[Egy évvel ezelőtt]
- Megcsaltalak, Regi.
Erre a mondatára kihagyott a szívem egy ütemet.
- Tessék? - kerekedtek el a szemeim, Bence pedig a világ természetességével erősítette meg.
- Szonjával járok.
Hitetlenül, idegesen elnevettem magam, miközben a torkom elszorult, én pedig először el se akartam hinni, hogy ez igaz.
- Ezért jöttél ide? - borultam ki könnyes szemekkel - Ezért beszélünk most, ezért vitatkozunk, hogy ezt így belökd a végén? - emeltem meg a hangom hisztérikusan.
- Nem üzenetben akartam szakítani - vont vállat.
Összetört a szívem.
Ripityára.
- Azt hittem, megmagyarázni akarod majd, hogy miért kerülsz - suttogtam könnyezve.
- Hát... - vonogatta a vállát újra - Nem.
Kitört belőlem a sírás, ott, előtte.
Sebezhető voltam, és meg is sebzett, gondolkodás nélkül.
- Mióta jársz vele is? - kérdeztem tőle homályos tekintettel, megremegő hangon.
- Két hete nagyjából.
- Pár napja még azt mondtad rá, hogy nem kell aggódnom miatta!
- Aggódnod tényleg nem kell.
Csak pislogni tudtam, széttárni a karom a világ felé, hátha megválaszolja nekem, hogy mégis mit vétettem.
- Hogy lehetsz ilyen? - tört ki belőlem.
- Szonja mellett jobban érzem magam.
- Egy éve a barátnőd vagyok! - fakadtam ki.
- És?
Fájt a nemtörődömsége. Nagyon fájt.
- Nem tudom elhinni, hogy megcsalsz, Bence. Ráadásul két hete!
- Csak gondoltam, kipróbálom, hogy vele milyen, mielőtt szakítanék veled.
- Hogy kezelhetsz így? - borultam ki - Mint egy ideiglenes tartalékot, amíg nem találsz jobbat nálam?
- Te is megtehetted volna.
- De nem tettem meg, mert én szeretlek téged, és veled akartam maradni!
- Hogy tudd kinek mondani még a szarjaidat? - vágta rá - Csak mert te meg így kezeltél!
- Nem, a barátomként kezeltelek! Te kérdeztél az otthoni dolgaimról!
- Mert veled ezt kellett csinálnom!
- Kellett? - tágultak ki a szemeim hitetlenül.
- Ja, kellett! Szonja mellett legalább nem kell.
Keserűen mosolyogva, a fejemet elfordítva megtöröltem a szemem.
- Miért csinálod ezt? - néztem vissza rá könnyes szemekkel, remegve.
- Mit?
- Mint ha nem érdekelne ez az egész.
Bence vállat vont.
- Mert már nem érdekel.
Soha nem törtek még össze így.

[Egy évvel később/most]
Szasza nem hívott vissza tegnap.

Nem fogom azt hazudni, hogy miután hazaértem a próbáról, nem néztem ötpercenként a telefonomat, nem estem kétségbe minden egyes eltelt húsz perc után, amikor még mindig nem láttam kiírva a nevét a képernyőmön, nem volt bennem az ideg és az aggodalmas görcs egész este, ami aztán ahhoz vezetett, hogy elalvás előtt, amikor a gondolataimmal küzdve órákig forgolódtam, nem sírtam el magam mindentől egyben.
Talán nem érintene ez az egész ennyire rosszul, nem gondolnék ennyire a legrosszabbra, nem lennék ilyen bizonytalan, kétségbeesett és sokkal jobban kezelni tudnám ezt a helyzetet, ha mindez nem arra jött volna rá, hogy a semmiből találkoztam az apámmal újra, akit a szemem előtt ütöttek el, összevesztem vele egy kórházban, azóta pedig súlyosabb állapotban van, mint előtte.
Tavaly májusban apukám távozása se érintett volna ennyire rosszul, talán meg se történt volna ilyen formában, nem fajulhatott volna el idáig, ha nem vagyok romokban lelkileg attól, hogy Bence megcsalt és elhagyott.
Ezek a dolgok egyszerűen csak összeadódnak, és sajnos igazán szeretnek egyszerre érkezni, hogy végkimerülésig meggyengítsék az embert.

