- Hogy mit csináltál??? – akadt ki anyám, ahogy hazaértem.

Egy pillanatra átszaladt a fejemen, hogy most vajon mire érthette ezt, hogy kábé véresre szétvertem egy velem egykorú csávót, hogy rágyújtottam az edzőm előtt, miután Anya mindent bedobott, hogy kimosson nála, vagy hogy eldöntöttem, hogy abbahagyom a tíz éve űzött versenysportomat, gondolkodás nélkül, visszafordíthatalanul, amibe már senkinek nincsen beleszólása; az az egy másodperc kellett ahhoz, ott az edzőm előtt, azokkal az érzésekkel, amik rámtörtek, hogy véglegesen szakítsak az egésszel egy életre.

Varga Roland kiirtotta az életéből a két legfőbb hobbiját, amiben a legtehetségesebb volt, a legtöbb lehetősége és mindenki úgy ismerte, mint a versenysportoló, gitáros srác – anyám így látja, meg úgy kábé mindenki így látja, akárki megtudta, nagyjából mindenki vagy lebaszott, vagy sajnálta.

Abba senki nem gondolt bele, hogy talán azért szakítok lassan a régi életem összes pontjával, mert rühellem. Akkor boldog voltam benne, most meg minden vagyok, csak boldog nem, amire a régi dolgok, a régi hobbijaim, vagy akár, ahogy régebben az élethez hozzáálltam, kurvára csak emlékeztetnek.

Meg mert mostanában hangulatom is egészen más dolgokhoz van.

- Varga Roland! Az irodámba, most!

Fogalmazzunk úgy, hogy a teljes nevemet az utóbbi két és fél hónapban többet hallottam, mint egész előtte lévő életemben összesen.

Szemforgatva elindultam a folyosókon, majd bementem az irodába, ahol még egyedül voltam, hamarabb értem be, mint az igazgatónő, szóval kinyitottam az ablakot, és hogy ne unatkozzak, meg alapból is, tudom, mi fog rám várni, úgy a hatmilliomodik alkalommal már, szóval kihajoltam az ablakon és rágyújtottam, hát most mit csináljak?

Amikor az igazgató bejött, gyors elnyomtam az ablakon kinyúlva, a suli épületének a falán a csikket, amit ledobtam, majd bepördültem az ajtó felé.

- Te mégis mit csinálsz? – förmedt rám az igazgató.

- Kevés a levegő, tanárnő.

Egy tanítási órával később szabadultam csak ki az igazgatóiból egy intővel, majd a következő szünetben pár sulis haverommal meg Ricsivel összefutottunk a suli mögött, ezzel a lendülettel meg el is lógtuk az ezt követő órát.

Ének óra. Tudod, mikor.

- Megvan nektek az az a-s csaj? Ilyen barna haja van, kurva jó segge... - mondta Krisztián.

- Maja, vagy ki, nem? – kérdezte Novák.

- Móni, asszem – nézett rá Gerecs – Osztálytársunk, baszdmeg – röhögte el magát.

- Az kemény – biccentett Ricsi röhögve, majd oldalra nézett.

Valami szemüveges csaj csukta be az ablakot az egyik teremben, lehet évfolyamtárs, passz.

- Hallod, Ró – váltott témát Novák – Te voltál a Debivel, vagy kivel, nem?

- Az túlzás – röhögtem el magam, miközben beleszívtam Gerecs elfjébe, aztán visszaadtam neki – Mert?

- Rám írt, csak azért. Jó a csaj legalább?

- Passz, nem feküdtem le vele – vontam vállat.

Még Liza előtt közeledtünk egymáshoz a csajjal, full belém volt esve, talán még most is, nem azt mondom, cuki, meg minden, de így ennyi.

- Jókislány, tudod – magyaráztam vállat vonva.

- Ja, akkor hagyom – röhögte el magát Novák – Ilyen szűzkurva legalább?

- Olyan – biccentettem.

Ricsi rámnézett, én meg mivel nem néztem rá, csak egy pillanatra, visszafordult a többiekhez.

- Amúgy akkor most abbahagytad a vízilabdát? – kérdezte Gerecs.

