- Tisztában vagy vele, hogy az utóbbi egy hónapban hanyadszorra ülsz itt? – förmedt rám az igazgató, mire elszakítottam a tekintetem az íróasztalán lévő lapokról, amik amúgy rohadtul nem érdekeltek, de még mindig az a legjobban innen és unottan ránéztem.

- Igen – válaszoltam egyszerűen.

Ma jó napom volt, alapból meghaltam a másnaposságtól, ma hajnalban még bebaszva járkáltam a városban pár haverommal, nem is voltam otthon, máshol aludtam, csak azért jöttem be a suliba, mert Gergő és Máté is mentek, szóval csak túlélni akartam, viszont lebuktam, hogy pia van nálam, félig halott voltam, kajak nem jutott eszembe, hogy az még nálam van, lényeg, hogy ha már ugye te jó ég, illegál dolgokat hurcolászok, átkutatták a táskámat, Jézus Isten, egy doboz cigi, egy öngyújtó, meg egy koton (eskü zavarba jött tőle az igazgatóhelyettes nő, Kovács, nem csodálom, őt se baszta meg tuti senki az utóbbi ötven évében, de ezért ne én legyek már a szar), sipítás, már törzsvendégként térek vissza az igazgatóiba, és még mindig nem ennyi, amikor szünetben mentem le a dirihez, szembejött velem valami csávó, akit elvileg megcsalt a barátnője velem (őszintén, nem kérdeztem meg a csajt, valahogy úgy vettem, hogy ha magától az ölembe ülve lesmárol, akkor senkit nem sértek meg azzal, hogy nem lököm el magamtól és nyomozom le, hogy tényleg szingli-e), rohadjak meg, életemben egy mondatot nem beszéltem a gyerekkel, de mivel így is rohadtul le volt szívva az agyam, csak full nyugodtan közöltem neki, hogy bocs haver, nem tudtam, hogy barátja van, elkezdett pattogni, hogy miért nem kérdeztem meg a csajtól, milyen már, hogy csak úgy kérdés nélkül rányomulok valakire, satöbbi, aztán már felbaszott, ahogy nyomta, közöltem, hogy ember, ne engem baszogass már azért, mert a csajod rányomult az első szembejövő srácra, amikor már nagyon idegesített, mert nem szállt le rólam, jeleztem, hogy tesó, alapból se ismerlek, de mióta az én hibám baszdmeg, hogy a csajod egy ribanc. Na, itt úgy döntött, hogy keménykedik egy sort, hogy majd nekem jön, konkrétan három másodperc múlva már neki is basztam valaminek, asszem a falnak löktem neki, vagy már nem tudom, szóval ez így ment, aztán az igazgató szedett össze és vezetett be kábé a saját irodájába.

- Az a helyzet, Roland, hogy az a viselkedésforma, amit itt, az iskolában tanúsítasz, kezd nagyon elfajulni és egyáltalán nem illik az iskola értékrendjéhez – kezdte a szokásos kioktatást az igazgató az asztalán összekulcsolva a kezeit. Na ne.

- Tanárnő, most nem rosszból, de oké, ezt a gyereket fellöktem, mert nekem jött, ő kezdett el pattogni, ezen kívül amúgy kinek ártottam? – fakadt ki belőlem fáradtan felsóhajtva, mert már rohadtul nem akartam ott lenni.

- Roland, az ég szerelmére, nem telik el úgy nap, hogy ne szegnél meg legalább egy pontot a házirendből! – hitetlenkedett – Ahogy itt viselkedsz, egészen egyszerűen felháborító!

Annyira rohadtul tudni akarom, miért zavar minden egyes kibaszott felnőttet az összes lépésem mostanában.

Mármint, amikor azon akadnak ki, hogy ellógok kábé mindenhonnan, azt se tudják, hol vagyok, mit csinálok, az egész sulit pont leszarom, a felvételit is, úgy ahogy van, valahogy majd csak lesz, ezt a párat még meg is értem, ha nagyon akarom, de most könyörgöm, ne én legyek már az antikrisztus azért, mert a táskámban maradt fél deci vodka, a cigim, az öngyújtóm, ez utóbbit akkor érteném meg, ha gyújtogatnék, meg egy koton, könyörgöm, ne már.

