(Megj.: Ez a zene van lentebb említve.)

Bucky

"Azt hiszem így lesz a legjobb."

Azonban amint erre gondolok elbizonytalanodok. Nem akarom hogy továbbra is a tél katonája legyek, de valami mégis visszahúz attól hogy megtegyem.

Lehet hogy utálom őt, de akkoris hozzám nőtt azalatt a sok év alatt.

- Nem lehet hogy igazából nem azt nem akarod hogy ne legyen, hanem attól félsz hogy nélküle egyedül maradsz?

Igaza van. Annyi ideje élek a tél katonájával, hogy már nélküle nem lennék semmi csak egy tömeggyilkos. Egy pusztító, aki családokat, országokat, barátságokat rombolt le.

Akaratlanul is a karomra pillantok és megfeszülnek az izmaim. Ez minden bajom forrása.

- Attól tartok az önértékelésed erős mínuszos létével csak később tudok foglalkozni, mivel előbb egyedül kéne lenned a testedben, így ha készen állsz rá el is kezdhetjük a tél katonájának az eltávolítását - mosolyog rám bíztatóan.

Nem is tudom hogy egyáltalán miért bízom benne... Talán mert ő az első aki nem egy fémkalitkába akar bezárni kamerákkal, őrökkel és fegyverekkel, hanem ki akar vinni belőle... Bár még nem bizonyította hogy bízhatok benne, de a helyzetem sokkal rosszabb nem lehet.

De ha van rá bármi, akár egy kis esély is hogy végre ne legyen velem a katona, meg kell ragadnom.

Becsukom a szemem, hátrahajtom a fejem, majd sóhajtva bólintok.

- Akkor állj fel. - Heszna oldalra néz a démonra és mellette a feketelyukra, mire az bezárul, és helyette a démon mögött jelenik meg egy új. - Rá pedig már nincs szükség. - Ezzel bele is rúgja egyenesen a lyukba ami ezzel eltűnik. Ettől egy pillanatra megtorpanok, de felállok. - Gyere - int a fejével a bal oldali folyosó felé. Nem megyünk messze közvetlenül az elején van egy kissé régi faajtó, ami egy teljesen üres, sötét szobába vezet. Az egész betonból van, nincs se festék se burkolat.

- Legyen világosság - mondja csettintve Heszna, mire a semmiből kellemes fény lett a szobában. - Szeretnéd tudni hogy mit fogok csinálni vagy csak csináljam?

- Csak csináld.

Ezalatt az eddig Heszna vállán ücsörgő sárkány széttárja szárnyait, majd egy sarokba vitorlázik, ahol fejét szárnyai alá temetve letelepszik.

- Rendben, akkor állj úgy hogy kényelmesen érezd, kezek magad mellett és csak engem nézz, semmi mást. - Nem gondolok semmire csak teszem amit mond.

Mikor megvagyok mindennel veszek egy nagy levegőt, ekkor Heszna az egyik kezét maga elé helyezi, mintha boxolni készülne, a másikat hátrahúzza, behajlítja az ujjait majd hátrafeszíti őket és mire észbekapok egy egyszerű mozdulattal átnyúl a mellkasom közepén...

A keze... Benne van a mellkasomban. Hirtelen zihálni kezdek.

Nem érzek fájdalmat, de valahol mégis érzem hogy ott a karja.

- Félsz? Megremegtél amikor átütöttelek - mosolyodik el.

Megrázom a fejem.

A szívem hevesen ver, de nem mondanám hogy a félelem miatt. Inkább kíváncsi vagyok és meglepett.

