Az iskolánk már egy ideje készült a mai jótékonysági estre, amit "jubileumi bál"-nak hangoztattak, így tizedikes diákként a bál kezdete előtt végig ott kellett lennem díszíteni, mert minden segítő kézre szükség volt.
Az estre mindenki meg volt hívva (a bejáratnál lehetett belépőt venni), diákok, szülők, rokonok, már leérettségizett régi diákok, hogy együtt ünnepeljük, hogy idén ötven éves a gimnázium, így anyait-apait beleadott az iskola vezetősége. Az egész épület fel lett díszítve, készültek svédasztalokkal, borokkal, pezsgővel, tánctérrel, műsorokkal (többek között Lilit is felkérték zongorázni, illetve éneklésre egy színjátszós barátnőjével a műsorszámokon kívül), tombolahúzással, sőt, még csokiszökőkúttal is, ami nem tudom, kinek volt az ötlete, de megdöbbentően népszerű volt.
Tizedikesként olyan szempontból szerencsém volt, hogy csak a díszítésben kellett részt vennem, a tizenegyedikesek ugyanis ünneplőben rohangáltak az egész est alatt, mert az ő feladatuk volt a vendégek elvezetése, az üres poharak összeszedése, a tombolajegyek árusítása, a büfézés, szóval nagyjából minden, bár az ügyesebbek azért kikunyeráltak maguknak néhány közösségi órát cserébe a tanároktól.
Amikor már nem volt feladatunk, elszaladtam a mosdóba, ahol átöltöztem "bál-kompatibilis" ruhába. Azt biztosan tudtam, hogy Anya és Zsolt eljönnek, mint sok más szülő is, azt is tudtam, hogy Lili fellép, amit megígértem, hogy megnézek, illetve egyébként is érdekelt ez a bál, úgyhogy ez kapásból három ok volt, amiért nem mentem haza a díszítés után. Illetve titkon reméltem, hogy Szasza eljön, mert bár megígérte még pár napja, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és fogalmam se volt, hogy végül tényleg eljön-e. Tegnap délután óta még nem beszéltünk, és őszintén, amennyi probléma van most a levegőben, nem akartam ezzel zaklatni.
Meghalt a legjobb barátja, amit egy hétig még csak nem is mondott senkinek. Amióta tegnap elköszönt tőlem és elindult tőlünk, annyit gondolkodtam ezen, és minden alkalommal megszakadt a szívem miatta.
És én még azt hittem, hogy az én dolgaim miatt fáradt, hogy azok terhelik le.
Gondolhattam volna rá, hogy teljesen másról van szó, és annyira bűntudatom van, hogy ezt nem tettem meg.
Bárcsak kinéztem volna a saját falaim felett, amiket a problémáim és a magamba zuhanásom húzott körém. Bárcsak többet mondtam volna neki azokról az érzéseimről, amik a barátja halálával kapcsolatban vannak bennem, amikor megtudtam tőle mindezt. Bárcsak mindent elmondtam volna neki, bárcsak eléggé éreztettem volna vele, hogy mennyire sajnálom, bárcsak ne ragadott volna el tegnap magával az a sok felgyülemlett érzés és frusztráció a veszekedésünk miatt.
Bárcsak újrajátszhatnám azt a pár percet.
Ezek mellett az utolsó, ami számít, egy iskolai bál.
Egy fekete kisestélyi volt rajtam, amihez a hajamat hullámosan kiengedve hagytam, a hétköznapi sminkemet pedig a mosdóban egészítettem ki egy korrektor réteggel, egy vörös rúzzsal és egy pici szemceruzával. A nyakamba a Szaszától kapott nyakláncomat raktam, a kedvenc, arany karkötőmmel a csuklómon, illetve a cipőmet is átvettem magassarkúra.
Épp a parfümömből fújtam magamra, amikor megrezzent a telefonom, amit a mosdókagylóra raktam le, jelezve, hogy sms-em érkezett. Ismeretlen szám volt, de egyből felismertem, hiába töröltem ki már egy jó ideje.
Apa száma volt.
"Köszönöm."
Az sms-t nézve, hangosan dobogó szívvel olvastam végig ugyanazt a nyolc betűt újra és újra egymás után, és szinte el se hittem, hogy jól látom.
Talán soha nem hallottam még a szájából ezt a szót.
Túl sokat jelentett, hogy ezt olvastam.
Először válaszolni akartam, de képtelen voltam, és nem is tudtam, hogy mit tudnék válaszolni, ezért csak lezártam az egészet és a tükörbe nézve szemeztem magammal, hagyva elszállni a gondolataimat.
Nem tudom, mit gondoljak.

Amikor kijöttem a mosdóból, egyből megkerestem Lilit, aki éppen akkor készülődött a fellépésére.
- Ügyes leszel - biztattam kedvesen, ahogy leültem mellé arra a padra, amin ő is ült a kilencedikesek osztálytermében.
Lili a vállamra döntötte a fejét.
- Olyan idegesítő, hogy utolsó vagyok a műsorszámokban.
- Mert te vagy a legjobb - nevettem el magam, mire ő is.
- Jó, igaz, talán bóknak kéne vennem - látta be Lili is nevetve - Csak olyan soká kerülök sorra, addigra ötször bealszom.
- A szomszéd teremben van a kávéház - emlékeztettem, a végzősök ideiglenesen "kávéházzá" kialakított termére utalva.
- Akkor már inkább a borozó - mosolygott derűsen az eggyel odébb lévő teremre lerakva a voksát inkább.
Mosolyogva a fejére döntöttem én is az enyémet.
- Szasza jön ma? - kérdezte Lili.