Ma délelőtt volt egy külön táncedzésem, amin a mindenfelé kalandozó gondolataim és a finoman szólva nem összeszedett lelkiállapotom miatt nem tudtam azt a formámat nyújtani, amit szerettem volna, de Anita látta rajtam, hogy nagyon nem vagyok ott fejben valami miatt, ezért gyakorlatilag már ő is csak vigasztalt és motivált, ahogy csak tudott, hogy valamennyire "visszanyerjen" erre az órára.
Nagyon hálás voltam neki és egyszerre nagyon sajnáltam, mert nem ezt a teljesítményemet érdemelte, és tényleg nagyon megértő volt, akkor is, ha nem kérdezett rá, hogy mi történt, egyszerűen csak látta rajtam, hogy van velem valami és megesett rajtam a szíve. Fel is ajánlotta, hogy befejezhetjük negyed órával korábban a próbát, de nekem akkora lelkifurdalásom volt vele szemben, hogy nem éltem ezzel a lehetőséggel és megpróbáltam kiküzdeni magamból azt a maradék tizenöt percet is.
Nem úgy mennek a dolgok az elmúlt hétvége óta, ahogy azelőtt.

Edzés után hazamentem, megebédeltem, majd megtettem azt a fogadalmat magamnak, hogy akármi is lesz, minimum három óráig nem nézem meg a telefonomat, hogy kicsit kizárjam ezt az egészet, amitől már kivagyok lelkileg, így megpróbáltam lekötni magam.
Ez egész addig ment, amíg egy fél óra olvasás után el nem határoztam, hogy átpakolom a szobámat, ebben a pillanatban viszont megszólalt a telefonom.
Óriásit dobbanó szívvel zökkentem ki mindenből és ugrottam a telefonomhoz, brutálisan magasra felment pulzussal, a levegőt is visszafojtva, mert végre hívott, beszélni fogok vele, és mindenre rákérdezek, amit nem értek, hogy ne legyen több ilyen napom, mint a mai. Persze nem leszek egyből támadó, csak megpróbálok rájönni, hogy egyáltalán mi folyik, és mindent őszintén fogok megkérdezni tőle - minden egyszerre jelent meg a fejemben.
Mindezt azért, hogy amint a kezembe vettem a telefonomat, szembesüljek vele, és óriási csalódjak, hogy nem Ő hívott.
Lili volt.
Elkeseredett szívvel sóhajtottam egyet, majd igyekezve nyugodt hangszínt felvenni, engedélyeztem a hívását és a sírógörccsel küzködve beleköszöntem a telefonomba.
- Szia Lili.
Nem miatta mondom ezt, de bárcsak ne ő hívott volna.
Bárcsak ne fokozott volna az aggodalmaimon.
- Szia, zavarlak most?
- Nem, dehogyis.
Nem tetszett Lili hangszíne, és rossz előérzetem volt, mert már szinte mindig az van.
Lili vett egy nagy levegőt és belevágott.
- Oké, szóval azért mondom ezt, mert tök mindegy, hogy ki kinek a kije, meg minden, te viszont a legjobb barátnőm vagy, és nem akarok szemét lenni - kezdte, érezhetően nehezen és óvatosan, amitől görcsben állt a gyomrom, mert szinte biztos voltam benne, hogy a barátommal kapcsolatban fog mondani valamit, amit én még nem tudok - És nem Szasza ellen akarok beszélni, nyilván nem, mert a bátyám, meg azon kívül is miért beszélnék a barátod ellen, csak nem akarlak hátbaszúrni, és korrekt akarok lenni veled, mert megérdemled és tudom, hogy így is aggódsz, meg minden problémád van és megértem, hogy miért vagy kiborulva a bátyámon. Szóval nem Szaszát akarom lehúzni, meg nem is konfliktust akarok robbantani kettőtök között, csak szörnyen éreztem volna magam, ha most nem hívlak fel - jött ki Liliből őszintén, borzasztóan nehezen beszélve, én pedig remegve hallgattam - Szóval ma Márk nálunk volt, és nem hallottam a beszélgetésüket teljesen, csak egy részletet belőle. Feljött a témába Kíra.
Ez a mondat úgy ért, mint ha most döftek volna belém valamit.
Szó szerint a sírás határán voltam, és az asztalomra támaszkodtam egy kézzel, hogy ne remegjek annyira.
Szinte éreztem, ahogy peregnek vissza a másodpercek, visszaszámolva egy szívszaggató fájdalomig.
- De hogyan? Vagy miért? - kérdeztem tőle gyenge hangon.