- Ja – vontam vállat lazán.

- De hogyhogy amúgy? – nézett rám Krisztián.

- Leszarom az egészet.

Van nagyobb bajom is, mint hogy edzésekre járjak be.

Például lebeszéltük, hogy ma este így, öten összefutunk, hozunk még haverokat és bebaszunk valahol.

- Fiam, szerintem nekünk ideje lenne komolyan elbeszélgetnünk - közölte anyám másnap reggeli közben, mire megforgattam a szemeimet.

Kemény volt a tegnap a többiekkel, alig élek, már tényleg hiányoltam, hogy megkoronázzuk a napi kiosztás-adagommal.

- Igen? - kérdeztem unottan.

- Első. Szerinted az normális, hogy ma, egy iskolai napon pár órával ezelőtt érsz haza berúgva, dohányszagtól bűzölögve, rúzsnyommal a nyakadon? Csak mert szerintem teljes mértékben felháborító! - förmedt rám.

- Csak buli volt - védekeztem.

- Roland, az utóbbi pár hónapban gyakorlatilag az egész életed egy buli! - kiáltotta - Eljárkálsz, szó nélkül, azt se tudom, hova, hajnalban érsz haza, ki tudja, kivel voltál, hány lánnyal voltál, mit csináltál, bűzlesz a dohányszagtól, viszont még csak nem is tanulsz, a tanáraid egyfolytában engem hívogatnak, a jegyeid katasztrofálisak... Igyekszem toleráns lenni veled, a szerelmi bánatoddal, vagy hogy most tényleg nem olyan nyugodt a környezet, de van egy határ, amit bőségesen túlléptél! A most szombaton lévő felvételire is másnaposan tervezel beesni?

- Hát, mivel előtte péntek van... - vontam vállat.

- És??? Mi van akkor? - tárta szét a karjait - Tanulni fogsz.

- Anya, ne már - nyöszörögtem - Tizenöt leszek, hagyjál már a sulival.

- Ó, igen? Tizenöt leszel? - mosolygott rám erőltetetten.

Ééés ezután megint kezdte a szokásos szöveget, hogy "ha ennyire nagy legény vagy, szedd össze magad, tudd a dolgok fontossági sorrendjét, legyenek jók az eredményeid, vetesd fel magad egy neves gimnáziumba, esetleg segíts itthon" blablabla, és a kedvencem, szerintem ezt még ő se vette komolyan, "köteleződj el minden fruska mellett, akikkel elszórakozol este, csak mert igazi férfiemberek ezt csinálják".

- Hozzak stólát a prédikációdhoz? - forgattam meg a szemeimet.

- Nem! Én csak nem akarom végignézni, ahogy a saját, kiskorú fiam tönkreteszi magát, a jövőjét, az egész életét! - fakadt ki.

Szerintem meg akkor tenném tönkre magam, ha itthon maradnék, ezt mondtam is neki, ő megint elkezdett kiabálni, úgyhogy elvitatkoztunk egy darabig, aztán elegem lett, és otthagytam a konyhában, hogy "majd jövök".

Ricsi már a nappaliban telefonozott, majd amikor meghallotta, hogy jövök, kijött hozzám az előszobába.

- Már megint összebalhéztatok? - sóhajtotta, miközben kimentünk a házból.

- Ja - túrtam a hajamba idegesen.

Nem tudom, hány évig kell még naponta anyámmal veszekednem, de már kezd kurva fárasztó lenni, végighallgatni ugyanazt megint, megint, megint, megint, ééés megint.

- Megint kivagy? - kérdezte Geri a suli mögött, ahol bandázni szoktunk a többiekkel.

- Ne is mondd - forgattam meg a szemeidet.

- Cigi?

- Kösz - vettem el egyet, majd rágyújtottam.

Kábé három perccel később nyomhattam is el, mert az igazgatóhelyettes szokás szerint megint megtalált minket. Rohadt jó.

Ja, és ezenkívül az ofőm se hagyott békén, kaptam egy újabb intőt, és meghallgathattam az ő hegyi beszédét is a felvételiről, meg az átlagomról.

Istenem, hagyjatok már, baszdmeg.

