi a faszom? – kérdezte Ricsi először, ahogy becsuktuk az ajtót.

- Jótól kérdezed – röhögtem el magam feszülten.

- Holnap válnak, baszki, nem?

- Ezek szerint akkor nem. Kurva jó – ironizáltam.

Ennél toxikusabb már úgy se lehetett volna a családi élet.

- Nem az, amúgy jó, ha oké lesz, de ez így mi a szar?

- Passz – túrtam a hajamba.

- Amúgy, nem tudom, te hogy vagy vele, Ró, de szerintem ez a „vége a veszekedéseknek" egy faszság.

- Persze, hogy az, baszki, október óta veszekednek, hogy a szarba lenne hirtelen minden rendben? – ráztam meg a fejem hitetlenül.

Attól, hogy tegnap Apa lakásán, tippelek, lement pár békülős-menet, kurvára ugyanazok.

Oké, a szüleim szerették egymást, október előtt, ezt érzékeltük is, rohadt jó házasságuk volt, aztán random megromlott, most meg hirtelen nem akarják elengedni egymást, ezért új esélyt adnak maguknak, ez egy nagyon fasza dolog, csak nem akkor, amikor öt gyereket a háromhónapos balhézásukkal már tönkretettek, ha meg ez a megbeszélés-dolog bejött, nem lehetett volna, nem is tudom, egy kicsivel korábban?

Ilyen nincs, basszameg.

Ez az egész annyira mű nekem, hogy már fáj, és legalább ezzel alá lett írva, hogy a továbbiakban se lesz nyugtunk itthon. Miért is lenne?

- Kibékültek a szüleid? – csodálkozott Erika, akivel következő nap délután elmentem kajálni.

- Mit tudom én – vontam vállat kedvtelenül – Nem válnak. Tegnap este a tesóimmal végighallgatunk egy fél órás beszámolót arról, hogy újra együtt lesz a család, hogy megbeszélték, meg hogy minden rendben lesz. Nem nagyon tudom elhinni.

- De reméljük, hogy tényleg így lesz.

- Reménykedj, én nem fogok – közöltem.

Kevés szarabb dolog lenne annál, mint hogy mindezek után, amik eddig zajlottak itthon, beleéljem magam, hogy minden a régi lesz, aztán rohadtul nem lesz és kezdődik minden előröl.

- De amióta ezt mondták, volt valami gáz otthon?

- Hát, nem, arra a fél napra nem vesztek még össze, amióta ezt kitalálták, nagy eredmény. Tippelek, holnap már is nem lesz ebből semmi.

- Ne állj hozzá így, Ró.

- Nem bízok a szüleimben. Pár kivétellel kábé bennük bízok a legkevésbé.

Erika elhúzva a száját, sóhajtott egyet, majd megigazítva azt a hatszáz gyűrűt, amit a kezein hord, megszólalt.

- Roli, figyelj... - nézett rám – Tíz éve ismerlek, plusz figyeltelek az utóbbi időben.

- Creepy.

- Lehetek őszinte?

- Legyél.

- Szar dolgokon mész keresztül, minden egyben, rohadtul megértelek, tudod, hogy én megértelek, de... nem lesz jobb attól, hogy ami épp nem szakadt ki magától az életedből, azt te lököd el magadtól. A családodból is kiszakadtál, de valahogy úgy érzem, hogy nem is nagyon akarsz ezen változtatni, pedig higgy nekem, hogy jobb lenne, még ha ezt nem is érzed így.

- Eri, van elég bajom, nem akarom azzal is megszivatni magam, hogy többet vagyok a szüleimmel, mint amennyi muszáj – közöltem egyszerűen – Nem bírom egyszerűen, halál komolyan. Apámmal kábé lassan nincs kapcsolatom, anyámmal meg ami van, annyira szar, hogy jobb az, ha nem éreztetjük egymással.

- Pont ez az, Roli, ez a legnagyobb baj, mostanában mindenbe csak beletörődni próbálsz ahelyett, hogy változtatni próbálnál, elfogadod tényként, hogy minden szar.

- Mert az – röhögtem el magam feszülten a hajamba túrva – Megcsaltak, szakítottam a lánnyal, akit szeretek, a szüleimmel rohadt szar a kapcsolatom, otthon lenni utálok, minden, amit szerettem, megutáltatták velem, mindenhonnan kiszakadtam kábé, nincs helyem konkrétan, nyilván nem rólad beszélek, de gyakorlatilag nincs semmi fix az életemben, amire azt mondhatom, hogy ez a része, erre tudok támaszkodni, random felkelek, meg lefekszek, azt se tudom, minek, még mindig jobb elfogadni ezt, Eri, mint hogy magamba zuhanjak ettől.

- Így is magadba vagy zuhanva.

Zavartan elnevetve magam, elfordítottam a fejem.

- Lehet, hogy szar, Roli, de soha nem lesz jobb, ha nem teszel ellene semmit, csak hagyod, hogy sodródj az árral. Ott van például a családod, szeretnek, helyrehozható a kapcsolatod velük, ha jelzed, hogy tennél érte. Próbálj meg esélyt adni.

- Nem akarok nekik semmi esélyt, Eri.

Ahogy erre rámnézett, leesett, hogy oké, pont erről beszélt, úgyhogy beletúrtam a hajamba és őszintén visszanéztem rá.

- Szeretnek, ja – nevettem el magam kínosan – Jelenleg én töltöm be a családban az „elbaszott" pozíciót.

- Ne mondj ilyet.

- Nem bízom bennük és ők se bennem. Főleg anyám, ő aztán a lehető legkevésbé sem bízik bennem. Oké, lehet én játszottam el, tudom, de most már tény, hogy nem bízik bennem, mit akarnék így egyáltalán?

- Csak be kell bizonyítanod neki, hogy bízhat benned.

- Az meg nem megy nekem – közöltem egyszerűen.

- Akkor ne egyből a bizonygatással kezdd, csak beszélj vele.

- Elmondom, mi lesz ebből, lebasz, aztán bekorlátoz és minden megy ugyanúgy. Három hónapja játsszuk ezt, Eri. Három hónapja – nyomatékosítottam.

Eri erre már nem tudott mit mondani, úgyhogy lehangoltan felsóhajtott, egymás szemeibe néztünk, majd ezzel elengedtük a témát.

Jobb is, beszélgetni se bírok erről az egészről.