Van az a típusú csend, ami akkor áll be több ember között, amikor egyhangúan senki nem akar kimondani valamit, amit ki se akarnak mutatni egymásnak, hogy véletlenül se ők juttassák a másik eszébe, sőt, igazából próbálnak úgy tenni, mint ha ezek a gondolatok meg sem születtek volna, mégis, pont emiatt lesz egyértelmű, és mindez a levegőn érződik.
Pontosan ez történt akkor, amikor Szasza és én ketten beértünk a nézőtérre az előadás kezdete előtt, a családtagjaink pedig egyszerre vettek észre minket.
- Csodaszép vagy, Regi! - dicsért meg Leni felcsillanó szemekkel, ahogy meglátott, majd köszönésképpen megölelt.
- Köszönöm - mosolyodtam el, majd ahogy elléptünk egymástól, hozzátettem - És boldog születésnapot - mondtam kedvesen.
Lili már délelőtt elmesélte, amikor telefonon beszéltem vele, hogy ma egész nap az anyukájának a kedvében járnak a családdal - elvileg reggel az apukájával ketten csináltak Leninek ágyba reggelit, az előadásra való indulás előtt pedig anya-lánya program volt közösen arcmaszkozni és készülődni a "megjelenésre".
Mindenesetre Szaszával az érkezésünkkor már csak pár perc volt az előadásig, és nagyjából már mindenki helyet foglalt a teremben, csak két hely volt szabadon, amiket Leniék lefoglaltak nekünk - a két hely tőlük kifele volt a sorban, egymás mellett, hogy ne kelljen nagyon bemásznunk sehova.
Szóval Szasza mellé kerültem, aki előre engedett a sorba való bemászás során, így utánam jött - leültem Anya mellé, aki mellett Leni ült, mellette Casso, majd Márk, aki az előadás kezdetéig odamászott hozzánk, és megkínált pereccel, aztán amikor elkezdett besötétedni, visszaküzdötte magát a helyére a félhomályban.
Mielőtt elkezdődött volna a színdarab, ösztönösen elővettem a telefonom, hogy leellenőrizzem, hogy lehalkítottam-e - ekkor vettem észre az értesítést, ami Bence üzenete volt, de kihúztam, mert az előzőt se engedélyeztem és az elveim alapján ezt sem szerettem volna.
Szasza mellettem szintén elővette a telefonját, ugyanilyen célból, amire csak egy pillantást tudtam vetni, azt sem tudatosan - neki is volt pár értesítés a telefonja képernyőjén, amiből a legfelső szúrt szemet. Csehák Hanga.
Tompán dobbanó szívvel elkaptam a tekintetem, és igyekeztem ezt az információt kitörölni a fejemből, hogy ne érezzem rosszul magam.
Már majdnem megszólaltam, de végül nem tettem - ő pedig már majdnem válaszolt, de végül nem tette, csak velem egyszerre elrakta a telefonját.
A fények lekapcsoltak, a maradék pedig a színpadon behúzott függönyre irányult, mire mi is odanéztünk - elkezdődött a színdarab.
A színpadon és a színpadon kívül is egy időben.

- Milyen szépen alakít Lili - suttogta Anya, amikor éppen a főszerepet játszó szőke barátnőm volt a színpadon.
- Szerintem is - értettem egyet.
Lili közönség elé való lány - tehetséges, gyönyörű, mindenki csodálja, mindenki őt figyeli és pont annyi önbizalom van benne, amennyi ehhez kell.
Egyébként tetszett a darab, igaza volt Lilinek, tényleg pont olyan volt, ami meg tud fogni, és a színjátszósok is nagyon ügyesek voltak, tényleg olyan volt, mint egy rendes színházi előadás.
Volt egy jelenet, amikor Lili helyett egy kisebb, szőke lány játszott, Lili karakterének a kiskori énjét bemutatva.
- Tök jó kislányt találtak Lilihez - szólaltam meg Szaszához hajolva egy picit, mire a mellettem ülő srác rámpillantott - Hasonlítanak. Vagyis én így tudnám elképzelni Lilit kicsiként.
- Nem volt ilyen cuki - válaszolta Szasza egy apró mosollyal az arcán, szintén közelebb hajolva kicsit, hogy suttogva is halljuk egymást, mire halkan elnevettem magam.
- Ezt szerintem a bátyj-éned mondatta veled.
- Tizenhat éve együtt élünk, szóval ja.
Mosolyogva néztem a színpad felé.
Akkor éppen a kislány és néhány mellékszereplő játszották a jelenetüket, úgyhogy nem maradtam le sok mindenről azzal, hogy beszéltünk pár szót halkan.