Hozzászoktam, hogy az utóbbi két és fél hónapomban minden egyes napom szar, de még csak ezután kellett beugranom a sportcsarnokba utoljára, amihez rohadtul nem volt kedvem, de sajnos muszáj volt.

Ahogy beléptem az ajtón, már is elszállt az összes életkedvem, bár mondjuk eddig se volt, szóval inkább csak átment mínuszba.

Itt már is egyetértettem magammal, hogy jó döntés volt, hogy itthagytam az egészet, annyira gyűlöltem mindent, hogy legszívesebben felgyújtottam volna ezt a rohadt épületet. Meg mondjuk a mögötte lévő park is mehetett volna vele együtt.

Unottan végigmentem az aulán, majd az egyik sarkon befordultam egy mellékfolyosóra – még csak a lelki szemeim előtt láttam őket, mindent megtettem, hogy kerüljem mindkettőjüket, most viszont ott voltak előttem.

Soha nem gyűlöltem jobban látványt annál, mint ahogy a volt barátnőmet láttam csókolózni a volt haverommal, akivel megcsalt – ott láttam azt a két embert smárolni a nagy boldogságban, akik tönkrebaszták az egész életem, akik miatt a mai napig össze vagyok törve.

Életemben nem éreztem magamban még ekkora gyűlöletet, bármi iránt.

Megérezték, hogy nem ketten vannak – Liza lépett el először a barátjától, szinte elrebbent tőle, fogadjunk, hogy érezte, hogy én vagyok ott, úgy ugrott el az őt fogdosó sráctól, mint ha tudna utólag úgy csinálni, mint ha semmi nem történt volna, utána nézett csak abba az irányba Robi, mint a volt barátnőm is.

Nem láttam a reakciójukat, csak kikerültem őket, mint ha leszarnám, hogy a volt haverom a szemem előtt csókolta meg a volt barátnőmet, a lányt, akit kibaszottul azóta is szeretek, az életem egyetlen, elveszett értelmét, sőt, nem is kerültem, csak végigmentem azon a kurva folyosón, ha útban vannak, lépjenek odébb ők - Lizával összesen egy pillanatra találkozott csak a tekintetem, mielőtt leléptem volna, otthagyva mindkettőjüket.

Körülbelül két folyosóval tovább bírtam ezt ideggel, kirobbanásig, ahol menet közben teljes erővel belebokszoltam az egyik szekrénybe, ami mellett elhaladtam, az összes feszültséget levezetve rajta, aztán még kettő ütéssel. Vérzésig ütöttem az öklömet – inkább a sebem fájjon, mint ez az egész, ennyire kurvára.

Bár mondjuk, ha letörtem volna a karom, se éreztem volna meg ehhez képest.

Gyűlölöm, annyira gyűlölöm, hogy azt el se tudom mondani.

Annyira felbaszta az agyamat ez az egész, hogy legszívesebben elsírtam volna magam az idegtől.

Kábé ilyen idegállapotban futottam össze az edzőmmel, akitől így végül elköszöntem.

- Sajnálom, hogy itthagytad a csapatot. Tehetséges játékos voltál - mondta az edzőm.

- Hát, az utóbbi két hónapban nem alakítottam valami fényesen - túrtam a hajamba.

- Már amikor itt voltál - köhintett - De mindenesetre visszavárunk, ha meggondolnád magad.

Nem, nem fogom, mert egy örök életre megutáltam ezt a helyet, de mindegy.

Ezután épp a szekrényemből pakoltam ki a cuccaimat, amik még ottmaradtak, amikor hallottam, hogy valaki odajön hozzám a folyosón - oda se néztem, tudtam, hogy ő az.

Utánam jött.

Liza óvatosan odalépett hozzám.

- Szia - köszönt halkan.

Fogalma sincs arról, milyen hatással van rám szimplán csak a hangja.

Régebben önmagában a beszédhangjával is a világ legboldogabb emberévé tett, akárhányszor hallottam – most annyira fájni kezdett tőle minden, hogy konkrétan fizikailag éreztem.

Ezt teszed velem, baszki.

Mindezt csak azért, mert rohadtul tehetetlen vagyok és hagyom.

