Másfél hete futottam össze Lizával ott a csarnokban, azóta akárhányszor eszembe jut, úgy felbaszom magam, hogy csoda, hogy vannak még körülöttem élő emberek. Csak mert elég sűrűn jut eszembe.

Lassan három hónapja, hogy szakítottunk. Mondjuk úgy, hogy már megszoktam a helyzetet - ettől még ugyanúgy szar, de legalább már elfogadtam, hogy ez kurvára nem fog változni, nem fogom visszakapni, vele van, őt szereti, nagyon gyűlölöm, de legalább már az összes remény meghalt bennem.

Ha nincs remény, nincs csalódás, mármint akkora, így szimplán csak rühellem az egészet.

Eleinte szomorú voltam, soha senkinek nem fogom bevallani, de volt, hogy elsírtam magam, amikor egyedül voltam, majdnem beledögöltem a hiányába, bánatból ittam magam részegre, összetörtségből nyúltam minden után, megoldást várva, a fájdalomról akartam elterelni a figyelmem, bármilyen lánnyal is voltam, vagy bármit is csináltam.

Ma ugyanez, csak más érzésekkel – gyűlölök mindent, annyi feszültség van bennem, olyan rohadt ideges tudok lenni egyik pillanatról a másikra, hogy néha magamra is alig ismerek rá, elég egy másodperc, hogy kiboruljak és bárkit szét tudjak ütni, akárhányszor eszembe jut minden, akár, ami miatt szakítottunk, vagy akár a másfél hete történtek.

És látni se akarom – most már nem azért, mert tartanék attól, hogy fájni fog minden, ha látom, így is-úgy is szar, egyszerűen csak a szemem elé nem akarom, hogy kerüljön, az egész életemből ki akarom irtani, nemhogy nem hiányzik, rohadtul tűnjön a fejemből, csak hagyjon békén, haragudni akarok rá, utálni akarom.

A legrosszabb dolog, ami valaha történhetett velem.

Kiölt belőlem minden emberi érzést – az emberi érzésekből konkrétan elegem van.

Leszarok mindent, őszintén.

Van, hogy még őt is. Felőlem legyen egész nap azzal a gyökérrel, meg is érdemlik egymást, baszdmeg, az a srác úgy se tud többet adni, mint én, és őszintén remélem, hogy erre ő is rájön, amikor már késő lesz.

Régen boldoggá akartam tenni, még akkor is azt akartam, hogy legalább legyen boldog, amikor épp szarrá tört, most viszont úgy vagyok vele, hogy nem, ne legyen, kurvára ne legyen boldog azzal a gyerekkel, jöjjön csak rá, hogy élete legnagyobb hibája volt őt választani helyettem.

Jöjjön csak rá, ami engem már három hónapja megöl belülről, hogy soha, a büdös életben soha nem lesz mégegyszer olyan boldog, soha senkit nem fog találni, akivel olyan alakul ki közöttük, mint ami közöttünk volt.

Aztán jöjjön rá arra is, hogy engem már egy életre elveszített és baszhatja.

Kellett az a találkozás másfél hete ahhoz, hogy ilyeneket érezhessek.

Könnyebb nem lett tőle, de legalább most már aztán végképp nem ismerek magamra se.

- Elárulnád, hogy ezt mégis hogy merészelted??? – akadt ki anyám egyből.

Ma sem voltam valami kiegyensúlyozott, szabálykövető a suliban, hogy így fogalmazzak.

És tiszta se. Ja, úgy tiszta.

Az utóbbi másfél hétben még annál is többször összevesztem anyámmal, mint előtte, ami most már inkább volt tényleg veszekedés, mint hogy leszidott volna.

Nincs bűntudatom amiatt, amiket ilyenkor mondok vagy mondtam neki.

Van, hogy érzem, hogy ez erős volt, olyan értelemben, hogy túl őszinte, de nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni az őszinteségemért egy halál mérgező családban élő, toxikus, kontrollmániás anya fiaként.

Szóval megint összevesztünk, egy élmény volt.

- Ró, nyugodj le. Hagyjad – szólt közbe nekem Ricsi, amikor látta rajtam, hogy anyám megjegyzései után megint kezd elborulni az agyam.

