Bucky

Meglepően sok energiával ébredek annak ellenére hogy egész idő alatt rémálmok gyötörtek. Ez az, ami miatt az utóbbi időben szinte egyáltalán nem alszom: a rémképek. Az emberek akiket megöltem, a bűntudat. Éjszakánként már szinte egyáltalán nem bírom lehunyni a szemem.

- Ja, de most szerinted mennyire paraszt volt már ez tőle? - szakít ki Heszna hangja a gondolataimból, mire kinyitom a szemem. Ő a székben ül, keresztbe. A lábai a szék karján, ahogyan a hátával is annak támaszkodik. Az ölében talán egy vázlatfüzet van, a kezében pedig valamilyen péksütemény egy papírzacskóban.

Naru is itt van, a székkel szemben ül a földön, szintén valamilyen pékáruval a kezében, mellette két üveg vízzel és egy papírpohárral.

- Pont annyira hogy megtegye - válaszol azon a jellegzetes, nyugodt hangján Naru. Valahol megnyugtat a tudat hogy nem hazudott és tényleg Heszna oldalán áll.

Heszna rámpillant, majd mikor észreveszi hogy ébren vagyok az arca nyugodtra változik, és megszólal:

- Remélem kipihented magad - mosolyodik el. - Mögötted van kaja meg innivaló az éjjeli szekrényen. Gondoltuk a fémkarú Buckyk is esznek sonkás croissant.

Erre felülök, megfordulok, így meglátok két papírzacskót meg ásványvizet. Egészen eddig fel sem tűnt hogy mennyire éhes is vagyok. Majd kilyukad a gyomrom.

- Szóval, kihasználva a beszédre képtelen állapotodat, míg eszel elmondom mit is keresünk már megint egy ilyen romhalmaz kellős közepén, amiről őszintén remélem hogy nem omlik ránk - kezd bele Heszna amint elkezdek enni.

- Ez most ugye csak szarkazmus volt?- pillant rá a gyanakvóan Naru a szeme sarkából.

- Őszinte aggodalommal vegyítve. De visszatérve arra hogy mit is keresünk itt, most jön az egész átdolgozásod java... Vagy inkább a legpepecselősebb része, ugyanis kicseréljük azt az izét ott a karod helyén egy normális fémkarra ami végre nem olyan lesz mint egy őskövület. - Nem igazán tetszik az ötlet hogy a karomat, amivel eleve több száz ember életét vettem el még erősebbé tegye, de nem sok választásom van. Még csak azt sem tudom hol vagyok.

Ameddig eszek Heszna különböző vázlatokat mutogat - inkább az arcomba nyomja őket -, nem sokban különbözik így lerajzolva a mostanitól, de majd élőben kiderül.

Épphogy a végére ér a vázlatok mutogatásának mikor befejezem az evést.

- Öregem, te aztán éhes voltál - bólogat elismerően. - Akkor kezdhetjük is csinálni a karodat.

Alighogy ezt kimondja megjelnik megint az a feketlyukhoz hasonló akármi amin át közlekedni szoktak. Talán átjáró volt a neve, bár nem vennék rá mérget. Alig néhány másodperccel később egy ismeretlen lány lép át rajta: Fekete sportcipőt, ugyanolyan színű szaggatott nadrágot és szintén fekete alapon rózsaszín virágos felsőt visel, aminek a váll részét ebben a pillanatban húzza le a karjára, így egy vonalban van a mellkasával - ami meglepően látványos. Nem kerüli el a figyelmem az aranygyűrű a gyűrűsujján, valamint a három lyuk az egyik fülén is feltűnik - amiben két szintén arany, és egy lógó fekete fülbevaló van. A haja majdhogynem a válláig göndörödig, egyfajta rendezett káosz kinézetet keltve. Az arca kissé szögletes, kékeszöld szemei kissé bizonytralanul csillannak. Eléggé alacsony, főleg hozzám mérve. A beállása pedig a Hesznáéval ellentétben - akiéről első ránézésre meg lehet mondani hogy született harcos - kissé bizonytalan. Összességében a jelenlévők közül ő tűnik a legemberibbnek még a csepp alakú, fehéres-szivárvány csillogású ékkővel a kulcscsontja közepén is. Valamilyen szinten megnyugtat hogy végre találkozok valakivel akitől első ránézésre nem kerülget a frász.

Mosolyogva lép közelebb hozzám, de a szemkontaktust eléggé kerüli. Csak néha, lopva pillant az arcomra. Nagyrészt a karomat, a cipőjét, vagy Hesznát bámulja.