- Csütörtökön még azt mondta, hogy igen.
- Pfú, tegnap nagyon ki volt bukva rám - mesélte, ha már a bátyjáról volt szó - Pedig amúgy igaz tényt mondtam neked, csak rosszra következtettünk, ami meg nem a mi hibánk - védekezett Lili - Nekünk is csak tegnap mondta el otthon, hogy mi történt, ezt az erikes dolgot. Annyira szomorú. De akkor végül kibékültetek, ugye?
- Olyasmi.
- Akkor jó - mosolyodott el.
Pár pillanat múlva aztán újra megszólalt.
- Tudod... - nézett rám az előttünk lévő üveges szekrény tükröződésén keresztül - Én igazából nem tudtam elhinni, hogy tényleg megtette volna. Mármint, úgy igazán, szívből nem tudtam elhinni. Mással még talán, de veled nem.
- Mire gondolsz? - kérdeztem vissza.
- A bátyám, nyilván tudom, hogy képes hülyeségekre, meg én is annyiszor ki voltam már bukva rajta, meg a rossz tulajdonságain, ne is tudd, de... - kereste a szavakat, majd végül a lehető legegyszerűbben megfogalmazta - Veled más. Tényleg, minden, ő is más, meg ahogy viszonyul hozzád, és ebbe valahogy egyáltalán nem illett bele az, hogy a hátad mögött találkozgasson az exével, akármennyire is jogos volt a feltételezésünk a mi szemszögünkből. Csak valahogy... volt bennem egy megérzés, hogy ez most nem olyan - mondta őszintén - Nem azt mondom, csinálhat ő is hülyeségeket, csak veled nem ilyeneket. Veled tényleg más.
Megmelengette a szívem, ahogy ezeket hallgattam tőle, és észre se vettem, hogy akaratlanul elmosolyodtam magamban.
- Szóval szerintem eljön - tette hozzá Lili, mire mosolyogva válaszoltam.
- Remélem.
- Anyud jön? - érdeklődött.
- Igen, Zsolttal.
- Zsolt olyan cuki - mosolygott Lili.
- Tényleg az - értettem egyet - A te családodból jön valaki?
- Anya és Apa. Megnézik a fellépésemet. Meg majd biztos jótékonykodnak is ennek a sulinak.
- És lassúznak - tettem hozzá.
- Az is tuti. Ráveszem őket tombolára is. Olyan értékes nyeremények vannak!
- Én még nem láttam őket.
- Konkrétan lehet tévét nyerni, meg laptopot, nem viccelek.
- Azta - csodálkoztam.
- Azt tudod egyébként, hogy az irodalmi versenynek is ma lesz az eredményhirdetése?
Erről az irodalmi versenyről azt kell tudni, hogy még az előző hónapban volt a határidő arra, hogy a suliból névtelenül küldözgessünk be verseket vagy novellákat, amik közül majd kiválasztják a legjobb hármat sorrendben, és ezek szerint ennek ma lesz az eredményhirdetése.
Őszintén, én magamtól nem küldtem volna semmit, csak mindenki győzködött, Anya, Lili, a magyartanárom, mindenki, hogy legalább egy versecskét küldjek be, úgyhogy végül megadtam magam és beküldtem egyet-egyet a kedvenc irományaim közül, de hogy még őszintébb legyek, azóta teljesen elfelejtettem ezt az egészet.
- Ezek szerint.
- Úgy szurkolok neked! Én imádom, amiket beküldtél - lelkesített Lili, aki segített kiválasztani, hogy miket küldjek be.
- Köszi.
Igazából Lili a legtámogatóbb barátnőm, akim valaha volt.

A műsorok szépen lementek, amiket én az előadóterem egyik széksorában néztem végig Anyáékkal és Leniékkel. Gyakran pillantgattam oldalra, de nem láttam Szaszát, hátra pedig nem mertem fordulni, mert kellemetlennek éreztem volna.
Lili zongorázása volt az utolsó műsorszám. Leni természetesen levideózta az egészet - akkor is, ha már ezer fellépős videó készült Liliről, de annyira cuki volt, ahogy az anyukája úgy nézte, mint ha először látná színpadon -, és jól is tette, mert Lili előadása gyönyörű volt. Annyi érzelemmel és olyan könnyedén játszott, mégis benne volt a profizmus és a szenvedély.
Hiába, zenész család.
Lili vastapsot kapott, zengett az egész terem, ezzel pedig a műsorok véget értek. A tizenegyedikesek az előadóterem szélére pakolták a műsorok alatt ülőhelyként funkcionáló székeket, amíg az emberek meglátogatták a svédasztalokat, a kávéházat, vagy a borkóstolót, majd hamarosan az igazgatónő visszahívott mindenkit az előadóterembe, megnyitva az est bál-részét.
A sok ember között ide-oda sodródtam, mentem arra, amerre mindenki, miközben össze-vissza forgolódtam, a tekintetemmel a barátomat keresve. Egy kicsit már tudomásul vettem, hogy nem jött ma, talán elfelejtette, de egy kis részem azért reménykedett még, hogy csak nem vettem észre a tömegben, és ő is engem keres.
Amikor a legtöbben az előadóteremhez mentek vissza, mert elindultak azok a tipikus lassúzós-zenék, hogy táncoljanak, én is odaszivárogtam, de nem mentem be, csak megálltam az ajtóban, és az ajtófélfának dőlve néztem, ahogy táncolnak a vendégek.
Casso felkérte Lenit táncolni, amin elmosolyodtam. Olyan szépek, és olyan jó volt rájuk nézni.