- Mi van??? – fordultam vissza anyámhoz az ikertesómat figyelmen kívül hagyva.

Ricsi a szemét lehunyva felsóhajtott, majd idegesen beletúrt a hajába.

- Milyen mi van? – kérdezett vissza Anya kiakadva – Akkora pofád van, fiam, hogy szavakat nem találok!

- Akkor ne beszélgessünk, baszki.

Anya teljesen kiborulva csapongott egy sort, majd rámnézett.

- Esküszöm, olyan vagy, mint apád!

- Akkor leléphetek tőled én is? – tártam szét a karjaimat.

Apám azóta is a környéken él egy lakásban, egy-kétszer voltunk csak nála.

- Az anyád vagyok, Roland, nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy így beszélj velem!

- Mert te hogy beszélsz velem amúgy?

- Nem én kezdtem úgy viselkedni veled, mint ahogy te velem már a kezdetektől fogva!

- Mit sérelmezel Anya, basszus, hogy nem ugrok a nyakadba, miután tönkreteszed az életem, vagy mi a szar?

- Én teszem tönkre az életed??? – borult ki Anya – Nézz már magadra! Nézz rám, nézz a körülötted lévőkre! Szerinted én vagyok neked a legnagyobb probléma? A saját életedet teszed tönkre, te idióta, én csak az vagyok, aki emlékeztet erre! – kiáltotta kiakadva.

- Oké, Anya, hibáztass engem azért, mert szarul viselem, hogy te meg apám már hónapok óta semmi mást nem csináltok, csak fokozatosan eléritek, hogy itthon lenni is gyűlöljek!

- Nem én vagyok a hibás ezért!

- Annyira leszarom, Anya! Amúgy meg, légy szíves, ne te adj nekem élettippeket azután, hogy hozzámentél egy olyan emberhez, meg szültél neki öt gyereket, annak, akit kurvára csak savazni tudsz hónapok óta! – tettem hozzá feszülten elröhögve magam – A másik meg, tedd már meg nekem, hogy előbb az elbaszott házasságoddal törődsz és kezdesz valamit ahelyett, hogy engem csesztetnél mindenért, baszki, mindenkinek szívességet tennél!

- Gratulálok, Roland, ez tényleg gyönyörűen érett megszólalás volt, minden elismerésem! – ironizált Anya.

- Ne oktass ki engem, Anya arról, hogy mit hogy kéne felnőtt módra az életben, amikor családanyaként a saját kurva házasságodat nem tudtad helyrehozni hónapok alatt, vagy bármit tenni azonkívül, hogy vagy két hónapig egész nap csak összevesztek minden szaron, aztán kirúgod apámat a házból és azóta se csináltatok semmit!

- Te mégis milyen jogon beszélsz rólam így??? – kiabálta Anya teljesen kiakadva.

- Mondd, hogy nincs igazam, Anya!

- Nem érzed, mennyire undorító, hogy akárhányszor azon veszekedünk, hogy veled mi van, hogy te miket csinálsz, csak mutogatni tudsz rám és egyfolytában azt hangsúlyozni, hogy én vagyok a szar anya, én teszem tönkre az életed és hogy mindenről én tehetek? Mert én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni tovább!

Satöbbi.

Az egész úgy végződött, hogy fogtam magam és leléptem otthonról, hogy majd jövök.

Pár óra múlva már, szinte megszokásból részegen feküdtem az egyik út közepén, csak úgy random, egy cigit szívva, aminek amúgy először rossz oldalát gyújtottam meg, aztán végül megoldottam valahogy.

Az úttesten feküdni az éjszaka közepén egy cigivel nagy vibe.

Szétittam magam, a buliban megbasztam egy csajt egy mosdóban, smároltam másik kettővel, a pólómat lenyúlták, szóval a pulcsim volt legalul rajtam, a kézfejem szét volt ütve, be se kötöm soha, pont leszarom, asszem a nyakam is ki van szívva két oldalt, a hangom tuti elment, a haverjaimmal jól elvoltam, de aztán leléptem, mert megint kezdtem kiborulni, szóval itt fekszem az utca kellős közepén, éjszaka, az se zavar, ha elbasz egy kocsi, őszintén.

Azt se tudom, hogy kéne felállni, de mondjuk nem is érdekel.