Látni se akarom, se hallani, legszívesebben az egész létét elfelejteném egy életre, vagy hogy valaha boldog voltam vele.

- Helló - néztem rá egy pillanatra, majd visszafordultam a szekrényemhez.

Utálok ránézni, mert olyankor mindig eszembe jut, hogy mennyire bele vagyok esve még mindig. Gyűlölöm, hogy szeretem.

Egy darabig csendben állt mellettem, nekem meg nem nagyon volt kedvem beszélgetni vele, úgyhogy végül ő szólalt meg.

- Egy ideje nem láttalak itt - jegyezte meg.

- Az könnyen lehet - biccentettem.

- Máskor van edzésed?

- Nincs edzésem - vontam vállat.

- Abbahagytad? – csodálkozott.

Nem, baszki, szabadságon vagyok.

Erre csak ránéztem, hogy jöjjön rá magától, annyira egyértelmű, és neki is az volt, úgyhogy elkapta a tekintetét.

- De... - törte meg a csendet hebegve – Hogyhogy? Vagyis... te szeretted a... ráadásul tök ügyes voltál, te voltál a...

- Ja – szakítottam félbe, rá se nézve.

- De akkor... nem értem.

Kínosan elröhögtem magam, amivel egyértelművé tettem neki, hogy legfőképp mi volt az oka mindennek.

Te utáltattad meg velem ezt az egészet, basszameg.

Meg úgy az egész életemet.

Liza zavartan megigazítva a haját, elkapta a tekintetét, majd, amikor becsuktam a szekrényemet, kellőképpen érzékeltetve vele, hogy ha nem tud mit mondani, akkor rekesszük be ezt a beszélgetést, mert rohadtul semmi kedvem hozzá, két és fél hónapja most beszélgetünk először és kurvára nem vágytam rá, megszólalt.

- Figyelj, tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk és gondolom, haragszol is rám, de igazából azért kerestelek, hogy... - kezdte, mire felé fordítottam a fejem -... sajnálom, Roli - mondta őszintén - Tényleg.

Hát, ilyen nincs, baszki. Sajnálja, geci.

Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy ezen most röhögni vagy sírni támadt kedvem, vagy mindkettő egyszerre.

Tényleg azt hittem, ma már nem baszom fel jobban az agyam semmin, mint eddig.

Én is sajnálom, mert van mit - hogy valaha megismertem, hogy találkoztunk, hogy fontos volt nekem, hogy megbíztam benne egy percre is, hogy hagytam magam lenyűgözni, beleesni, hogy beleszerettem, sajnálom, hogy valaha el mertem képzelni azt, hogy még mi lehet kettőnkből, hogy boldog voltam vele, hogy a lehető legjobb voltam hozzá, vagy hogy ennyire össze tudott törni.

Kurva sok minden sajnálok én is, az ő sajnálatával viszont pont nem vagyok kisegítve.

Mit sajnál egyáltalán? Mit sajnál aközül a sok közül, amiktől mára úgy érzem már magam, mint valami kibaszott emberi roncs? Hogy beleesett a haveromba? Hogy arra se volt képes, hogy mindazok után, amiket közösen átéltünk, minden után, amik összekötöttek minket, az se ment, hogy legalább normálisan közölje velem? Hogy legalább annyi lett volna benne, hogy megbeszéli velem? Sajnálja, hogy megcsalt? Hogy hazudott nekem, össze-vissza, hogy titokban találkozgatott a haverommal, hogy hagyta, hogy rányomuljon, hogy megcsókolja? Vagy azt sajnálja, hogy mindezt megtudtam és léptem egyből? Mit sajnál, hogy ő boldog lehet, amíg én szarrá török minden egyes nap, amikor eszembe jut? Hogy őt szereti ahelyett, hogy engem szeretne? Hogy az ő lelkén kell száradnia, hogy Varga Roland ide jutott, hogy ez lett belőlem, hogy minden, kurvára minden miatta van, hogy összezuhantam, hogy megbántott, hogy felkelni is rühellek? Hogy az egész életem összes boldogságát feladhatom miatta?

Mit sajnál mindezek után?