Ezután Anyát is kiszúrtam Zsolttal, amin méginkább elmosolyodtam, és elővettem a telefonom, hogy sunyiban lefotózzam őket. Már elraktam a telefonom (fotót és videót is csináltam, Anya imádni fogja), amikor Anya kiszúrt, és vigyorogva kiintegetett nekem. Csillogott a szeme a boldogságtól, hogy a párjával lassúzhat egy jótékonysági bálon. Olyan sokat nevetett. Apa soha nem bánt vele ilyen jól, és annyira jól esett a szívemnek így látni őt. Órákig el tudtam volna nézni őket.
Anyukám boldogsága az a dolog, ami mindig gyógyítja a szívemet egy kicsit. Úgy vágytam az ő boldogságára is korábban. Kicsit olyan, mint ha az enyém is lenne.
Lili ekkor még nem került elő a fellépése után, mert még hátravolt az éneklése, amit a tánc alá terveztek, "háttérzeneként" szolgálva.
Jópár évfolyamtársamat is kiszúrtam, osztálytársaimat, akiknek egy része a párjával táncolt, egy másik része (jobbára tüntető szingli srácok) pedig kívülről lesegettek be az előadóterembe, mint ha nekik nem lenne szükségük olyan pillanatokra, mint az akkor táncolóknak, pedig igazán meghitt és aranyos volt.
Nem hibáztattam azért, hogy nem jött el. Majd legközelebb.
Csak azért kicsit fájó szívvel képzeltem el, hogy milyen lenne, ha mi is egyek lehetnénk a táncoló párok közül.
Mégegyszer visszanéztem Anyáékra, akik egymással beszélgetve, nevetve lassúztak tovább, amin mosolyogtam mégegyet magamban, majd nem akartam nagyon megbámulni őket, úgyhogy már épp készültem eljönni onnan, az előadóterem ajtajából, amikor megéreztem egy érintést a derekamon.
Hangosan megdobbanó szívvel pördültem hátra egyből, és akaratlanul elmosolyodtam, ahogy Vele kerültem szembe. Eljött.
Megígérte, és itt volt, ami nagyon sokat jelentett nekem.
Mosolyogva megöleltem, majd az ölelésünk után egymás szemébe néztünk.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva.
Fekete ing volt rajta, feltűrt ujjal, lazán a felső egy-két gombot szabadon hagyva, így méginkább látszódott a nyakán lévő tetoválása, amit úgy szeretek rajta. A barna tincsei enyhén kuszán lógtak a homlokára, a kék szemeivel pedig az enyémbe nézve gyönyörködtetett.
Eszméletlenül tökéletesen nézett ki.
Úgy örültem, hogy látom őt.
- Szia - kapta el a tekintetemet, miközben megjelentek a halvány gödröcskéi az arcán, majd végigpillantott rajtam - Megint beöltöztünk full feketébe mindketten.
Erről nekem is egyből eszembe jutott az a februári alkalom, amikor Lili színdarabján találkoztunk Szentendrén és ugyanezt állapítottuk meg magunkról, mire halkan elnevettem magam, majd mosolyogva válaszoltam neki.
-"S a rózsakoszorús ifjak, leányok rettenve néznek egy fekete párra..." - idéztem az Ady-versből, majd hozzátettem - Lédával a bálban.
- Ja, felismertem.
Ezen elmosolyodtam. Ezek szerint figyelt rám, amikor magyarból korrepetáltam.
Szasza elpillantott mellettem az előadóterembe, ahol a lassúzó párok táncoltak.
A gondolatában olvasva rámosolyogtam, a mosolyommal megkérve, hogy táncoljunk mi is, amit egy összenézéssel meg is beszéltünk, mire megadva magát, kirakta elém a kezét, hogy rakjam bele az enyémet, ezzel felkérve.
Egy megilletődött vigyorral engedtem, hogy megfogja a kezem, majd mentem be utána az előadóterem táncparkettjére a többi lassúzó pár közé. Repdesett a szívem az izgalomtól, mert még soha nem lassúztam vele igazából, csak egyszer keringőztünk a szalagavatója után.
- Ez már a "Regivel a bálban" - gondoltam bele mosolyogva, ahogy megálltunk a többiek között.
Szasza átfogta a derekam, én pedig a vállain pihentettem a karjaimat, és annyira rá fókusztáltam, hogy megszűnt körülöttem létezni az egész táncoló terem, a párok, a diákok, a tanárok, a szülők, csak ketten voltunk, ő és én.
- Megígértem.
Elmosolyodva néztem fel rá.
- Köszi, hogy eljöttél. Mármint, tudom, hogy ezt is megígértettem veled... - tettem hozzá megilletődötten elnevetve magam - De jól esik. Most jöttél egyébként?
- Nem, a műsorok nagy részét láttam, csak te bent ültél a szüleimmel, meg anyukádékkal, utána meg elsodródtál itt az emberekkel és nem találtalak meg egyből.
- Vettél jegyet?
- Nem, Regi, betörtem, szerinted?
Nevetve beláttam a kérdése jogosságát.
Olyan közel voltunk egymáshoz. Meg se próbáltunk úgy csinálni, mint akik nem éppen most találták volna meg a szívük nyugalmát azzal, hogy egymással vagyunk, és egy jótékonysági bálon lassúzunk, mindenkit kizárva.
Szinte kiugrott a szívem a helyéről a közelségétől, és az egész pillanattól.
Szasza végigpillantott rajtam, majd a szemembe nézett.
- Gyönyörű vagy.
Hangosan dobogó szívvel elmosolyodtam.