Végül valahogy felkeltem, gondoltam, hazamegyek.

Valahogy végigbotorkáltam az utcákon, közben szívtam a cigimet, elvesztem a gondolataimban, részeg voltam, mocskosul, nem fogok hazudni, fel se tűnt, hogy jön egy kocsi.

Elütöttek.

Amikor később felkeltem, az egészre nem emlékeztem, nagyjából addig volt meg, hogy még a haverjaimmal lehúzok egy felest, meg rágyújtok, ehhez képest magamtól annyit tudtam ezután következőként, hogy otthon fekszem az ágyamban és arra kelek, hogy a szüleim valamin vitatkoznak.

Mi a szar, visszaugrottunk az időben, vagy mi van?

Amikor felkeltem, azt se tudtam, melyik bolygón vagyok, annyit tudtam, hogy meghalok, annyira szarul vagyok, de ezt betudtam másnaposságnak, szóval valahogy rászántam magam, kikeltem az ágyamból, kimentem a szobámból és elmenve a szüleim mellett, lementem a konyhába.

A szüleim egyből utánam jöttek, hogy te jó ég, Roland, mi van veled, hogy vagy, ilyenek, nem csoda, hogy először nem tudtam hova rakni, hogy mi szállta meg őket.

- Mi van? – nyöszörögtem fáradtan, visszanézve rájuk.

- Te ennyire be voltál rúgva? – sokkolódott le Anya.

Utálom, amikor felkelek és egyből bombáznak az olyan dolgokkal, amiket kurvára nem vágok, de annyira halott vagyok, hogy nem is akarom megérteni őket.

- Elütöttek, Roland. Agyrázkódásod van, nem igaz, hogy nem emlékszel! – hitetlenkedett Anya.

- Jaaa, akkor ezért vagy itt, vágom – biccentettem Apára nézve – Nincs bajom, nyugi már.

- Agyrázkódásod van – ismételte meg Anya, nyomatékosítva.

Még agyrázkódást se tudok rendesen kapni, hogy legalább magával vonzzon valami amnéziát, vagy ilyeneket, ilyen nincs, baszki.

- Nincs agyam, Anya, te szoktad mondani, nem értem, mi ez a nagy aggódás – röhögtem el magam, kikerülve őket.

Anya és Apa hitetlenül összenéztek.

Nem tudtam, hogy el kell baszatnom magam részegen ahhoz, hogy most az egyszer egy oldalon álljanak.

- Itthon maradsz egy pár napig – szólt utánam Anya, mire majdnem kiköptem a vizemet, amit akkor épp inni próbáltam.

- Jó poén, nem fogok – közöltem.

- Ne bíráld felül anyádat – szólalt meg Apa, mire felnevettem.

Erre röhögésen kívül nem tudtam mit válaszolni.

Nincs az az isten, hogy itthon üljek a családommal, úgy, hogy ráaadásul most mindkét szülőm itthon van, akkor már inkább a suli, majd kibírom valahogy, max többször gyújtok rá.

Annyit tudtam elérni, hogy oké, megyek suliba, de ígérjem meg, hogy nem erőltetem meg magam, nem csinálok semmi faszságot (nem így mondták, de ez volt a lényeg), és amit a legtöbbször a lelkemre kötöttek, tanítás után egyből haza jövök. Már akkor elterveztem, hogy oké, akkor majd áthívom a többieket, nekem olyan mindegy.

Amúgy már nagyon régen nem hívtam át senkit, mindig csak menekültem itthonról, most oké, megadtam magam, tényleg szarul voltam, de az, hogy pénteken nem fogok csak úgy ücsörögni itthon, az hétszentség.

Elég egyértelmű volt egyébként, hogy a szüleim a világ összes emberében jobban bíznak, mint bennem, konkrétan az utóbbi pár hónapban mindent megtettem, hogy elveszítsem a bizalmat, de nem csak náluk, mindenkinél, de azért annyira nem érdekel, lényeg, hogy léphettem.

Nincs szükségem a bizalmukra.

Vagy úgy általában bármilyen bizalomra – megtapasztaltam, a bizalom benne van a top tíz dologban, ami semmire se jó, csak tönkretesz.