Nem csoda, hogy suli után szintén nem haza mentem, igazából tervem nagyon nem volt, csak száz százalékig egyetértettem magammal abban, hogy most mindenhova kívánok menni, csak haza nem, hogy anyám megint kioktathasson, meg burkoltan közölje velem, hogy a szégyene vagyok kábé, jobb program volt zenét hallgatva beállni egy random megállóba és felszállni az első buszra, ami jön.

A buszon zenét hallgattam, közben amúgy a hó is esni kezdett, nagyon fasza, pláne, hogy emiatt történt valami baleset és full dugó lett, úgyhogy konkrétan hárompercenként tudtam menni a busszal egy métert.

Megölöm magam, komolyan.

- Bocsi, te nem látod, hogy mi történt? – szólalt meg valaki mellettem, egész eddig nem néztem, hogy ki ül ott, nem nagyon érdekelt, de erre ránéztem.

Egy csaj volt, barna haj-barna szem kombó, kábé velem egykorú, nem a tipik esetem, nekem a szőke-kékszemű, művész lányok jönnek be, akik beleesnek a haveromba, megcsalnak és szarrá törnek, de tény, hogy egyből beláttam, hogy jó csaj. Elbaszott ideálom van, de nem vagyok vak, rohadt szép volt.

- Nem, nem nagyon – mondtam vállat vonva, miközben leállítottam a zenéimet.

Egy darabig nem szólt semmit, csak bólintott, aztán amikor még álltunk vagy hatezer évet, megszólalt megint.

- Úristen, mehetnénk már – fakadt ki.

- Ja – értettem egyet – Miért, amúgy sietsz valahova legalább? – kérdeztem szórakozottan elmosolyodva.

- Egy barátnőmmel találkozom. A körtéren. Jó lett volna, egyszerre értek volna oda a buszaink.

- Nyugi, simán lehet, hogy ő is kifogott valami ilyet – biccentettem az ablak felé.

- Jó, az mondjuk lehet – értett egyet – Hogy vagy ilyen nyugodt egyébként? – nevette el magát.

- Nem sietek – vontam vállat.

- Szóval haza mész – értelmezte.

- Áhh – röhögtem el magam.

Amíg állt a busz, eldumálgattam a csajjal egy darabig. Mielőtt leszállt volna, írt neki a barátnője, hogy minimum vagy negyed órát késni fog, szóval leszálltam vele, nekem aztán olyan mindegy, akkor már bevárom vele.

- De rendes vagy – mosolyodott el.

Kapásból tudok vagy harmincöt embert, aki ezt nem így gondolja, de oké.

- Tuti, hogy van barátnőd – állapította meg mosolyogva.

- Tuti, hogy nincs.

- Nincs barátnőd? – lepődött meg csodálkozva elnevetve magát.

- Ha más sráctól kérdeznéd ugyanezt, asszem megalázó lenne, csak jelzem – néztem rá elröhögve magam.

- Ha olyan sráctól kérdezném, akinek csak azért nincs barátnője, mert nem tud kit felszedni, pedig próbálkozik, az lenne, de te nem tűnsz olyannak – mosolygott rám.

- Egy pont oda.

- De hogyhogy? Már ha nem vagyok nagyon bunkó, hogy megkérdezem.

Hogy rühellem a világ összes létező kapcsolatát, egy olyan lányt szeretek, aki a barátnőm volt és más kellett neki, és hogy soha nem akarok mégegyszer úgy összetörni, mint most. Kapásból ez a három jut eszembe.

- Nem nagyon bírom a kapcsolatokat – mondtam vállat vonva.

- Volt már barátnőd?

- Négy is.

- Akkor mondjuk van miből kiindulnod, hogy ne akarj összejönni senkivel – látta be.

- Hát, ja – értettem egyet biccentve, majd inkább eltereltem a témát – Te hogy vagy a kapcsolatokkal amúgy? Remélem, full nem értesz velem egyet magadban, és most, hogy ezt megkérdeztem, cringe lesz.

- Neeem – nevetett fel – Igazából nem vagyok ellene a kapcsolatoknak, de megértem, ha valaki, főleg ebben a korban úgy gondolja, hogy nincs rá szüksége. Volt egy barátom, pár hónapja, egy kis időre, de aztán úgy döntöttünk, hogy szakítunk. Mindkettőnknek más tetszett.

- Még mindig jobb.

- Mármint minél?

- Mint ha csak egyikőtöknek tetszett volna más. Érted.