Már lezárult köztünk a beszélgetés, és néztük tovább a színdarabot, de egyikőnk se ült vissza az eredeti pozíciójába, hanem egymás felé húzódva maradtunk, igazából ösztönösen, mint ha még mindig beszélgetnénk és azért lennénk ilyen közel, hogy halljuk egymást.
A közelségében sok minden lekötött - a kézfeje, ami az enyémhez közel pihent, az illata, keveredve a mentolos rágójának az illatával, a széles vállai, vagy úgy általában, minden.
Később, halkan végül ismét én szólaltam meg, kommentálva a színpadon történteket.
- Azt a lányt nem kedvelem - suttogtam, az egyik színjátszós lányra pillantva.
- Havas Petrát? - kérdezett vissza természetesen.
- Ha így hívják, igen. Aki éppen most beszél.
- Ja, akkor őt.
- Te ismered? - pillantottam rá érdeklődve.
- Nem nagyon, csak a húgom egyszer elhívta egy hb-jára, ahol dumáltam vele valamennyit.
- Értem - biccentettem.
- Miért nem bírod amúgy? - kérdezte egy apró mosollyal az arcán.
- Őszintén, igazából ilyen hangos lány, és abban az értelemben, ami nem szimpatikus. Egy tánccsapatban vagyunk most, és egyfolytában a figyelemért küzd, nem értem, hogy nem fárad bele - válaszoltam egyszerűen - Egyébként meg miután még január elején elkezdtek arról beszélni a suliban, hogy láttak veled szilveszterkor, lestalkolt, nem is követtük egymást, de nézte az instastory-aimat.
Szasza halkan elröhögte magát.
- Mondom, hogy nagy feléd az érdeklődés.
- Vagy inkább feléd - pontosítottam.
Teljesen összeáll a kép, itt vagyok én, az új lány, akit nem nagyon ismernek még a saját osztálytársai sem, és nem is vagyok az a harsány típus, aki aztán mégis Varga Lilien barátnője lett, majd köztudottan tőlem akart valamit Szasza (és ennek a továbbköltött változatai), akit nálunk jogosan imádnak, a fél suli belé van esve, a másik fele pedig féltékeny rá, szóval valószínűleg az iskola rejtélye lehet, hogy miért pont nekem lett bármi közöm hozzá, miközben a legmenőbb lányokat pattintotta le, vagy a nevüket se tudja, így az emberek egy részét már csak azért is érdekelheti, hogy mi a franc lehet bennem, hogy pont engem ért ez a megtiszteletetés.
Ha megtalálják a választ erre a kérdésre, megoszthatnák velem egyébként.
Néha még én se tudom elhinni, hogy Szasza többek között konkrétan elhagyta a barátnőjét részben miattam, egy tizedikes lányért, azt a lányt, aki a legjobb barátja volt és akivel szakítva egy csomó dolgot vállalt, hogy felrúg.
Szasza a színpad felé pillantott, majd megszólalt.
- Őt pont kioffoltam amúgy - jegyezte meg a világ természetességével, mire én is a színpadra pillantottam.
Erről beszélek - pedig Petra lányszemmel nézve is gyönyörű, cuki a mosolya, szép a haja, hosszúak a szempillái, rengeteg barátnője van, és olyanok a ruhái, mint ha most lépett volna ki a Pinterest-ről.
- Miért van az, hogy minden második lányt, aki szóba jön, visszautasítottál már? - kérdeztem őszintén, elnevetve magam halkan, mire a gödröcskéivel az arcán rámpillantott, majd a színpad irányába nézve, pár másodperc múlva válaszolt.
- Mert nem jövök össze csak úgy minden második lánnyal.
- Jogos - kaptam el a tekintetem mosolyogva egy picit.
Szasza egy pillanattal tovább tartotta rajtam a tekintetét, majd végül ő is a színpadra nézett.
Talán én pont egy első lány voltam.
Néztük tovább a színdarabot, de főleg, mert akkor nem is Lili volt a színpadon, a beszélgetésünk által generált gondolataim pedig magával ragadtak - ezekből kizökkenve néhány másodperc múlva már épp szólásra nyitottam a számat, hogy kérdezzek tőle, de végül nem tettem.
Szasza viszont mindezt megérezve rámpillantott, ami azt éreztette velem, hogy figyel rám.
- Mondd.
Eredetileg nem tettem volna fel a kérdést, de most, hogy rávett, vettem egy nagyobb levegőt és igyekeztem természetesen megszólalni.
- Ki az a Hanga? - érdeklődtem, és próbáltam inkább kíváncsinak tűnni, mint kérdőre vonónak. Vagy féltékenynek.