- Akkor majd fogsz. - Szélesebb vigyor ül ki az arcára. - A karom megtöri a lelked burkát, így fogom tudni kijuttatni a tél katonáját és egyben ez képezi a kapcsolatot közöttünk a leválasztás alatt. Ennek lesz köszönhető az, hogy képes leszek olyan mélyre ásni hogy leválasszam a katonát és hogy ne tudj ellökni magadtól amikor odaérünk. Most ötig fogok számolni, mindegyiknél csettintek egyet, ez jelenti a kezdetét a szertartásnak. Mikor befejeztük visszafelé fogok számolni, ez jelenti a befejezést. Készen állsz? - bólintok. - Akkor nézz a szemembe. - Megteszem, mire Heszna hangosabbra, és egészen parancsoló hangnemre vált. - Egy - csettint. - Az elméd kiürül. Kettő - csettint megint. - Az izmaid ellazulnak, már nem tart semmi, csak a semmiben állsz. Három - újabbat csettint. - A légzésed lelassul, pulzus nyugalmi állapotba áll vissza. Négy - még egyet csettint. - A légzés leáll, pulzus tovább lassul. Öt... Minden testfunkció leáll - suttogja a fülembe, majd csettint egyet.

Nem bírok megmozdulni, nem érzek semmit, nem lélegzek. Olyan mintha a testem idegen lenne...

- Nézz a szemembe. - Parancsolóan mondja, de valahol mégis van benne lágyság.

Megtenném, de nem bírok mozdulni. Még csak azt sem értem hogy a szemem hogy van még nyitva.

- Nézz a szemembe! - mondja határozottabban, mire magam sem tudom hogyan, de a szemem megmozdul, és egyenesen a szemébe nézek, ami teljesen megváltozott. A tengerkéket fekete és vörös vette át, amik mintha ködfellegként kergetőznének, kavarognak a szemében, ami erősen világít.

Csak pár másodpercem van elemezni a szemét; hirtelen maga alá gyűr az az ismerős, szorongató érzés, ami a tél katonájának az érkezését jelenti.

Az emlékeim egy része egyik pillanatról a másikra eltűnik, és megint jönnek azok a képek. Az emlékek azokról akiket megöltem. Akiket... Megöltünk. Az ordításuk, a könyörgésük, a sikolyuk, a vágy... Arra hogy megöljem őket. A félelem, hogy elkapnak, hogy nem tudja majd senki hogy én nem az vagyok aki őket megölte, és a félelem hogy megint megteszem és én magam sem fogom tudni, hogy mit teszek én, és mit ő.

Érzem hogy a pulzusom gyorsulna, de nem ver a szívem. Kapkodnám a levegőt, de a tüdőm leállt. Ordítanék, hogy hagyja abba, fejezze be és hogy nem akarom, de nem mozdul a szám.

Ő meg ki? Mit keresek itt?

Meg akarom ölni... De olyan ismerős.

Meg kell ölnöm. De nem bírok mozdulni...

Ő Heszna... Nem akar rosszat. De meg kell ölnöm. El kell vinnem a találkozópontra. El kell kapnom. Nem... Nem akarok neki rosszat. Nem akarom bántani.

Steve! Hol van Steve? Hol vagyok? Mi tötént velem? Miért nem érzem a karom?

Miért olyan mintha meghaltam volna? Ki ez a lány?

Meg kell ölnöm. Meg akarom ölni... De olyan ismerős... El kell kapnom. El kell vinnem a találkozási pontra. Teljesítenem kell a küldetést.

Heszna! Ő Heszna! Mi történik velem? Miért ilyen furcsa a szeme?

Érzem ahogy hirtelen egy könnycsepp gördül le az arcomon. Miért? Nem sírhatok. Az azt jelenti hogy emlékszem. Egy katona nem sírhat. El kell vinnem őt a találkozási ponthoz...

- Csak engedd el magad - suttogja a fülembe.

Még mielőtt újra átvehetnék felettem a gondolatok az irányítást, hangokat kezdek hallani.

Valami hangszer... Ritmusosan szól, mintha valami csepegne; magas, mély, magasabb, majd egy még magasabb követi, és kezdődik előről.

Hirtelen egy szívdobbanáshoz hasonló hang következik, és Heszna... Énekelni kezd.

Megint feltör az az érzés...

Meg akarom ölni. Egyáltalán ki a fene ő?

A dal... Megőrjít. Nem tudnám leírni hogy milyen fájdalmat okoz. Nem a testemben érzem, mert az most idegennek hat, hanem nem is tudom... A lelkemben. Ordítani tudnék, vergődni, de nem bírok mozdulni.