Mindennek ellenére annyira jó érzés volt vele lenni most, erre a néhány percre minden problémát nem létezőnek érzékelve.
- Köszi - mosolyogtam rá.
Szasza megsimította a derekam, én pedig picit jobban átöleltem a nyakát. Gyógyító volt a közelségünk.
- Ha majd meguntad a lassúzást és abbahagynánk, van kedved kimenni egy kicsit? - ajánlottam fel.
- Szólj és megyünk.
- Csak azért, mert tök szívesen beszélgetnék majd veled úgy is, hogy nem néz minket közben a fél suli, meg a szüleink.
- Engem nem kell győzködnöd.
Épp ezt beszéltük, amikor a zene, amire táncoltunk, lassan véget ért, majd nem indult új, hanem az énektanárunk kezdett el zongorán játszani egy másik tanárnővel, aki csellón kísérte a Can't Help Falling in Love dallamát játszva, de olyan szép volt, hogy igazából ugyanúgy lehetett rá lassúzni tovább.
Az első felvezető ütemek után aztán Lili és a színjátszós barátnője kezdték a mikrofonba a szöveges részt egymással harmonizálva énekelni, ami gyönyörű volt.
- A húgod éneklésére lassúzunk - jeleztem Szaszának ezen mosolyogva.
- Ja, nem mondom, hogy nem szürreális - gondolt bele Szasza.
- Lili olyan szépen énekel.
- Szerintem is, csak akkor nem ez alatt a dal alatt foglak lekapni - nézett rám a gödröcskéivel az arcán - Ez a két dolog kiüti egymást az agyamban.
Nevetve hallgattam.
- Akkor majd a végén.
Elpillantottam Szasza válla felett, a színpad irányába, ahonnan Lili éneklés közben vigyorogva egyenesen ránk nézett, mire őszintén én is visszavigyorogtam rá egy pillanat erejére, ő pedig a refrént énekelve sunyiban azt üzente a kezével, hogy hajrá és szurkol nekünk, amitől halkan elnevettem magam.
- Kiszúrt minket - mondtam Szaszának mosolyogva.
- Azta, nem gondoltam volna - válaszolta Szasza szórakozottan - Ha nem lenne a színpadon, még videózna is.
- Nem vagyok jobb nála. Én is lefotóztam Anyát Zsolttal.
- Akkor tényleg nem vagy jobb.
Ezen nevettem egyet.
- Nem tehetek róla, túlságosan jó volt őket nézni. Anya annyira be volt zsongva ettől a báltól, már előre.
- Ja, el tudom képzelni.
Pár másodperc múlva mosolyogva felhoztam egy témát.
- Miről beszéltél Anyával, amikor tegnap eljöttél tőlünk?
- Kérdezte, hogy tőled jövök-e, mondtam, hogy igen, aztán kérdezte, hogy minden rendben van-e most akkor velünk. Mondtam neki, hogy megbeszéltük a dolgokat, félreértés volt, meg ilyenek. Biztosra kellett mennem, hogy ne akarjon kinyírni, ha már sírva hívtad fel miattam - tette hozzá félig poénból, de alapvetően félig komolyan.
- Nekem azt mondta, amikor hazaért, hogy ő megmondta, hogy rendes vagy, és legközelebb hallgathatnék rá, szóval sikerrel jártál.
- Kajak ezt mondta? - röhögte el magát.
- Igen - bólogattam nevetve.
- Oké, akkor tényleg siker.
- Az biztos - mosolyogtam.
Ezután mindketten a színpad felé néztünk, hogy Liliék éneklésére is figyeljünk egy picit, függetlenül attól, hogy csak háttérként funkcionált az előadásuk a táncoláshoz.

"Take my hand
Take my whole life, too
For I can't help falling in love with you"

A zeneszám végén, a refrén ismétlésekor a két lány két különböző szólamot énekelt, egyre halkabban, majd az éneklésük befejezésekor a zongora és a cselló ismételte tovább a fődallamot, ami annyira szép volt.
Szaszával mosolyogva egymás szemeibe néztünk, majd a barátom kicsit jobban a derekam köré fonta a karjait és hozzám lehajolva lassan, hosszasan megcsókolt, mire az egész testemet eltöltötte az a semmihez sem fogható, szerelmes érzés.
A kezeimet összekulcsoltam a tarkójánál, ahogy viszonoztam az érzelmes, gyengéd csókjait, miközben ő mindkét kezével a derekamnál fogva szorított magához, számomra pedig megszűnt létezni a világ.

"I can't help falling in love with you..."

A dal végén a hangszerek fokozatosan halkulva játszottak, majd amikor teljesen elcsendesedtek, a levegő rezgésének átadva azt a csodás érzést, amit keltettek mindenkiben, a mi ajkaink is elváltak egymástól.
A következő zenét már csak a zongora és a cselló játszotta, én pedig mosolyogva Szasza vállára döntöttem a fejem a lassúzásunk közben, mire a barátom megsimította a derekam és egy puszit nyomott a hajamba.
Olyan jó, hogy itt volt ma este.
Nagyon szeretem őt.

Miután kijöttünk az előadóteremből (egy hivatalos fotós egyébként elkapott minket és csinált rólunk pár képet, aminek én titkon nagyon örültem), levettem egy fogasról a kabátomat, Szasza is az övét, majd kimentünk a suli udvarára.
Kicsit szemerkélt odakint az eső, így nem tudtunk leülni sehova, csak megálltuk a fal mellett, az eresz alatt, ahol nem esett ránk. Olyan szempontból örültem annak, hogy ilyen volt az idő, hogy rajtunk kívül így nem igazán voltak ott, a levegő viszont kellemes illatot hordozott magával.