Szasza a kérdésemre derűsen elmosolyodott, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a mosoly egy az egyben nekem és a próbálkozásomnak szólt.
- Most ezt pont úgy kérdezted, mint ha már nem kérdezted volna meg Márktól pár napja.
Oké, ettől egy fél pillanatra azért megállt a tudomány.
- Ja, hogy az a Hanga - játszottam meg magam, mint ha most állt volna össze a kép, mire a gödröcskéivel az arcán nézett rám - Most csak az előbb láttam a telefonodon ezt a nevet, és ezért kérdeztem. De egyébként igen, az megvan, hogy Márk mondta, hogy a volt évfolyamtársatok volt, vagy ilyesmi, most, hogy mondod. És örülök, hogy Márk informált téged a beszélgetésünkről - tettem hozzá félig ironikusan, mire halkan elnevette magát.
Örültem, hogy sötétben voltunk, mert szerintem elpirultam a zavartól - csoda, hogy egyáltalán meg tudtam próbálni kivágni magam ebből.
Viszont így végül semmit nem tudtam meg a témában, csak ő tudott meg annyit, hogy fokozottan érdekel az a Hanga nevű lány.
Egyébként ebben pont igaza van.

Amikor vége lett az előadásnak, jó hosszan megtapsoltuk a színészeket, vastapsot kaptak, komolyan, ráadásul Lili még külön is, amikor a meghajláskor külön előrejött a színpadon, mint főszereplő, mert tényleg hatalmasat alakított.
Őszintén, akaratlanul vigyorogtam, amikor Lilit tapsoltuk, mert büszke voltam rá, és megérdemelte, bár ő ezt a színpadról nem láthatta.
Arról a színpadról maximum az első két sorra lehet látni, onnantól hátra a legjobb esetben is csak azt, hogy ülnek ott valamilyen emberek.
Amíg Lilit vártuk, hogy átöltözzön és elkészüljön, mi kimentünk a nézőtérről.
- Úristen! - ugrottam fel ijedten, amikor Márk a semmiből, poénból hátulról gyakorlatilag rámugrott, majd nevetve hátranéztem rá.
Márk sokszor olyan, mint báty, aki olyan, mint egy hiperaktív kistesó.
- Hogy beijedtél - röhögött ki Márk, ahogy ellépett tőlem.
- Elgondolkodtam!
Márk nevetve rámhagyta, majd Anyára néztünk, aki közben átadta Leninek szülinapjára a közös ajándékunkat.
Egy pár percet beszélgettünk közösen, majd Lili felhívta Szaszát, és elmondta neki, hogy a színjátszós társai még ünnepelnek és készültek egy közös sütizéssel az egyik teremben, ahová a családtagokat is hívják, úgyhogy bementünk oda.
Amikor Lili meglátott, lerakta a kezében lévő sütit és vigyorogva odasietett hozzám, hogy a nyakamba ugorhasson.
- Nagyon jó voltál! - dicsértem meg Lilit mosolyogva, ahogy megöleltük egymást.
- Kösziii! - vigyorgott Lili kiragyogva - Gyere, egyél sütit - invitált beljebb, majd az egyik sütis asztalhoz ráncigált, el a többiektől - És mesélj.
- Mármint?
- Volt valami a bátyámmal? - érdeklődött kíváncsian.
- Beszélgettünk, viszonylag sokat. Jófej volt - válaszoltam, igyekezve lerövidítve.
- De olyan "tartjuk magunkat ahhoz, hogy nincs köztünk semmi"-stílusban, vagy "szép lassan újrakezdhetjük"-esen?
- "Volt közöttünk valami, tudomásul vettük, hogy most is, de nem lépünk túl nagyot" - próbáltam körülírni a lehető legpontosabban.
- Legalább nem tagadjátok, ez is valami - nyúlt Lili egy sütiért az egyik tálca irányába - Bár nehéz is lenne.
Furcsán elmosolyodtam, majd igyekeztem úgy érezni, hogy ez a beszédtéma egy rózsaszín léggömb, amit csak mi fújtunk fel annyira, hogy szó essen róla, és amit most azonnal elengedhetek úgy, hogy az nem fog visszajönni a közeljövőben.
Nehéz olyan dolgokról beszélgetni, amiket nem tudok úgy szavakba önteni, hogy másoknak is érthető legyen, vagy hogy úgy lássák, mint én, így a végén egy kicsit mindig félreértenek.
Ezekben az esetekben nyúlok a léggömbös hasonlataimhoz.

