𝐴 𝑡𝑒́𝑙 𝑘𝑎𝑡𝑜𝑛𝑎́𝑗𝑎

Küldetés.

Ez jut eszembe minden alkalommal mikor kinyitom a szemem, lefekszem, felkelek; mindig, amikor csak tudatomnál vagyok.

A tél katonájaként nincs más dolgom, mint teljesíteni minden parancsot amit adnak nekem. Bármi áron.

Nincsenek emlékeim, korábbi érzéseim vagy kapcsolataim, csak egy fém karom van és egy feladatom amit végre kell hajtanom, és ami most kezd egyre nehezebbé válni ugyanis valamilyen érzés akar felszínre törni az utóbbi fél órában. Állandóan szorít a mellkasom, az agyam pedig frusztrált. Valami folyamatosan azt akarja hogy hagyjam abba amit épp csinálok. De semmi sem állhat a küldetés útjába, mert a parancsot teljesíteni kell. Ami most nem más mint az, hogy kapjak el és szállítsak a rejtekhelyre egy repülő, ember formájú, vörös szemű lényt, amit már hetek óta nem sikerült leverni a katonák állítása szerint.

Azt mondják, Stark valami nagyon új fegyvere lehet. De fogalmam sincs ki az a Stark.

Akármik is ezek, nem lehet egykönnyen elbánni velük. Már lassan másfél órája annak hogy küzdök velük, de csak egyre többen vannak. Hiába lövök rájuk és találom el őket, olyan mintha elnyelnék a golyókat. Már az összes gránátot elhasználtam, de mintha egyszerűen magukba szívnák a tüzet.

Annak ellenére hogy őket nem tudom megsebezni, ők már engem nem kevésszer eltaláltak; a bal karomból és az oldalamból ömlik a vér, a fél arcomat majdnem lehorzsoltam, a szám kicsattant, és még sorolhatnám. De katona vagyok, ezek fel sem tűnnek nekem. Az épület amit már egészen leromboltam viszont igen: ki fognak kelni magukból a bázison ha ezt meglátják. Ugyanis egy gyors, feltűnésmentes akciót akartak, ehelyett le lett pusztítva egy egész háztömb.

Már kezdenék visszavonulni hogy új tervet dolgozzak ki, mikoris egy új lény jelenik meg a horizonton: két hatalmas szárny, meg valami emberszerű.

Ahogy közeledik egyre jobban kivehetővé válik a külseje: két hatalmas, hófehér, pikkelyes, hártyás szárny, amik olyan vékonyak hogy tökéletesen kivehetők a csontok vonalai, mégis masszívnak néznek ki. Viselőjük egy nagyjából húsz éves, barnából vörös átmenetes, gyűrűgöndör hajú, vékony, középmagas lány. Fekete atlétát, nadrágot és magassarkút visel. Mindegyik illeszkedik a testéhez, de kihívó helyett inkább kelti egy harcos hatását.

Ami viszont nekem lényeges az az, hogy nincs nála fegyver. Szerintem azzal is megelégednek ha őt elkapom, így rá módosul a célkeresztem.

Hatalmas lendülettel, nekem háttal száll le egy törött szélvédőjű autó tetejére, de amint célba venném újra széttárja hatalmas szárnyait, egy fél fordulatot vesz a levegőben, és már egy lebegő árnyék nyakába is kapaszkodik.

Egyetlen kézzel feszíti meg az íját és hihetetlen gyorsasággal lövi a nyílvesszőket, míg a másikkal karddal a kezében szabdalja az árnyékokat, a lábaival pedig az éppen aktuális nyakát töri ki, amikor pedig azzal végzett, ugrik egy másikra.

Honnan szedett fegyvereket? És ami fontosabb, az ő nyila hogyhogy megöli ezeket, mikor nekem minden fegyverem elnyelték?

Mindegy. Nem igazán érdekel.

Már lőném le a szárnyai közt, mikor átsuhan az agyamon a következő terv: megvárom ameddig kiírtja ezeket az árnyékokat, aztán kapom el.

Most legalább ezek az akármik rá koncentrálnak.

Ahogyan meghalnak, egyszerűen füstté válik a testük - már ha egyáltalán az van nekik.

Ez a lány nagyjából két perc alatt végez az összessel, majd velem szemben leszáll a földre, és még mielőtt észbekaphatnék célba vesz az íjával, elsuhan a fejem mellett egy nyílvessző, majd hallom ahogyan célba ér az utolsó árnyékszerű valamiben.

Amíg végigmérem, ő felnyúl mindkét felkarjához és a fegyverei már el is tűntek.

Amilyen gyorsan csak tudom célbaveszem és már lőném le, mikor megszólal:

- Javaslom, kedves tél katonája, hogy gyorsan legyünk túl azon a részen hogy hagyom szitává lövetni magam, mert még van más dolgom is. - Kék szemei szinte szikráznak és valamilyen érthetetlen okból mosolyog. Széttárja a karjait, szárnyait a háta mögé összehúzza és vár.

Én viszont nem habozok, azonnal célba veszem, mialatt meglátok egy egészen furcsa, ragyogó, fehéres ékkövet a mellkasán, de már haladok is tovább, és meghúzom a ravaszt.

Eleinte célzok azokra a pontokra, amiktől csak elkábul, de mivel nincs semmi hatása az egész testét lövöm, majd egy idő után abbahagyom. Felesleges több golyót pazarolnom.

Alighogy eldobom a fegyverem, az ő sebei már begyógyultak és még a ruháján sincs már semmi nyoma a támadásomnak.

A lány csak egy szélesebb mosolyra húzza a száját, köröz egyet a fejével, majd szája elé tartva a kezét elkezdi egyesével kiköpni a golyókat.

Ez hogy lehetséges?

A pillanatnyi meglepetés után visszatérek a parancshoz: el kell kapnom.

Előrántom a késemet és nekirontok, azonban ő minden különösebb erőlködés nélkül kapja el a karomat, és állít meg.

- Meghallgatsz magadtól, vagy várjam meg amíg előjön a másik? - kérdezi, de nem figyelek rá, csak lefejelem. - Ezt nemnek veszem - von vállat.

Ekkor egy csettintést hallok, és csak azt a szót, hogy "aludj", mielőtt összeesek és minden elsötétül.