Szasza a hátával nekidőlt az iskola falának, én pedig előtte álltam, közel hozzá.
Megsimítottam a karját, majd ránéztem.
- Egyébként minden rendben?
Szasza halkan elsóhajtotta magát, majd őszintén válaszolt.
- Nem mondanám. De semmi új, szóval nem kell erről beszélnünk most.
- Ha nem érzed magad jól, elindulhatunk akármikor, nem ragaszkodom ahhoz, hogy maradjunk.
- Ja, nem, nem kell. Veled jó most - nézett rám Szasza őszintén - Szóval addig maradunk, amíg szeretnél.
A magunk mellett lelógatott kézfejeink gyengéden egymásra találtak, az ujjaink épphogy érintették egymást, de nem húztuk el a kezeinket, csak szép lassan hagytuk, hogy egymásba fonódjanak.
Egy pár pillanatra lesütöttem a szemem, összeszedve a gondolataimat, majd erőt vettem magamon és ránéztem.
- Egyébként... - szólaltam meg - Szóval... bocsánatot szeretnék kérni tőled.
Szasza értetlenül nézett rám, mire hozzátettem:
- A tegnap miatt.
- Mert?
- Mert nem egészen úgy reagáltam, ahogy szerettem volna, vagy ahogy most másodszorra tenném - mondtam őszintén - Mármint... elmondtad, hogy mi történt Erikkel, és... nem érzem azt, hogy elég megértően, vagy együttérzően reagáltam volna. Utólag elég önzőnek érzem magam, hogy függetlenül attól, hogy megtudtam ezt az egészet tőled, nem helyeztem rá eléggé a fókuszt és a saját szemszögemmel voltam elfoglalva, miközben te egyáltalán nem vagy önző velem szemben és rengeteget törődsz velem, szóval... nem ezt a reakciót érdemelted volna tőlem. És nem érzem elég mentségnek magammal szemben se, hogy ki voltam borulva, meg lelkileg én se voltam vagy vagyok teljesen stabil, nagyon sok érzelem gyűlt fel bennem és egyik pillanatról a másikra történtek a dolgok, mert amin te mész át, az sokkal súlyosabb ennél és sokkal több empátiát igényelt volna. Úgyhogy sajnálom.
- Ezt ne érezd így.
- De, így érzem - vallottam be - Te nagyon sokszor félretetted az érdekeidet, hogy velem törődj, sőt, az elmúlt napokban a saját problémáidat is, és ezért nekem is ez lett volna a minimum, amit nyújtani tudok neked.
- Neked is megvannak a küzdelmeid, Regi. Senki nem vár el tőled semmit.
- Én igen magamtól - néztem rá - Többek között azt, hogy ha a barátom olyanon megy keresztül, amin most te, akkor ki tudjam fejezni rendesen a részvétemet és támogató tudjak lenni. Mert egyébként eszméletlenül sajnálom, téged is, meg nyilván Eriket is, vagy a családját, szörnyű az egész, és nagyon szeretnélek támogatni, meg segítséget jelenteni neked ebben a nehéz helyzetben, amivel már tegnap is így voltam, amikor mondtad, csak nem tudtam kifejezni neked.
- Tudom. Hidd el.
Lelkiismeret-furdalással a tenyerembe temettem az arcom.
- Nem hibáztatlak, Regi - jelezte őszintén.
- Biztos? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Miért hibáztatnálak?
A számat összeszorítva elkaptam a tekintetem, majd őszintén megszólaltam újra.
- Csak annyira rossz belegondolni, hogy... - tártam ki az érzéseimet zavartan ide-oda kapkodva a tekintetem - Ki voltam borulva, hogy nem tudok az a barátnőd lenni, akivel természetes, hogy meg tudsz osztani egy ilyen súlyos dolgot és nem magától értetődő, mert mérlegelned kell, hogy belemenj-e nálam a témába, sőt, a temetés után a volt barátnőd alkalmasabb volt erre, miközben meg amikor ezen kiborultam, akkor adtam meg az okot, a bizonyítékot rá, hogy miért.
- Oké, egyrészt alig beszéltem pár mondatot Kírával Erikről. Abban a kábé tizenöt percben, amíg beszéltünk pénteken, nagyrészt nem erről volt szó. Nem nagyon volt hangulatom arról a barátomról beszélni, akit fél órával azelőtt temettünk el, hidd el. Másrészt veled kapcsolatban sem személyes nagy részben, hogy nem beszéltem róla, ami meg személyes belőle, az sem téged minősít le barátnőként, vagy akárhogy.
- Attól még fura.
Szasza oldalra fordította a fejét, egy pár pillanatig futtatva a fejében a gondolatait, majd rámnézett és őszintén rákérdezett:
- Kevésbé lenne az, ha Kíra nem lenne benne a történetben? Vagy ha valaki más lett volna a helyében.
Zavartan eltűrtem egy hajtincsemet, mert nagyon szerettem volna nemleges választ adni, de őszinte akartam lenni, ezért végül a tekintetemet lesütve bólintottam egy picit.
Szasza először nem válaszolt, csak elkapta a tekintetét, majd végül én szólaltam meg, megmagyarázva.