Bármit is, kurvára nem a sajnálata az, amire szükségem van.

Egy kis ideig továbbra is csendben voltunk, aztán miután valószínűleg belátta, hogy erre a témára nem nagyon fogok rákapni, megint ő szólalt meg.

- Gondolom már nem sokat fogsz ide visszajönni akkor.

- Nem nagyon.

Előreláthatólag soha többet nem akarom betenni erre a helyre a lábam.

- De azért majd találkozunk valamikor, ugye? – kérdezte óvatosan, mire feszülten tényleg csak elröhögni tudtam magam. Liza a hajába túrva lesütötte a szemeit, nem kendőztem, hogy rohadtul nem akarom látni, ő pedig értette is. Okos lány ő, kiismerni is volt alkalma, remélem, épp eléggé ismer ahhoz, hogy tudja, hogy megdögölni több kedvem van, mint vele összefutogatni, úgyhogy ezt realizálva kifakadt – Sajnálom, Roli, tényleg sajnálom, hogy megbántottalak, tudod, hogy nem akartam, és sajnálom, ha most emiatt így tudsz csak viszonyulni hozzám – mondta őszintén.

- Hagyjuk ezt, Liza, komolyan – közöltem fáradtan.

- Tényleg nem akartalak így megbántani, tudod, hogy fontos vagy nekem.

- Na, jó hír – biccentettem ironikusan, kínomban tényleg csak elröhögve magam ezen az egészen.

Liza bűnbánóan elkapta a tekintetét.

- Remélem, azért tudunk majd még beszélni, még ha nem is jössz ide többet – mondta halkan, egy kis csend után, amire inkább nem válaszoltam – Akkor majd találkozunk, Roli.

Ahányszor kimondja a nevemet, annyiszor töri szarrá a szívemet újra.

- Talán – léptem hátra egyet, majd otthagytam.

Ezután kellőképpen felidegesedtem, úgyhogy muszáj voltam kimenni a hátsó udvarra, hogy egy cigivel lecsillapodjak.

Már nem járok ide, pont leszarom, ki látja.

És ez még mindig nem az utolsó volt, amin fel tudtam baszni az agyam mára.

- Te mióta cigizel? - kérdezte valaki, mire unottan odafordultam.

Először az edzőm, Liza, most meg az a "haverom", akivel megcsalt.

Ez most csak valami szar vicc, ugye?

- Edződ mit szólt hozzá? - jött közelebb hozzám Robi.

- Nem sok kedvem van hozzád, bocs - közöltem unottan, miután kifújtam egy szép adag füstöt - Így is örülj neki, hogy Liza legalább szeret még, különben már rég nem élnél - néztem rá feszülten elröhögve magam, csak hogy egyértelmű legyek.

Nem beszéltem vele azóta, amióta megismertettem vele Lizát, talán jobb is, ő az az ember, akinek kurvára soha többet nem akartam látni a fejét.

Igazából legszívesebben már két és fél hónappal ezelőtt kinyírtam volna, egyedül Liza miatt nem teszem, mert egy kibaszott szerelmes, hülye fasz vagyok, aki törődik azzal, hogy neki fontos ez a gyökér.

- Haver, ne csináld már - nevetett fel zavartan Robi.

Haver.

A kurva anyád a haverod.

- Kurvára nem vagyunk haverok - szívtam egy újat.

- Egy csaj miatt? - értetlenkedett.

Feszülten elröhögve magam ránéztem, ez meg elég is volt ahhoz, hogy levágja, hogy nem nagyon jön be a kérdés.

Meg hogy legszívesebben már rég nekimentem volna.

- Oké, tudom, szar az egész, de... - mondta - Nem haragudhatsz rám örökké.

- Ó, simán - röhögtem fel feszülten, majd úgy döntöttem, hogy elegem van belőle, úgyhogy ellöktem magam az épület falától – Ja, és amúgy... - fordultam vissza hozzá, mielőtt leléptem volna – Csak bántsd meg, baszki. Nem lesz okom, hogy miért ne nyírjalak ki.

Erre csak a hajába túrva elfordította a fejét, én meg fogtam magam, és otthagytam ezt a szar helyet.

Véglegesen.