Maga a dallam is elég fájdalmas, a szöveg pedig még rosszabb. Újra és újra felvillannak miatta a képek a halott emberekről, és olyan érzés mintha megragadtam volna a tél katonája és a Bucky közötti úton.

Szörnyen fáj... De olyan mintha nem csak az én fájdalmam lenne. Úgy érzem mintha a Heszna fájdalma is átjárna.

Zihálnék, kapkodnék levegő után, de nem bírok semmit tenni, csak állok egyhelyben és bámulok magam elé ingázva a tél katonája és Bucky között.

Legyen már vége... Nem bírom ezt az állapotot. A tél katonája egyszerűen olyan, mintha belülről széttépne. Mintha direkt mutatná nekem azokat a képeket a halott emberekről hogy ne tudjak másra gondolni csakis rá, hiába vagyok én a saját bőrömben. Lehet hogy ezt is vele együtt ültették belém hogy ne tudjam elfelejteni hogy én ő vagyok.

Pár perccel később már annyira maguk alá temetnek a gondolataim hogy észre sem veszem hogy véget ért a dal, csak arra eszmélek fel hogy nedves az arcom...

Miért sírok? Hogyan...?

Idejét sem tudom mikor volt utoljára hogy sírtam.

- Vége van, Bucky - suttogja Heszna a fülembe. Minek van vége?

Nem tudok semmit értelmezni. Egyszerűen szinte kikapcsolt az agyam, de nem a jó értelemben. Inkább nyomasztó, mintsem felszabadító érzés.

Heszna elkezd öttől visszafelé számolni és a kezdethez hasonlóan minden mondatának az ellentétét mondja. Hallom ahogy beszél, látom és érzem, de nem tudom felfogni.

Olyan mintha minden másodperc egy örökkévalóság lenne.

Lassan, nagyon lassan ér el Heszna az egyig, aminek a végére teljesen visszanyerem az uralmam a testem fölött. Végre újra ver a szívem, újra lélegzek és újra magaménak érzem a testem.

Azonban megtartani még nem tudom magam, így amint befejezi a számolást szinte rongybabaként csuklok össze.

Végtelenül fáradtnak érzem magam szellemileg és fizikailag. Mintha legalábbis ezer éve nem aludtam volna.

Egy sóhajtással erőt veszek magamon, és Hesznára pillantok, aki segítőkészen nyújtja felém a kezét. Egy pillanatig habozok, majd megragadom, mire ő szinte felránt.

- Azt hiszem ezzel a résszel végeztünk is, úgyhogy jöhet a puding próbája ha készen állsz rá. - Széles mosollyal az arcán mér végig, de hamar kiül az arcára a fáradtság. Valószínűleg nem csak nekem volt megterhelő ez az... Akármi is volt ez.

Bólintok, bár nem tudom hogy pontosan mit értett "a puding próbája" alatt.

- Akkor most ki fogom mondani azt a bizonyos tíz varázslatos szót, és remélhetőleg a végére ugyanez a drága Bucky maradsz mint most.

- És mi van ha... - kezdek bele, de Heszna félbeszakít.

- Semmi - teszi a kezét a vállamra. - Pillanatok alatt vissza tudlak hozni, meg amúgysem nagyon tudsz bármilyen kárt tenni bennem, de azért reméljük hogy nem kell semmit tennem. De ha valamiért mégis benned maradt a katona, akkor van egy másik típusú módszerem is, és holnap megcsináljuk azt, szóval tényleg nincs mi miatt idegesnek lenned. - Leveszi a kezét a vállamról, majd komoly arccal néz a szemembe. - Akkor kezdhetem?

Megfeszülnek az izmaim, és ökölbe szorul a kezem, de bólintok.

- Rendben.

Pár másodperccel később már kezdi is sorolni a szavakat amik tönkretettek.

Az állkapcsom szinte törésig összeszorítom, az izmaim szinte begörcsölnek annyira befeszülnek ahogyan meghallom azokat az ismerős betűket.

Nagyjából a felénél úgy érzem hogy nem bírom tovább. Az előbb majdnem megütöttem Hesznát, csak hogy vége legyen végre.