- Csak azért, mert... - próbáltam szavakba önteni a vegyes érzéseimet - Tudom, hogy az egy igazán... meghatározó és őszinte kapcsolat volt, mármint, tudom, hogy aztán megromlott és nem végig, de alapvetően a viszonyulásotok egymáshoz mindenképpen az volt, lelki közelséget tekintve legalábbis biztosan, ismeritek is egymást, egymás életének a szerves részét képeztétek, és a legnehezebb időszakotokban voltatok együtt, ami a te esetedben pont hasonló, mint most, és éppen ezért egyáltalán nem elképzelhetetlen számomra, hogy miért volt neki könnyű megnyílni, vagy miért volt vele sokkal könnyebb beszélni erről, mint velem, mert mindeközben velem meg nem olyanok voltak a felállások, hogy bele tudj vonni. Szóval értem, csak azért fura érzés. Nehéz ennek a... helyébe lépni. Egy ilyen kapcsolatnak. Vagy nem tudom, hogyan tudnám ezt megfogalmazni.
- Leginkább könyörgöm, hogy ne lépj a helyébe.
- Érted, hogy értettem.
Szasza megsimította az ujjai között lévő kézfejemet, majd őszintén válaszolt.
- Szerintem te ezt sokkal szebbnek, meg jobbnak képzeled el, mint amilyen volt - mondta őszintén - Mert amúgy nem volt az. Nem tudok kiemelni semmit, ami abban a kapcsolatban jobb lett volna, mint veled.
- Nyilván, az teljesen más volt, mert két évvel fiatalabb voltál, ami azért számít.
- Nem csak az, hogy két évvel fiatalabb voltam. Tudod, milyen voltam akkor, Regi? - kérdezte rámnézve - Képzeld el a legszarabb verziómat. Gyakorlatilag drogos voltam, függő egy csomó szartól, depressziós, el voltam szakadva a családomtól, beleragadtam egy rohadt egészségtelen kapcsolatba, nem voltak céljaim, terveim, azt se tudtam, hogy mit kezdjek magammal, nem is akartam kezdeni magammal semmit, mert a világnézetem egy szar volt, amúgy meg a hibáim felét akkor követtem el, és soha nem volt több rossz tulajdonságom, mint akkor. Azért most már nem itt tartok, és az igényeim se ugyanazok. Senki és semmi nem volt szarabb hatással rám, mint az a kapcsolat, és kérdezz meg akárkit, a húgomat, anyámat, apámat, Márkot, komolyan akárkit, ugyanezt fogják mondani. Innentől kezdve nincs miért hozzá hasonlítanod magad, főleg úgy, hogy te viszont rohadt jó hatással vagy rám, csak nem tudod, mert nem láttál előtte. Nincs miért visszavágynom bármennyire is a Kírával való kapcsolatomba, meg amúgy is szembemenne az összes létező elvemmel. Az meg a másik, hogy ja, eleinte tényleg őszinte kapcsolat volt, meg mindenről beszéltünk, azért, mert az alkalmak felében nem voltunk józanok vagy be voltunk tépve. Így nem valami nehéz. De olyan kapcsolat is volt, ami ki is bukott az első pár hónap után. Az meg, hogy most pénteken Kíra volt ott velem, full véletlen volt, és nem én kezdtem vele lelkizni, nem is hívnám így, csak feljött, ha már ugyanazon a temetésen voltunk, de az egész a véletlen műve, innentől kezdve meg semmi jelentősége nincsen, pláne veled szemben.
A szavait emésztve egy pár pillanat múlva feltettem neki egy őszinte kérdést.
- Ha nem lennének problémáim, amik miatt úgy döntesz, hogy nem akarsz belevonni ebbe, akkor belevontál volna?
- Így is bele akartalak, Regi. Először vasárnap, aztán idő kellett, de nem terveztem örökre hallgatni róla - válaszolta egyszerűen - Csak kellett ez a pár nap, hogy egyáltalán beszélni tudjak róla, szombaton konkrétan ezért mentem át hozzád, csak aztán összevesztünk és máshogy bukott ki ez az egész, mint azt terveztem. És amúgy nem azért nem beszéltem vele rólad egyből, mert ne érezném magam lelkileg elég közel hozzád. Semmivel nem volt Kíra közelebb, mint te, veled viszont egészséges kapcsolatom van, ami normálisan alakult ki, nem basz tönkre és el tudok belőle képzelni dolgokat, mert el lehet és el is akarok, nem csak egy céltalan szar, ami arról szól, hogy pillanatnyi élvezetekkel basszuk el magunkat és utálunk mindent. Minden szempontból jobb az, ami közöttünk van, de annyira más kategória a kettő, hogy tényleg semmi értelme a hasonlítgatásnak.
Piciket bólogatva hallgattam. Jól esett, ahogy ezeket mondta, ennyire természetesen.
Szasza ezzel mindent el is mondott, úgyhogy most ő kérdezett.
- Apukáddal mi van most?
Kellemetlenül elmosolyodtam egy picit, majd egy halk sóhajtás kíséretében válaszoltam.
- Ma írt egy sms-t. Másfél órája talán.
- Mit írt?
- Hogy "köszönöm". Ennyit. Ezt az egy szót.
Szasza felvont szemöldökkel pislogott egyet, amitől egyszerre tűnt meglepettnek és egyszerre botránkozott meg rajta.
- Hát, van mit, baszki - röhögte el magát értetlenül.
- Őszintén, nem tudom, hogy iróniából írta-e vagy komolyan. Ha iróniából, akkor meg van sértődve rám, amiért Anya vezetéknevét használtam előtte és azok miatt, amiket mondtam neki. Ha komolyan, akkor meg valami csoda folytán leesett neki, hogy van egy lánya, aki annak ellenére, hogy szétterrorizálta az elmúlt tizenhét évét, megmentette az életét és nélküle nem biztos, hogy tudott volna veszekedni vasárnap akárkivel.
- Nem tudom, melyiket vessem meg jobban. Ha irónia, akkor bassza meg, ha komoly, akkor meg jó reggelt, baszki.