- Hát, igen – értett egyet.

Egy pár másodpercig egyikünk se szólalt meg, viszont a hó már elég durván esett, kábé alig láttunk tőle, úgyhogy odamentünk az egyik épület falához, asszem valami kávézó volt, játszották a mindenféle romcsi zenéket, voltak karácsonyi fénysorok, meg minden szar, de legalább a felette lévő erkély miatt nem esett a pofánkba a hó.

- Hogy hívnak amúgy? – kérdeztem, ha már úgy is dumálgatunk egy ideje.

- Lia.

Szép neve van, majdnem a leggyönyörűbb az összes közül.

Egy betű híján.

- És te? – érdeklődött.

- Roli.

- Egyébként hanyadikos vagy?

- Nyolc.

- Én is. Pedig idősebbnek tippeltelek egyébként.

- Annak szoktak általában.

Lia mosolyogva elkapta a tekintetét.

- És, Roli, egyébként téged mi érdekel? Mármint, ha már így beszélgetünk – érdeklődött kedvesen.

Semmi. Az égvilágon semmi.

- Hát... - túrtam a hajamba – Mit tudom én.

- Sportolsz valamit? Mármint, mit sportolsz? Csak mert elég sportosnak tűnsz – pillantott végig rajtam, amit ahogy észrevettem, és észrevette, hogy észrevettem, zavarba is jött.

- Vízilabdázom. Tizedik évem.

- És az már nem érdekel akkor? – kérdezte.

- De, bírom, tényleg, csak... - vallottam be, aztán egy kicsit megakadtam, hogy hogyan folytassam, de aztán kinyögtem valamit – Most van egy kis mélypontom. De tényleg bírom amúgy, nem véletlen csinálom ennyi ideje.

Minden mellett a sportom is rohadtul hiányzik.

Nyilván, nem ugyanúgy, mert még mostanában is bejárok legtöbbször, de utálom, hogy nem tudok már ugyanúgy bemenni, nem ugyanolyan, amióta létezni sincs kedvem, akárhányszor azon a kibaszott környéken vagyok, aminek minden egyes négyzetcentije olyan hatással van rám, hogy legszívesebben vízbe fojtanám magam, ez az egész meg nagyon szar.

Azt is elveszi az életemből, amit nem is ő adott meg nekem.

- Mármint, milyen mélypont? Nincs motivációd, kimerültél, túl egysíkú, mást akarnál kipróbálni...?

- Nem, nem úgy – ráztam meg a fejem – Emberi... kapcsolatok miatt. Érted.

- Összevesztél valakivel? – húzta el a száját.

- Ja, olyan – bólintottam kellemetlenül – Te sportolsz? Csak mert úgy tűnsz – fordítottam meg.

Most, hogy már nem a buszon vagyunk, és velem szemben áll, eléggé feltűnő, hogy rohadt jó alakja van a csajnak.

- Kézizek, a barátnőmmel együtt – mesélte – Nem egy helyen játszunk, de mindketten kézizünk.

- Hol játszol?

- Budafokon, ott lakom arrafele. A barátnőm itt a közelben, a sportcsarnokban játszik, biztos láttad már. Mármint a csarnokot.

Egy párszor.

- Ja, én is ott játszom. Mármint, abban a csarnokban.

- Komolyan? – lepődött meg – A barátnőm bátyja is ott kézizik egyébként, Eriknek hívják.

- Nincs meg, de ha látok egy kézis Eriket, tudni fogom – mosolyodtam el halványan, ránézve, mire ő is elmosolyodott.

Eldumálgattunk, elvoltam vele, megadta az Instáját, én is az enyémet, majd megérkezett a szöszi barátnője.

- Eliza – mutatkozott be.

Ilyen nincs, de komolyan, tényleg kiégtem, nem csoda, hogy végül léptem inkább.

Este értem haza.

- Szia Roland – köszöntött Anya összefont karokkal, amikor bejöttem az ajtón, mire fáradtan megforgattam a szemem, és be se léptem inkább a házba, mentem volna vissza az utcára, de utánam szólt, hogy jöjjek csak be.

Tudtam, hogy nem fog megdicsérni, tegnap reggel látott utoljára, csak úgy random nem jöttem haza, meg hát történt egy-két dolog a köztes időben, úgyhogy sok kedvem nem volt beszélgetni vele.