A suliban egyik szünetben eldöntöttem, hogy most aztán végképp kurvára senkihez nincs kedvem, szóval elővettem a telómat.

- Bocsi, van esetleg egy rágód? – jött oda hozzám az egyik osztálytársam, mire felpillantottam.

Bettinek hívják, sokat nem beszéltünk az évek alatt, főleg az utóbbi időben, olyan keveset vagyok itt bent a suliban, meg az osztályomban, amennyit csak tudok.

- Nem, de kérj már kettőt, ha szerzel.

- Okés – nevette el magát, majd továbbment, én pedig utána pillantottam, aztán vissza a telómra, egészen addig, amíg meg nem jelent az igazgatóhelyettes az ajtóban.

Fel se tűnt, hogy ott van először.

- Varga Roland! – szólt nekem, mire odanéztem, meg még többen az osztályból – Legyen szíves lefáradni az igazgatóiba.

- Miért? Most eskü nem is csináltam semmit – röhögtem el magam értetlenül.

Mondjuk, olyan oszlopos tagja vagyok már az igazgatóiba járóknak, lehet, csak valami közös teadélután van és úgy ítélték meg, hogy akkor már engem se fair kihagyni.

Hát, ennek kábé addig láttam esélyét, amíg nem értem le az igazgatóiba, ahova ahogy beléptem, egyből szembetaláltam magam a szüleimmel, az igazgatóval, meg az ofőmmel.

Nem tudtam megtippelni először, hogy ez most így mi, tényleg kajak nem csináltam ma még semmit, vagyis de, de azt még sulin kívül, ma egyelőre a suliban az volt a legnagyobb bűnöm, hogy telóztam órákon, matekból a tanár kérte a füzetem, hogy megnézze a házim, de füzetem se volt, mármint, úgy általában, nincs füzetem, plusz késtem egy-két óráról pár percet, asszem egyelőre nem én voltam a megtestesített sátán, szóval nem nagyon vágtam, hogy mi ez a felhajtás. Hiányoltak már az irodából, vagy mi?

Mondjuk elhiszem, én vagyok az egyetlen, aki legalább feldobja ezt a retek szar helyet.

A rágóm szerintem még ott van azon a tipik irodás széken, amire mindig leültetik, akivel épp beszélnek, amúgy, nem tudom, egyszer majd megnézem.

Egyébként most is arra a székre ültettek le, szóval levágtam magam, lazába, ha már itt vagyok és összegyűlt körülöttem mindenki, a top négy ember kábé, akik a legtöbbet basztatnak, legalább nem gyötröm magam azzal, hogy stresszeljek is.

- Eskü nem csináltam ma még semmit – mondtam Anyának, amikor leültem, majd értetlenül az igazgatóra néztem – Pár órája elcsapott egy kocsi, nem is terveztem – magyaráztam, de ezen magamban még én is jót röhögtem.

- Most kivételesen nem erről lenne szó – mondta az igazgatónő.

Most először érdekelt, hogy mi fog következni, kábé úgy álltam hozzá, mint valami napi sztori, mint egy sorozat mai része, na, jöjjön a csattanó, lepjenek meg.

A szüleimre pillantottam, apám is valami hasonlóan reagált, mint én, de kevésbé lazán, anyám viszont pont úgy nézett ki, mint aki bármelyik másodpercben kész szívrohamban összeesni a stressztől.

Anyám sokat izgul miattam.

Miattam aztán nem kell aggódni, nincs olyan dolog, amiből ne tudnám kivágni magam valahogy, csak ő ezt nem akarja elfogadni.

- A tantestületben szó volt rólad, Roland – kezdte az igazgatónő – Sőt, sokat beszéltünk rólad, a viselkedésedről, ami várható tőled a továbbiakban, sajnos csak negatívakra jutottunk, az utóbbi hetekben folyamatosan romlik a helyzet, és nem tűnsz úgy, mint aki hajlandó lenne ezen változtatni. A jegyeidet is megnéztük, a figyelmeztetéseidet, intőket, rovókat, alaposan átnéztük, hogy hogyan állsz, és sajnos a helyzet megköveteli már, hogy egy igen súlyos döntést kellett meghoznunk.

Ha megint elküldenek pszichológushoz, kajak öngyilkos leszek inkább.