- Nem fogok válaszolni neki.
- Ne is.
- Ezenkívül velem kapcsolatban sincs semmi új - mondtam, így utólag az eredeti kérdésére válaszolva - Szóval erről se muszáj beszélgetnünk, ha nem szeretnél.
- Te szeretnél?
A dzsekijét ösztönösen eligazítva válaszoltam.
- Nem igazán - láttam be - Nem nagyon van mit mondanom. Te akarsz beszélni Erikről?
- Én se nagyon. Nem tudok újat mondani róla.
- Semmi új.
- Semmi új.
Sóhajtva közelebb léptem hozzá, mire lassan magához ölelt. Ez többet mondott minden szónál, ami csak elhangozhatott volna közöttünk.
Lehunyt szemmel bújtam hozzá, szorosan, ő pedig ölelően kulcsolta körém a karjait, el se engedve - ahogy jobban egymás ölelésébe bocsátkoztunk, Szasza egy halk sóhajtás kíséretében a vállamra hajtotta a fejét, amitől hangosan megdobbant a szívem.
Átadta magát.
Szüksége van rám.
Soha nem éreztem még ennyire sebezhetőnek, mert soha nem mutatta még ki nekem ennyire ezt az oldalát, és emiatt különösen fontos pillanattá vált a szívemben ez a pár perc, amíg így voltunk.
Olyan volt, mint ha áttört volna egy fal közöttünk, ami eddig is vékony volt, és alig látható, mégis, most, hogy átszakadt, igazán egy helyen éreztem kettőnket - nem csak én támaszkodtam rá, nem csak ő volt jelen az én fájdalmamban, hanem fordítva is, ő is támaszkodott rám, és jelen érezhettem magam az ő terheiben, amitől annyival közelebb éreztem magam hozzá.
Újra megszerettem őt a sebezhetőségében.
A szívembe fogadva a fájdalmait azt éreztem, hogy ezzel az én szívem telik meg és gyógyul attól, hogy szabadabban tud szeretni, miközben lassan megsimítottam a hátát, majd a szememet kinyitva öleltem jobban magamhoz, gyengéden simogatva - az égre néztem, ahonnan az ezüstös Hold szinte visszamosolygott rám, a saját érzéseimet sugározva szét odafent, mindenhol.
Megsimítottam a haját, mire szorosabban átölelte a derekam, én pedig a vállainál átkulcsolva a karjaimat engedtem magam beleveszni ebbe a pillanatba.
Olyan sokat jelentett nekem, hogy végre azt érezhettem, hogy én is törődhetek vele.
Eddig nem tudtam vele lenni, a legérzékenyebb napokon, az első percben, az első napon, az első héten, a temetésen, de most szerettem volna bepótolni mindezt.

- És akkor lássuk az irodalmi verseny győztes versét... - pillantott a kezében lévő oklevélre az egyik irodalomtanár az iskolából az előadóterem színpadán állva, majd amögül elővett egy másik lapot, amin a vers volt.
Tetszett a versek eredményhirdetésében, hogy először a verset olvasták fel, ami a helyezést kapta, majd csak utána hangzott el, hogy ki írta és került sor a díjazásra, valahogy ez sokkal jobbnak érződött, mint ha úgy hallgatná végig a közönség a verset, hogy ott áll a színpadon közben az, aki ezt írta.
- A vers címe: "Elvarratlanul" - olvasta fel a tanár úr, majd némi hatásszünetet hagyva belekezdett a versembe.
A címet és az első sort meghallva akaratlanul elmosolyodtam magamban, de nem akartam, hogy ez kívülről is látszódjon, úgyhogy picit lehajtottam a szemem, miközben a szívem egyből sebesebben kezdett el verni az izgalomtól. Az én versem volt.
Fontos vers volt számomra. Azért ezt választottam végül a beküldésre (amivel Lili is egyet értett), mert nem egyértelmű, idegenek számára akármit bele lehet látni, talán könnyen is lehet vele azonosulni, ha mindenki a saját megvilágításában olvassa, csak azoknak egyértelmű, hogy én miről írtam, akik ismernek engem és a történetemet annyira, hogy tudják, mikre gondolok a különböző sorok alatt.
Még amikor ebbe a gimibe jöttem, az első napokban firkáltam egy verset a semmiből az egyik füzetemben, amire egy vagy két hónapja bukkantam rá, és az alapján ihletődve írtam ezt, az egy hónappal ezelőtti érzéseimről mindent belefoglalva, rímekbe és elvont képekbe csomagolva.
Amikor a tanár úr végigolvasta a versemet, a teremben taps tört ki, a mellettem ülő Szasza pedig felállt a székéről, hogy ki tudjak jönni a széksorból, amin elmosolyodtam, mert ezek szerint meg se kellett kérdeznie, pontosan jól tudta, hogy ezt én írtam, akkor is, ha soha nem mutattam meg neki ezt a verset.
- Sziráki Regina, 10/b - mondta be végül a nevemet a tanár úr, mire a tapsolás még hangosabb lett, én pedig mosolyogva álltam fel a helyemről, a ruhámat megigazítva.
Szasza a derekamat megsimítva kiengedett a széksorból, mire rámosolyogtam, annyira megremegve belül az érintésétől, hogy kishíján feladták a lábaim a szolgálatot, ahogy a színpad felé mentem, de végül hevesen dobogó szívvel eljutottam odáig.
Folyamatosan tapsoltak a teremben, én pedig a hajamat megilletődötten megigazítva lépkedtem fel azon a kicsi lépcsőn a színpadra, majd odamentem a tanár úrhoz, aki mosolyogva átadta az oklevelemet és kezet fogtunk.