- Szobafogság – jelentette ki Anya kérdés nélkül.

- Már megint? – röhögtem el magam.

Múltkor is nagyon bejött. Értékelem, hogy nem adja fel.

- Szeretném, ha beszélhetnénk – közölte.

- Nem nagyon tudsz újat mondani, Anya.

- Apáddal beszélgettünk rólad, és arra jutottunk...

- Pfú, ez új, tudtok olyat még? – kérdeztem szarkasztikusan röhögve.

- Megtennéd, hogy végighallgatsz? Jelenleg nagyon nem vagyunk olyan helyzetben, hogy hajlandó legyek a beszólásaidat hallgatni! Tudom, mi történt veled, tudom, mi történik, de az, amilyenné fokozatosan válsz az utóbbi időben...

- Szar, szégyen és el vagyok baszva, tudom, ejtsük már a témát – indultam meg a lépcső felé, már most idegesített a párbeszéd.

- Nem mész sehova, Roli! – szólt utánam, mire visszafordultam – Talán rémesen idegesítő vagyok a szemedben, vagy az leszek, most, hogy ezeket kimondom, de nem áll szándékomban végignézni, ahogy napról napra egyre elfajulnak a dolgaid! Nem kell elismerned, amiért én ezt igenis a szívemen viselem, nem kell egyet értened velem, még tisztelned sem kell, de akkor sem vagyok hajlandó eltűrni, hogy tizenöt évesen úgy értékeled az életedet, hogy azt csinálsz, amit akarsz, semmi kötelesség, semmi felelősség, ilyen nincsen! Nem tudom, mit csinálsz ilyenkor, hol vagy, kikkel, teljesen kizárod magad a családi életből!

- Csodálod? – röhögtem el magam feszülten.

- Az utóbbi két napban, ha vagy tizenöt telefont nem váltottam arról, hogy hol lehetsz, egyet sem! Lassan hívjak már rendőrt rád, amikor csak úgy fogod magad és nem jössz haza, vagy mit kellene tennem? Van fogalmad arról, mennyire aggódom érted ilyenkor? Mégis honnan kellene tudnom, hogy minden rendben veled? Nem tudhatom sehonnan! Most is, csoda, hogy józan vagy egyáltalán. Ha úgy gondolod, ez az életvitel követhető egy tizenöt évesnek, szeretném jelezni, hogy nagyon el vagy tévedve! Megértem, hogy rosszul érzed magad, hogy bántanak dolgok, de ezért elrontani a jövődet, a lehetőségeidet, eldobni mindent magadtól, ezek mind olyan lépések, amiket mind szeretnék anyaként megakadályozni! Tudom, hogy nem mindenben tudlak, sajnos nem vagyok mindenható, sehogy sem, pláne, hogy minimális tiszteletet sem mutatsz felém, így őszintén, csak reménykedni tudok, hogy vagy annyira érett, hogy felfogd azoknak a súlyát, amiket mondok neked már hetek óta!

- Nem, Anya, rohadtul nem fogsz irányítani – közöltem – És mi van, milyen tisztelet? Van épp elég bajom, ezeknek egy része például kurvára miattatok, ne csodálkozz, hogy nem akarok itthon lenni, vagy hogy azt csinálom, amit akarok. És amúgy, most nem rosszból, de annyira adnám, Anya, meg Apa is, hogy nem akkor próbálnátok ki a „felelősségteljes szülő" szerepet, amikor engem lehet baszogatni!

- Megtennéd, hogy nem beszélsz így?

- Úgy beszélek, ahogy akarok.

- Ezt ki mondta neked? Nem, Roland, amíg itt élsz ebben a házban...

- Legszívesebben mindenhol élnék Anya, csak ebben a házban nem! – vágtam rá elröhögve magam.

- Nagyon felnőttnek hiszed magad, én viszont elárulom, hogy nagyon nem vagy az! Pláne ezzel a mentalitással!

- Oké, oktass ki újra, essünk túl rajta, hajrá – tártam szét a karjaimat.

- A világon semmi jogod nincsen így beszélni velem!

- Neked meg kioktatni engem!

- Igazán értékelném, ha nem a tizenöt éves fiam mondaná meg, mihez van jogom, és mihez nem! – emelte meg a hangját Anya idegesen.

- Én meg ha nem azok a szüleim akarnának bekorlátozni, akik lassan három hónapja semmi mást nem csinálnak, csak tönkreteszik az életem!