Az ilyen "együtt sütiznek a gyerekek és a családjuk, hogy ismerkedjenek és összehozzuk őket"-programok mindig nagyon aranyosak, de nagyon hosszúak és kimerítőek is egy idő után. Mindig úgy voltam vele, hogy le a kalappal azok előtt a szülők előtt, akik ilyenkor folyamatos mosollyal képesek végigkedveskedni az egész programot ismeretlen gyerekek ismeretlen szüleikkel, felszínes témákról beszélgetve, és a lehető legtermészetesebben nevetve a kötelező poénokon. A hardcore-anyukák még saját készítésű sütivel is készülnek.
A mostani alkalommal az egyik apuka épp valami tipikus apukás-poént sütött el, ami nem volt vicces, sőt, kellemetlen volt, viszont minden felnőtt kötelezően nevetett rajta, ráadásul egy másik apuka még rá is kontrázott egy még rosszabbal, amikor Cassora néztem, aki erre csak pislogva, a gödröcskéivel az arcán, az egész jeleneten kiégve elfordította a fejét, majd a feleségéhez hajolva megszólalt.
- Na, most lépünk - közölte Leninek derűsen, mire a felesége nevetve ránézett, majd a többi szülő irányába nézve válaszolt.
- Bírjuk még egy kicsit - mosolygott, halkan mondva a férjének.
A párbeszédjükön magamban nevettem egyet, mert tökéletesen átérezhető volt.
- Annyira hálás vagyok Nektek, szülőtársaimnak, hogy most itt lehetünk a gyerekeinkkel! - érzelgett az egyik anyuka, aki valószínűleg az egyik főszervező lehetett - És a gyerekek zseniálisak voltak, nagyon büszkék lehetünk rájuk!
- Az ő gyereke mondjuk pont elbaszta, nem rosszból - jegyezte meg Casso Leninek szórakozottan.
- Casso! - nézett rá Leni nevetve.
- ...olyan felemelő érzés, hogy így, szinte már egy nagy családként végignézhetjük, ahogy a gyerekeink napról-napra egyre ügyesebbek lesznek! - folytatta az anyuka, mire mosolyogva egyből Cassora pillantottam, hogy erre mit fog reagálni.
Casso a felesége mögött állva, mivel már nem tudott hova nézni, hogy ne látszódjon az arcán, hogy kiég ettől az egésztől, a szemét lehunyva, a gödröcskéivel az arcán Leni vállára hajtotta a fejét, utolsó biztosítékként átkarolva hátulról.
- Ezenkívül pedig ne feledkezzünk meg arról, hogy van közöttünk egy szülinapos! - jelentette be az anyuka ünnepélyesen, mire Leni és Casso egyszerre néztek arra, én pedig rájuk.
- Véged - közölte Casso a feleségének egy apró mosollyal az arcán a füléhez hajolva.
- Igen - értett egyet Leni nyöszörögve, majd mivel mindenki ránézett, az arcára varázsolta a mosolyát, és odament az eddig beszélő anyukához, aki a szülői közösség nevében adott neki egy kisebb ajándékot, meg egy csokor virágot, közben pedig mindenki tapsolt.
Néhány anyuka még videózott is, ahogy Lenit megköszöntik.
De egyébként minden elismerésem Leninek, hogy mosolyogva kibírta az egészet.

A sütizés nem zárult le egy jó darabig, én viszont szóltam Anyának, hogy kicsit kimegyek a levegőre, mert itt alig van oxigén és fáj a fejem, ő pedig mondta, hogy nyugodtan, egy darabig még menni fog ez.
Ahogy kimentem a teremből, felvettem a fekete, hosszú szövetkabátom, és a magassarkúmmal kopogva a folyosó kövén, elindultam ki az épületből, hogy egy picit levegőzzek.
Amikor a kijárathoz értem, és kiléptem az ajtón, már pont elterveztem, hogy mit fogok csinálni egyedül, viszont ahogy körbepillantottam, minden ötletem azonnal elszállt, mert megláttam Szaszát.
Az épület előtt volt, annak a falának dőlt neki háttal, és a telefonját elrakva épp egy öngyújtó volt a kezében, hogy rágyújtson, ahogy viszont kijöttem, egyből észrevett.
- Egy pillanatra elhittem, hogy te is azért jöttél ki, mert fájt a fejed bent - nevettem el magam halkan, ahogy odaléptem hozzá.
- Fáj a fejed? - kérdezte, eközben, ha már itt vagyok, ő is tervet változtatva elrakta a cigijét, elhalasztva a rágyújtást későbbre - Mondjuk ami ott volt bent, el tudom képzelni - látta be elröhögve magát.