- Az eltanácsolást találtuk a helyénvaló lépésnek – jelentette ki rámnézve, mire esküszöm, nem direkt, csak ezzel még engem is megleptek, úgyhogy elröhögtem magam.

A szüleim egyszerre kapták felém a fejüket, meg úgy konkrétan mindenki engem nézett.

Oké, igazából nem is kell öngyilkosnak lennem, ez után úgy is megölnek otthon.

- Illetve, amit még nem szabad kifelejtenünk... - folytatta az igazgatónő, lapozva valami papírok között az asztalán, de szerintem csak valami melléktevékenység volt, mert nem tudott mit csinálni a kezével – A felvételid.

Na igen. A felvételi.

Varga Roland bement másnaposan, nulla készüléssel, azt se tudtam, csak betippeltem, hogy milyen feladatok lehetnek, a tájékoztató alatt majdnem bealudtam, fogalmam se volt arról se, hogy egyáltalán melyik tantárggyal kezdek, tollam nem volt, valahonnan kerítettem, elkérték a diákomat, azom szerencsére nálam volt, nem direkt hoztam el nyilván, de helyette először majdnem a kamuszemélyimet adtam oda, kicsit cringe lett volna, szóval így ültem be, nyilván elbasztam az egészet, mindenre koncentráltam, csak a feladatokra nem, annyira nem érdekelt, hogy full lefárasztott agyilag, amennyire leszartam, és emiatt még kevésbé tudtam normálisan megírni, ott volt pl. a szövegértés, a szöveget se volt kedvem elolvasni, ja, majd biztos ilyenekkel kínzom magam, jó vicc.

Még én is érzem, hogy az eredményem az valami kegyetlen szar lett, mondjuk sok álmatlan éjszakát nem okozott, oké, elbasztam, valami csak lesz majd, a családom, például anyám viszont kishíján összeesett, eskü láttam rajta, ahogy lefehéredik, amikor megtudta a pontokat.

Hát ja, tavaly a nővérem írt egy kilencvenkét pontos felvételit, fél éven keresztül készült rá, meg alapból kitűnő tanuló, Heni a legjobb tanuló közülünk, egy kicsit nagy volt a visszaesés.

Még Ricsi is vagy húsz ponttal többet írt, mint én, vagy nem tudom, mennyivel, pedig sokat ő se törődött a dologgal, ő is olyan lelkes sulis, mint én, semennyire, de anyám szerint „az ikertesóm legalább a felvételi napján hajlandó volt minimális figyelmet szánni rá, ami nekem nem sikerült".

Még jó, hogy lelógtam azt az ofőórát, amin szó volt az osztályban arról, hogy kinek hogy sikerült a felvételije, cringe lett volna, nem mint ha nagyon érdekelne, hogy ki mit gondol rólam, szimplán csak szarul hangzik, ha ilyen hatvan-hetven-nyolcvan pontok után bemondom az enyémet, amit jobb is, ha hagyunk inkább.

Tehát most konkrétan ott tartottunk, hogy mint az kiderült, random bedobtak egy fegyelmi ülésre, amiben közölték velem, hogy kibasznak, mert a magatartásom nulla, vagy inkább már negatív szám, a szorgalmam szintén, tanulmányilag ugyanúgy, félév lesz, most már hét tárgyból állok bukásra, de legalább megírtam a világ legszarabb felvételijét (mondjuk a „megírni" is túlzás, alig írtam bele valamit kábé), lehúztam a sulim hírnevét, a sajátomat meg a családomét is, nincsenek kilátások, hogy hova fognak tudni felvenni, leginkább sehova, szóval ezt így jó részletesen kifejtették, mindenre kitérve.

Leszarom, tényleg, de mondjuk kajak nem hangzott valami jól, pláne, hogy mindemellett felhozták még a sulin kívüli dolgokat is, például, hogy legalább most már a sportomat meg a zenesulit is lazán otthagytam, magyarul, hogy a világon semmilyen kilátásom nincsen, és ők még a töredékét se tudják annak, amiket sulin kívül csinálok.

Oké, mondjuk ezt csak magamnak vallom be, de akkor megéreztem, hogy ez így tényleg elég szarul hangzik.

Varga Roland jelenlegi állapota – az egész élete el van baszva.