- Valóban, végülis annyira érted, hogy mi zajlik itt! Ja, hogy nem, mert akárhányszor beszélnénk veled, ugyanazokat vágod a fejünkhöz és csak lelépsz!

- Mert semmi kedvem végighallgatni, Anya, hogy apám bassza meg, hogy apám ezt csinálta, nincs kedvem végighallgatni a mentegetőzéseket, így is, örülök, ha megszabadulok a témától. Gyűlölöm Anya, hogy nyomjátok nekem a képmutatást arról, hogy mit kéne csinálnom, hogy tiszteletet kéne adnom, legyek felelősségteljes, csináljam azt, amit szeretnétek, amikor ti ketten, pont leszarom, ki hogy, de kábé mehetnétek a „legszarabb szülők" díjért, basszus! – tört ki belőlem.

- Most azonnal szívd vissza! – kiáltotta el magát Anya felidegelődve.

- Nem azért mondtam ki, hogy visszaszívjam.

- Mindezek után képes vagy azt a fejemhez vágni, hogy rossz anya vagyok? – hitetlenkedett Anya.

- Ja, mert az vagy, baszki!

- Elárulnád, hogy ezt hogy képzeled egyáltalán?

Rutinveszekedés lassan.

- Ha már ekkora lett az arcod, megkérdezném, hogy mégis mi a franc lenne veled nélkülem? Meg a szar szüleid nélkül! – idézett engem.

- Legalább nem kéne élnem – röhögtem el magam feszülten.

- Annyira tudni akarom, mégis hol rontottam el, hogy ilyeneket tudj mondani nekem! – borult ki Anya.

- Na, innen már csak egy lépés, hogy kimondd, hogy elbasztatok, alig várom!

- Semmi ilyet nem mondtam, Roli! – fakadt ki Anya a szemét megtörölve – Egyszerűen csak nem értem, mit vétettem neked! Igen, apáddal nem mennek jól a dolgaink, talán elválhattam volna tőle sokkal korábban is, sajnálom, hogy nem tudtam megtenni! El fogok válni, már mondtam, de akármilyen felnőttnek is érzed magad, ez nem ennyire egyszerű! Ezek mellett viszont fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy így beszélj velem, hogy így nézz rám, hogy ilyeneket gondolj rólam, a fiam vagy, a gyerekeim vagytok, a legfontosabbak az életemben, nincs olyan, amit nem tennék meg értetek!

- Csak hagyj békén, erre az egyre van szükségem, hogy mindenki, rohadtul hagyjon már!

- Szóval azt várod tőlem, hogy hagyjam, hogy nézzem végig szó nélkül, ahogy napról napra csak...

- Imádom, hogy mindenki meg van győződve arról, hogy ha megváltoztat, azzal jót tesz nekem!

- Nem, Roland, nem megváltoztatni akarunk, már megváltoztál, gyökeresen megváltoztál, azt a Rolit szeretnénk visszakapni, aki mindezek előtt voltál.

- Mi van, milyen visszakapni??? Rohadtul szarul vagyok, Anya, felkelni is gyűlölök, és rühellem, hogy ezt senki nem érzékeli, csak hogy megváltoztam, nem megváltoztam, hanem szarul vagyok, és nem akarok szarul lenni, nem fogok itt romantikázni neked, legyen már elég annyi lényeg, hogy anyaként mondjuk ezt rohadtul megérthetnéd!

- Megértem, Roli, ezerszer mondtam már, hogy megértem!

- Ilyen, amikor megértesz? Anya, basszus, lassan két hónapja folyamatosan csak cseszegetsz, hogy mit csináljak, meg mit ne!

Időközben Ricsi meghallotta a balhét, úgyhogy lejött hozzánk.

- Mi van már megint? – szakított félbe minket, mire Anya ránézve válaszolt.