- Hermina Idross vagyok - nyújtja a kezét, mire felállok és viszonzom a kézfogást. Elég érekes neve van. Még soha nem hallottam ilyen névről.

- Bucky - mondom egyszerűen. A keze ugyanolyan bizonytalan mint a testtartása: kissé remeg, és szinte meg sem fogja a kezem. Az ujjai hidegek és szinte elvész a keze az enyémben. Ekkor tűnnek csak fel a nem túl hosszú, bordó műkörmei.

- Hermi azért van itt, hogy megcsinálja a karod, ugyanis ehhez ő ért a legjobban - lép mellé Heszna a már ismerős, önelégült vigyorral az arcán.

- És nagyon remélem hogy tervezel lekenyerezni valamivel, mert életem latte artját hagytam ott miattad - pillant Hermina Hesznára összehúzott szemekkel.

- Starbucks kávé? - mutat Heszna a szemével a Naru mellett lévő papírpohárra, mire Hermina arcára őszinte mosoly ül ki.

- Imádlak - mondja elhúzva a végét, majd két ujjal int a pohár felé, mire az egyenesen mellé lebeg.

A most látottaktól egy pillanatra megfagyok: megmozdított valamit pusztán a gondolatával. Már láttam korábban hasonlót, de akkor a tél katonája voltam... Hasonló képességgel bírt az akit meg kellett volna ölnöm, de egyetlen intéssel elintézett. Esélyem sem volt ellene, pedig neki köd jelent meg a kezei körül minden alkalommal mikor használta az erejét. Azt hiszem szerencsém volt hogy nem találkoztam vele a másik személyiségemként. Bár ki tudja... Amennyire szeret megviccelni az elmém nem kizárt hogy már találkoztunk.

Már megint itt tartok: a katonánál. Megint eszembe jutnak az emlékképek a szörnyűségekről amiket tettem: a szörnyről ami vagyok. Ami annyi ártatlan életet oltott ki. Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem.

- Szóval, kezdhetjük? - kérdezi Hermina, ezzel kiszakítva a gondolataimból. Ezt a mondatot annyiszor hallottam már... Mindig mielőtt újraindítottak. Hermina tudatán kívül nyomott meg bennem egy kapcsolót amitől automatikusan felé lendül a fémkarom, de Heszna ekkor már a szeme sarkából figyelve tudja hogy mi a baj, így egy könnyed mozdulattal elkapja az öklöm, mellém csavarja, vsettint egyet és már hipnotizál is.

- Alszik, alszik, alszik... - mondja teljesen nyugodt hangon. - Megnyugszik, ellazul és felébred. - Nem tudom hogyan, de a testem teljesen engedelmeskedik a szavainak. Alighogy kimondja az izmaim máris felengednek az emlékek pedig elszállnak - csak a szorongás érzése marad.

Elképesztő milyen lélekjelenléte van Hesznának. Még nem találkoztam olyannal aki ilyen sebességgel, ilyen hatékonyan kezelte volna azt ahogyan elvesztem az eszem, főleg egy ilyen szituációban amikor senki sem figyel arra hogy milyen az idegállapotom. Senki, kivéve őt.

- Szerintem csinálhatod Hermi - veregeti meg a vállát. Mindenki olyan mintha semmi sem történt volna vagy ha ez teljesen normális lenne hogy meg akarok ütni valakit aki segíteni akar nekem. Nem értem ezt az egészet.

- Akkor ha szabad kérnem egy kis sztriptízt, leveszed ezt a kabátot vagy harci akármicsodát? Ha nagyon ellene vagy nem kötelező, de lényegesen megkönnyítenéd a munkám, ha nem kell átrágnom magam három gránáton ahhoz hogy hozzáférjek a karodhoz. - Szinte végig sem mondta még, már félig levettem a felsőm. - Most pedig ha megkérhetlek ülj bele abba a székbe és ígérem innentől már nincs több dolgod.

Kissé vonakodva, de beleülök. Összeszorítom az állkapcsom és kissé feszülten várom mi következik. Nem idéz ez a fajta szék túl szép emlékeket.

- Na akkor lássunk is hozzá... Jó lesz ha csak szétbarmolva szedem le, vagy kell a kar? - kérdezi Hesznától.

- Egybe kell. - Erre csak Hermina megforgatja a szemét, majd nyúlna is a karom felé, amikor néhány centivel felette megáll.

- Heszna - hörgi hátra hajtva a fejét. - Segítség kéne...