Na, hát itt tartok most, elég jó.

- Természetesen mindent igyekszünk megtenni, hogy valahogy mégis sikerüljön a felvételi valamilyen iskolába – mondta Anya idegesen morzsolva a kezeit.

- Remélem, nincsen igazam, de ehhez ez már egy kicsit késői időpont – szólt közbe az igazgatóhelyettes.

Ezután jött a legjobb rész, finoman érdeklődni kezdtek Anyáéknál arról, hogy ugye azt tudják, hogy otthon nem valami zökkenőmentes az élet, hogy esetleg ennek lehet-e köze hozzám, vagy hogy ők mit gondolnak, esküszöm beleírhatom a „top 10 legkellemetlenebb esemény, amiknek a hallgatója voltam" listába.

Igazából udvariasan, burkoltan, tapintatosan le lettek baszva a szüleim, hogy tessék, itt a gyerekük, itt tart, és ez az önök hibája.

Még az exemet is behívhatnánk, meg a volt haveromat, eskü hoznám már a popcornt.

A mai tárgyalásból sok minden nem lett, csak maradt a tény, hogy kirúgnak, és hogy még tartunk egy tárgyalást.

Istenem, ha már kicsapnak, csinálják gyorsan, utálom a szarakodást.

Ha meg nem tudják még, hogy kirúgjanak-e, ne mondják még ki, mert így legalább Apa full ideges lett, Anya szintén, tanítás végéig elhúzódott ez az egész, úgyhogy ők dobtak haza Ricsivel és Lottival együtt, Anya a kocsiban kishíján elsírta magát, aztán hazaértünk, akkor meg már rendesen, így basztak le, mindkét szülőm egyszerre, a tesóim a közönség, mindenki onnan figyelte, hogy mi van, ahol épp volt akkor, adtam nagyon.

Az a gáz, hogy nagyon sok mindent most tényleg nem tudtam mondani, azt még én is éreztem, hogy szar a helyzet.

Vagy hatezerszer végighallgattam, főleg Anyától, hogy na, tessék, itt vagyok, a nagy felnőtt, aki tudja, mit csinál, szóval konkrétan minden másodpercben emlékeztetve lettem erre.

Most hirtelen ironikusan felnőttezve lettem, egész eddig meg az ment, hogy még csak tizennégy vagyok, márciusban leszek csak tizenöt, ez a felfogás most persze valahogy eltűnt.

- Oké, tizennégy vagyok, akkor meg bocs, de ne legyen már minden az én hibám! – szóltam közbe.

- Na, független, érett Roland hirtelen rájön, hogy még rohadtul csak gyerek? – hitetlenkedett Anya kiborulva – Hogy nem kellett volna ellökni magától a szüleit, most már, hogy lehet kire mutogatni???

- Anya, oké, elbasztam, értem!

- Azért a helyzethez képest ez a kifejezés egy kicsit túl szép, nem gondolod? – tágultak ki Anya szemei feszülten elnevetve magát, majd apámra nézett, aki idegesen sóhajtva dörzsölte a homlokát – Szólj már hozzá valamit!

Mondjuk apám az, aki a legkevésbé szólhatna hozzá, mivel ő mondjuk az itthoni balhék után konkrétan lelépett hetekre, ő még annyira se „próbálkozott", mint anyám, lehet, Apa nem is tudta, hogy mekkora szar van. Igazából lehet ezért vagyok egész jól apámmal, egyelőre.

- Nem kell kioktatni, tudom, hogy szar van! – szakítottam félbe őket a hajamba túrva.

- Nagyszerű, ennyi idő után feltűnt, hallelujah! – vágta rá Anya kiakadva – Igazából csak három hónapja jelzem neked egyfolytában, igazán örülök, hogy egy fegyelmi tárgyalás, meg hogy kirúgjanak az iskoládból nyolcadik osztály félévében, kellett ahhoz, hogy rájöjj! Hála az égnek! – ironizált.

- Oké, vágd a fejemhez még hatmilliószor, attól úgy is minden sokkal jobb lesz!

- Hagyj legyek már ideges egy ilyen hír után! Remélem, erre azért engedélyt ad nekem a felelősségtudat teljes hiányában szenvedő tinédzser fiam! – borult ki, mire sóhajtva elfordítottam a fejem.