- Az ikertesód két nap eltűnés után hazaérve úgy döntött, megint úgy beszél velem, mint egy utolsó szeméttel, az előbb például közölte, hogy szar szülők vagyunk, szar anya vagyok, remélem, Ricsi, te is így gondolod, a húgotok is, mindannyian, hogy rossz vagyok a szülő szerepemben, most végighallgattam egy még tizenöt éves se, nyolcadikos fiútól, akinek az utóbbi pár héten az egyetlen hobbija a lázadás, hogy anyaként mit kéne tennem és mit nem, hogy hogyan kéne reagálnom arra, hogy a tinédzser fiam csak hogy példákat hozzak, szép lassan kirúgatja magát az iskolájából felvételi előtt, amire a világon semmit nem készül, hátha sikeresen tönkreteszi a jövőjét is, csak hozza haza az egyeseket, az összes rossz jegyet, az intőket, már ha hazajön, már ha nem nekem kell bemenni a suliba, hogy az igazgatóiban igyekezzek kimenteni, már ha nem kéne mindenféle szülőknél körbetelefonálgatnom, hogy hova tűnt a kiskorú fiam, már ha nem az osztályfőnök hív fel ismét, vagy az edzője, vagy a gitártanárja, mert hogy szinte minden második különóráját ellógja, miért is kéne bejárni, sokkal jobb szórakozás helyette, hogy fokozatosan nikotinfüggő lesz, pontosabban már az is, utoljára ma délelőtt vettek el tőle egy doboz cigit öngyújtóval, vodkát, mert ugye alkoholt vitt a suliba, úgy se iszik eleget, remélem, alkoholfüggőnek is nyilváníthatjuk lassan, ez utóbbi a két fő hobbija amellett, hogy össze-vissza van mindenféle lányokkal, valószínűleg nem véletlen szedtek ma tőle óvszert, felelősségteljes fiú, aki este, a város különböző pontjain füvezik mindenféle, számomra ismeretlen haverjaival, bulizik, hazudik a szüleinek, a tanárjainak, a felnőtteknek, és legalább még a pofája is akkorára nőtt, hogy az legyen a véleménye a világról, hogy azt tehet, amit akar, szóval ő oktatott ki engem, hogy anyaként nekem erre hogyan kellene reagálnom, hogy hagyjam békén, hogy szó nélkül tűrjem mindezt, mert jelenleg, mivel az utóbbi időben jópárszor megemlítettem, hogy ezt nem kéne, egyelőre még nem vagyok elég megértő. Nem nem megértő vagyok Roland, hanem az anyád, aki felelősséget érez a gyerekeivel kapcsolatban! – nézett rám Anya a fejemhez vágva.

Ricsi Anyáról elszakítva a tekintetét, rámnézett.

Erre az egészre jobb is volt, hogy nem mondtam semmit, csak megforgattam a szemem, otthagytam mindenkit és felmentem a szobámba.

Hallottam, hogy Ricsi még valamit beszél anyámmal, én viszont kinyitottam az ablakomat, kiültem a párkányomra kifele lógatva a lábam és rágyújtottam. Itthon így szoktam általában.

Nemsokára Ricsi utánam jött.

- Cső – jött be hozzám a hajába túrva, majd becsukta az ajtót – Nagyon kivagy?

- Felbasz az egész – vontam vállat.

- Ja, megértem – ült le mellém, keresztben az egyik lábát kinnt lógatva, a másikat pedig, ami a szobámban volt még, felhúzva – Adsz egyet? – nyúlt felém, mire odatartottam neki a cigimet, ő pedig beleszívott egyet, aztán visszaadta – Szerintem ne dumáljunk erről.

- Szerintem se – értettem egyet dünnyögve.

- Mi volt ma az az igazgatós cucc? Lementem volna, csak Farkas közben feleltetett szünetben.

- Pia volt nálam.

- Ittál suliban?

- Nem, olyan másnapos vagyok ma úgy is, mint a szar. Tegnap basztam be Gergőékkel, ott aludtam amúgy. A pia csak nálam maradt.

- És mi lett a vodkával? Berthalan megitta? – röhögte el magát.

- Passz, elvették. Aztán átnézték a táskámat, az ezutánit Anya mondta neked az előbb, a cigiset, meg a kotont.

- Minek vesznek el egy kotont? – röhögött Ricsi.

- Eskü nem értem. Örüljenek, hogy nem beleverem a csajba, baszki – szívtam a cigimbe elröhögve magam.

- De kajak. És ezért beírtak? Mondjuk neked mindenért beírnak lassan.

- Ja, de nem csak emiatt, egyik szünetben leütöttem egy gyereket, azt se tudom, ki volt.

- Csak úgy random, vagy kiakasztott?

- Elkezdett pattogni, hogy a barátnője megcsalta velem.

- Miért, ki a barátnője? – kérdezte.