- Mi kéne? - lép mellé.

- Honnan érzéstelenítsem? Csak mert te ezeket jobban vágod mint én. Meg azért szerintem senki sem örülne annak ha lezsibbasztanám Bucky szívét.

- Több mint valószínű. Na, kövesd az ujjamat és ott abban a vonalban kezd el zsibbasztani. Bucky te meg nyugodtan kezdhetsz könnyes búcsút venni a karodtól, ugyanis percek kérdése és darabokra szedi Hermi.

Ahogyan Heszna mondta, elkezdi a nyakam és a vállam találkozásától húzni egy ujját egészen a kulcscsontom közepêig ahonnan egészen a mellkason széléig megy, majd a bordáim alját érintve veszi el a kezét Hermivel együtt aki néhány milliméterrel lemaradva a körmével követi a mozgást. Ahogyan felemelik az ujjukat a fémkarom élettelenül áll le.

Most érzem azt, hogy nem akarom ezt.

- Elkezdem finoman tapogatni a lebénított részt, szólj ha ebből bármit is érzel - mondja és már csinálja is, de tényleg semmit nem érzek belőle. - Azt hiszem akkor ezzel megvagyunk - emelkedik a levegőbe a karom. - Kezdhetem is szétszedni - mondja Hermina és már neki is lát, először a burkolatot eltávolítani. Szinte hihetetlen... Néhány ujjmozdulattal repülnek le, majd rendeződnek mellette a levegőben ugyanolyan sorrendbe amilyenben leszedte őket.

Számomra ez az egész dolog még mindig teljesen sokkoló és elég frusztráló; léteznek emberek démonszárnyakkal, valami törpesárkány egyszercsak emberré változik, pusztán gondolattal képesek mozgatni tárgyakat... Azt hiszem ez még úgyis sok lenne ha nem töltöttem volna az elmúlt nagyjából ötven évet azzal hogy szívtelen gyilkológépként ölök, nem hogy úgy, hogy számomra még a ma ismert számítógép is ismeretlennek számít.

- Amúgy még nem mondtam, de irtó menő a karod. Egyenesen imádom, tök jól néz ki.

Hogy lehet "menő" egy olyan dolog, ami többszáz, sokszor ártatlan ember életét követelte? Köztük a sajátomat is...

Ahogyan Hermina egyre halad a karommal úgy uralkodik el a káosz a fejemben. Olyan érzés, mintha a múlt újra játszódna. Teljesen más, mégis ugyanaz... Akkor nem emlékeztem semmire, azt sem tudtam ki vagyok, hol vagyok, mit csinálnak velem. Csak a fájdalom és a szorongás volt. Láttam ahogyan méretre vágták a karom... Éreztem, ahogyan belém építették a fémet.

Most mindez újra feltör. Olyan mintha újra megtörténne ugyanaz. Lehet hogy a helyszín, az emberek és az idő más, de a lényeg ugyanaz marad; egy még erősebb gyilkológépet gyártani.

Akaratlanul is megszorítom a karfát, ami bár fémből van, roppan egyet.

Nem akarok többé ölni.

Vajon lenne bármi esélyem kijutni innen? Talán ha először Herminát és Hesznát valahogyan ki tudnám iktatni anélkül hogy maradandó sérülést szereznének... Herminát valószínűleg közelharcban le tudom győzni, mivel az erejéből kifolyólag szerintem inkább arra támaszkodik hogy nem hagyja hogy egyáltalán hozzáérjenek, így egy ilyen közeli harc váratlanul érheti. Heszna viszont valamivel nehezebb lenne, de talán ha valahogyan mögé tudnék férkőzni, majd a lábát kirátani alóla lenne esélyem. A felsőtestével nem érné meg próbálkozni, mert fogalmam sincs honnan képes leszúrni, vagy kiereszti a szárnyait és máris leterít. Naruval mrg nem hiszem hogy problémám lenne.

Oldalra pillantok és látom, ahogyan Hermina egy újabb darab burkolatot pattint le mialatt kortyol egyet a kávéjából.

Azt hiszem sikerülhet.

Már nyúlnék is Hermina kezéhez, amikoris megszólal és azon kapom magam hogy nem tudom megmozdítani a másik alkarom sem.