Ilyen nincs, baszki.

- Most nem azért, tudom, hogy én is elbasztam, de ahogy te mondtad, Anya, tizennégy éves vagyok, asszem még nem én vagyok egyedül felelős ezért az egészért! – vágtam a fejükhöz, amikor már nagyon elegem volt.

- Te most komolyan minket hibáztatsz mindezért? Hidd el, elég kellemetlen volt az irodában végighallgatni, ahogy közölték velünk, hogy mi vagyunk a rossz szülők!

Ezt már inkább nem mondtam, de ja, rossz szülők, tény, mégis amúgy milyen szülők azok, akik a saját problémáik miatt az összes gyerekükkel is meggyűlöltetik az itthonlétet, hogy konkrétan meneküljenek itthonról? Amíg még Apa is itt élt, heteken keresztül szétmérgezték ezt a helyet azzal, hogy nonstop összekaptak, minimum három és fél hónapja kezdődött ez az egész, októberben, baszki, most január vége van, és még mindig nem történt semmi, nincsenek együtt, békében nagyon nem, viszont Apa ki lett rúgva itthonról, külön él, nagyjából, nem váltak el, csak mondják, mert ez majd nyilván nem lesz hatással semelyikőnkre, persze.

Csak hogy áttérjek magamra, október óta olyan kevésszer vagyok itthon, amennyire csak tudok, az egész családi élet fokozatos megdöglése alapból apránként tönkretesz, eleinte is nehéz volt, de először legalább volt bennem valami remény, hogy megoldódik, amikor az kezdett eltűnni belőlem, még volt mivel elterelnem a figyelmem, az életem többi része rendesen működött, vízilabdáztam, ott volt a csapatom, a meccsek, az volt a fél életem, a hobbijaim, a haverjaim, az osztályomat is bírtam, meg ugye még együtt voltam Lizával, a lánnyal, akit szeretek, boldoggá tett, imádtam szerelmesnek lenni, támaszkodhattam rá, aztán novemberben ő ugye megcsalt a haverommal, szakítottunk, eltűnt az életemből, aztán minden más is eltűnt, ami jó volt az életemben, semmim nem maradt, se a régi, boldog életemből, se belőlem, most pedig minden romokban.

Nem akarom mindezért egyedül magamat hibáztatni, egyszerűen csak kihullott alólam a talaj, tizennégy éves vagyok, baszki, imádom, hogy ezt a tényt mindenki elfelejti.

Mert miközben a szüleim a fejemhez vágják, hogy nem viselkedtem elég felnőttesen, hogy nem vagyok elég érett, nem voltam elég érett ahhoz, hogy felfogjam, hogy hova fogok jutni, igen, baszki, mert nem vagyok felnőtt. Gyűlölöm, hogy az egyik pillanatban gyereknek néznek, aki felnőttet játszik, a másikban pedig elvárják, hogy felnőtt legyek és ne gyerekként viselkedjek.

Ezt viszont már mondtam is.

- Az ég szerelmére, Roland, mi lenne, ha most az egyszer nem mindenki másra mutogatnál magad helyett? – borult ki Anya.

- Már vagy hatszázszor kimondtam, hogy elbasztam!

- És mindhez hozzáteszed, hogy nem te vagy az egyedüli hibás!

- Mert tényleg nem! – hitetlenkedtem.

- És elárulnád, hogy ez mégis mit módosít???

- Oké, akkor hibáztassatok egy nyolcadikost, hogy nem reagált elég jól arra, hogy megutáltatták vele az életét, tőlem aztán! – röhögtem el magam hitetlenül, széttárva a karjaimat.

- Tudod, fiam, elég érdekes, hogy most a korodat használod önmagad védelmére, miután három hónapon keresztül „elég felnőtt vagyok" felszólítással az összes körülötted lévő felnőttet simán felülbíráltad! Szóval ezzel most megkérnélek, hogy ezt a „még gyerek vagyok" förtelmet ne merészeld mégegyszer felhozni!

- De nehogy amúgy megpróbálj megérteni, Anya, szidj csak tovább, élvezd ki, hogy most elég szar helyzetben vagyok ahhoz, hogy úgy érezd, hogy igazad van, hajrá!