- Fogalmam sincs, de nekem kellett megrohadni, hogy a nője rámnyomult. Oké, én meg visszanyomultam, de honnan kellett volna szülnöm, hogy barátja van?

- És akkor neked jött a csávó.

- Aha, én meg nekibasztam a falnak.

Ricsivel lepacsiztunk, majd megrezdült a telefonom, ami úgy is a kezemben volt, úgyhogy megnéztem.

Ha hirtelen jön értesítés, a legtöbbször egyből megnézem, hogy aztán újra csalódhassak, hogy nem azt a nevet látom, és mindenki értesítése olyan rohadtul jelentéktelennek tűnjön, ha nem az nevük.

- Ki az? – kérdezte Ricsi, csak úgy, érdeklődésnek.

- Ma a buszon random megismerkedtem egy csajjal, aztán bevártam vele a barátnőjét – vontam vállat.

- Rád írt?

- Nem, beaddolt a barátnője Snapchaten.

Ahogy lezártam a Snapchatet, Ricsi meglátta a belső hátterem.

Még mindig ő az.

- Tesó... - sóhajtott fel, leginkább szomorúan, ezzel befejezve a mondatát, mire rápillantottam, majd vissza a háttérképemre.

A leggyönyörűbb lány az egész kicseszett világon.

Az angyalom, akihez nem voltam elég jó, és ezzel a lendülettel tovább is szállt tőlem, ezen a szar, földi világon hagyva.

Ricsivel összenéztünk, majd elnyomtam a cigimet és én is keresztbe fordultam a párkányon, nem tudatosan, de szinte ugyanúgy felhúzva az egyik lábam, az ablakkeretnek dőlve a hátammal.

- Eri tegnap közölte, hogy kinyírja a csajt – mondta Ricsi, mire a hajamba túrva elnevettem magam – Csak hogy tudd.

Erre nem tudtam mit mondani, csak valami mosoly-féle volt az arcomon, de nem voltam valami feldobott, csak önmagában a volt barátnőm gondolata csalta az arcomra, ahogy elkaptam a tekintetem.

Egy pár másodpercig csak csendben ültünk egymással szemben.

- Durván szerelmes vagy, Ró – állapította meg Ricsi sóhajtva, mire belátva bólintottam egyet – Kemény, hogy ezek után is. Rohadtul ki kéne ábrándulnod.

- Ami meg rohadtul nem megy – emlékeztettem.

- Őszinte leszek, oké?

- Nyomjad.

- Egy ribanc, tesó, engedd már el – közölte egyszerűen.

Erre ránéztem, majd kínosan elnevettem magam és megint elfordítottam a fejem az utca irányába.

- De most komolyan, mondom, mi Liza – folytatta őszintén. Szar, hogy már az, hogy hallottam a nevét, olyan érzéseket indított el bennem, amit egyszerre gyűlöltem és élveztem érezni – Oké, szép, kedves, cuki volt veled, meg mit tudom én, oké, rohadt ügyes is, elhiszem, hogy bejön neked, hogy lenyűgöz, meg minden, de Ró, essen már le, hogy kurvára nem érdemel meg. Megcsalt a haveroddal. Annyi jobb csaj van, mint ő, ne ő kelljen már neked.

Nem, nincs. Ez a legnagyobb probléma, hogy nincs. És hogy egyedül ő kell.

Nem tudtam mit mondani, nem is várt semmit, ezzel nagyjából lezártuk témát, én zavartan beletúrtam a hajamba, ő pedig a csuklóján forgatta a karkötőjét.

Egy kis ideig így voltunk, aztán meghallottuk Anyáék kiabálását egymással, mire összenéztünk.

- Utálom ezt, tesó – vallottam be őszintén.

- Én is – nézett Ricsi az ajtó felé.

Ezt a témát is hagytunk inkább, áttértünk minden másra, majd amikor Ricsi később kiment a szobámból, egy pár percig csak ültem tovább az ablakomban, aztán, nem is akaratosan, csak ösztönből, elővettem a telefonom, megnyitottam a galériámat és visszagörgetve azon belül egy képet.

Még nyáron csináltam róla, és ahogy most láttam, hogy mosolyog, észre se vettem, de nagyon kicsit, boldogtalanul én is elmosolyodtam.

Megcsalt a haverommal.

És én még mindig ugyanolyan szerelmes vagyok.