Anyám még november elején közölte apámmal, meg velünk, hogy elválik.

Most december közepe van, amúgy már vagy negyed tizenegy, este, és még mindig fel kell tennem a fülesemet, hogy zenét hallgassak és ne halljam, ahogy már megint ölik egymást, rohadt jelentéktelen dolgokon, mint minden veszekedésük elején, aztán átmennek abba, hogy az összes sérelmet hozzávágják egymás fejéhez, a végén, amikor már nagyon idegesek, meg már olyanokba belemenve, hogy miért mentek egymáshoz egyáltalán, satöbbi.

Még mindig ezt hallgatom, mert csak mondják, hogy elválnak, de amúgy meg nem tudom, mi van már.

Anyám még november elején kijelentette Apának, hogy elválik – másfél hónapja, és még mindig nem tudja elengedni, függetlenül attól, hogy lenne oka rá, csak az érzései miatt ragaszkodik, még ha mindenkit tönkre is tesz ezzel, saját magát is beleértve.

Asszem nem kéne hibáztatnom. Nem nekem kéne.

Mert most is, zenét hallgatok, random lejátszási listákat, véletlen odafigyelek a szövegeikre, és én is végigmegyek a szokásos fázisokon - az első pár zenénél, amikben akár csak nyomokban felfedezem a „szerelem" témát, egyből nyomom tovább, aztán ez a továbbtekerés ritkul, addig, amíg bele nem feledkezem pár szövegbe, nem vonatkoztatom át a saját életemre őket, aztán belesodródom a szokásosba, hogy átlépek a saját zenéimre és olyanokat kezdek hallgatni, amik direkt visszaidéznek bennem érzéseket; ha már emlékeztetnek rá a zenék, emlékeztessenek igazán, hallgassam szét ugyanazokat a zenéket legalább.

És emlékeztetnek is.

Egyedül vagyok, egyre később este van, nagyjából már el is csendesültek a házban, vagy csak nem hallom őket, lényeg, hogy csendnek érzékelem, nagyon egyedül, aludni meg se próbálok, úgy se fogok tudni – ellepnek a gondolataim, annyira, hogy szétesik tőle a fejem, egy idő után már zenét se bírok hallgatni közben.

Még mindig rá gondolok. Mindenre emlékszem, ilyenkor pedig főleg.

Az összes szava bennem van még, az összes tekintete, érzem magamon az érintéseit, a csókjait, mindet, ég a helyük, ahogy rá gondolok, bennem van az illata, a fejemben van és érzem, hogy jobban ver a szívem, bár leállna, de komolyan.

Minden egyes rohadt nappal egyre jobban hiányzik, mára már annyira, hogy beleőrülök.

Mindent megadott nekem, majd mindent elvett tőlem, még többet is.

Amióta nincs velem, azóta konkrétan semmim nincs – boldogságom, értelme az életemnek, céljaim, motivációm, jó kedvem, büszkeségem, minden szürke, nem érdekel semmi, volt egy csomó tulajdonságom, ami miatt az voltam, aki, most valahogy nem érzek magamban semmit, csak ürességet, mert ennyire hiányzik.

Nem tudom, miben voltam kevés és gyűlölöm, hogy nem tudom.

Lehet, most, amíg én itt vagyok az éjszaka közepén a szobámban, csak ülök az ágyamon egyedül és nézek ki az ablakon, talán most éppen vele van.

Gyűlölöm, hogy vele van, és még ennél is jobban gyűlölöm, hogy szeret vele lenni.

Gyűlölöm, hogy vele akar jobban lenni, mint velem – hogy jó neki, hogy ő van a helyemben, ő van mellette, ő csókolja meg, ő öleli át, vele találkozik, beszélget, mindent vele csinál, amit velem is csinált és amik nekem még a mai napig annyit jelentenek, hogy másfél hónap múlva is itt vagyok.

Varga Roland, tizenöt éves, válogatott sportoló, sokan ismerik, egy csomóan a haverjuk, imádja az életét, ez voltam én, nem?

És most mi vagyok? Varga Roland, tizenöt éves, és egyedül, este már komolyan csak elsírja magát, mert annyira kurvára szeret egy lányt, aki összetörte, nem őt szereti és visszaélt a bizalmával.

Nem kéne ítélkeznem anyám felett, ugye?

Mindkettőnknek ugyanazt a lépést kellene megtennie, elengedni valakit az életünkből, félretenni mindent, ami összeköt minket vele, hogy boldogak voltunk, a történetünket, hogy beleszerettünk, mindent félre kellene tenni, egyszerűen csak elengedni, továbblépni, de az érzéseink nem engednek, ugyanabba a körforgásba kényszerítenek nap mint nap, hogy aztán este, amikor senki nem lát, összetörve utáljuk az egészet és hiányoljuk a régi boldogságunkat, a régi, boldog napokat, amiket soha többet nem kapunk vissza, és egyikünk se tudja megtenni.

Azt hiszem, tényleg nem én vagyok az, aki ezt elítélhetné.