- Eszedbe se jusson hogy elszöksz hacsak nem sütit mész venni nekem. - Ő is képes a gondolatolvasásra? Erre nem számítottam... - Hogy én is? - rázza a fejét rosszallóan. - A négy jelenlévő személy közül nekem kéne olvasgatnom mások gondolatait, annak ott - mutat a fejével Hesznára - nem kéne ahogyan annak ott pedig - hajlik most Naru felé, aki velem szemben ül - nem kéne tudnia használnia ezt a képességét, ennek pedig itt - néz most rám - nem kéne olyanokon agyalnia hogy hogyan szökjön meg mikor éppen próbáljuk helyrehozni azt a drága lelked ha feltűnt. Bármennyire is meglepő van jobb dolgom is reggel hétkor annál minthogy egy fémkart szerelgessek, bár ez sokkal jobb szórakozás, és csak hogy tudd, nekem is vannak reflexeim, szóval van bennem elég kurázsi ahhoz hogy széttépjelek mielőtt megmozdulsz. Mi több, vannak érzéseim is szóval megköszönném ha nem alacsonyítanál le fejben egy 12 éves szintjére. Lehet hogy alacsony vagyok, de huszonnyolc éves és bármennyire nehéz megértened én is harcoltam már életem során.

- Nem úgy értettem - jelentem ki. Nem állt szándékomban megbántani. Nem ellene akartam cselekedni csupán nem akarok még nagyobb veszélyt jelenteni mások számára. Okoztam már ígyis éppen elég embernek fájdalmat, nem akarom hogy még többnek kelljen miattam ilyet átélnie. Pedig csak erre számíthatok ha még erősebb lesz a karom.

Oldalra pillantok Hesznára, aki az ágyon fekszik és egy lassú pislogással éppen akkor veszi le a tekintetét rólam. Furcsa hogy nem fűzött az iméntihez semmi frappáns megjegyzést.

***

Hermina nagyjából fél óra alatt szétszedte a karomat, ami a fém alatt teljesen tönkre volt menve, emiatt Heszna legnagyobb örömére neki kellett kiszednie a vállamból a fémszálakat, így utána Hermina helyre hozta az egészet. Eltűntek a sebhelyek, az elszíneződézek, minden. Pontosan olyan mint régen...

Mindezek után három órába telt az új karom összeállítása, mialatt sokszor eléggé jó hangulat uralkodott Heszna és Hermina között: egyszerű nosztalgikus beszélgetésektől a táncig minden volt. Naru pedig csak ült és hol emberként, hol sárkányként aludt, csak néha szólt egy-két szót. Nem túl beszédes, de jó is így. Főleg az, hogy ezzel szemben hihetetlenül nyugodt és pozitív energiát sugároz. Teljesen kiegyensúlyozottnak látszik, ami elég megnyugtató.

Jelenleg Heszna dolgozik az utolsó simításokon, amik azt hiszem azok hogy összekössék az agyamat a karral, hogy tudjam használni. De éppen most már ezzel is készen van...

- Készen állsz arra hogy újra érezd a karodat? - kérdezi izgatottan mosolyogva Hermina. Egyszerűen bólintok. Nem mondhatom hogy készen állok, mivel még mindig nem akarom ezt az egészet. Az elmúlt három órában számtalanszor törtek fel az emlékek amiket általában egy már ismerős pánikroham kísért, de ez sem Hesznát sem Herminát nem lepte meg: szinte minden alkalommal alig azután hogy elkezdődött, már meg is állították. - Okés, akkor hajrá...

Újra végighúzza az ujját a részen amit lebénított. Először a hús-vér rész borzasztóan zsibbad, majd a már ismerős dolgot érzem az illesztéseknél amik valami miatt olyanok mintha mindigis ott lettek volna. Valami viszont megváltozott...

- Most jöjjön a meglepi dolog... - kulcsolja össze az ujjait Hermina. - Csukd be a szemed!

Megteszem, mire valami különös dolgot érzek... A karom... Érzem. Valaki megérintette.

Erre összerezzenek és kipattannak q szemeim, így meglátom Hermina ujját amint a karomnak nyomja.

Érzem... Érzem ahogyan megérinti. Bár a nyomáson kívül nem érzek mást, mégis összeszorul a mellkasom attól ami most történik. Erősen fújtatva, már-már lihegve szorítom ökölbe, majd nyitom ki a tenyerem újra és újra. Érzem ahogyan az ujjaim megérintik a tenyerem. A másik kezemmel is végigsimítok a karomon: érzésre lényegesen lágyabb, kegésbé rideg lett, az illesztések is finomabbak mint voltak, formára pedig minden apró részlet megegyezik egy ember karjával. Hihetetlen...

Alig tudom felfogni hogy végre érzem a karom. Ez... Szinte hihetetlen.