- Anyukádat jól megünnepelték - mosolyodtam el.
- Ja, azt még láttam - pillantott rám derűsen - Minden ilyen családi-cucc átértékelteti velem, hogy biztos szülő akarok-e majd lenni - röhögte el magát őszintén, mire én is felnevettem.
Egy picit fújt a február végi szél, úgyhogy összehúztam magamon a kabátom, majd felnéztem az égre.
Akaratlanul elmosolyodtam a látványtól. Telihold volt.
A reakciómra Szasza is felnézett az égre, a tekintetemet követve, majd egymás szemébe néztünk.
Teliholdkor ismertem meg, teliholdkor csókolt meg először a házunk előtt, és most teliholdkor beszélünk sok idő után először, itt, pont ezen a helyen.
Szasza ellökte magát az épület falától, aminek eddig a hátával dőlt neki, ha már beszélgetésben voltunk, majd hozzám lépve megállt előttem, én pedig a kabátom zsebében tartva a kezem, néztem fel rá.
- Te vissza szeretnél menni még? - kérdeztem tőle - Mert én szerintem nem fogok, Anyával már megbeszéltem, hogy ír, ha indulnak.
- Mit terveztél addigra? - pillantott rám.
- Nem tudom, igazából semmi különöset, mert összefutottunk. Bár ezen a helyen, egyedül valószínűleg csak nyomasztó programot tudtam volna kreálni magamnak - láttam be körbepillantva - És te? - kérdeztem, tekintve, hogy ő is kijött valamiért.
- Passz, csak túl sokat cringeltem bent, és gondoltam, elszívok egy cigit, amíg kitalálom, hogyan nem fog meghalni az agyam, ahogy visszamegyek - vont vállat, de éreztem, hogy mint én is, ő is kihagyott valamennyit a válaszából - Mondjuk most már, hogy itt vagy, nem hinném, hogy sietek vissza.
Erre akaratlanul elmosolyodtam.
- Egyébként nem tudtam, hogy cigizel - jegyeztem meg - Mármint, sportoló vagy.
- Tudok róla - mosolyodott el rajtam szórakozottan - Nem mindent lehet levezetni a sporttal.
- Jó, igaz, csak tudod, az élettani hatások... - jeleztem.
- Tisztában vagyok vele, Regi - röhögte el magát őszintén - És nem miattam kell aggódni függőségek szempontjából.
- Ezt hogy érted?
- Hogy csinálok dolgokat, de van annyi önkontrollom, hogy nem leszek függő - magyarázta meg egyszerűen - Szóval nincs a rövidtávú terveim között egy halál tüdőrákban.
- Ez egy jó tulajdonság - mosolyodtam el - Mármint, az önkontrollod. Mindig figyeltél erre?
- Nem, és szar is volt.
- A függőségektől engem az taszít, ha belegondolok, vagy ha látom, hogy egy-egy tárgy vagy tevékenység milyen szinten át tudja venni a kontrollt egy ember felett - mondtam őszintén - Vagy akár meg is változtatni.
Ahogy ezt mondtam, egyből átsuhant egy gondolat a fejemen, és ahogy ránéztem, azt láttam rajta, hogy ugyanez jutott eszébe, hogy én mire gondolhattam.
Nem túlzok azzal, hogy a függőségek tették tönkre az életem.
- Úgyhogy ezt tisztelem benned - tettem hozzá halványan rámosolyogva, a gondolataimtól függetlenül.
Szaszának egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Cuki vagy - mondta, majd egy pillantásra az utca irányába szökött a tekintete - Téged néztek - jelezte, mire először majdnem hátrafordultam, hogy arra nézzek, amerre ő, de inkább nem tettem.
- Fiú vagy lány?
- Két fiú, egy lány. Asszem - pillantott arra Szasza megint.
- Jobb, ha nem tudom szerintem, hogy kik - láttam be kellemetlenül.
- Miért, mit tudnának csinálni még veled? - nézett rám Szasza halványan elmosolyodva.
- Igazából semmit, csak kínos egy kicsit - vallottam be.
- Odébb menjünk?
- Talán. Itt a főbejáratnál viszonylag sokan vannak - néztem körbe - Csak írok Anyának gyorsan, hogy odébb leszünk - vettem elő a telefonom.
- Oké, nyugodtan.
Szerintem soha válaszolt még nekem anyukám annyira gyorsan, mint most arra az üzenetemre, hogy "kicsit odébb mentünk", azt, hogy "MenTÜNK? Mesélj majd!".

És őszintén?
Valamiért azt reméltem, hogy tényleg lesz majd mit mesélnem.