- Ilyen nincs, komolyan! – nevette el magát Anya idegesen, Apára nézve, hogy most szóljon hozzá, majd úgy döntött, hogy mégis ő folytatja inkább – Borzasztó, Roland, hogy nem érted, mi történik! Kirúgnak az iskoládból, több, mint valószínű, hogy nem fognak felvenni semmilyen gimnáziumba, nincs semmilyen kilátásod, nem tudsz mit felmutatni jelenleg, azt most tegyük is félre, hogy egyébként milyen életvitellel éled az utóbbi három hónapodat, ráadásul azt gondolod, hogy minden annyira normális, és te ezekre komolyan csak annyit tudsz mondani, hogy ki tehet minderről rajtad kívül! Eszedbe se jut felvállalni, hogy mindezért te vagy a felelős, senki más, se apád, se a volt barátnőd, az ismerőseid, a környezeted, vagy akár én, lehet, hogy nagyon nem könnyítettünk rajtad, az elejét még megértettem, toleráns voltam, amennyire tudtam, igyekeztem is segíteni, de ahová elfajult ez az egész, ez már senki másnak nem varrható a nyakába, és tényleg szomorú, hogy ezt te egyáltalán nem érzed, csak másokra mutogatsz, hogy ki tehet róla! Innentől kezdve pedig mindezt betudod annak, hogy csak sodródsz az árral, hogy az életed tett ilyenné, beleszoksz mindebbe, normálisnak titulálod ahelyett, hogy változtatnál bármin is! De ezt is, akárhányszor elmondom, továbbra is csak a mutogatás megy, a témaelterelés, hozzávágsz mindent a fejemhez, lelépsz és csinálsz mindent tovább ugyanúgy, bele se gondolsz azokba, amiket mondok, már csak elvből nem értesz velem egyet, hogy hülye anyád mit mondogat, amikor neked van igazad és tudod, mit csinálsz, valahogy majd lesz, na, akkor most hallgatnálak, mégis mi a terv???

Ja, szóval én vagyok a hibás, igazából ez a lényeg.

Ez a nagy balhé eltartott egy jó darabig, konkrétan órákig, jó volt, adtam, viszont legalább nem mehettem sehova, azt meg meg se próbáltam, hogy valaki jöjjön ide.

Minden álmom volt, hogy bezárjanak ide, nem csak mára, konkrétan egész hétvégén otthon dögöltem, kerültem a családomat, ők sajna nem mindig kerültek engem, anyámmal össze-összekaptam egy néhányszor, fasza volt.

Hétfőn viszont mentem suliba, még jobb, és újra le kellett tennem az esküt a szüleimnek (Apa a hétvégén itt maradt, a kanapén aludt, annyit nem veszekedtek anyámmal, lekötötte őket, hogy túl nagy szar van az egyik gyerekkel, eltereltem a figyelmet, egymás helyett én lettem megtalálva, ez az), hogy nem csinálok semmit.

- Jól van, nyugi már – forgattam meg a szemeimet.

Ricsivel együtt indultunk, útközben rágyújtottunk egy-egy szálra, és előre agyfaszt kaptunk a mai naptól, annyival mentettük, hogy végigdumáltuk az utat direkt kihagyva a suli, család és szerelem témákat. Dobott a beszélgetésen.

Olyan tíz perces késéssel értünk be ofőórára.

Én se hiszem el, hogy bennt vagyok ofőórán.

Utoljára, amikor az ofőmmel beszéltem, az volt a téma, hogy kirúgnak, szóval ahogy megérkeztem, már közölte is, hogy el vagyok ültetve, véglegesen, amíg itt vagyok (ezt így mondta, nagyon bír a nő, tiszta cuki), fix helyen kell ülnöm, helyet cserélve Dorinával az osztályomból, szóval Dorina került Ricsi mellé, én meg Betti mellé.

Sóhajtva levágtam magam a második padban a székemre.

Elég vicc, hogy az ofőm azért, mert ki fognak rúgni a suliból, azzal fegyelmez, hogy elültet a helyemről.

- Szia – suttogta Betti halkan.

- Cső – vettem elő a telefonom, hogy visszaírjak Ákosnak közben.

Az egész egy vicc.