A tanár úr mellett az igazgatónő és az osztályfőnököm is ott állt, velük is kezet fogtam, illetve ők adták át az ajándékaimat, egy fotós, aki végig a színpad környékén rohangált, végig fotózott minket, majd ahogy lementem a színpadról, vissza a helyemre, még mindig tapsoltak, ami eszméletlenül jól esett.
Ahogy visszaültem a helyemre Szasza mellé, a barátom oldalról átölelve, egy gyönyörű mosollyal az arcán egy csókot nyomott a számra, amibe belevigyorogtam, és különösen boldoggá tett az a tény is, hogy ezt a legtöbben végignézték a teremben.
Soha nem tettek még ennyire boldoggá a személyes küzdelmeim és a fájdalmaim, mint most, ezen a versen keresztül, amit még egy márciusi éjszaka összezuhanva írtam, most viszont egy teljes előadóterem tapsolt meg miatta és eszméletlenül örültem ennek a pillanatnak.
Egy kicsit még hálás is voltam azoknak a fájdalmaknak.
Amint Szaszával elhajoltunk egymástól és mosolyogva egymás szemébe néztünk, a másik irányba fordítottam a fejem, ahol Anya, Zsolt, Lili és Leniék is nagyon örültek az első helyezésemnek.
- Ez gyönyörű volt, Regi! - dicsért meg Leni teljesen belelkesülve.
- Gratulálok - mosolygott rám Zsolt biccentve, aki mellett Anya még mindig vigyorogva, csillogó szemekkel tapsikolt nekem.
- Mutasd, mit kaptál! - nyúlt Lili az ajándékzacskómhoz izgatottan.
- Nem tudom, még nem néztem meg - nyitottam ki a barátnőmmel együtt.
- Erre majd koccintunk a borkóstolónál - jelentette ki Lili, majd a bátyjára nézett - Mekkora mázlista vagy, hogy benne voltál a versben!
- Ez ilyen - vette el az oklevelemet Szasza a gödröcskéivel az arcán, majd megnézte.
- Benne volt, nem? - nézett rám Lili, csak mert nyilván nem nevesítettem, csak az utalásokból lehetett következtetni, ha valaki olyan közel áll hozzám, mint ő.
- Benne volt - mosolyogtam, miközben én is rápillantottam az oklevelemre.

"Oklevél Sziráki Reginának a 10/b osztályból az iskolai irodalmi versenyen elért első helyezésért."

Ezután Anya nyúlt az oklevelemért, hogy gyönyörködhessen benne, úgyhogy odaadtam neki.
- Honnan ismerted fel, hogy az én versem? - kérdeztem Szaszától halkan, amikor már az igazgatónő tartott egy rövid beszédet.
- Az első sorból nagyjából. De a cím is gyanús volt.
- Az első sort még akárki írhatta volna.
- Nem, full regis volt. De amúgy már akkor lehetett érezni, hogy te leszel az első, amikor felolvasták a harmadikat és a másodikat, és azok nem a tieid voltak.
- Akkor ezek szerint nem csak én sajátítottam el azt a képességet, hogy felismerem a műveidet stílus alapján - mosolyogtam.
- Tényleg nem - nézett vissza rám egy halvány mosollyal az arcán.
Nekidöntöttem a fejem a vállának.
- Szeretlek - suttogtam, hogy csak ő hallja, mire belepuszilt a hajamba.
- Tudom. Levágtam a versből.
Ezen halkan elnevettem magam.
- Akkor mostantól csak versben beszélek hozzád.
- Oké, én meg visszarajzolok.
- Megegyeztünk - néztem rá nevetve, mire neki is megjelent egy szórakozott mosoly az arcán, majd a combomra rakta a kezét és egy szívet rajzolt rá az ujjaival.
Mindig ő jut eszembe, amikor esténként az égre nézek és a Holdat látom, kápráztató, fehér fénnyel gyönyörködtetve az éjszakában, széppé téve még a mindent körülvevő sötétet is.
Nem véletlenül.

Miután Szaszával ketten eljöttünk a bálról, hagyva még táncolni és az estét kiélvezni a szüleinket (Anya egyébként nyert tombolán), a barátom pedig hazakísért, az elköszönésünktől hangosan, szerelmesen dobogó szívvel mentem be a társasház lépcsőházába.
Az első emeleti lakásunk ajtajához érve már épp vettem elő a lakáskulcsomat, amikor észrevettem, hogy az ajtó előtt egy virágcsokor van elhelyezve, mire meglepetten pislogtam egyet.
Leguggoltam, hogy felvegyem a csokrot, miközben a lakáskulcsot a zárban hagytam lógni. Amint felálltam, eltűrtem néhány hullámos hajtincsemet, amik az arcomba hullottak, majd leszedtem a papírt, ami a csokor köré volt tekerve, ezzel védve a virágokat, és az egyik kezemben összegyűrtem, hogy a virágcsokrot vehessem szemügyre.
Szép, vágott virágok voltak, színesek, néhány pici zölddel és fehérrel kiegészítve csokorrá, lila masnival megkötve, amin egy kis üzenőkártya lógott.
Kihajtottam a pici kartont, és ahogy elolvastam a betűket, éreztem, hogy a világ megáll körülöttem egy pillanatra, a szívem pedig csodálkozva dobban egyet, mint ha alig várta volna, hogy ilyen dallamot verhessen a mellkasomban.

"A lányomnak."

****************************************
Hamarosan hozom a következő könyv (tehát a folytatás) infóit. ❤️