- Szasza beszélt vele valamikor, talán tegnap, arról volt szó közöttük.
- Tegnap - biccentettem egy keserű mosollyal az arcomon, arra a napra gondolva, amikor Szasza valamiért nem ért rá - Kíra merre lakik?
- Pesten. Kőbánya környékén valahol.
Ahogy Lili ezt kimondta, egyszerre nyert hirtelen minden értelmet mindkettőnk számára.
Hol látta Lili tegnap a bátyját lokátoron?
Pont ott.
Nehéz lett volna nem ugyanarra gondolnunk.
- Mi a fasz - döbbent le Lili - Én ezt... - nevette el magát zavartan, teljes sokk alatt.
Könnybe lábadt szemekkel meredtem magam elé, feldolgozva az információimat.
Csak ugyanarra tudtam gondolni, képtelen voltam másra következtetni, miközben egy legbelső, kimondatlan félelmem igazolódott be.
Nem beszélünk az utóbbi egy héten, tegnap se vette fel a telefont, se nem hívott vissza. Vele találkozott.
Szasza megcsal.
Függetlenül mindentől, amin átsegítettük egymást, hogy megbíztam benne, amikor tudja, hogy nekem ez mekkora kihívás volt, hogy megszerette anyukám, hogy a húga a legjobb barátnőm, hogy második családra leltem a családjában, hogy tudja, hogy miken mentem vagy megyek keresztül, megcsal.
Ennyit elveszek belőle a barátnőjeként, hogy félre kell lépnie, hogy teljes lehessen?
Ráadásul pont azzal a volt barátnőjével, akire élete hibájaként hivatkozik.
Annyira megalázva éreztem magam.
Tévedtem.
Ő is ugyanolyan.
Csend volt a vonalban, mert Lili hallgatott, én pedig némán, belül sikító érzelmekkel könnyeztem.
- Jól vagy, Regi? - kérdezte Lili aggódva.
- Nem - jött ki belőlem őszintén, a könnyeimmel együtt kitörve.
- Úristen, annyira sajnálom! - esett kétségbe Lili, szinte bocsánatkérően.
- Mit?
- Nem tudom, de annyira fáj most érted a szívem, én ezt nem hiszem el! - mondta Lili és éreztem, ahogy az ő hangja is gyengül és megremeg - Hogy csalhat meg? Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! Muszáj valami másnak lennie a háttérben, én ezt nem akarom elfogadni!
- Én nem tudok másra gondolni, Lili - vallottam be a sírástól megremegő hangon - Éreztem, hogy van valami. Mindenbe beleillik.
- De... - akadt meg Lili kétségbeesve ettől a gondolattól - Jó, bevallom, én is volt már, hogy megcsaltam egy barátomat, nem vagyok rá büszke, és nem oké, meg Szaszának is voltak ilyen dolgai, de ez annyira szemét veled szemben, hogy ha ez igaz, én sírni fogok! Komolyan! Hogy csinálhat ilyet?
- Nem tudom - suttogtam, miközben a tükrömben szemezve magammal, végignéztem, ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon.
Lehet valaki ekkora színész?
Vagy csak nem kap meg mindent tőlem és menekülőt keres kifelé?
Velem akart lenni, csak megingott az utóbbi egy hét vagy a múlt hétvége miatt?
Ez a lány végülis már kipróbált menekülő.
- Egyből beszélek vele, ha hazaértem, Regi, én ezt nem tudom annyiban hagyni - jelentette ki Lili.
- Én akarok beszélni vele - töröltem meg a szemem.
- De hogy teheti meg ezt veled? - borult ki Lili teljesen - Pontosan jól tudja, hogy... mindent tud! Kurvára mindent tud!
Bence is mindent tudott.
Nem hiszem el, hogy megismétlődik.

Miután Lilivel leraktuk a telefont, mert kezdődött az edzése, én egyből pattantam, hogy felkapjak valamit, most azonnal elinduljak otthonról és személyesen beszéljek vele. Anya nem volt itthon, de úgy terveztem, hogy majd írok neki, hogy ne lepődjön meg.
Nem érdekelt, hogy még könnyes a szemem, az arcom, mert éppen sírok, kapkodva összeszedtem magam, hogy most azonnal átmenjek hozzá, az odaúton megfogalmazva, hogy mit fogok mondani, mert ez már nem ért rá, egy perc halasztásra sem.
Muszáj volt megtudnom, hogy igaz-e.
Felvettem a cipőm, a kabátom, majd határozott mozdulattal kinyitottam a bejárati ajtót, hogy elinduljak, a látványra azonban sokkolva megtorpantam.

Ott állt előttem.