- Elég... - csúszik ki a számon, de Heszna úgy tesz mintha nem is hallotta volna.

A mellkasom majd szétrobban, úgy ver a szívem. Csak kapkodom a levegőt, és forgatom a fejem, de nem történik semmi. Nem érzem hogy kezdene elködösödni a fejem, vagy hogy esnének ki az emlékek. Nem érzem a gyilkos vágyat, vagy az ürességet.

Csak én vagyok...

Erre gondolok az utolsó szónál.

- Na, hogy vagy? - néz rám érdeklődve Heszna.

- Én vagyok... - suttogom. Ránézek a jobb kezemre, és a sajátomat látom, nem egy idegen testet.

Nem történt semmi... Kimondta a szavakat, de nem történt semmi!

Megkönnyebbülve kifújom azt a rengeteg levegőt amit eddig visszafojtottam és meglepődve látom hogy Heszna is így tesz.

- Azért az egy kicsit fájt amikor meg akartál ütni - húzza össze a szemét játékosan. Nyúlna a kilincs után, de melléfog és egy pillanatra úgy tűnik mintha elvesztené az irányítást a teste felett, majd mire észbekapok összeesik. Azonban még mielőtt elérné a földet az eddig a sarokban kuporgó fehér sárkány egy fehér fény kíséretében emberi formát kezd ölteni, mígnem egy fehér hajú, kék szemű, hófehér bőrű, kissé középkorias ruhát viselő huszonéves férfivá változik és elkapja Hesznát.

A látványtól hirtelen hátrahőkölök.

Azt hiszem ez egy kicsit sok az én felfogásomnak. Hogy lehetséges ez?

Végigfuttatja szinte természetessellenesen égkék szemeit rajtam, majd megereszt egy kellemes, nyugodt mosolyt.

- Szép napot. - A hangja lágy és egészen megnyugtató. - Naru vagyok - hajtja le a fejét. - Te pedig bizonyára Bucky vagy. - Bizalmatlanul hátrálok egy lépést és mérem végig még egyszer. Soha nem jó jel ha valaki ennyire nyugodt és magadbiztos. - Sokat hallottam már rólad - folytatja.

Mi történt Hesznával? Lehet hogy miatta ájult el?

- Attól tartok most néhány órán át velem kell beérned, ugyanis az iménti szertartás teljesen elszívta Heszna energiáját, így egy kevés ideig még aludni fog.

Könyökét használva lenyomja a kilincset és kinyitja az ajtót, majd visszamegyünk a szobába ahol felébredtem. Már én is alig bírok talpon maradni, de próbálok küzdeni ellene.

- Javasolnám hogy mihamarabb hagyjuk el ezt a dimenziót. A kihalt dimenziókban nem véletlenül nem tartózkodik senki. - Mire értelmezem hogy mit mondott már meg is nyílik előtte egy olyan feketelyuk amilyet Heszna is csinált mikor elmondta az ajánlatát. - Mehetünk?

Bizalmatlanul bólintok. Lehet hogy nem bízok benne, azonban nincs választásom: vagy vele megyek vagy itt maradok ebben a kihalt dimenzióban.

- Ez esetben kövess - int a fejével a feketelyuk felé, majd felé lép és egyszerűen Hesznával a karjaiban eltűnik.

Követem a példáját, és szinte leáll a szívem attól ami történik: ahogy átlépek rajta egy, az előzőhöz hasonló szobában találom magam. A falak ugyanolyanok, de maga a szoba valamivel kisebb, és zárt. Egyetlen ajtó van, egy régi ágy modern ágyneművel, és egy szék... Ami arra emlékeztet amit a hydránál használtak... Szinte kihagy egy ütemet a szívem ahogy meglátom.

Hirtelen elvesztem az egyensúlyom, ami kiszakít a gondolataimból. Szinte beleszédülök az ágyba ami mögöttem, a falnál van. Még homályosan annyit látok hogy Naru leteszi a földre Hesznát egy velem egymagas sárkánnyá változik, majd szárnyát az eszméletlen testre borítva lefekszik, és halvány fényt kezd árasztani a teste. Ez az utolsó dolog amit még látok, majd végleg elnyom az álom.